Az izgatottság érzete nagyban hasonlít az éberség állapotához. Az agynak egyfajta felfokozott tevékenysége lehet, mely állapotban bizonyos "irányban" fogékonyabb lesz a befogadásra. Egy új gondolatot, személyes felfedezést átélni, hasonló izgalommal (itt: fiziológiai tünetekkel) jár, mint egy sajátos helyzetben éberen figyelni (például harcmezôn) a körülöttünk lévô világ apróbb "rezdüléseire". A hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó izgatottságot mindkét esetben fizikai fáradság és ha lehetôség adódik hosszú alvás követi. Gyakran nehezen emlékszünk vissza az említett állapot részleteire, ami az "izgatottsággal/éberséggel" talán szükségszerěen együttjáró stressz következménye lehet, de az is lehet, hogy egyszerě tudatalatti szemérem ez az emlékezetromlás, amely elfedi egy sajátos helyzet kellemetlen igazságait a hétköznapi életritmusába már visszatért ember elôtt.
Megneztem a sztakin, meg mielott itt megkerdeztem, de ennyi jott ki ra:
arousalfelkelésébredés
carousalivászatmulatástivornya
arousal
=> anagrammaHa van ra jo magyar definiciod, hozzaadhatod a szotarhoz, h az eljovendo nemzedek munkajat megkonnyitsd. Regebben, amikor tobb idom volt, en is minden uj szot, ami nem volt benne, es mashonnan kideritettem, h mit jelent, hozzaadtam.
Egy kis pszichologiat tanulok angolul, es az Orszagh szotar neha nem mindenben segit:0 Hogy forditanatok le az arousal szot (es esetleg hogy definalnatok)?
mongyuk nem is normális embernek való :-)
én is azé jártam
szóval ha kívül maradsz, akkor fölösleges
kinek mi jön be, kijön minek be, stb
lehet komolytalan vagyok?
vagy bizonytalan?
mmmmm
jó éjt, a kennel bezár, sült kacsa elfogyott, relax indul
nos talán ha valaki rákapna erre a veszély dologra, még tán szószátyár is lehetnék, csak a szó-szaporítás alapja ne a szó-beszéd legyen
szia másikegylány
másikegynagyonóvatoslány!!!!!!
megtaláltam 4 számát a drámaegyesület újságának, aza a címe, hogy
PSZICODRÁMA, mindenféle nagggyon érdekes írások, információk vannak benne, kiválóan alkalmas kíváncsiságod kielégítésére, feltéve persze, ha hozzájutsz, úgyhogy gondold meg
mindenki!!
mér veszélyes a pszichodráma?ez most vicc vagy valakinek télleg van súlyos tapasztalata? súlyos,súlyos és nem kellemetlen, ha ez érthető így
Na, ezennel nekrológot gyártok, és bezárom eztet a topicot, mer'senki nem akar már vitatkozni velem. Biztosan azt gondoljátok, hogy akkor mostmár húzzak el olvasni, és ne itt vitázzak. Talán meg is teszem. Sok szép pszájkológiai könyvet gyűjtöttem magam köré.
Csak hogy tuggyátok: nem azér' kekeckedtem, mert nem akartam meghallani, amit mondtok. Inkább azért, hogy még jobban értsem. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki győzte cérnával...
pudlinak
az utolsó cuppanós: kedvesS, hogy értékeled bennem a törekvést...
másikegylány!
Teccik, ahogyan gondolkodol, okosan, szépen...
A kérdéseidben tulajdonképpen benne is vannak a válaszok, meg akkor is megmaradnak kérdéseknek, ha megválaszoljuk azokat, de igy van ez lyól.
A környezettel kapcsolatban teljesen igazad van.
Hogy meddig hazudhat önmagának valaki? Hát én itt a hazugságon mindenfélére gondoltam: lehetnek ezek elfelejtések, tények tudomásul nem vétele, téves érzékelések, légvárépítések, stb... (szóval pszichológiássan: ún. elhárító mechanizmusok (jujj! bocs :))) Sokan bizony ilyenekkel együtt élik le az egész életüket. Szélsőséges esetben úgy nevezik őket, hogy elmebetegek.
(Szeretem a könyveket, szeretek olvasni, de csak azt tudom magamévá tenni, amit már átéltem, amit éreztem... de ettől nem tartom hülyének magam. Egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy van "átlagos" meg "helyes" meg "ez így normális". Baly? Számomra az a jó, ami nekem jó. (uhh, nagy bölcsesség! megyek is a közhely-topicba mingyá')
"Énkép: kialakulásában döntő szerepet játszanak a siker és kudarcélmények, az emberi környezet minősítő reakciói (szóbeli és nonverbális egyaránt)"
De mi van akkor, ha a környezettel van a gond, és ez nem mentség, hanem tényleg...
Nem indulunk egyenlő esélyekkel. (ez is a közhely-topicba kívánkozik, annyira egyértelmű...) Van aki tök jó családból jön, van, akit ütnek-vernek. Aztán vannak ennek finomabb változatai. Van, aki megkap minden segítséget a pozitív énképhez, van, akit örökösen leugatnak. Na. Ez alapján próbáljatok egy középutat felállítani: kinek lesz igazabb képe önmagáról? Behozhatók-e a gyerekkorban elszenvedett sérelmek avagy az a sorsunk, hogy folytassuk, amit szüleink elültettek bennünk?
Az egyetlen igazi érték az önbizalom? (mer' az tud megvalósítani, akinek van önbizalma)
Vajon minden ezen alapszik? Ez az egyetlen mindenható kapocs az énkép és énideál közelítéséhez, lyóllátom?
"Ebből a meghatározásból már adódik, hogy az énkép nem stabil, nem állandó, változik, tul.képpen egy folyamat aktuális metszete."
Ki csinájja lyól? Aki legyint egykori önmagára, vagy aki folyamatosan épít? Lehet egyáltalán az utóbbit...? Soxor teljesen ellentétes szakaszok következnek gyors egymásutánban. Dehát ez is én vagyok, meg az is. Akkor...?
"Én-ideál: az énkép kialakulásával párhuzamosan, a társadalmi (emberi) minősítőreakciók hatására történik a szociális normák (emberi értékek) elsjátítása, beépülése, és ezzel együtt jön létre az önértékelés (önismeret), vagy önkontroll."
...hát ezt már tizenhatodszor olvasom, de mégsem mond nekem semmit. Megpróbálom a magam nyelvére fordítani. Az én énideálom attól lesz az ENYÉM, hogy meg tudom fogalmazni a különbséget, hogy mi az, ami másnak jó, de nekem nem. Látom, hogy vannak bizonyos életformák, amiket mégsem tudok elsajátítani, mert nem értek velük egyet. Ilyenkor törexik az ember új, nem-kitaposott ösvényekre, és minden biztosíték nélkül, vakon hisz benne (érzi), hogy számára ez az ÚT. Miért kéne lemondani dolgokról csak azért, mert másoknak nem ez a norma? Ezzel nem valami különös extravaganciát óhajtok felvillantani, csak próbálom megértetni, mekkora bennem az ellenállás az olyan skatulyákkal szemben, amibe nem férek bele, hiába akarnak belegyömöszölni.
"Ha az énkép az énideáltól csak kevéssé tér el, akkor nincs baj.
Ha az eltérés nagy, akkor az illető mindenképpen megpróbálja feloldani a feszültséget önmagában. Vagy az énideálját próbálja közelíteni az énképéhez (nem könnyű, de egészséges módszer), vagy hazudni kezd önmagának, és az énképét torzítja el, hogy megfelelhessen az ideáljának."
Azt gondolom, hosszú távon lehetetlen az önmagunknak-hazudás. Mert visszajelzés mindig van. Ha semmi nem sikerül, mégis ragaszkodunk pont ahhoz a dologhoz, az kudarc. Ezt egy idő után nem tudjuk akarni. Mert az ember a fény felé törexik, így van programozva. Ha nem sikerül, legfeljebb hátat fordít neki, és a környezetét okolja. Na EZ AZ, ami nem egészséges, a külső körülményeket okolni. Meg kell keresni azt a legoptimálisabb közeget, amiben kiteljesítheted magad.
A másik nagy hibaforrás az, ha valaki túl gyorsan fordít hátat mindennek. Én hiszem, hogy a sikerhez a végsőkig el kell menni. Mindent fel kell áldozni, amíg van erőd. Ha nullán vagy, na akkor fordíts hátat!
Másfelől kiindulva...az énkép és az énideál közelítése úgy lehetséges, ha az ember lebontja kis feladatokra a sikerhez vezető utat. (E témában kamaszkorom legjobb olvasmánya Mohás Lívia: Ki tudja, mi a siker?) Bukta akkor van, ha valaki elhatározza, hogy én Ez vagyok, és kívülről várja a változást. Nem. Ahhoz, hogy az lehess, ami lenni szeretnél, úgy kell tenned, mintha már most is az lennél (már amennyire ez sikerül).
Azt már nem is mondom, hogy mikor már az lettél, aki lenni szerettél volna, akkor már valaki egész más akarsz lenni, úgyhogy sosem fogod észrevenni.
"Na ezekután akkor jöjjön az önismeret: annak van megfelelő önismerete, aki a saját énképét nem önmaga által eltorzitva látja, hanem úgy, ahogyan mások láttatják vele."
Ezt sem érzem túl jó megoldásnak...mert a másik azokat a tulajdonságokat tükrözi le benned, amik benne is megvannak valamilyen módon, akár pozitívan, akár negatívan. A sok véleményből, ha van közös pont, talán lehet építeni... de nem sok ilyet tudnék mondani. Mindenki máshogyan lát, mindenkinek más a szerepe az életemben. Csak azt látják, amit akarnak. Amíg el mernek menni.
Azt gondolom, sokkal gazdagabb a belső világom, mint amit valaha is láttatni fogok tudni...akkor most le kéne tagadnom a gondolataimat/érzéseimet csak azért, hogy beleférjek a skatulyába? Bele kell bocsátkoznom olyan beszélgetésekbe, amik nekem semmit nem adnak, csak azért, hogy ne tekintsenek különcnek? Mi értelme mintákat másolni csak azért, hogy elfogadjanak? Na erre mondom, hogy élni=érezni!
Meg kell védenem pudlit!
(Nem csak az imádatom okán, hanem mert igaza van - IMHO! :)) )
Szóval: amíg nem tisztázunk néhány fogalmat, addig a süketek párbeszédét folytatjuk. A téma pedig tudományos, akkor is, ha
1. nincs köztünk igazán hozzáértő (ha mégis van, bocs)
2. nem érthetetlen szavakkal van teletűzdelve, hanem egyszerűen megfogalmazva, sőt némileg megmagyarázva.
Al Capone, masikegylany!
Elnézést, ha túlságosan tudományos, meg könyvízű voltam.
Ezek a definíciók valóban megvannak több könyvben is (persze nem így, ennél sokkal "tudományosabban"), ezt próbáltam meg a saját szavaimmal közölni veletek. Ugyanakkor hozzáfűztem a saját gondolataimat is.
off
Itt az asztalon ugyanis a legtöbb topicban azt látom, hogy a fogalmak tisztázatlansága miatt örökösen félreértjük egymást, és csak elbeszélünk egymás mellett. Látszólag ugyanarról beszélünk, mégis másra gondolunk.
off off
Úgy tűnt, hogy az önismeret fogalmához nem lehet közelebb jutni az énkép és az énideál ismerete nélkül. Bocs, ha túlságosan pszichológiás voltam, de mintha a topic címe "Egy kis pszichológia" lenne? Aztán én meg itten hülye fejjel belekeverem a pszichológiát!
nos,
szerintem pudli jol beszel, de konyvizee van szegenynek. nem epp elony ez a nettoban.
masikegylanynak viszont elkepzelese van a topicjat illetoen, helyes, erre legalabb (most) odafigyel.
pudli
kimasolta egy konyvbol, persze biztosan ert hozza, ollozashoz is kell a konpetencia. nos. pudli lattad mar az uj psychot a mozikban? vagy (masik kerdes) jopofa a pszihologia szak?
ez itten a netto. tarsadalmi helyett megjegyezni zarojelben, hogy EMBERI, szocialis normak mellett zarojelezni, hogy EMBERI ERTEKEK, vagy hogy tovabb ne is kutassam a zarojeleket.
pudli,
nagGyon tudományosSan fogGalmaztál, remélem nem egy könyvből...
Tudod, azért szeretek ilyen témákat felrakni a T.asztalra, mert nekem nem az az érdekes, ahogy a Nagykönyvben meg van írva, hanem az, ahogy ezek a megírt dolgok egy-egy emberen keresztül megjelennek. Azért örülök minden szubjektív hozzászólásnak, aki magából kiindulva, magán keresztül próbálja megfogni ezt a fene nagy tudományosságot. (megin'a dobozolás-ellenesség beszél belőlem)
Szóval. Lehet, hogy a könyvekben az van megírva ami, de nem a könyvekből indultam ki. Azidőtájt még olvasni sem tudtam. Sőt! Ahogy
> PUCROS MACKÓ :)))
elmondta, mire megtanulunk olvasni, már meg is írtuk a Sorskönyvünket.
Csak azt akarom mondani, hogy persze, léteznek olyan fogalmak, hogy énkép, meg énideál.
Csakhogy olyan eset is van, amikor az énideál nem enged a 68-ból. Na akkor megy a hegy Mohammedhez. Nem kell mindig megalkudni csak azért, mert a Nagykönyvben nem úgy van megírva.
Háromszintű személyiségmodellt használ, van egy Szülői, egy Felnőtt és egy Gyermeki összetevője az ember énjének. Ezek tovább bonthatók, van Apai és Anyai, illetve Gondoskodó vmint Korlátozó Szülői, a Gyermekiben van Természetes és Lázadó, meg még valamilyen.
A legcikibb (szerintem) a Szülői. Képzeld el, hogy apád vagy anyád vagy bárki aki neked szülőfigura, ott lakik a fejedben, és kommentárt fűz mindenhez, amit csinálsz. Biztat, húzza az orrát, aggályoskodik - ahogy a szülők szoktak. És nemcsak a te dolgaidra tesz megjegyzést, hanem más emberekhez is kiszól belőled.
Nemcsak ilyeneket művel, hanem érzelmeskedik is. Szeret, sajnál, meg akarja csinálni helyetted a dolgokat (ez vicces, mert a valódi szülővel ellentétben, nem fogja megcsinálni).
A Felnőtt, más szóval az értelmes éned, hidegfejű számítógép. Nem részletezem, ez ismert.
A Gyermeki énállapotok sokan vannak, minthogy a gyermekkor a változások története. Egyik pillanatban három és fél éves Gyermek szólal meg bennem, a másikban ötéves. Nem gyerekességet jelent a dolog, hanem gyermeki szemléletet, ami nagyon értékes szokott lenni, vigyázni kell rá.
Az ember zuhangat egyik énállapotából a másikba, és ezt sokszor nagyon jól meg lehet figyelni. Magunknál és másoknál is. Megtanulhatod, hogy mikor mennyire hagyhatod felügyelet nélkül a Gyermeki énedet, vagy megtanulhatsz ellentmondani a Szülői utasításoknak.
Berne azt is állítja, hogy hat-nyolc éves korunkig megírjuk a saját sorskönyvünket, és életünk hátralévő részében - amennyiben rajtunk áll - ennek beteljesítésén fáradozunk. Persze anélkül, hogy tudnánk róla: ha megértjük a sorskönyvünket, át is írhatjuk. A sorskönyv megírásához a tündérmesékből merítünk muníciót. Beszartam a röhögéstől, ahogy a Piroska-sorskönyvet elemezve szerző leszűrte a tanulságot a meséből: magányos farkasoknak nem ajánlatos egyedül a sötét erdőbe menni, mert az ott bóklászó Piroskák miatt könnyen egy mély kútban végezhetik, kövekkel a hasukban. De ugyanígy beszédes a Csipkerózsika vagy a Hamupipőke-sztori (ez utóbbinak kevéssé hangsúlyozott, ám annál lényegesebb eleme, hogy miután a tündérkirálynőnek sikerült Hamupipőkét is a bálba küldeni, végre zavartalanul örülhettek egymásnak az apával).
Sorskönyve nem mindenkinek van, viszont mindannyian ismerünk embereket, akiknek a szüleik irdatlan súlyú sorskönyveket akasztottak a nyakukba, és élethossziglan, rokkanásig fáradoznak azon, hogy végrehajtsák a benne foglaltakat. Free them!
Kedves másikegylány!
Tisztázni kéne néhány alapfogalmat, mielőtt tovább beszélgetünk.
Énkép: kialakulásában döntő szerepet játszanak a siker és kudarcélmények, az emberi környezet minősítő reakciói (szóbeli és nonverbális egyaránt), a társakkal való folyamatos összehasonlítás, és a szociális szerepek. Ebből a meghatározásból már adódik, hogy az énkép nem stabil, nem állandó, változik, tul.képpen egy folyamat aktuális metszete.
Én-ideál: az énkép kialakulásával párhuzamosan, a társadalmi (emberi) minősítőreakciók hatására történik a szociális normák (emberi értékek) elsjátítása, beépülése, és ezzel együtt jön létre az önértékelés (önismeret), vagy önkontroll.
Ha az énkép az énideáltól csak kevéssé tér el, akkor nincs baj.
Ha az eltérés nagy, akkor az illető mindenképpen megpróbálja feloldani a feszültséget önmagában. Vagy az énideálját próbálja közelíteni az énképéhez (nem könnyű, de egészséges módszer), vagy hazudni kezd önmagának, és az énképét torzítja el, hogy megfelelhessen az ideáljának.
Na ezekután akkor jöjjön az önismeret: annak van megfelelő önismerete, aki a saját énképét nem önmaga által eltorzitva látja, hanem úgy, ahogyan mások láttatják vele.
Hát ez az, hogy bizonyos jellemvonások csakis helyzetekhez, emberekhez kötődnek! Nagyon ritka, hogy gyors egymásutánban két ugyanolyan emberrel/helyzettel/véleménnyel találod szembe magad. És kinek hisz az ember? Mindig a soron levőnek... Vagy az már betegség?
Arról van szó, hogyha az ember egy bizonyos sztereotípiára épít, sosem tudja meg, mit hoz az új helyzet. Az, amiben valami egész mást tudsz meg magadról. Szerintem mindig totál nyitottan, a nulláról indulva kell "útnak indulni". Nem?
O.K. Konkretizáljunk. Az a bajom, hogy ha annyira erős vagyok egy kapcsolatban, hogy mindig magamat adom, akkor mindig ugyanaz fog történi. Előre látható helyzetek, kiszámítható, semmitmondó beszélgetések, felesleges udvariaskodások, langyos félmosolyok... De ha valakivel merek "semmilyen" lenni, vagyis nem az érdekel, hogy én hogy 6ok rá, hanem az, hogy ő hogy 6 rám, akkor bármi megtörténhet. Szerintem ez utóbbi sokkal érdekesebb.
Persze vannak tapasztalatok... de pont azért, mert ritkán jön egymás után két ugyanolyan helyzet, soxor a régmúlt "eredményei" mit sem érnek. Főleg ha ezek félelem képében merevedtek rád. Az lenne a bölcsesség netovábbja, ha sok rossz történet után a félelmeinktől már lépni sem tudnánk?
Ismeritek a mondást...
"A tapasztalat az a valami, ami mindig azután jön, hogy szükségünk lett volna rá."
Hátakkor?
