|
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44688
|
Méliusz József
ANNÁVAL BACOVIÁNÁL
Esteledik, Szerelmem, ősz van megint.
Erkélyünkön a fekete szemű vadszőlőbe belemart a barna rozsda,
s szemben, az úton túl,
a fakult szentjeivel hivalgó csöpp bizánci templom kupolája
nem vet lángot a búcsút intő késői napsugárban.
Köröttünk a magas tömbházak is lassan begombolkoznak.
Ősz van, Édesem, ősz van megint.
Talán ez volt az első igazi őszi nap,
az őszi nap, amelyen útnak eredt a mérföldcsizmás szél,
s a köveken végiggörögtek a halálukba hulló falevelek.
Olyan őszi nap volt ez,
melynek mélyén az elmúlás, a bánat vonzása
a nap, a hold, a csillagok minden vonzásánál erősebb volt…
És én egész nap csak szerettelek.
Minden arról beszélt ma, hogy ez az ősz.
S csak most, hogy esteledik, csak most tudom: megjött az ősz,
feltenni aranykoronáját szerelmünk virágzó esztendejére.
Hosszan elnézlek korán meggyújtott sárga lámpád fényében,
ahogyan Bacovia kifosztott-bánatú verseit olvasod
a puha, nyári ég színű takaróval a lábadon.
Csak most tudom, miért jártunk ma künn a városvégen,
túl a temetőn, túl a Siralmak Völgyén,
ott, ahol a bádog csupán esőben csillog az apró házak tetején
s az út kopár mezőkbe vész,
s hol a föld alatt alszik egy régi börtönöm.
Azért, mert ősz van, azért jártunk azon az úton ma,
s kerestük házról házra őt, a költőt,
akiben immár végleg kihunyt a termő nyár,
s talán húsz éve már, hogy elfogyott lelkében az utolsó napsugár.
Csak most tudom, hogy ezért szálltunk ma a széllel arrafelé,
mosolyogva, akár a szomszéd templom málló falfestményén
az ártatlan szárnyas angyalok.
Azért, mert ez a nyár örökre elmúlt…
Hány őszöm még, hány nyaram? –
Ezt kérdtem magamtól ma annyiszor.
De tud-e felelni e kérdésre a szőlő, ha termését tövéről letépték
és mindössze néhány ottfeledt aszúfürt sűríti kései édességét?
Talán nem élek már sokáig,
de holtomig szeretni foglak, Annám, életem. –
Erre hol gondoltam ma, nem tudom…
Tán a temető hársfái alatt,
amikor betértünk köszönteni az erdélyi földit, Cosbucot,
és Eminescut néhány szál bíbor krizantémmal üdvözöltük,
hogy elhiggye és szívesen fogadja,
amit elmondtam néki, magyar költő, csöndesen:
ősz van, véglegesen,
és béke népeink között, bár még sok a szívekben a beléndek s a baj…
Az élő költő lakát némi kerülővel így értük el.
Kisded kertre leltünk ott, torpadt házikók között,
de a kerítés mögül biztatón, akár a történelem,
már szinte olthatatlanul s az őszi napra pirítón, akár a vér,
akár egy forradalmi, lángoló tűzvész csemetéi,
ezernyi vörös virág fogadott; paprikavirág s tomboló kánák.
Csak a zsalugáterek pillája tapadt az ablaktáblákra;
tükrükből végleg elköltözött az élet és az értelem.
Mi is a bánatot hoztuk magunkkal e küszöbre
a szomszédos temetőből,
mert lábunk előtt vijjogva futott odébb a friss avar,
és mert elsuttogtad a könnyes, örök Ady-sorokat:
„Párizsba tegnap beszökött az ősz…”
Zajtalan léptünk a citromszagú szobába, szinte lábujjhegyen
– szinte összetett kézzel, mint gyermekkorunkban
a székesegyházba –, bocsánatkérőn,
hogy bevittük ruhánk, hajunk illatával a világi őszt a szobába,
ahol a minden lombhullások költője állott lila ólom semmiben,
töpörödötten, akárcsak kint a házak,
hetvenöt évesen, némán, mint hajdan a síró erdőben,
ősszel, este egy őzekkel s hiúzokkal barátkozó szent Keleten.
Ott állt ő velünk szemben, se riadtan, se örömmel,
s körötte, itt-ott, fakó virágok díszlettek, egykor kedvenc színei,
és a vendégeknek illedelmesen,
csaknem mosolyogva kezet adott.
Aztán ültünk hosszan, szótlan az asztal körül s csak néztük őt,
ki máshol járt, magában, mélyen, talán az öröklétben.
Ha szóltunk hozzá, futólag ránk tekintett,
s ahogyan kimondtam: Ady … kétszer is lassan bólintott.
És azután újra csend lett, ringatózó, édes csend,
mely e könnyű testet ölében úgy hintáztatta játékosan,
akár az óceán a deszkaromokat öldöklő vihar után
azt, ami egy elsüllyedt, büszke hajóból megmaradt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És váratlanul, csodálatos szépséggel elmosolyodott.
Kéklő nagy szemével ekkor pihent meg tekinteteden, Anna, hosszasan,
nem is tudom, meddig, talán egy-két percig, bánatait felejtve,
mint aki a Békét lelte meg, akárcsak én, véglegesen, Tebenned.
Te lesütötted árnyékos szemed, mert könnyes volt, és megfogtad kezem.
Volt egy nagy költőnk, mondtam elérzékenyülten,
úgy hívták, Juhász Gyula… hasonlított… Szegeden…
De a többit már csak magamban suttogtam el:
Váradon ő is így nézhetett egy nő szemébe – úgy hívták, Anna –,
ilyen szelíden, elveszetten.
De Szegeden végül már ilyen volt a szakálla,
ilyen csonttá aszott, eres, fejedelmi költő-keze,
barnult ujjai között ki nem alvó, keserű cigarettával,
akárcsak velünk szemben Bacovia…
Juhász Gyula… E nevet vajon hallotta-e valaha?
A szemében valami, akár a lángra kapó parázs, felvillant,
de mint eddig is, ismét csak hallgatott és körülnézett,
mintha csak ezt mondaná:
„Ó, ha én dalolhatnám most néktek, mi az ősz,
ki volt Tóth Árpád, Ady és a Tisza-parti rokonom, Juhász Gyula,
aki, akárcsak én, fogyó lelkével a forradalmat szerette,
eldalolnám néktek, hogy mi az igaz öröklét s a feltámadás,
ahogy költő még nem mondta el soha,
talán a poklokat járó közös ős, Verlaine se…”
Így ültünk együtt meghitten, beszélgettünk hangtalan, megértőn,
s ki tudja, meddig, a végső dolgokról, immár egyetlen család,
s talán esztendők teltek így, talán zenekarok zúgtak,
talán indulatosan sírt kint az eső,
talán jajgatva panaszkodott odakünn az ősz,
talán dübörgött a szomszéd szobában egy láthatatlan, őrjöngő zongora,
talán valaki a csipkés függönyöket tépdeste szét odaát,
talán a ki nem mondott szavak muzsikáján zokogtunk is…
Ki tudja?...
Azután eljöttünk onnan.
S azóta is, egész nap oly nagy bennem a fájdalom,
hogy csak sírni szeretnék és hallgatni, akárcsak ő,
és hallgatni egyre a szelet,
amely most este úgy zúg itt a tömbházak között,
az apró bizánci templom körül s erkélyünkön,
akár egy bűvös zenekar,
és szólnak benne vörös oboák, ezer is, és lila hegedűk,
kürtök, tébolyult hárfák, biztató, aranyhangú fuvolák…
Mert végleg ősz van, mert szeretlek szenvedélyesen,
mert a kezünk a kezében tartotta,
és mert tekinteted csendes tengerében,
Anna,
megpihent egy percre a kísérteteitől hajszolt,
néma
Bacovia.
Méliusz Jó-
zsef legszebb
versei, 1956
[82-91.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44687
|
Méliusz József
ÉBRESZTŐVERS ANNÁNAK
Már nem rémítem a zsongó hajnalok békességét
a letűnt éjből visszatérő álombeli jajokkal.
Gyenge karodban, oltalmazó öledben
megpihenve én is oly békésen alszom,
mint Te, megnyugvásom, szerelmem.
Amikor felkél a nap, én bizony nem is tudom,
pihegő mellkasod alól
vagy az erkélyre bólintó buja lomboktól
szólnak-e oly szenvedélyesen a daloló madarak?
Ilyenkor hajnalban boldogan elhallgatom
a surrogó szelet, mely mintha lenge hajó
vitorláit fújná odébb álmodban lusta tó tetején
s bodrozná a ringó habok csipkefodrát,
miközben bizakvón kutatom mellecskéd
s boldog ajkad szögletén elidőz mosolyom.
Az érő nyári csendben, melyben az életünk újraépül,
lépést vált a gyötrő történelem és
zajtalanul, fegyver nélkül rántja a mennybolt
semmijébe alvadt vérű éjeim kormos függönyeit.
Még alszol, s ajkad rajzán oly végső, teljes béke,
mint ha szomjas vándor iszik a váratlan elébe terült
patak hűs vizéből s végre csillapultan körültekint.
Figyellek. Mosolyod hajnalról hajnalra teljesebb,
akár a nap melege, zenitje felé ahogyan közelít,
akár a béke olajága, melyen új levélke
tör rügye bolyhos börtönéből napvilágra…
Sikongva játszodnak az egymást párzásra hívó madarak.
Átleng a földön a reménység olajága,
megérinti a messze zörgő villanyosok homlokát,
fekete pilláidat éri,
a hófehér papírt térdemen,
tollam kelő napként aranyló hegyét,
s az ablak alatt éppen elrobogó gépkocsi remegő kormánykerekét.
A hideg űrben száguldó csillagunk lassan-lassan melegszik,
s az epret, cseresznyét érlelő június deleje birtokába kerít
mindkettőnket,
akár a vadszőlőben kerengő dús nedveket házunk falán,
vagy a repdeső madarak balzsamos vérét ott lent a lombban…
– Ébredj fel, Anna! Ébredj, reggeledik…
Válogatott költemények, (1955-1962) [353-354.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44686
|
Méliusz József
ŐRSÉGEN. ÁLMOK SZÁLLODÁJA
Szunnyadj erős karjaim között szerelmem, feleségem,
Párizs susogja feléd, drága lény, altató dallamait,
aludj, s gyermeki ajkadon, szülőhelyedről álmodván,
csobogjanak fel a krassói hegyek csörgedő patakjai,
sötétkék pilláid mögött borzolódjék a barna Retyezát,
s kedves kutyád bukdácsoljon át sejtelmes álmodon.
Az én két karom erősebb, mint az álom,
s a világ erősebb, mint a két karom.
Kebled két kerek halmát nézegetem,
futván világtól, baljós, rossz napoktól,
örökké rajtuk pihenek meg én.
Kint Párizs villogó kagyló-mélye búg,
mint lángoló gyöngyházkés a hold felé röpül, de
Te csak pihenj álmaid kertjében boldogan.
Gyermekkorunk ösvényein kalandozunk,
bontjuk a tó alatti fénylő szalagot,
rejtelmes otthonunk: önnön magunk.
Úgy hiszem, ez az álom… Álmodunk.
Egyenletesen lélegzek, szabályosan, miként a lét.
Leheleted – tudod Te jól álmodban is – az életem:
erdei ózon, őszi, édes levegő,
Párizsban, szívem, Te vagy az egyetlen bódító virág.
Őzünők és szarvasok, fülemülék, vadkanok,
lepkék, virágok, hegyek közt megbújt csilló tó,
erdőkre tört nemere, irtóztató, forrón hódító,
ez vagy Te karjaim közt, drága álmodó,
a vágy az őstermészet, az enyhe tisztaság után.
Szeretlek…
Szeretlek.
Kint Párizs lángol és didereg,
s Te itt gügyögsz álmodban karjaim között.
Nehogy megrezzenj,
karjaimmal féltve egész Párizs átölel.
Ajkad szögletéből az édes nyál egy csöppje
– mintha csecsemő volnál és én anyád –,
szívemre csordul.
Lent a Szajna holtakat sodor…
Néma fodrait rejtelmes éj simítja…
A homályban, messze valahol, sikoltanak.
A Place Blanche-on leszúrtak egy utcalányt.
Vagy talán csak a pásztor füttye ez a Pojánából?
Te ne félj a haláltól,
szunnyadj erős karjaimban, Szerelmem:
Párizzsal én őrködöm fölötted.
Távol, túl a bulvárokon Párizs népe is szenderül.
A Gare de l’Esten
egy mozdony az éj lepleit keresztülhasítva felsivít:
„Túl mélyen ne aludj, sansculotte, valahol fegyvert töltenek!”
De Te csak pihenj, édesen szuszogva, karjaim között.
Az őrség éber és vigyáz –
Párizs és én a fegyverekre gondolunk…
Álmok szállodája [135-136.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44685
|
Meliorisz Béla
MAKÁRHEGYI VERSEK
1.
Krisztus fájdalma
feszül a tájra
Törött venyigék őrzik
a szüreti kedvet
s bánattól öregednek a tőkék
Fentről az úton
egy pergamen arcú asszony jön
ócska taligával
Narancsok lilák
villódzása:
csobbanás utáni remegés
lenn a város
2.
Ma délután
a szőlőhegyen járt
a kedves
Sugaras fürtökkel
madarak énekes kedvével
tért meg
Fején kendővel
napbarnított arccal áll előttem
az ujjai hegyét
lágykék erekkel átszőtt
szemhéját csókolom
Eretnek bánattal
markolok a hajába
mert már az asszonyt szeretem
aki bolondos
fehér harapással szeret |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44684
|
Meliorisz Béla
LEGKISEBB FIÚK
Morzsolgatván az időt
hányszor gondoljátok
mikor zörgetik meg az ajtó üvegét
S mi jövünk bársonyos hittel
bocskorunkon tejutak pora
égi tarisznyánkban zizegő csillag
Ma sem jön senki [74.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44683
|
Meliorisz Béla
ÁRAMLÁSOK
Még vállamon
a hajló délután vöröse
de súlyos már
a szeptemberi este
s hangomra is
csak egy tücsök felel
A szőlő megérett
a fürtök csüngve alszanak
Kezemből a homok
venyigék fonadékai közt
az idő pereg
Ma sem jön sen-
ki [67-68.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44682
|
Meliorisz Béla
ŐSZI SZÖKŐKÚT
Őszi szökőkút
éjjel
árva kiáltás
én otthonmaradottaim
mintha csak
az örökkévalóságnak
Apollinaire galambja
szívemben
s
útjaim végtelenek
immár
Ma sem jön
senki [59.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44681
|
Meliorisz Béla
FÜVEKBEN ALSZIK
Elhabzik az idő
s a földeken este van
Mára már nincs mentség
A rovarok röptére
a vízre bukó árnyak iramára
hiába figyelsz
Merülnek a szavak
megrendült tornyai
konok szökésbe
kövek hallgatásába
de vízi gyökerek között
szerelmes halak siklanak
pisztrángok talán
s parti füvekben
alszik a vörös nap
Ma sem jön senki [55.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44680
|
Meliorisz Béla
MÉG ALSZIK
Az éjjel esett
a nyár tócsákban áll
Eldobott vasakon
fordul a rozsda
kerítések tövében
bújik a bogár
gyöngyöznek a füvek a fák
duzzognak a kötélen
maradt ruhák
de örömöm ablaka tárva
Sietve hozok tejet kenyeret
feleségem még alszik
kislányt öltöztet
szőke hajfonatost
Ma sem jön senki [28.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44679
|
Meliorisz Béla
SZÉL INDUL
Nézem mahagóni-arcod
a szemek mélybarna kútját
a szitakötő-zizzenéssel
júniusvégi szél indul
a hegyek felől
hogy játsszon velünk
Ruhád alá kap
és énekes melleid alatt
gömbölyödik
légbőlkapott fiam
Ma sem jön senki [25.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44678
|
Meliorisz Béla
TÜNDÉRKEDJ
Tündérkedj fénnyel
márciusi széllel
áztatja a kertet
áztassa arcod is sugár
nevetésed legyen csobogás
napod kitárt szárnyú madár
lábadon mint kanócon
fusson fusson a láng
Ma sem jön senki [24.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44677
|
Megyericsei János
SAJÁT SÍRFELIRATA
Ha nem emészt az Irigység, és más hírneve nem bánt,
nézd e nyugodt betüket s kőbe faragva e dalt:
hárman lettünk híres költők rokoni vérből,
merre a Dráva vize öntözi Pannoniát.
Első volt Janus, ki először hozta hazánkba
a gyönyörű Helikon zöld koszorús szüzeit.
Másik költő volt a Garázda család fia, Péter,
ki hazahozta utóbb a dalos Aoniát.
Végül is én, az utolsó költő rokoni nemből,
jöttem a Pieridák harmadik éke gyanánt.
Esztergom fala közt áll Péter sírköve; Jánost
főpapi székhelye: Pécs őrzi a sír fenekén.
Hogyha a sors úgy engedi, csontjaimat ide ássák;
hogyha nem, egyre megyen: bárhol is lesz a gödör.
Majd ha repül aranyos egekig, szabadulva a lelkem,
nem veszi semmibe sem már a kihűlt tagokat.
S könnyen visszarepül oda, honnan a földre leszállott.
S föld lesz újra a test; az, ami volt legelőbb.
Csak a halálban nyer nyugodalmat bizton a szellem,
s romló testnek a sír ád csak örök nyugovást.
Meg ne itélj, hogy a dalt elnyújtván, hosszura véstem,
idegen emberekért írtam ilyen sorokat.
Janus Pannonius – magyarországi huma-
nisták, 1507 Tóth István fordítása [220.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44676
|
Megyeri Ábel
MÁTRAI MAGÁNY
Fölém pirkad a hajnal,
s a reggel, a teremtett életé.
A lomb sóhajt, susog, zenél
halk indulót napom elé.
Fent a felhők vitorla-vászna;
ébred, eszmél értelmem is:
álmom kútjaiból szállok,
s rajtom az ébredésbe visz.
Hajnal, felhők, fény, ébredés
és végtelen körré tágult tér
szólongat, hív új reggelre,
s díszes körmenetként kísér,
mint vándort a búvó csermely,
ha partja csipkés vonalán,
a hegyről a völgyig tör le
küldetéssel, mely még titok, talány.
Az ihlet parazsán [103.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44675
|
Megyeri Ábel
IBOLYÁK NYÍLNAK
Gerle-galambok csipkedik a rétet,
avarba tűnt fagy, tél-kísértet.
Moccan az élet, tavasz készülődik,
gyémánt-porát új napsugarak őrlik.
Szívdobogásban, ütőér-verésben,
lázban a földünk, fény az oltókésen.
Csirreg, kiált, beszél, cseveg a rigópár,
ibolya-nyílás közt koncertjére próbál.
Az ihlet parazsán [23.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44674
|
Megyeri Ábel
SZENT HEDVIG
A Wawelban porló királyi hamvak
pihennek; a reggeli szél illat-
felhőket, s jázminágakat ringat;
zörmöl a fű, fenn galambok suhannak.
Itt élt Hedvig, innen ment naponta
a város terére, arcán mennyei
mosollyal, hol várták már szegényei,
s hol árváikat a szívére vonta.
Fehér hajók úsznak a Visztulán,
árbocukra int a sok torony-titán,
alattuk a nyüzsgő, épülő új élet.
Nyári fény vonja be a bástyák vállát.
Mind aranyra értek a búzatáblák –
Hedvig hűsége őrzi e vidéket.
Tiszta kút, Krakkó, 1961 [204.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44673
|
Megyeri Ábel
PIETA
Lehajló lomb, fehér nyírfa ez a női fej;
ártatlan s tó-tükrű, nem hordja díszeit.
Derengő tekintetét vajon milyen delej
tartja fogva, hogy a vértanúságig szelíd?!
Már estére kelve, a fényvesztett nappal,
kapta vissza Fiát, akit felajánlott,
s szegénymód váltott meg egy pár galambbal;
az ára szörnyű, mert kiszenvedett az Áldott.
Az arc, az anya-arc fenséges szép! – kié volt
ilyen tündéri? – anyámé volt e kék égbolt.
Örök szűzien fogja ölébe az övét,
súlytalan-könnyed tán, akit tart, akit véd
e tűnő percben is; s hogy fájdalmát ismerem,
tudom, mit vesztett, s mit tett énértem Istenem.
Tiszta kút [197-198.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44672
|
Megyeri Ábel
SARLÓS BOLDOGASSZONY
A nap lángokat szórt a földre,
S megérett tőle a vetés;
A karcsú száron sárga búza
Dalolja: nem volt jégverés.
Az Úr megáldott minden szárat;
Ó, mennyi gazdagság, jövő
Roskad arany-teherként bennük,
Amit növesztett az idő.
Nyárfák során a dombok alján
A Boldogasszony lépked el
Kibontott hajjal mint egy nagy lány,
Ki sarlót himbál és énekel.
Köszöntöm – Áve – elmerengve,
Ő meg suhan a végtelenbe.
Tiszta kút [197.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44671
|
Megyeri Ábel
HIMNUSZ A SZEPLŐTELENHEZ
Áve, szüzesség édene,
Szeplőtelen élet gyöngye, Te,
Malaszttal teljes tisztulás,
Bűnből kiváltó újulás.
Egedből jöjj, Te légy velünk,
Veled nyer üdvöt életünk,
Ha földi pályánk alkonyán
Trónodhoz állunk ó, Anyánk.
Dicsérjük, áldjuk az Atyát,
És Egyszülöttjét, szent Fiát;
S Szentlelket, a Vigasztalót,
Velük örökké Egy-Valót.
Tiszta kút [196-197.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44670
|
Megyeri Ábel
ZENG A HAJNAL
Zeng a hajnal; csengő dallal
a teremtés Téged áld,
ó, Szentlélek, teljes élet,
színed előtt a világ.
Csillagok közt, tejutak közt
rendet tartó dús erő,
mélységekből győzve lendül
örök hatalmad elő.
Holdban, napban láthatatlan
sugár-lényed van jelen;
tündökölve tartod ölben
a jövőt és a jelent.
Mint vakító, frissen hullt hó,
kegyelmeid köntöse;
szebb ruhába, gyöngy-brokátba
nem öltözik senkisem.
Égi jelnek, lángnyelveknek
szárnyán adtad Önmagad;
ki Téged bír, vigasz, gyógyír
balzsamával gazdagabb.
Tiszta kút [196.]
|
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44669
|
Megyeri Ábel
HÚSVÉTI ZSOLTÁR
Keljetek fel kertek a némaságból,
nőjj fűzfalomb, légy enyhet adó sátor,
fordulj már tavaszba serkenő világ,
hadd csipkedjék zölded sárga kislibák.
Hajnali fényjelek, kószáló illatok,
újtüzű arcok, napként villogjatok.
(Felhők vitorláznak bátor szelekkel,
még sötét éjben ring a húsvét-reggel.)
Nagyheti bánat, tompa némaság,
halld, halld a lélek öröm-kórusát;
a halál lánca szikla-sírba hullt,
nagypéntek gyásza végleg már múlt,
mert a Városban, íme, híre kélt,
hogy Jézus megjelent, föltámadott, él!
(Feszes, piros rügyeket csókol a fény
a Golgotán és az Olajfák hegyén.)
Tiszta kút [195-196.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44668
|
Megyeri Ábel
VASÁRNAP REGGEL
Bíbor-derengéssel
szárnyalva jön a nyár,
ma reggel is piheg
a színfoltos határ.
Nincs felhő, semmi szél,
az ég fénylő arany;
nyárfák sorának is
csak lenge árnya van.
Mint vakító villám,
ragyog fel a mély ég;
sziporkázz, süss fel nap,
tüzelj, lobogj, még, még!
S hajolj elébe már
az alig szisszenő
kaszák villámának,
te végtelen mező.
Város-széli házak,
s kerti jázmin-kehely
derűs csendben állnak,
és velük ünnepel
magas dárda-szálán
az áttetsző, finom,
könnyű szirmot bontó
király-liliom.
Öntöző kocsi jön,
s nagy ívben önti szét
csillogó szőnyegként
a tartálya vizét.
A bástyák megett egy
kisgyermek-száj nevet,
melytől friss lángra gyúl
a szív s a képzelet.
Tiszta kút [193.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44667
|
Megyeri Ábel
JÁSZBERÉNYI STANZÁK
Járnak s repülnek fölöttem a szép
inga-járatú színes évszakok.
Elillant az ősz, a tél vánszorog,
de hallani már a tavasz neszét.
Ezerév óta így megy az idő
itt is, hol a múlt, a nagy magvető,
friss vérrel fűti a jász-kun szívet,
s kéklő derűvel a képzeletet.
Míg erre járok, dajkál a határ,
s kísér a varjak fekete raja,
néhány házikó, egy csöndes tanya,
és töméntelen kukoricaszár.
És kísér a hang is, a kürt szava,
Lehel vezéré; a mennyég alatt
lelkemben zeng fel. Ma egy más hadat
mozgósít, kelt, mint hajdan éjszaka.
Elült az ősi harc. Kardcsillogás
helyett a gépek lármája fogad,
s nyomul felém, mint régenvolt hadak
özönlő népe, sok kaszás-kapás.
Őrizd hát jász-föld örömöm nyomát,
hogy magasabbra léptek a tanyák.
Védd az egynapos síró csecsemőt,
s fáid lombjával az erremenőt.
Sarkantyús mének, ködlő délibáb,
a múlté vagytok. Itt a virradat,
a napfelkelte új népet avat,
melyet szült e kort rendező világ.
Híres Jászberény, a kürt anyja-őre,
légy Noé-bárka, békés Ararát,
hadd élje fiad számtalan nyarát,
sorsa tejútján haladva előre.
Tiszta kút [191.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44666
|
Megyeri Ábel
ALKONY
A halvány ég bealkonyult;
színt vált a kék, szürkére,
majd vörösre;
így folyik el rozsda-vére,
a nap is lehull,
fáradtan ül egy szederfa-törzsre.
Teszem-teszem még a dolgom,
de mint vadász a vad-lesen,
én is a loppal menő
nap lángjait lesem,
a guruló pénzt odafent a dombon,
az estbe szerelmesen.
A kertsarokba állítom
ásómat s a kiskapát.
Aztán haza! usgyi, a hídon át –
Ej, elmúlt nap, megmaradt potom
erőm, gereblye, lapát,
mind – jóéccakát!
Tiszta kút [190.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44665
|
Megyeri Ábel
HÁROM MAGAS NYÍRFA
Három magas nyírfa
áll a reggeli fényben,
mint három ezüst-árboc
ága, keményen.
Csillogó sima törzsük
– utak mérföld-jele –
koronázva a lombtól,
sátrát most bontja le.
Levelük halk zizegése
egy intim suttogás,
igent s nemet mondó
válasz-titkolás.
Menekül a halk csönd,
riad a határ;
fölöttem suhan el
egy gerlepár.
Tiszta kút [190.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44664
|
Megyeri Ábel
EGY GYERMEKARCRA
Még gyermek vagy,
derüs,
napfényes kedély.
Elnézlek –
még rád nem hajolt
az éj.
Játszótársaid
a mackók, angyalok,
szemedben
ártatlan
fáklya-láng ragyog.
Most
a habokat s hegyeket
nézed,
mig alattad
táncol
az örvény, a végzet.
Te
még nem csalódtál,
bizalom és jóság
sugárzik
belőled. A sziveden
rózsák
lomb-sátora
s szines szirmok csokra
nyilhat –
Életed
induló, széllel játszó
illat.
Nézz
e vén világra!
Fáradatlan kedvvel
fut, forog tengelyén,
este, délben, reggel;
megrakottan
szirttel, füsttel, óceánnal.
Felettük
értelem,
alkotó-kedv
szárnyal.
Ha nagy leszel,
nagyként fogd
a tarisznyádat!
S derék eszményekért
igazitsd
a lábad,
mert
igaz munka vár,
hogy teljesitsd
hiven,
mint rakéta
utját
roppant pálya-iven!
Tiszta kút [187-188.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44663
|
Megyeri Ábel
ÚJ SZÜRET
Szemben velem a györöki félsziget,
Szent Mihály hegye s a keszthelyi öböl.
Messzébb tar kupok süvegje között Szigliget
csucsos süvegje lilán tündököl.
Ide int Badacsony roppant tömbje,
e millió éves koporsó-szikla.
Vállát a nyár tüzes láng-küllője
rőt rozsdaszin-sötétre szivta.
A Tó szelid, az ég kibontott fátyol.
Mozdulatlanok a birsek, mandulafák.
Egy nádisip sikolt fel, s távol
sirályok fehér csapatja száll.
Mézizü patakok csorognak a kádak
must-szagu öblös barlangjába;
hamvas szőlőnek, barna naspolyának
ad helyet a csősz zsuppos kalyibája.
Új szüret dalát dongják a méhek,
s a részeg darazsak mind halkabban.
A hegyek alatt egy Máriás-ének
örök dallama zeng. A táj is halhatatlan.
Tiszta kút [185.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44662
|
Megyeri Ábel
OLVAD, RESZKET
Olvad, reszket a szőke nyári táj
– a tüzes ég alatt
két kombájn arat –
hüs fedelet hát most találj!
A hársvirágokon méh zug, donog.
Fürtök porzó-porát
nyilként viszi tovább
messzire, hol kutgém inog.
Árnyas liget gyep-szőnyegén alább
kiránduló csapat
viháncol, rug, szalad,
s szökdécsel száz aprócska láb.
Java-nyár ontja most kenyér-adóját.
Ahogy megyek a parton,
a rétről idehallom:
kelepelnek a gólyák.
S kelepelve jár a kombájn cséplője –
Dobjában, mint a tej,
spriccel a buzafej,
a hü föld sokbimbóju tőgye.
Tiszta kút [184.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44661
|
Megyeri Ábel
SIMON MAJOR
Zölden szunyókál, gőzöl a mező
a domb alatt.
Reggel ráloccsant egy jó langy-eső,
majd elhaladt.
Nem volt komoly veszély, zugó vizözön,
villámcsapás,
csak olyan átmenő vendég, ki beköszön,
és utja más.
A pajták nádja, mind egyképen idős,
most csupa fény.
Hurrázva rikkant rám is az ismerős
tág juh-cserény.
Fent Palkó furulyáz, számolva lassan
lépéseit;
egy fütty, csirregés a nagy magasban
neki segit.
Közben gondolkodik: Várja a gépeket
a kora-nyár;
uralmuk mellett majd hogyan is lehet
ekkora nyáj?
Tiszta kút [183-184.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44660
|
Megyeri Ábel
KIGYUJTOTTAD A FÖLD KÖRÜL
Horváth Richárdnak
Kigyujtottad a föld körül
az ég lámpásait
Atyánk, s a nap tüzét, mely éjt-
nappalt kettészakit.
A csillagok szelid fényét
szántad égi jelnek,
merre vándorló vágyaink
rendre menetelnek.
Est-hajnal pirját öntözöd
a látóhatárra;
tenger fölé, völgyek fölé
takaród a pára.
Villámot irsz a felhőkre,
s szivárványt alájuk;
mit szem, fül ebből felfoghat,
adományként áldjuk.
Zöld erdőkkel diszitve áll
föld-hazánknak héja;
lombjuk alatt karban dalol
a pintyek karéja.
Vadvirágok a szőnyeged,
és árpakalászok,
tánc, fütty, mulatság járja itt,
s cincér-, tücsök-nászok.
Odut rejteget a fenyő.
Pirosló vén törzse
mókus tanyája. Ut szélén
egy halomnyi rőzse
muzsikálja: mulik a nyár,
nap hevétől álmos.
A levegő suhanca már
dél-irányban szálldos.
Hát még amiről nem is tett
csodálatot szavad:
az embert is énekeld meg,
csak ugy lesz igazad!
A teremtés csucsát, szivét,
munkát, mosolyt, kacajt,
mert igy egész csak a világ,
ha sziv és ész kihajt.
Tiszta kút [182-183.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44659
|
Megyeri Ábel
VESZPRÉMI TÉL
Fent magasan hordja
vállát a Tüztorony,
e szoborként álló
hólepte kő-szigony.
A főtéren fenyő –
Disze friss hólepel;
a Séd kristály-habja
még gőzöket lehel.
Szél nyargal, futkos át
a tornyok városán;
gyermek-kézen siklik
három aprócska szán.
A tejszinü ködben,
mely falként vesz körül,
épitők dolgoznak;
fagyban is emberül
javitják a járdát
rakják a gránitot,
ahol az ut teste
forradásos, nyitott.
Jég-függöny feszül az
ódon ereszeken,
akár a hegedü-hurok
a hangszeren.
Alkonyt sipolva jön
az almádi-i vonat,
hozza a sok munkás-
felebarátomat.
Tiszta kút [181-182.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|