Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod
s őrzi.
Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.
Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak s kész a bűn
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal
és összetöri az emlékedet,
téged.
Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.
"Jól vadásztál? Mondd el nekem."
"Testvér, hideg volt a lesen."
"Hol van, melyet űztél, a vad?"
"Testvér, a sűrűben szalad."
"Hát büszkeséged merre van?"
"Testvér, behorpad oldalam."
"Szélsebességed elhagyott?"
"Testvér; odumban meghalok."
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más,
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.
Weöres Sándor:
Tündérszerelem
"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"
"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."
"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"
"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."
"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"
"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."
"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be -"
Sagane aranyom, Sagane,
Bizony északi földre születtem,
Csuda ott a mező körülöttem,
Teleholdban a rozs özöne,
Sagane aranyom, Sagane.
Bizony északi földre születtem,
Hol a hold, a növő, babonáz,
S noha jobb, noha szebb e Siráz,
De Rjazányom el itt se feledtem,
Bizony északi földre születtem.
Csuda ott a mező körülöttem,
Im a rozsnak a szála hajam...
Legyen ujjaidé finoman,
Sose fáj a kezed beleszőtten,
Csuda ott a mező körülöttem.
Teleholdban a rozs özönét
Sürü fürtöm idézze szemedbe,
Gyere drága, vidíts te nevetve,
Az eszembe de jaj ne idézd
Teleholdban a rozs özönét.
Sagane aranyom, Sagane,
Bizony északon él az a lány,
Kinek arca is épp ilyen ám.
Vajon egyszer elfeled-e?
Sagane aranyom, Sagane.
Neked mindened megvan, amit csak adni lehet,
Én pedig bármit elfogadok, amit az élet ad azt hiszem
Te felnőttebb vagy, mint ahogy az várható lenne,
Én meg gyermek maradok még egy darabig, mert így könnyebb
Gondolatban ezerszer feladtam már mindent
Hitet, reményt, boldogságot,
Mégis minden nap meglepődöm azon a csodán, amit kapok
Sokat gondolkodtam, de még nem találtam meg a választ
Az örökös kétkedők kérdésére: Miért?
Nem álltatom magam, elfogadom, és megnyugvással viselem a sorsot
És azt hiszem ez így jó lesz egészen addig, míg meg nem
Találom a feleletet
Bár valószínű ez sem lesz más, csak egy ugyanolyan
Egyszerű megoldás, mint a legtöbb bonyolult dolognál:
Könnyek sűrűjébe fojtva szaggató magányom,
Bár értenéd drága, drága perceim,
Ó drága minden pillantás, volt pillanat,
Volt elég mely kedves, kedves vagy még
S leszel, míg lehet, bár leheleted nem érint,
Mond miért nem lehet, csak szaggat és
Gyötör minden perc fáj, amit tettem, de
Mégis hogy így lettem, mert elvettem
Tőled s tőlem, amit szerettem és többé
Nem változik, csak sír-sír és nem
Felel a magány, ó hány ilyen éj
Vár még rám, csordulni készen a keserű pohár,
S vége nem látszik a végtelen lélek küzdelme végett,
Már az sem vígasztal, hogy minden tiéd lett,
Mert csak egy maradt, ó drága perceim magánya…
Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellet volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghűbb barát,
ki boldogan áldozza föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
Szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csírádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, - nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az itt hever.
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: ,,Kitartani'',
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.
