Tündérhegynek nagyon sokat köszönhetek, meg volt egy tündéri idős, tb-s pszichológusom, ő szuper volt.
Ezeken kívül persze még sok más terápiám is volt, csak a mostani kevert fázisaimban csak ez van, ezzel meg nem fogok terápiára járni, annyi lóvém nincsen.
Nem a szüleimmel vagyok agressziv, hanem ha úgy alakul, szinte bárkivel, ha nem úgy viselkedik, ahogyan én azt "elképzelem", tehát támadóként lép fel ellenem, akár szavakban is.
A megszokás sajnos nagy úr, ha ilyen hosszú ideig lealázhattak, természetes számukra, meglepődnek, ha nem a "bocsánat, hogy élek!" szerepedből kilépsz.
Nagyon irigylem az amerikaiakat, mert el sem tudnák képzelni az életüket pszichiáter nélkül, nálunk meg ez nem olyan egyszerű, anyagi okok miatt sem. Ugyanis ennek a problémának a leküzdésére a terápia lenne a legjobb, csak miből? :-(
sajnos én nem robbanok, hanem ledermedek, vagy még partner is vagyok a saját megalázásomban.
vagyis eddig ezt csináltam, mostanában néha visszavágtam (de közel se robbanásszerűen, mert eléggé higgadt vagyok amúgyis), akkor meg teljesen hülyének lettem nézva.
tkp megértem, elvégre 40 évig nem ehhez szoktak, de ezt most nem tudom figyelembe venni.
Nekem is ezt kellene tudnom kezelni, ne robbanjak, ha úgy érzem, jogtalanul bántanak. Olykor már kezdek saját magamtól megijedni, mennyire fel tudom magam turbózni. :-(
Próbálj meg egy Legalon kúrát, úgy tudom, az segít. Rengeteg gyógyszert szedek én is, évente-kétévente be szoktam iktatni egyet, azt mondhassam magamnak, valamit tettem, ne a májam miatt patkoljak el. (Úgy tudom, nem vényköteles)
sajnálom, h nem megy a szüleiddel a kapcsolat. megértelek, mert ismerős a helyzet. nálunk a kapcsolattartás ugyanolyan felületes, mint korábban-- az egyetlen különbség az, h most már érzem, h az anyám szeret, még ha nem is annyira, mint az öcsémet. próbálom magamban helyére pakolgatni ezeket a dolgokat, hátha egyszer sikerül.
attól még nem vagy bipoláris; ez nem olyan, mint a ráolvasás:)))
azért írták rá azt a kódot, h a legnagyobb támogatást kaphasd.
a szüleimmel pont nem változott semmi, én meg beláttam, h alkalmatlan vagyok felületes kapcsolatok fenntartására, ill. h még mindig nagyon mélyen meg tudnak sebezni hétköznapi hülye összezördülések.
nem gondolom, h számít már, h kinek van igaza, mindössze nekem így jobb, és ez pont elég. nekem.
h ki mit gondol a szegény szüleit öregségükben magára hagyó szemétládáról, az meg a mindenki magánügye.
(megjegyzem, családi hagyományainkhoz híven ők sem keresnek engem:)
bipolárisnak lettem kódolva, hogy szedhessem az ypsilát. ez viszont csak annyit tud, hogy este, a beszedése után kb. egy órával alvásba ájulok-- és két óra múlva fel is ébredek. viszont tényleg nincsenek dührohamaim, az összes ablak-felület biztonságban van tőlem.:) ez is valami... negyedik fokozatú gyógyszer, magyarul hármat kellett kipróbálni előtte, hogy szedhessem. ez az orvosom érdeme, és hálás vagyok neki, mert nem igazán élveztem, amikor véresre vertem a kezem a falon vagy akárhol.
az jó, h normális vagy, ennek örülök. szülőkkkel mi lett a gond? (írd meg mailen, ha nem tartozik ide)
Köszönöm. Végül a nagyapám halála után nem egészen három nappal bejelentette, hogy nem akarja tovább folytatni. Érdekes élmény volt, de legalább tudom hogy nem szeret.
Szerintem is ezt akarta. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ne fuss olyan vonat után, ami úgysem fog felvenni. Az élet nagyon rövid.:) Biztosan fiatal vagy még, annyi minden áll előtted.... Sok szerencsét is sikert kívánok hozzá neked.
Ez nekem is átfutott az agyamon. Két és fél hete nem láttam, időközben a barátnőjére - aki állítólag már az agyára megy - háromszor is sikerült időt szakítania, én meg itthon ülök egyedül. Az is furcsa, hogy minden apróságon felhúzza magát, illetve a személye elleni támadásnak veszi őket. Ma is volt egy ilyen banális vitánk amivel elérte hogy lemondjam a holnapi randinkat. Talán ez volt a célja.
Érdekelne, hogy hozzátartozóként hogyan lehet megbírkozni a helyzettel. Lassan két éve vagyunk együtt a barátnőmmel, az utóbbi időszakban kényszerűen távkapcsolatban élünk. Fél éve ezelőtt sajnálatos módon munkanélküli lett, a helyzetet súlyosbítandó rögtön utána egy olyan élethelyzettel került szembe - költözés, gyermekelhelyezés -, amit nem tud megoldani, ezért egyre mélyebb depresszióba süllyedt.
Mostanra eljutottunk arra a pontra hogy teljesen bezárkózott. Minden erőfeszítésem ellenére már nem keresi sem a társaságomat, sem az alkalmat hogy mikor találkozhatnánk. Rendszeresen eltűnik fél napokra, aztán odavet pár sort, amivel el van intézve kommunikáció, miközben még egy hónapja is legalább 1-2 órát beszélgettünk és mindig találtunk alkalmat arra, hogy legalább hetente kétszer együtt legyünk.
Egyszerűen nem tudom, hogy mivel tudnék a segítségére lenni. A távkapcsolat egyébként is nehéz dió, mindkét fél részéről extra erőfeszítést igényel. Terveztük hogy összeköltözünk, de a helyzetéből fakadóan képtelen megtenni a szükséges lépéseket. Próbáltam már a szakorvosi segítség felé terelgetni, de nem hajlandó elmenni.
A jelenlegi folyamatokba bele van kódolva a teljes elhidegülés. Mit lehet ez ellen tenni?