Aki kedvel, az még nem az igazi barátod. Ahhoz sokkal több kell.
A kagylóhéj pedig riasztó is lehet. Vannak emberek, akiknek specialitásuk ennek felfeszítése és ezzel a bizalom elnyerése, de nekem spec. nem. Engem távolságtartásra ösztönöz.
Persze hozzá kell tenni, hogy alaphelyzetben mindenkinek vannak kagylóhéjai, de azok fokozatosan, maguktól nyílnak meg, ahogy kezded közelebb engedni magadhoz a másikat.
Nincs igazatok. Az en esetmben pl mindig csak az utolso pillanatban szoktak eszrevenni, hogy a kagylohejjak zartak.De addig sokmindent megtapasztalhatok.Es nehanyan meg igy is kedvelnek......
Nos, erre csak azt tudom mondani, hogy azok az emberek, akik bezárkóznak, hogy megvédjék magukat a csalódástól és a kellemetlen élményektől, azok egyúttal "megvédik magukat" a világ legszebb érzéseitől is. Úgyhogy egyetértek Mamintival, mert megéri a kockázat.
OK. De az a barat szamomra mar meghalt, es ujat nem fogok keresni.A titkaim mar csak az enyemek.
Egyebkent az eletem sokkal nyugodtabb azota, es sokmindent maskepp latok. Szinte mindent tisztabban. Olyan furcsanak tunnek mar a baratok sertodesei, hisztijei. Kovethetetlenek, es ertelmetlenek.Nagyszeru emberek aprosagokra pazaroljak el magukat.Egyebkent igaz, amit az igazi baratrol leirtal, de soxor csak faraszto kotelessegeket allit eled.Es meg benne is csalodhatsz.Amikor pedig tanacsra vagyok, elmegyek setalni az erdobe, es szinte minden problemat meg tudok oldani.
Szerintem igenis lehet több olyan barátja az embernek. Sőt, abba a lehetőségbe is bőven bele van építve a védekezési mechanizmus is. Ugyanis, ha minden barátot egyformán kezel az ember, egyformán avat a bizalmába (persze az lehetetlen, hogy egyazon pillanatban történjen mindez, de egy idő után mind fogja tudni) akkor igenis elképzelhető, és aki igazán a barátod (mind is lehet) tudni, és becsülni fogja az ember viselkedését. Aki pedig nem igaz barátod, az kétkedni fog, titkok után fog turkálni adott esetben, hiszen más is tud mindenről, amiről ő. És ez neki kevésnek tűnik, hiszen az emberek alapvetően nem ilyenek.
Az igazi barátod pontosan érti a gondolataidat. Sőt ! Sokszor elég egy pillantás, vagy egy fél szó, és pontosan tudja mire gondolsz. Ezért ő az, aki soha nem fog félreérteni.
A napló, a vers mind klassz dolog, de vannak az életben olyan pillanatok, mikor nem elég, mikor arra van szükséged, hogy valaki meghallgasson, tanácsot adjon, vagy csupán a megfelelő kérdésekkel segítsen.
Így viszont nem csak azt nem engeded, hogy téged jobban megismerjenek mások, közelebb kerüljenek hozzád, hanem annak a lehetőségét is kizárod, hogy az kerüljön közel hozzád, aki netán szeretne. Így megkárosítassz másokat!
Fő a bizalom!
Nem Cave, olyan barátod csak egy lehet (IMHO), akinek szinte mindent elárulsz magadról. Ő az igazi barátod. Természetesen mellette lehet több olyan ember is, akinek csak bizonyos dolgokat mondsz el, de ezek nem ugyanolyan mély barátságok.
De meg jobban teszed, ha senkinek sem adsz ki semmit magadbol.A kagylohej ugyis mindig rajtad marad, ezert a gondolataid, es erzeseid nem tudod ugy kozvetiteni, hogy mindenki ugy ertse , ahogy te gondolod. Szepen megirod a naplodban, vagy a verseidben, az sokkal tisztabb. Es ha magadra huzod a kagylohejat, akkor szinte mindent tisztabban latsz. A belso titkaid pedig csakis a sajatjaid, felesleges barkinek elmondanod.
Azt hiszem, a kezdeti lépésekkor adok-kapok alapon kezd az ember bízni a másikban. Aztán ahogy érik a kapcsolat fokozatosan, ám mindig is vigyázva, egyre többet árulunk el magunkból. Egy igazi, mély barátságnak alapeleme a bizalom, aminek elvesztése a barátság végét jelenti. Viszont egy ilyen barátnak sokkal többet árulok el a belső titkaimból, mint bárki másnak, s ez kölcsönös. De ilyen barátból csak 1 lehet.
Az látszik, hogy a "mennyire adhatom ki a barátomat" kérdést azután lehet csak igazán tisztázni, ha a "mennyire adom ki magamat" és "mennyire adná ki magát a barátom" kérdésekre nagyjából tisztán látjuk a választ. Most tehát arra lennék kíváncsi, hogy ki hogy kezeli a saját "titkait", mit miért kinek nem mond el.
Szóval. Barátnak (igaz barátnak) minden további nélkül kiadhatja szerintem magát az ember. Arról nem is szólva, hogy hosszabb (több éves) barátság esetén szinte lehetetlen annyira álcázni magunkat, hogy legalább arra ne jöjjön rá, titkolunk esetleg valamit előle.
Más embernek? Nehéz, ha ismeretlen, akkor senki nem fog kitárulkozni előtte, vagy épp fordítva megteszi. Előbbiből sok mindent nem lehet levonni, utóbbi segíthet egymás megismerésében, hiszen a kezdés viszonylag gyors, ebből adódóan több baja is lehet belőle az embernek.
Visszaütni? Azt bizony tudhat. Függ attól, hogy az illető, akinek kiadtuk magunkat mennyire kedves nekünk. Ha az akkor bizony előfordulhat, hogy keményen megbánjuk, azt a tudást, amit magunkról átadtunk a másiknak. Persze abban az esetben, ha a másik kicsit "gonosz" lelkülektű és felhasználja a tudását...
No, 1előre ennyi, ha nagy hülyeségeket írtam ignoráljátok :)))
Úgy is megkérdezem: kiadjuk magunkat vagy ne adjuk ki magunkat? Kinek, milyen feltételekkel, és hogyan?
Hogyan üthet vissza, ha megtesszük? Nem elegendő csupán a PIN-kódjainkat és a passwordjeinket titkolni? (már feltéve, hogy nem követünk el törvénybe ütközőt, de hát azt nyilván nem)
Nem arról van szó, hogy kezdetben vala az egységes kép, a szétcincálás pedig nem egyéb, mint megfogalmazási kísérlet? Az "ez is vagyok, az is vagyok" lehet egy teljesen korrekt körülírás, egy leírhatatlan valaminek a körbelövöldözése kevéssé találó fogalmakkal, amelyeknél viszont nem nagyon tudsz jobbakat találni.
De megtalálhatod azokat az embereket, akiknek némi kínlódás, metakommunikáció meg mindenféle trükkök segítségével mégiscsak ki tudod fejezni azt, aki valójában vagy. Úgy, hogy megértsék – vagy, ami még fontosabb: ne értsenek félre.
És, hogy nagyon intopic is legyek: közülük ki tudhatod fejezni egyiküket a másikuknak, torzítás nélkül.
Pucros Macko: egyetertek. sot: azt hiszem erzem is, amirol beszelsz. az en legnagyobb 'bajom' mindig is az volt, hogy tulsagosan boncolgattam magam. minidg is irigyeltem a feluletes embereket, akik az elet veluk kapcsolatos problemain hipp-hopp tultettek magukat. es aztan sikerult is magamban jo melyre jutnom. eddig nincs is baj.
van viszont a dolognak egy masik oldala is: az onelemzes szetcincalja az embert. nem lesz egyseges kep rola meg maganak sem. ugy prezentalja masok szamara magat, mint egy puzzle - darabokban. nem azt mondja: en ez vagyok, hanem azt: en ez is vagyok, meg az is vagyok, meg amaz is vagyok.
az en tanulsagom: a tobbiek ezzel nem tudnak mit kezdeni. ezert a jo onelemzo marcangolas utan ossze kell ismet raknod magad. most mar tudatosan, biztos hatarozott kezzel. oszze kell raknod a puzzledat, hogy megmutashasd magadat masoknak.
lenyegeben ez a kamaszkor. leveted a szuleid altal radrakott kepet, es egy ujat raksz fel magadra. a butaknal ez egyszeruen, eszrevetlenul, osztonosen megy. az okosak kinlodnak csak ezzel. de ne felj: ami kijon, az ertekesebb is, meg maradandobb is. szerintem megeri a faradozast.
azt meg el kell fogadni, hogy masok nem vagynak a Tealtalad veghezvitt onmarcangolasra (meg a sajatjukra se vagynak). a bolcsesseg egyik lepcsofoka nem adni tanacsot, amikor pedig halalbiztosan tudod, hogy segitenel vele a masiknak.
Tigris
Fehér Tigris: nekem erről eszembe jotja valami nem egészen más. Vannak olyan nehezen felderíthető területek, amik az én személyiségem legbelső magját jelentik, és csupáncsak feltételezéseim lehetnek róla. Minél belsőbbek, annál kevésbé megbízhatók ezek a rájuk vonatkozó feltételezések, mert egyedül annál nehezebben tudom hatástalanítani az önmagammal szembeni elfogultságomat.
Nem magától értetődő ám egyáltalán, hogy az ember el akarja hárítani a legbelső motivációinak a kitárgyalását, hogy féltené a tartását, hogy sérüléstől tartana! Hiszen az önismeretének az elmélyítéséhez nem nélkülözheti a külső megfigyelő elé táruló összképet.
Biztosan vannak emberek, akik rettegnek önmagukkal kapcsolatos illúzióik halomra dőlésétől. Én meg például inkább azok közé tartozom, akiket az nyugtalanít jobban, hogy a pozitív énképük rozoga díszlet csupán, és boldogan megelégednének egy kevésbé fényes, de biztos lábakon álló - ráadásul alaposabb és részletesebb - önismerettel.
Innen már csak egy lépés, hogy álnaiv módon a saját hozzáállásomat tekintsem természetesnek, és bőkezűen segítsek boldog-boldogtalannak végre szemétre hajítani a saját magukról alkotott hazug ábrándjaikat. Aztán esetleg mártírkodhatok is, (ha jólesik,) hogy miért nem hálásak érte.
Kedves Pucros Mackó,Mr.Spock,
és többiek,
most végre megtudtam, hogy mi a francnak kezdtem
irogatni a Törzsasztalra.
Mr. Spock,
most is telifejéntaláltad a szöget azzal, hogy
mi nem tinédzserek már a büdös életben soha olyan őszinték
nem leszünk, nem lehetünk, mint annakidején.
Na és akkor jön ez a lehetőség, hogy itt a Törzsasztalnál
hátrányos következmények nélkül lehet őszinteségi rohamot
kapni.
Látszólag itt nincs korlát, azazhogy...
Szerintem a külső korlát helyét itt normális ? embernél
a belső kontroll veszi át, ami hálistennek szabadabb
lehet, mint a mindennapi életben.
Gondolom, a helyzet némileg megváltozik, ha valaki
személyesen is kiadja magát.
Pucros Mackó,
az elveiddel tudok azonosulni. Szerintem a titkokat úgy
kell tárolni, mint a vegyszereket,jól lezárt tárolóedényekben,
elkülönitve.
Összekeverve robban, büdös, vagy mérgező.
Mindenesetre most úgy gondolom, hogy nyiltabb maradhatok,
ha virtuálisan találkozom a T. Törzsasztallal.
Személyesen esetleg csak
Mr. Spockkal, mert őt köti az orvosi titoktartás,
netán Satyával, mert őt köti a gyónási titok,
meg ugye Wágner úrral, mer'
őtet meg köti a kocsmahivatali titoktartás.
a nyiltsaghoz, meg zartsaghoz mondanam: szerintem igazabol arrol van szo, hogy mindenkinek vannak olyan feltetlezesei magarol, amik az o szemelyiseget, enjenek belso magjat jelentik. ezeket semmilyen korulmenyek kozott nem szeretne megserteni, ezek adjak a tartasat. ha vele kapcsolatban ilyenekre kerul a szo, hirtelen kenyelmetlen lesz a dolog, es igyexik is az ember hamar befejezni.
namost: ahogy az ember oregszik, egyre jobban belovi a sajat belso magjat, es nagyon ugyesen elkeruli. aztan ahogy idosodik megtanulja, hogy masoknak is van ilyen belso magja, es mar csak tapasztalatbol is tudja, hogy nem nagyon illik abba belegyalogolni. harmadreszt meg az ember kergesedik, es tobbet elvisel gond nelkul. ez igy mind egyutt azt jelenti kisvacak, hogy az itt hozzad szolok, akik saccom szerint nalad sokkal idosebbek, mar jobban birnak nyitottak lenni.
kisvacak, tudod magadrol, hogy mire zarodsz be? ha ezt tisztazni tudod magadban, akkor hamar elorejuthatsz a kinyilasban.
Tigris
Kedves CaveMaN!
Először is köszönöm a jó szót!
Kegyetlen és kíméletlen lehet szerintem akkor is az őszinteség, ha túl hirtelen - nem felindultság szempontjából - mondom oda. Vagy nem? Értem ezen, hogy azért ugye néha nem árt, ha az ember átgondolja az ügyeket, a mondandóját, a véleményét még baráttal szemben is (nem szépítésről beszélek-írok). Persze erre sokszor nincs lehetőségünk.
Tényleg fordult már elő valamelyikőtökkel, hogy ilyen szituáció okozott problémát barátságban? Mármint, hogy jobb lett volna gondolkodni egy picit a barátotokkal kapcsolatban, mielőtt jól odamondtok?
Amiben teljesen egyetértünk: részőszinteség -NO!
Banya! Nem is vitatom, hogy jószándék vezérli a barátot amikor véleményt mond. Hát valóban jó, ha néha jól megmondják a frankót (persze ez nagyon tud ám fájni!). Persze nem mindegy, hogy ki mondja. Főleg, ha az ember nem bírja a kritikát. Én - ha már őszinték vagyunk - nem viselem túl jól. De ne gondoljatok semmi rosszra! Nem érzem magam önteltenek és tökéletesnek, csak amennyire mindenki, amennyire egészséges.
Tényleg! Kérdezem: szerintetek az önmagát ismerő ember tudja, hogy mikor hall kegyes hazugságot magáról? Szerintem igen.
Pucros Mackó Kedves!
Tökéletes a megfogalmazás. "...tüzetes és szenvtelen vizsgálat..." Komolyan megpróbálom így a jövőben. Ez nagyon jó!
És végül a témával kapcsolatban még lenne egy kérdésem. Vajon elég időnk van a barátokra? Elég az időnk a minket barátainkkal közösen érintő dolgok, problémák, kérdések átgondolására. Persze erre azt mondjuk, hogy nem, nincs elég(!) időnk, és mégis mennek a dolgok. De hogy csináljuk ezt? Nektek is hozzátartozik az életetekhez, hogy szinte nap mint nap "lelkiztek" és ők - a barátaitok, barátaink -viszont?
Azon meg nagyon csodálkozom, hogy honnan szeded ezt a közvetlenség-dolgot. Mert egyébként meglepő módon stimmel a feltevésed, csak én azt hittem, nem erről beszélek.
Megtanultam a sorok kozott olvasni, meg a 60-as evek Nepszabadsagabol (:-)
Ennek meg azért minimum két összetevője van. Az egyik az, hogy mennyi gátlás, tabu etc. áll útjában az önkifejezésnek - ebben a serdülőkor nagyon jó, azazhogy szabad. A másik, hogy mi az, amit ki akarunk fejezni, mennyi van bennünk és azt mennyire ismerjük. Ebben pedig nem nagyon erősek a fiatalok.
Serdulokorban majdnemhogy nincs tabu, minden ami eszebe jut az embernek azt kimondja azoknak akik kozel allnak hozza. Meg aztan az is, hogy serdulokorban meg nem tudja felmerni az ember, hogy kinek mit erdemes, ki mit ert meg igazan, ugyhogy minden megy.
Es ahogy mondod, kesobb jobban tudjuk hogy mit akarunk kifejezni, de szukul a kozonseg. Nincs kiut.
Szerintem nem úgy merül fel a kérdés, hogy mindenestül elutasítom vagy mindenestül elfogadom az engem nem ismerők véleményét. Hanem tüzetes és szenvtelen vizsgálat tárgyává teszem.
Mert akik kevéssé ismernek, azok igaz, hogy kevesebb lényeges és jellemző dolgot tudhatnak rólam, viszont a lényegtelen de esetleg szembetűnő dolgokból is kevesebbről tudnak, emellett a pozitív elfogultság is hiányozhat belőlük. Amikor megismersz valakit, eleinte a fától nem látod az erdőt, később meg inkább az erdőtől a fát.
És az is tanulság, ha tudjuk, hogy milyen típusú emberek hogyan ismernek félre bennünket milyen benyomásaik alapján.
Szóval, szerintem érdemes foglalkozni az inkompetens ítéletekkel is, mert vannak dolgok, amiket csak onnan tudhatunk meg magunkról.
Cavemannal értek egyet! A barátomról tudom, hogy nem bántásból kíméletlenül őszinte, hanem jószándékból. Az persze más kérdés, hogy mennyit fogadok meg belőle... :)))
Kegyes hazugságot meg kapunk eleget! micsoda üdítő változatosság lehet, ha nem szembedicsérnek, hanem jól megmondják az őszintét, mégha nem is esik jól!
A kíméletlen őszinteséggel kapcsolatban. Én, és azt hiszem a többiek sem úgy értik, hogy felindult állapotban mit mond a barátom nekem, hanem azt, hogy van valamely rossz tulajdonságom, ami kifejezetten az, de elviselhető, akkor ugyan tegye már meg. Magyarán ne szelektáljon az információi között, hogy ez még elviselhető, ezt nem mondom meg neki, nem vészes ezt sem... stb. stb. IMHO ne részőzsinte legyen, hanem teljesen, pláne, ha rákérdezek egyes dolgokra.
Először is elnézést kérek, a hozzászólásomból kimaradt egy lényeges helyen a kérdőjel, méghozzá a: Rossz ez? mondatomból hiányzik.
Tehát én magam nem vagyok arról meggyőződve, hogy rossz, ha az ember "zárkózott". Hogy mennyire lehetünk nyitottak, illetve zárkózottak? Ahogy Banya tökéltesen megfogalmazta: "Nehéz ügy, hogy mennyire legyek nyitott, úgy, hogy én ne sérüljek. Mert végül is ez a titok nyitja: a saját egonk óvása." Mindenkinél máshol a határ.
Biztos az, hogy a "nyitott" emberek fő jellemzője a kitárulkozás? Megértés reményében tárulkozik ki az ember - arra alkalmas személynek?
Hogy az igazságot keressem a rólam szóló petykában, elértett, rosszul továbbadott információban? Ugye azért az ember nem igazán ad az olyan véleményre, amelyet Őt nem ismerő emberek mondanak, állítanak. Vagy igen? Kicsit zagyva ez így! Szóval: rosszul esik, ha Rólam rosszat, valótlant hallok, ugyanakkor nem adok ezekre a véleményekre olyan szempontból, hogy ezektől én ugyan el nem gondolkodom: igaz, vagy nem igaz, hiszen "Ők" nem ismernek engem. Ez így egészséges? De! Itt most nem barátokról volt szó!
Természetesen, ha barát mond véleményt, kritizál más a helyzet. De! Felindulva, szemből-szembe, kegyetlenül - "A kíméletlenségig őszinteség" - barátokkal szemben így szó szerint nem célravezető szerintem az esetek többségében. Ha a barátom egyik pillanatról a másikra a pofámba mondja íly módon a véleményét rólam, hát... Lehet, hogy nem veszem jó néven. Nem a kíméletlenségen, a kegyetlenségen, hanem az ŐSZINTESÉGEN van a hangsúly. Ez lehet építő jellegű!
Nomira! Az is egyfajta bizalmi kérdés amiről Te írsz, és pontosan így gondolom én is ahogy Te. Azt gondolom, hogy az ilyen munkahelyen meghallott személyes, magánügyi információkat úgy kell venni, hogy egyik fülemen be, a másikon ki. Persze az ember azért még magában gondolkodhat rajtuk, de beszélni semmiképp sem etikus.
Paraj fogalmazta meg pontosan az én "barátnőmmel" kapcsolatos problémámat. Neki sikerült tutira leírni öt sorban, ami az én szívemet nyomja. Csak annyi a kiegészítés, hogy Nálam nem csak "mélyenszántó boncolgatásból" eredt a probléma egy idő után. S valóban 20 év elteltével az ember rájön, ezek a különbségek "a gyökerekből fakadó"-ak. De hogy lehet hogy eddig nem jöttünk rá?
(Nézzétek el nekem, ha hozzászólásom nem túl követhető. Nagyon kezdő vagyok!)
