A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
-------
Szia Zatukám!
Ez jutott eszembe arról, amit írtál.
Pilinszky: Kráter
Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.
Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk. Mint a gyilkos
a járásodba gázolok.
Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördül óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.
Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem - két kavics -
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.
Nincs idő semmire?
Ki mondta, hogy le kell szokni a szépségről?
Elfogytak az érzelmeink?
Nem 'sikk a kultúra!!!
Mit tehetnék hozzá?
Talán annyit, hogy az anyagiak mit sem érnek vészhelyzetben, s magaddal sem tudod vinni a sírba!
Csak úgy van! És TI???
:((((((((
Zatu
Az ég könnyei lassan lemosnak rólam minden mocskot, mely a fájdalmaktól ragadt rám. Ez a megtisztulásom.Lehetetlenné vált szívdobbanásaim újra jól érzik magukat. A jövő teendőit az éjféli szputnyikok hozzák minden nap, biztatnak a Jó eljövetelével. Babona ez csak tán, de hitet adnak. Isten ügyet sem vet rám, én sem törődöm vele. Ritka-pálinkás szájízem és ilyentájt kizökkenő agyam meglök néha, előre az életbe, új bizodalmakat adva a jövő cselekedeteihez. A sírós-homályos való múltam egyre kedvesebb lesz. Most esténként néha akaratlan élet-jövő számvetés ugrik a fejembe és ez kellemes érzéseket hoz. Hát miért ? Mitől ez a vígreményü jövő-bízás? Keserünek gondolt múlt miatt? A környezetem széthányt kuszaságát már-már megszokom, de mindig nyomaszt a rendcsinálás feladata. És a nappal szinpadán minden áldott nap jól tudom már játszani a szerepemet, amit nem osztott rám senki. Én magam határoztam meg. A szinésztársaim is jól szerepelnek, mikor egy jelenetben vagyunk. Vágy, szerelem, bizalom, szeretet. A szavaim. Bőr, fa, kő, csont. Az anyag-szellem tárgyaim. És egy néha-néha megszülető esti-firkálmány (mint ez) ébresztgeti el-el szunyókáló ősember agyamat, és modja, hogy: Homo! Sapiens vagy! Nekem aztán mondhatják ezek a rám-rám törő firkálhatnék-gondolatok. Ébresztenek igaz, de inkább csak Magam vagyok. Valami fiatal angyal-lány akarja, hogy én. Én meg őt fogom akarni. Mert én, csak én magam lehetek. Na ez is a csillagködök össze-vissza gomolygása csak? A szputnyikok pedig rendben jönnek. A vidám nap rámégetné a fájdalmaim mocskát, de a hegyeim fölötti ég szomorú-vÍg kristálykönnyei megtisztitanak, lemosnak rólam minden szennyet és lányboldog szivmelegséget hagynak rajtam, mint gyönyörü cseppeket.
Nagyon Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, ha jár errefelé valaki, és azt, hogy valósúljanak meg álmaink, irány a bimbódzás, csak nyíljanak-nyíljanak, a tavasz úgyis eljő, ha évszakérzékeny valaki, ha nem. AKKORIS!
Ne add at nekik azt
Amit nem is uzenek
Hogy a szivem megszakad
Ha arra tevedek
Hatalmas az ingovany
Magaba huz a sar
Korotojaknal, a Donnal
A madar se jar
Csendesen elmerultek
A veres testreszek
Beke honol felettuk ma
Es verebfeszek
Fel meterre a fold alatt
Ott a burkolat
Labszarcsontok, nyakcsigolyak
Koponyadarab
Keszul megint a vilag
Erzem a szagot
Visonganak a kurvak
A haziasszonyok
Bezavarjak a sracot
Bele a halalba
Messzire a domb moge
Az orosz pusztaba
*
Ja.Azok a punkok konkretan ott doglottek meg a Donnal.Jo karacsonyuk volt, sokat nem ereztek.
Hat akkor nekik is Kellemes Karacsonyt es BUEK.
*
Na akkor most adom a temat a fikazashoz.
Gyonas: magyar nacionalista vagyok. Ez most nem piszkolodas, meg kiboritasi szandek. Ez komoly.
Jon a Karacsony, egy kicsit atmegyek angyalkaba.Odaallok Surci melle a Karacsonyfahoz, es vele csilingelek.Sot muhavat szorok az eppen elelvezo vilagra.Mint egy anarchista Szent Peter.
Sose voltam nacionalista, sot!De aztan a magam tapasztalatai alapjan ra kellett jonnom, hogy ez az egyik legnagyobb problema.Ha mi is utaljuk sajat magunkat, legalabbis nem nezzuk semmibe, akkor mit szoljunk, mikor a szomszedok neha megritkitanak bennunket?! De egyebkent is.Orokke csak sznobok. Es meg tapsolni is kell hozza!
Ha valaki kiall azzal, hogy nacionalista, akkor biztos, hogy kivulro-belulrol, mindenhonnal utik-vagjak.Sajat magunkat nyirjuk. Kifordul tole a gyomrom.
Es a punk?Miert nem a magyar punkot utanozzak mondjuk Svedorszagban?Ugyanezert. Mert nincs tartasa. Mert sajat magat kopkodi.Holott szuper szintu!!
Hozzuk fel a Bankrupt-ot.Jol van, Roxtar haragszik erte, ha a bandajarol beszelek. Mindegy. Zeneileg ki jobb tole?Sokan nem az biztos.Es?!Nem tudnak belole megelni!!!Mert mindenki csak NOFX,Green Day,stb-t hallgat. Miert?mert az kulfoldi, "tehat nyilvan jobb"!
Itt tartunk.Lephetnenk mar!
*****cTG*****"
Nagyon jó verseket írsz.
Sajna én bunkó vagyok ide, de azért néha eljövök olvasgatni.
Dylan Thomas versek
Bohóc a Holdon
Mint ahogy egy bűvös rózsa szirmai
Csendesen hullanak, a könnyeim olyanok
Felejthetetlen napsugarak és havak résén
Kibúvik minden bánatom
Azt hiszem, hogy ha megérintettem a földet
Összeomolhat
Ez olyan szomorú és gyönyörű
Olyan reszkető, mint egy álom
(apunk)
Csöndben ne lépj az éjszakába át
Csöndben ne lépj az éjszakába át
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.
A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába át.
A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemu ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
(Nagy László)
Vidám ködbe burkolóztak
Vidám ködbe burkolóztak a szerelem-szagú utcák
Azon az éjjelen, mikor arról álmodtam,
Hogy az a nő, akiről csak álmodni merek,
Olyan szép, mint a kristálytiszta sugarú tavaszi nap.
Az álom, a rejtek-szívodúban, félve tevő-vevő, tétova-gyáva szerelem,
Kétezer fényévnyire a valóság-nappaloktól,
Kétezer fényévnyire a szívmelengető, kristálytiszta napsugaraktól.
Az éjszakai homály nem volt szomorú,
A macskaköves utcácskák, végigkopogó lánycipellők,
És kellemes-zavarba hozott szeretők sóhajtó hangjaitól voltak csendesek.
Hát milyen ez víg-ködös éjjel, ha nap-tisztaságról álmodom?
Olyan, mint egy macska, aki nem tudja, hogy zavarában mosakodjon,
Vagy elmenjen inkább.
A félzsömle alakú Hold megpróbál átragyogni a párán,
Ami többé-kevésbé sikerül is neki.
De azért féltékeny a Napra, mert hozzá hasonlítom álmomat.
Itt búvik valahol a napsugár, és kristály-forrás tisztaságú szerelem
Ezeken a kis hétköznapi utcácskákon, a csöndes szobákban,
A magányos komputer-monitorok halvány fényében,
Kétezer fényévnyire a mindennapoktól.
A hétköznapok is kétezer fényévnyire vannak
A bujkáló szerelem-álmoktól.
És ezen a csöndes, néha békabrekegés-automobilhangú éjszakán
Azt álmodom, hogy a nő, akiről csak álmodni merek olyan szép,
Mint a tavaszi nap, de szépsége nem álom,
Melynek kristálytiszta, szívmelengető sugarait,
Akkor is érzem, mikor nem látom,
És akkor is, ha kétezer fényévnyire van tőlem.
Jó reggelt mindenkinek a mai napon különösen! /nekem/
Kérdések!
Hogyan lehet, hát miért,
halványult el csillogása?
Szavainak hullása megszűnt,
mint ragyogása az
éji homályban,
sújkolt álmok között
gyűrött csodákban
nem hívén, pilláit
ejtvén, s imigyen
szorítva látását;
Felém?
Vagy mégsem akart
látni, mégsem akart
hallani, mégsem akart
merni, nem mert,
nem tudott akarni?
Nem bírt álmodni,
nem bírt hallgatni,
szívére?
Élére hajtott lepedő
ráncai között,
az elsimított nyomokra
hullott reggeli hűvösség
hideg harmatcseppjei
ridegen űzik képeit
át...a valóságba?
Miért hívod vissza
érzések hűséges ebét,
amikor láncra verted
volna, ha nem vicsorítana
fogakkal, teli, torokkal
nyitott kérő száj?
Mondod: tiszta érzést
keresel, vele kelsz,
s közeledsz,
mégis miért csak
elmenni látlak?
Mondod: nyugodt
viszonyok simítják
csak lelked ráncait.
Te mondod!
"Leljen békére lelkem",
s félelmek lázforrósága
nálad rajzol mégis
bénító csillagokat
a jövő egére?
Mondod:
Pirkadat legyen!
Lehet, hogy egy kicsit off topic?
Szerintem nem, tehát:
IMA A TITOKBAN /részlet/
Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom Őreá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én vagyok az, akire várni kell!
'S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon. Áldott az a kőépítményű szeglet, irányodat töri felém, vésett-írott emlékű az a aszfalt, melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg, ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel, nincsenek véletlenek a mi dolgainkban, ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom, hogy jöjj, úgy kérem, kívánom, akarom és az lészen saját örömünkre, nem törődve sem sérelemmel, másokkal, bárkivel, a világgal, semmi mással.
ÉN PEDIG SZERETNI AKARLAK, ÉS FOGLAK!
Hiába a töredékes mozdulások, meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek, melyek véletlenekké silányultak, hiába a környezet, meg a rögök, melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval, hiába, ha a minden is ellenem van, de te úgy szintén engeded, velem óhajtod, kéred is talán, teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol, néha szédülsz, de jól esik nemde?, kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el, félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd, magadnak higgy ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
A világ?: gyötrődnek, kínlódnak, küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Csak önmagad elöl!
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!
Márta hajad
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
Hű szerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szememeket megidézve.
Retten a lomb,
Zöldel a domb -
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol,
Itt valahol,
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, kicsi, csend!
Igy, ez e rend -
Most csak a csókod kérem.
József Attila; eredeti Koroknay szedés alapján.
Zatu
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral, sóhajt a zizegő
szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foldozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
mikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Büszke lovára kapott, akarva
útra kelvén vélni csodát!
De sötét félelem állította
meg paripája lábát.
Szomorú gyermekszemek,
összezárt szájuk kimondatlan
óhaja izzó erővel fordította
útiköpenyét át.
Kiürült volna templomon?
Rablók dúlják szentséges oltárom?
Gyertyafényes emlékek gördülnek
kíváncsi kavicsként utamon.
Tükörként ordít szemembe
vakítva a mért idő!
Mitől ékes szívű elfogadás
helyett a nő?
Kontya van az időnek,
s a jelen vihara zöldülő
ágakat cibál, és a hideg szél
rákötözi egy-egy énjét
érzéseimnek.
Ha rám mosolyogna apró szellő!
Ha eljött volna régen várt idő!
Mikor hívtál, vártalak félúton.
Ha tudtam volna jártod-kelted!
Ha egyszer mégis beteljesedne!
Királynő vagy akkor is váradban,
miközben üldöz a napfény.
Miért hívod vissza
érzések hűséges ebét,
amikor láncra verted
volna, ha nem vicsorítana
fogakkal teli, torokkal
nyitott kérő száj?
Mondod: tiszta érzést
keresel, vele kelsz,
s közeledsz,
mégis miért csak
elmenni látlak?
Mondod: nyugodt
viszonyok simítják
csak lelked ráncait.
Te mondod!
"Leljen békére lelkem",
s félelmek lázforrósága
nálad rajzol mégis
bénító csillagokat
a jövő egére?
Mondod:
Pirkadat legyen!
Mennyit kínlódik, hazudik
szegény!
Megbújnák vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.
Mennyit hazudik, s hogy fáj neki hogy
hazudnia kell!
Más nők, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Oly magasan jár, hogy a bűneit -
azokat sem érem el.
Itthagyni? Az se segítene
hisz őt akarom, magát;
ő se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ő mindíg örök
egyforma árvaság.
Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, míg én
tisztán is vétkezem ellen,
mert énmiattam bűn csak a bűn,
és vagyok a tilalom,
aki kiváncsi életét
sohse hagyom
röpűlni, ahogy neki jó,
oly szabadon,
s mosolyát éppúgy elveszem,
mint az enyémet ő,
- mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ő:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ő.
II
NEKEM AZ ÉLET A SZERELEM
Már nem is mondom soha neki,
mennyire szeretem.
Férjem, uram, eltart, szeret,
és idegen:
nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Mit adhatnék neki? Mit tehet
egy asszony igazit?
Munkája, gondja, tervei, mind
megszégyenít.
Lennék a rabja - de nem, hisz az őr
szintén rab egy kicsit.
Lelkéből nem jut más nekem,
csak ami gyerek.
A legjobb, amit én adok,
hogy otthona lehetek;
csak akkor egészen az enyém,
amikor beteg.
Ahogy neki kell, igen, szeret,
de ez nekem nem elég
s alig több, mint amennyire én
élhetem az életét;
csal pillanata lehetek,
különben ártanék.
Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.
Ellene: volnék valaki. Így:
csak része vagyok.
Nem szabad meg se mondanom,
mennyire szeretem.
Nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Boldog az önzés sikere!
Mi lesz velem?
Vagy mégsem akart
látni, mégsem akart
hallani, mégsem akart
merni, nem mert,
nem tudott akarni?
Nem bírt álmodni,
nem bírt hallgatni,
szívére?
Élére hajtott lepedő
ráncai között,
az elsimított nyomokra
hullott reggeli hűvösség
hideg harmatcseppjei
ridegen űzik képeit
át...a valóságba?
Hosszú az a nap,
Amely a csókod nélkül múlik el,
Hosszú az az út,
Amit a küszöbömig megteszel.
Hosszú a perc, míg átölelsz,
Míg mindent elmesélsz,
Míg gondjaidból hozzám visszatérsz.
Rohan az idő,
Aztán a búcsú újra oly nehéz.
Aki így szeret,
Annak a másiktól minden kevés.
Ha tudnád, hogy mennyire várlak,
Tán még jobban sietnél hozzám.
Boldog az a perc, ha magadhoz ölelsz drágám.
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol … - S te mikor
engemet?
