Szegényeknek, meg a hozzátartozóiknak megvan a maga bajuk...de az egy másik topic. Ide, többek között kedves bcsi akkor írj, ha képes vagy arra, hogy feltámasztod szegényeket, és már túl is vannak rajta annyira, hogy mint a múlt egy rossz emlékéről meséljenek. Úgy legyen!
demeter
Az ausztriai busz baleset kapcsán állt meg bennem az ütő !!! Ismerőseim voltak kint síelni, és a baleset időpontjában már ők is egy turistabuszon ültek, jöttel hazafelé..És akkor jötta tragédia híre. Mit mondjak !!!??? LIBERO
Tavaly tavasszal történt velem: Zalában jártam autóval, este volt, szakadt az esô. Elôttem már negyed órája egy pótos IFA vánszorgott, rettenetesen füstölt, állandóan köhögtem.
Ismertem a terepet, mint a tenyeremet, tudtam, hogy nemsokára következik egy kilométernyi egyenes szakasz, ott majd megelôzöm. El is jött a pillanat, kidugtam a kocsi orrát, hogy elôrenézzek: sehol semmi. Na, akkor hajrá, padlógáz, menjünk.
Az IFA elôtt ment még egy pótos IFA, az elôtt meg egy kamion, szorosan egymásra tapadva. Nem fértem be közéjük. Már épp elhagytam az elsô elôzendô tragacsot, mikor szemben feltűnt egy nagy, kivilágított kamion. Az villámgyorsan beugrott, hogy nem maradt más, mint a padlógáz: vagy elférek, vagy nem.
Tudatosult bennem, hogy lehet, hogy itt a vége. Hatalmas csönd lett, nem hallottam már sem a dudát, se a kocsi hangját, semmit, csak az volt bennem, hogy jönnek szembe a fények, meg hogy 'Miért pont így'. Nagyon lelassult minden, tényleg elvesztettem az idôérzékemet.
Hogy hogy úsztam meg, nem tudom, valószínűleg a teherkocsik lehúzódtak a padkára, mert az úttest túl szűk volt ahhoz, hogy hárman egymás mellet elférjünk.
Másnap visszamentem, kiderült, hogy az út amit tök egyenesnek hittem, kissé jobbra ívelt, ezért nem láttam a szembejövôt.
Akkor, ott, biztos voltam, hogy meg fogok halni, egyszerűen nem láttam kiutat. Nem féltem, csak amiatt aggódtam, hogy nem tudtam lezárni egy személyes ügyet.
Tán egy éve is volt már, hajnali 2 felé néhány napon keresztül mindig fájdalomra ébrdetem. Úgy éreztem, mintha a bordáim összeszorítottak volna, hátam kegyetlenül fájt.
Ha levegőt vettem mégistentelenebbül fájt. Ha mozdultam felnyögtem.
Próbáltam levegőt visszatartva megfeszíteni magam, akkor fájdalom semmi, de ez ugye míg kopoltyú nincs, nem hosszú távú terápia.
Akkor enyhült, ha nagy nehezen feltápászkodtam és sétáltam egyet a szobában.
Első gondolatom az volt, hogy ilyet élhetnek át az infarktusosok, de volt egy gyanum, hogy az infarktus ellen nem a séta a gyógymód.
Mindenestere, amíg rá nem jöttem, hogy fel kell kelni rajtam volt az érzés, hogy akkor eddig tartott....
Néhány nap után meguntam a dolgot, felkerestem dr. Bubót. Megkonzultáltuk, hogy nem valószínű az infarktus, adott valami izom lazítót, meg valami technokol szerű kencét.
Nem az évszázad sztorija lesz, s nem is életveszélyről szól valójában, mégis halálfélelmem volt.
Szilveszterkor Börzsönyben voltam, s az utak fagyottak voltak.
Sötétben kellett lefele mennem, a barátaim előttem jártak. Aznap már háromszor tanyáltam el a jégen, és már eleve rettegtem a bizonytalanságtól, és szinte vártam, zuhanjak már el és ne keljen félnem tőle.
El is zuhantam. De hogy hogy lehettem ennyire béna? Az arcom bele a jégpáncélba.
Persze rettenetesen fájt. Meg sem moccantam egy csomó ideig. Éreztem, hogy iszonyatosan fáj.
És persze bőgtem is. És mondták, hogy mi van, meg voltak ijedve. Én pedig valahogy nyögtem, hogy mindjárt, mindjárt, de képtelen voltam felállni vagy megmozdulni.
És az a lényeg, hogy ömlött az a furcsa életfolyadékom. A vér vagy mi.
Szembesültem a véremmel.
Mikor feltápászkodtam, s láttam azt a nagy tócsát (feketének tűnt), akkor csapott belém először, hogy félek. HOgy elfolyhat egyszer az egész és akkor tényleg vége lenne.
És aztán adtak egy csomó paprzsepit. És tulajdonképpen ekkor történt a lényeg.
Egy ideig nem akart elállni a vérzés (a számból jött egyébként, ami felrepedt).
Láttam, hogy a paprzsebkendő lucskos. A vér meg csak jön.
És egy pillanatra belémvágott, hogy nem fog elállni. Tudom, hogy ez röhejes. Mégis úgy éreztem.
És felüvöltöttem, hogy nem áll el, mit csináljak?! Mondták, hogy szorítsam le. Lassan gyengült is a vérzés, de ez lényegtelen mostmár.
Abban a pillanatban (pedig köze nem volt a halálhoz, még agyrázkódásom se lett, pedig először azt hittem) rájöttem, hogy még élni akarok.
Hogy az összes nyavalygás az öngyilkosságról valójában hamis.
Rájöttem, hogy nem akarom, hogy a vérem elfolyjon.
Élni akarok még.
És bámilyen hihetetlen, ez halálfélelem volt.
nemrég pisztolyt nyomtak a fejemhez kissé ideges autórablók. Érdekes, hogy közben egyáltalán nem féltem, olyan volt mint az amerikai filmekben. Vége lett, megúsztam, én meg elkezdtem félni meg remegni.
Hopkins aszondod, hogy az egesz szakasz bamult az elso ugrasodnal. Ezek szerint valami nagyobbacska gepbol kilepos fajta volt igaz? Az nudli, az enyemet hallgasd meg ;-) Egymotoros haromszemelyes kis gep (3-4? fene tudja pontosan, a pilota szeken kivul az osszes tobbi mar hianyzott). Magasra fel. Madzag, karabiner beakaszt. Ajto kinyit. Fulrepeszto zaj. Oktato kimutat, hogyaszongya arra a mezore legyel szives majd kormanyozni, mer' ottan fogunk keresni. (vagy osszekanalazni) Eddig OK. Szarny alatti kuszobre kilep !!!!! 8-][ Szarnymerevitoben gorcsosen megkapaszkodik. Kinn allok, propeller cirka 25 centire porog mint a bolond. Teljes testtel a menetszelbe, szel pofaba telibe. Ezen a ponton adrenalinszint szazezer. (mondjuk mintha szaguldo BMW tetejerol akarnal bungi-jump) Oktatora benez, az megegyszer megellenorzi a madzagot, karabinert - huvelykujj fel - mehetes van. Na itt kellett volna ugye lepes jobbra es homorit. Na ehelyett annyira emlekszem, hogy FEKETESEG, RANTAS, BUKFENC. (a nyitas pillanataban eppen fejjel lefele voltam es labam kozott nyilt ki)
A felvezetes _sokkal_ roszabb volt mint az ugras maga. Aztan kesobb az elso szabadeses mar persze kuuuul volt. :-)
Béb, Monthy, a tehetetlenség tényleg borzasztó, aprónép esetén pláne. Az én legkissebb gyerkőcöm is csinál néha olyat, hogy dob egy hátast az asztalról, aztán félpercig se kép se hang. Aztán szerencsésen felbootol, de addig...
Elég sokszor kihívtam a sorsot magam ellen (persze mások is segítettek), de olyankor mindig teljesen lelassult minden, s mintha kivülálló lennék, minden frász vagy rosszérzés nélkül tettem, ami a legcélszerübb. Adrenalin???
Én a tehetetlenségtől féltem eddig a legjobban.
Néhány hónapja történt, hogy épp nagyon siettem valahová a trabimmal. Mehettem vagy hetvennel. Egy jobbkezest egyszerűen észre sem vettem. Csak akkor kapcsoltam, amikor már nem lehetett elkerülni az ütközést. A fékre léptem, kitámasztottam, de volt egy töredékpillanat amikor egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Még az ütközés pillanatában is vagy ötvennel mehettem, és az nem volt valami jó érzés. Különösen mivel a Renault akivel ütköztem szarrá ment és amikor ránéztem a roncsra nem ült benne senki. Kurva szar volt, hogy esetleg megöltem valakit de aztán kimászott a lány az anyósülés alól, ahova beesett és semmi baja nem volt szerencsére.
A másik eset biciklivel történt, amikor szintén ötvennel mentem az esés pillantában egy nagyon meredek beton úton. Tizenöt métert csúsztam a hátamon és közben arra jöttem rá, hogy ez nem valami jó érzés. Ugyancsak tehetetlen voltam.
Én kétszer féltem a legjobban életemben. Az egyik eset az volt, amikor a konyhában főzőcskézve egy ideje már túl gyanús volt a csend a lakásban, úgyhogy beszaladtam a szobába, ahol gyermekeimnek játszani kellett volna, s onnan megláttam az ötödik emeleti erkélyünk korlátjának tetején ücsörgő két és fél éves gyerekemet, amint a másik, öt éves gyerekem az erkély alján ülve szóval tartja. A gyerek túlélte, én máig se tudom, hogyan.
A másik egy - Jung-i megfogalmazásban - archaikus álomélmény volt. Fölébredtem az álombeli szörnnyel való viaskodásból, de a rém éber tiszta állapotomban is ott maradt, és amit fizikailag is éreztem, hogy ki akarja tépni belőlem a "lelkemet", és ha sikerül, meghalok. Annak az éjszakának a hátralévő részét végigsétáltam, elfelejteni pedig sose fogom.
bcsi!
Kisütött, beborult, derengett, zuhogott, ragyogott, fagyott, éjsötét lett, nálam ez mindig rapszodikus.
Alapeszmém, amit itt elnyervogtam, de azért nem mindig ezen rágódom.
Kösz a terápiát. :)
Másikegylány
Miért izgulsz ? Az energiáidat hasznosabb dolgokba fektesd, jobban jársz. Változtass taktikát, utólag minek töröd a fejed olyan dolgokon amik nincsenek. Koncentrálj mindíg a következő feladatodra, és ha sikerülnek a dolgaid, eszed ágában sem lesz rettegni attól, ami nincs.
Én az első ejtőernyős ugrás előtt féltem kibaszottul. És csak azért ugrottam ki, mert ott volt az egész szakasz és bámultak, mint az állatok. Én meg verejtékeztem és vigyorogtam, mint akit baszni visznek.
Utána volt egy pár ugrásom, de azt az elsőt nem felejtem el. Az volt a lexebb...
bcsi!
Nézz szét, itt már mindenhol mindenki mindenrôl beszél, csak a témáról nem. Nem hiszem, hogy bárkit érdekelne, ki, hol, mit csinál ebben a káoszban.
Asse hiszem, hogy olyan bonyolult lenne topikot nyitni. Én még nem próbáltam. Kérj inkább segíccséget ettôl a maccstól.
:)
egyszer egy delutan kb. masfel oraig haladtam az orulet fele. tisztan ereztem, ahogy a tudatom bomlik lefele. aztan egyszercsak megfordult, es tovabbi masfel ora multan mar csak normal depresszio volt, masnapra mar az is elmult. azt sose felejtem el.
Tigris
Méé nem akar jó kedved lenni ? Olyan mélyre sülyedtél már kedvileg, mint a TITANIC.Ha tudnád mennyi nega ért ma magamat, fütyülnél a boldogságtól, hogy neked csak ennyi bajod van amennyi...Egyébként úgy gondoltam, azért szaladjunk máshová dumálni, mert a többieket nem bírja érdekelni a privát világvége...
Mivel új fiú vagyok a netto - pályán,nem biztos hogy segítség nélkül tudok nyitni egy ilyen új "micsodát" Jó lenne, ha segítenél
