Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44550

Mécs László

 

 

BALLADA AZ ÉLETRŐL TÜCSÖK-ZENE MELLETT

 

Tikkadt május-alkonyatkor vastag bottal vándoroltam;

fűre, fára a csönd csókolt harmat-ajkú hallgatást.

Ám a tücskök fittyet hánytak csöndre, éjre, hangicsáltak

s csöndet csúfolón zenélték: cip cirip, cip cirip...

... Messze, messze görbe hátú, fáradt lábú vándorképpen

vánszorgott az égnek alján véres arccal már a Nap.

Tűzisten, mondd, hova lett a hegyre, habos fellegekre,

égtetőre szökve hágó táncos lábad ereje?

... Cip cirip, zenélt a tücsköm... bársonyos, aranyló lábbal

lépkedett a hajnalcsókos Isten fönt a fellegen,

villám volt a lába lépte és a villám átszökött és

a felhőt megsarkantyúzta s az repült, mint vad vihar.

S lába tánca átszökött a jegenyékbe, gabonákba

s hogyha zúg a szél dudáján ördögtáncok ritmusa:

nagy kacéran a dudással játszanak csak s hajladoznak.

– Tűzisten, hol van szemednek életbűvölő tüze?

... Cip cirip... a ragyogását reggel óta pazarolta,

teletömte titkos tűzzel földünk minden zegzugát,

mint a gondos háziasszony cukrot főz be a befőttbe...

Nézz a pipacsok szemébe: ott leled a Nap tüzét

s nézz az édes orgonákra: lányos ajkuk hosszan itta

a Nap tűzborát: s lilácska álom lett virágfejük...

Bazsarózsa barna bíbort, nefelejcsek enyhe kéket

készítettek a tüzéből, mint boszorkás mesterek...

Gyüjtik már tüzét a birsek, a diófák és a szöllő

és ha jő a drága ősz és hogyha jő a Mikulás:

bugyborékol gyöngyözőn, mint gyermekajk pergő kacaja...

s gyermekszemben új formában fölragyog, mint szent öröm…

Most kapával vézna vállán, mint a méla vénség szobra

ballag búsan botorkálva egy kifáradt vén paraszt.

Mondd meg nékem kis zenészem, tudós-képű kis cigányom,

hova lett az ifjusága, táncos lába hova lett?

Hova lett a szem varázsa, dombos melle dagadása,

fütty az ajkról s kalpagról a lánybolondító virág?

... Cip cirip... mind elvetette, barázdába boronálta,

ötven éve hogy kapál és barázdál és boronál...

Bevetette ifjuságát, táncos lába lendülését,

dombos melle dagadását, szemkacsintás kék tüzét

s ötven éve egyre nőtt a drága jó kenyér belőle,

nőtt a krumpli, nőtt a mák és nőtt az édes borsó, bab

s nőtt az ifjú, nőtt a lánya hetyke lábbal, dombos mellel

s lánya arcán még kalapja kis virágja is kinyilt...

Füttye újra hívogat lányt fia ajkán holdas este

s torkán az ő hangja kurjant pitypalattyos hajnalon...

... Arról tudsz-e, kis cigányom, hogy mily széles lendülettel,

mint a jóság magvetője lépek át a falvakon

s dudva-verte parlagokba piros búzát tiszta szívből

telt marokkal szórok, szórok... mondsza, lesz-e új vetés?

... Cip cirip... hull a piros mag holt ugarra, az útszélre...

Egynehány hull jó talajba s lesz belőle szeretet...

Cip cirip... oly mély az élet! Bár sekély a tücsökének,

tenger lesz, ha szívvel méred, el sem éred mélyeit:

mert ha lidérc-járta éjjel még a békák sem zenélnek

s a haláltól minden sáppad: én zengem csak: cip cirip,

cip cirip, cip cirip...

 

 

Összes versei, 1920-1940,

1923 [22-23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44549

Mécs László

 

 

ERDŐSZÉLEN

 

Duzzadó zöld pázsit puhaságán fekszem.

Mögöttem mosolyosan ragyog az álomerdő.

Napfény remeg, harmatosan csillog az űr,

csak egy távozó fekete fellegen

gubbasztó titánokként alusznak

a kifáradt viharok.

Pacsirta-csapat csivog az azúrban,

(az én sok pici tavaszi vágyam.)

Egy bokron trilláz a madarak baritonja,

kicsi nyelve rubintos kulcsával

nyitogatja a csend titkos mesevárát…

(dalolj fekete rigó, dalolj bolondos szivem!)

Álmodik az anyaföld… s körülöttem

a zöld füvön kinyilnak színes virágálmai…

Hallga csak… Valahol egy forrás buzog, útat tör,

csurranva csap a konok kövekre

s friss feszüléssel vág a nagy világnak.

(Hol talállak meg, óh én elinduló életem…?)

Tavaszosan táncol a szeleburdi szél

s duruzsolva mókáz a szende virágokkal.

 

A völgyben vastörvényű síneken

pirosan hejehujjázva rohan az élet…

Nem messze az úton kapások lépte döng.

Szótlanul ballagnak; földszínű fejüket

telebarázdálta a kemény kenyérgond.

Mennek. Vállon vitt kapájuk kinyúlik

s rárajzolódik a ragyogó horizontra.

Ó, nekik nincs fülük: rigófütty számára,

nekik nincs szemük: virágokra vetni,

nekik nincs lelkük: álompázsiton megpihenni.

Csak izmoktól duzzadó karjaik feszülnek:

anyaföld csiráit napfényre kicsalni,

kenyeret kaparni…

 

Mondd meg rigó, minek dalolsz?

Nótáidat felissza a halál rémes csendje…

Mondd meg virág, minek virulsz?

Színeidet nem isszák be álmodozó szemek…

Mondd meg szellő, kinek mókázol?

A vihar kitátja szörnyű száját s örökre elnyel…

És mégis, és mégis halljátok a hegyi beszédet!

Felszököm s két karom ég felé kitárom:

szellő futoss, felhő suhanj, patak rohanj,

virág virulj, rigó trillázz, szívem nótázz,

minden csíra csírázzon, minden erő lendüljön,

hogy teljesüljön a törvény, hogy teljesüljön az élet!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1923 [21-22.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44548

Mécs László

 

 

SZEMBEN A SZÉLLEL

 

Magam állok a réten szemben a széllel:

fütyörészve terelgeti, hajtja felém

Szél-pásztor a szirmok ezerszinű nyáját.

Izgulva, remegve igyekszik a nyáj,

bólint pirosan, sárgán, üde-kéken:

mesemondón muzsikálnak a színek a szélnek.

 

Fürgén kicsi pásztor! Fütyöréssz a kicsiknek!

Mondd: eljön az ősz, a csúnya Kaszás

s elnémul örökre szineik muzsikája…

– Tereld be a nyájt örök-éltü karámba:

csodákra kitárt szemeim kapuján

mind, mind meneküljenek ifju szivembe…

 

A mezőn gabonák zöld tengere zúg.

Hullámon a hullám, száguldoz a szél,

ringatja remények, sok-sok arany álmunk

harmatragyogásu hajóit a fényben,

pipacsok pirosan kacagó sellő-seregét

s az égre kiröppent pacsirta dalát.

 

Szellő, te vagy a viharok vezetője.

Csupa játszi szeszélyed felhőt fuj az égre:

harmat hull, eső hull – s fölzsendül a fű.

– Honnan jössz elő? – Az ember-erdőt

te zúgatod erre, te rengeted arra:

s a szivek puha fészkén pihésednek a vágyak…

 

(Jár-kél: ami él – ami áll: a halál az.)

Pihenéstelenül ver a végtelen űrben

a Mindenség soha sem nyugovó szive: Isten;

onnan jössz, erők hajtó szele: élet,

mindenség vére! Rajongva köszöntlek!

Zúgj s új tüzü vért viharozz a szivemre!

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [17-18.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44547

Mécs László

 

 

PORSZEM A NAPSUGÁRBAN

 

Testvér, szívem úgy vegyétek,

hogy az zengő részecskétek,

mint a drága földnek része

a virág s a fecske fészke.

Zengő álmotok legyek!

 

Jártam én is esti pírban,

ifjú bútól én is sírtam,

de most minden örömöcske

rám talál, s mint porszemecske

napsugárban: csillogok.

 

Elujjongom, mit csináltam:

téli fagytól csontra-váltan

állt a kertem. Én kimentem,

alvó ibolyát kiszedtem

s átültettem gyökerét.

 

Melengettem, csalogattam

alvó lelkét... míg kipattant

lila szeme nagy szerényen...

Nevetett és a szemében

rám mosolygott a tavasz...

 

Iskolánkban tanítottam.

Megfagyottan jött be ottan

a sok kicsi rongyos gyermek.

Arcocskájukon megdermedt

bimbós, bomló kacajuk...

 

Szeretet (a mosoly apja)

őket ritkán simogatja,

kicsi, drága proletárok,

a sors döntött: öröm-árok

néktek ritkán hoz hajót.

 

Mosolyommal simogattam,

áprilisként mókázgattam,

minden fagyot letörültem,

s úgy örültem, hogy körültem

hatvan gyermek kacagott...

 

Szentantalos öreg néne

fagyosan jött, hogy fa kéne,

(félre számmal, ésszel, érvvel!)

adtam neki félszekérrel,

mert az öröm rámlehelt!

 

Testvér, nem baj, hogy kis dolgok!

Csak légy tőlük gyermek, boldog!

Csak a szemed megtáguljon,

csak szívedre hulljon, hulljon

harmatként a szent öröm...

 

 

Üzenet, 1923 [215-216.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44546

Mécs László

 

 

VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD!

 

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.

A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.

Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára

kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

 

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,

az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,

dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.

A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

 

Apokaliptikus, vad formája és nézése:

a félszemére vak és helyén gödör van vésve,

haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,

bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

 

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kiváncsi

vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?

Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:

,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,

ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,

vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,

s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

 

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült

s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:

,,... Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,

harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:

 

s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták

ágyékok szép vetését... a földet letarolták...

fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

 

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,

hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...

S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból,

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

 

 

Üzenet, 1923 [213-214.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44545

Mécs László

 

 

BARÁTI SZAVAK ÁPRILISHOZ

 

Gyerekszemű szép Április! Vásott kölyök, duhaj garázdák

víg, cinkos cimborája vagy a cívisek szemében,

mert forgatsz rothadt rögöket, mozgatsz avas szivet, barázdát

s szavadra új tavasz csiráz a kérgesült világ ölében.

Mégis borzongva néz reád a vénhedt bőrű gróf s a kalmár,

(mert gyűlölt minden Messiás s jövőt vető szent forradalmár,)

mert néha nagy kamaszosan napfény-karikán karikázol

az űrben, vígan játszol, ujjad az égre kék zománcot mázol,

a cinkefüttyel kicsalod a véneket a téli házból:

akkor szelet fújsz mérgesen s az Isten tudja hol veszed,

csak szórod rájuk a havat, örvénylőn, mint ki megveszett

– s náthásan prüszköl úr, szegény, a varju hintás jegenyén

s az országúton rossz subában sarat verő szegénylegény.

A biedermájer májuson merengnek ifjak és a vének,

mely még a konzervativek szőrrel benőtt, rokkant szivének

is tud olcsó romantikát csurgatni csöndes holdas éjen…

 

De én szeretlek Április! Testvérem, mélyebb, másik énem!

Az egyik énem ez: már régen, tán a mintázó anyaméhben

találkoztam a Szeretettel… Emberszántó, szelid szemében

minden korok minden komor tragédiája tükröződött,

minden élet minden keresztje, vérző utódok és elődök…

S megláttam akkor a kinyílt, népek tükrének támadt Szemben:

hogy minden szegnek és keresztnek kovácsa, ácsa: mindig Ember!

Rothadt emberszivem hozzáért és ő magához mágnesezte:

azóta rajtam súlyosul minden ember minden keresztje.

Azóta mennék prófétának, átmennék földünk minden táján,

át falvakon, erdőn, mezőn, át városon, sötétlő bányán,

nem szólnék semmit, csak kezemben lámpásként vinném szívemet,

a Szeretethez mágnesült lámpásomat lengetném egyre,

mint lengeti az új Tavasz az új Napot a föld felett

s tüzet hullajt a kérgesült, fagyos-jeges mezőre, hegyre…

Csak lengetném a szívemet: s a Gyűlölet zord, himalájás

ős csúcsain a jégburok olvadna és virág feselne…

Csak lengetném: s a régi átok, a régi vérzés, régi fájás

megszünne. Minden ajk hozsánnás himnuszt énekelne…

Csak lengetném: s minden szurony és minden ágyu összetörne

s lehullna minden rács, bilincs, ha rálengetném a börtönre…

Lehullna minden kitalált finánchatár, országhatár

s utánam jönne minden ember: orosz, magyar, török, tatár

és énekelnék zárt ajakkal, csupán a szívükkel dalolva

a minden-ember énekét s a földnek színe megujhodna…

És mondanák: itt jár előttünk a Szeretet kicsiny cselédje,

kicsiny sugár, mit morzsalékul elhullajtott a Szeretet,

gyerünk testvérek, Őt keressük s mint tóba néző gyerekek,

úgy nézzünk minden szenvedések tükrébe, szent Istenszemébe…

 

Élet-kertem egyik tőkéje tehát ez volna, Cimbora;

súlyos fürtjéből sajtolódik pirosló kínjaim bora…

A másik tőkén a te véred száguldoz végig, Cimbora:

borából friss kurjantás lenne és ifju álmok himpora,

– de minden hajtását lenyesték, mint hogyha volna rossz kilis,

ezért szeretlek s irigyellek bolondos, édes Április.

 

Mig minden ember elbujik (mert mint kinek hiányos

a csöpp esze, úgy szórsz havat s jókedved vad, cigányos,)

– én végigjárom a határt, a kertet és kileslek.

Órákig vártam bokrok alján, kiváncsian szemedre,

míg titkon ibolyák tövén szemed kéken kifeslett…

Az orgona menyasszonyként várt, várt varázskezedre

s te jöttél mint királyfi, mint mesék megváltó vőlegénye

s minden nap jobban megnyitod mély, téliálmu rügyszemét,

hogy finom lelke ébredezzen s lilán viruljon édes lénye

(tudod, most a kedvencem ő, mint eddig egy virág se még!)

 

A bokrok közt rigók merengtek nem sejtve semmi rosszat:

s némult hangszalagjaikat nótára csiklandoztad…

Szelet fujsz bakfisokra is nagyot kacagva rajtok,

csipkéik közt csiklandozod a szökdelő szivecskét:

a bibor szőrü barikát s álom-pázsitra hajtod…

Az űrben már tereferélnek a csacska, játszi fecskék:

csicsergő, csörgő, kikelet-nyitó nyelvü kis kulcsaid

s vajudva megremeg az új barázda és az új csalit…

 

Kálváriákon sok jóságos szív, és sok szeretet-eretnek

fájdalmak verklijén zenél a fölfeszített Szeretetnek.

– Te az útszéli feszületnél a pléh-Krisztus elébe állsz,

mókusként mókázol, forogsz, cigánykerekeket csinálsz,

mulattatod az elhagyottat: s mosolyt szürcsölget szomjas szája…

Majd ránézel, fütyölgetsz néki s kamaszos szíved nótájára

az öt véres szent seb helyén öt bazsarózsa szirma pattan…

Nagyot ugorsz, két zárt szemét megcsókolod a virradatban:

s szeme rádnyilik ibolyásan, mint áldás, illatos lehellet…

Ezért szeretlek, Április, szeretlek s irigyellek!

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [8-10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44544

Mécs László

 

 

VIHAROS TAVASSZAL

 

A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fullánkja volt a Télnek;

szíven szúrt termő televényt, embert, folyót, fát, réteket...

Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek,

s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany

órája is fel-feltűnik felhők között s tavaszt ketyeg!

 

Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek.

Ha egy-egy szívből egy naiv, színes pillangó fellebeg,

választhat: hogy virág helyett szuronyra vagy tövisre szálljon.

A fűzfavesszők kérge is hiába rejt friss füttyeket:

mert nincs ki vágjon furulyát, s nótázzon a bimbótlan tájon...

 

Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek,

hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás!

A Tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek,

s a földről eltűnt a mosoly: Ti árva, özvegy milliók,

kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók!

 

A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyen könny, átok dermed,

s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család.

Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok

a szemetek, feledve rég a nagy Család közös dalát:

most hadd legyek előttetek az arcvidító játszi gyermek!

 

... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára,

magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad,

tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára,

s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak

a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak.

 

Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön...

Lenézek s látom: lassudan mosoly szülemlik mindenütt,

völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyűkön.

A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük,

s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre.

 

Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak,

hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját

jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak;

a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják.

De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!!

 

És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére:

hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink!

Ifjúljon erdő-szívetek, és bent a Csönd hószín leplére

tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelemből,

hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int...

 

És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének:

hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat,

a Fájdalom szent malmait hajtsátok, mint egy zúgó ének,

őröljetek a tragikus ember számára örömet:

adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat!

 

 

Üzenet, 1923 [61-62.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44543

Mécs László

 

 

HAJNALI HARANGSZÓ

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,

vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold.

És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek

elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.

Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén

s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…

Jaj, mocsár van, förtelem van még mindég a lelkek telkén,

Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind levágja, ami jóság bimbósodva kifakad.

 

Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre!

Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass!

Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre!

Minden vándort útra küldj és minden csirát szólogass!

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Undorít a lápos róna. Szent magasba lesz lakásom:

égig ér a jóság tornya, már ezentúl ott lakom

s két szemem csak ámul minden apró élet-mozduláson

 

s kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Most idézlek minden szépség, minden dolgok színessége,

minden magból minden élet, minden szívből minden jóság jöjj elő!

Színesedjetek harasztok, mókázz virgonc ágak vége,

bár már dér puhit kökénykét s zuzmarás a legelő.

Hollószárnyban is pír lappang s minden ember-szívbe mélyen

vár a jó mag, melyet egykor elszórt a nagy Magvető;

minden szívből minden bíbor hajnalodj most szent-kevélyen!

Csábíts, célok mágnesujja, lábat messze szöktető!

Minden munka célhoz érjen, darvak szárnya délre szálljon,

minden bokron szél zenéljen, felhő, forrás, fussatok,

égi jóság, harmatozz s légy mézes szó a szitkos szájon!

 

Kongatom piros harangom, ifju szívet kongatok.

 

Nem vagyok én mesehős és kis harang az én harangom,

mégis, mégis azt kívánom, minden ember halja meg

s Afrikában, Indiában, északsarkon, déli sarkon

minden dühtől sápadt arcot szégyen pírja marja meg!

Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna

minden szív és összekongna: úgy megnőne szózatom,

mint végitélet holtat létre keltő harsonája…

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Uramisten, add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom:

kongásában minden testvér élte titkát lelje meg:

társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol,

testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet…

Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat;

gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat

és a vének: ránk köszönti régi, ifju hajnalunkat,

ifjak, lányok: a szivünkből szórja szét a harangokat.

Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca,

mely magyar lányt, tót fiucskát testvér-táncra pöndörít,

gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba!

Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!

Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba!

Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gunyol szombaton.

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

És ti vándorok, kik jártok társtalan és rácsavartok

lábatokra minden útat, hímes ösvényt: menjetek!

Testet öltött vágyaim, Ti vándorútra vert csavargók,

szeretettől szőnyegelt út hátán halkan lépjetek,

nyitott ajtó, ölelő kar, lágy kenyér, telt kancsó várjon,

szívem hangja égjen minden testvérhívó mondaton

s aki elhúnyt, lágy szemére béke, béke, béke szálljon…

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [5-6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44542

Mátyus Attila

 

 

HALLGAT A FENYVES...

 

Hallgat a fenyves hótemetetten

csendes az erdő szellő sem rezzen,

bujkál a napfény köd pamacsokban,

fölragyog gyorsan s eltűnik nyomban.

 

Csendes az erdő szellő sem rezzen,

szunnyad az élet a tűlevelekben,

fölragyog gyorsan s eltűnik nyomban,

csillagok gyúlnak a friss puha hóban.

 

Szunnyad az élet a tűlevelekben,

hallgat a fenyves hótemetetten,

csillagok gyúlnak a friss puha hóban,

bujkál a napfény a ködpamacsokban.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44541

Matyikó Sebestyén József

 

 

TÓTISZTULÁS

 

Fürdünk, víz alá bukva,

összehúzódik millió zsilip;

rád tartozik, mint karimás kalap,

        szemedbe ül

a kulcs-ruhájú táj, és hordozod!

        Befogad!?

Itt ez a határ! Ereszén villan a tó,

mint egykor Szántód – Tihany közén

jégbe-szakadt lakodalmi menet.

              Kapavas élező

              vöröskő malom,

              erdei kápolna:

              kőrózsa halom,

              rozsdaágy borhasa!

              Remete szakálla,

              vezérgarda háta

              ki-kicsap a rajból,

              s kerítő nyikordul…

A háló, mint kék szitakötő

lebeg a széntövű zsombokon,

(bazaltarc kender-ösvénye

rőzseölű kelta csontokon)

        míg gyepűin szél rajzol,

        mint kagylókörmű angelus

        főn-ütőerén – nomád Alleluja.

Fürdünk, víz alá bukva,

s a nád alól halkan,

halikrákat bujtatottan,

remegő szádra, szemedbe ül

a kulcs-ruhájú táj – és hordozod!

 

 

Szántód az irodalomban [91-92.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44540

Mátyási József

 

 

A POÉTA ÁRNYÉKSZÉKE

 

(A házam Kecskeméten. Részlet)

 

Ni, bal felől az ürűlő Bél-bálvány épűlete,

    (Bűzénél tűrhetőbb szóval: árnyékszék nevezete),

Hova (mint elmések mondják) király is gyalog mégyen, –

    Olly nagy vendégű rekeszt hát említenem nem szégyen.

S ha hangnak nem csúf e három: konyha, ebéd, vacsora –

    Ama’ se!, mert emezeknek az a negyedik sora;

Az olly lakhelyt-alkotó rész, hogy ahol új épűlet

    Kezdődik: legelébb ahhoz tétetik a készűlet;

S – természetért – fél-annyira szorgos is annak léte

    Minden tisztességes háznép számára, mint az éte.

Annak hijjával az udvar csak állatember-akol,

    Hol állásbeli gulyaként ez szerteszét salakol;

A gazda abrakol inkább, mintsem eszik és etet,

    S nála szemérmetesebbel izibe búcsút vetet. –

Itt hát házinak, vendégnek lehet kedve jóllakni:

    A gyomor és hólyag terhét lévén hol félre rakni,

Pedig nem leguggolásért ide s tova bujkálva,

    Hanem a reteszes ajtón, űlőre bésétálva.

Akinek majmolni tetszik nagy és tudós világot:

    Vihet olvasni has-hajtó románt, verset, újságot.

(Csakhogy – Epiktétus szerint – ostobaságnak jele

    Tojásán elalvó tyúkként hosszasan bánni vele.) –

Midőn tehát a házvévő vizsgálódik szerteszét,

    Erre is figyelmeztesse, mint én, szemét és eszét.

S mint Ciceró gyöngyöt szedett Ennius ganéjából:

    Szemeljen tiszta tudományt pennám szennyes tárgyából. – –

 

 

A magyar valóság versei, 1475-1945. 2. köt., 1830 [22-23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44539

Mátyási József

 

 

PESTRE EGY JÓBARÁTOMHOZ ÍROGATOTT LEVELEM A BÉCSI ÉS ERDÉLYORSZÁGI UTAZÁSAIMRÓL (részletek)

 

Erdélyből, 1791-ben

 

Pajtás! tudom, lesed tőlem az újságot,

    Minthogy békerültem nagy darab világot.

Képzelem, hogy oly nagy új hírek búvárja

    Azt szomjú szemekkel s éh fülekkel várja.

Azért meg is főztem már nyers eledelem,

    S érzékenységidet majd megvendégelem.

Messze földről szokás, Barátom! hazudni,

    Kell ezt mindenféle embernek tudni;

Amit tehát néked írok emberségből,

    Úgy elhihedd, mintha hallanád az Égből;

Mert az olyan dolgot nem hányom félvállal,

    Melyért kezességet becsületem vállal.

 

Múzsám! az erdélyi istenek nevében

    Tapasztalásaimat beszéld el rendében.

Ímé, lengedez már egy felettébb kellő,

    Az ékesen-szólást hátán hozó szellő,

És e körös-körül feküvő halmokról

    Tanít, mint megannyi szent Helikonokról;

Diktálnak e zöld fák tudós árnyékai,

    S képzelődést zörgő leveles ágai;

A zsémbes Marosnak habjai már zúgnak,

    És elméd fülébe kész verseket súgnak.

Te azért énnékem, amit beszéllenek

    Nem emberi hangon ezek az istenek,

Emberi, mégpedig magyar nyelvre fordítsd,

    Kedvességed cseppjét téntám közé csordítsd,

Mérsékeld beszédim nyájas ízű sóval,

    Hogy írhassak elmés, de ártatlan szóval:

 

Némely azt a helyet tartja hazájának,

    Ahol kiszabadult méhéből anyjának;

Más, ámbár túlvigyék az északi fagyon,

    Ha jól él, azt mondja, hogy ő otthon vagyon;

Sok magyar Dunának gondolná a Volgát,

    Ha oda vetődvén jól érzené dolgát;

A sváb is azonnal magyar névhez foga,

    Hogy spinát helyt nálunk húsba vágott foga,

És miolta velünk szalonnát mer enni,

    Ha kérdik, azt mondja: Madar sváp mek lenni;

Én pedig ellenben nem értek a hazán

    Oly földet, amelynek csak élődöm gazán,

S csak azért madara egy fának sem lészek,

    Hogy amelyben költem, rajta volt a fészek.

Ott van az én hazám, ahol, jó Barátom,

    Legszebb örökömet s lelkem felét látom,

Ahol te lakozol, Ég remek munkája,

    S emberben Istenség tüzének szikrája!

Szentséges barátság! mert bennem ez az ér,

    Az atyafi-vérnél érzékenyebben vér.

Bár a sors akármely labirintba tégyen,

    Ott lakom, csak benne Théseusom légyen;

Sőt a tömlöcöt is bálháznak képzelem,

    Ha fogoly barátom fél láncát emelem.

Hát tenálad nélkül, mit gondolsz, jó lélek!

    Hazám-é ez a föld, azért, hogy jól élek?

S oly érzéketlennek hiszed-é szívemet,

    Hogy egész állatnak tartanám létemet?

Nem; sőt számkivetés tőled távol voltom,

    Eleven felemmel érzem félig holtom.

Míg otthon kellett is nálad nélkül lennem,

    Kettészakadt lelkem fájdalmas volt bennem:

Most is, noha áldott Kánaánban járok,

    Mégis néminemű szabadulást várok;

Mert kedves árnyékod szememmel úgy játszik,

    Hogy a jó ember is vad gétának látszik. […]

 

Pajtás! tetszik nékem Kolozsvár városa

    Úgy, hogy ma is lennék jó móddal lakosa,

És ha a fél mellé találnék fél testet,

    Akkor azt izenném: tarts magadnak Pestet.

De hogy megítélhesd, mely méltán szeretem,

    Leírom, micsodás, s mint tölt ott életem:

Hivatalos lévén a gróf diétára,

    A szállás bennünket elkészítve vára,

Éppen a városnak közép utcájában,

    Hol minden újságnak estünk az útjában.

Szemem kellemetes kinézéssel legelt,

    Midőn a sok ember fel s alá seregelt.

A nyári tornácban jóízűket ettem,

    Víg mulatásokat s kan pipázást tettem.

A volt gazdasszonyom egy özvegy menyecske,

    Friss, furcsa, jókora gömbölyű testecske,

Leányi Juliska, Sárika, Klárika,

    Jó bor volt a háznál, s mindennap muzsika.

Méltó volna ide ezt írni: Egy ízben

    Úgy élt itt egy magyar, mint a hal a vízben.

Ami a városnak formáját illeti:

    Nagy és hellyel-hellyel szépek épületi.

A belső kőfallal bé vagyon kerítve,

    Mely oltalomra volt valaha készítve.

Számos templomokkal, oskolákkal fényes,

    A főkormányzószékkel is most kényes.

Töviben a Szamos keskeny árkon csorog,

    Hol néha az ember jóízűn ácsorog.

Hegyek vették körül, mint Jerusálemet,

    Melyek legeltetik zöldséggel a szemet.

Vagynak egy oldalán mulattató kertek,

    Melyeknél szebbekben nem mindég hevertek.

A hely barátságos, de azonban csendes,

    Mert az igazgatás benne jó és rendes.

Rakva van hazafi borral és kenyérrel,

    E kedvet éltető kettős élet-érrel.

A nép különbözik sok nyelvvel s vallással,

    De mint a testvérek, úgy élnek egymással. […]

De már tilalmasba eresztém pennámat,

    Cato szénájába vágván a kaszámat.

Siess azért, Múzsám, hozzádra megtérni,

    Mert ha tűled járunk, kárban fognak érni.

S fogjuk rövidebbre a pányvakötelet;

    Mert ide a bölcsek tettek határjelet.

Beszéljük el inkább, amit Kolozsvárban

    Egy kapu homlokán láttunk az Óvárban:

Midőn legelőször ki próbáltam menni,

    A város formáját fel akarván venni,

Mint jövevény ember, az ácsorgás közbe

    Bévetem szememet egy kis keskeny közbe.

Hát látok egy avas füstös falú házat,

    Szomorút mutatott, mint a vén ábrázat.

Gondolám, hogy talám római maradék,

    Mert rajta egy metszett márványra akadék,

Hol a homlokírás, amennyire alá

    Bélátszott, magában ezt foglalá,

Hogy: „Általellenben azon épülettel,

    Melyben Mátyás király lett s élni kezdett el,

Született Bocskai István ezen házban,

    A tizenötödik vérengező százban,

Amidőn Ferdinánd Jánost üstökölte,

    S a kétfejű ország főért egymást ölte.”

Oh, ti irigységig megdicsőült falak!

    Titeket könnyező örömmel láttalak.

Paloták felett van szent tekintetek;

    Mert két Herkulest szült két Junó bennetek.

Ha a görög nemzet híres ló-bálványja

    Homérus kolompját gőgös nyakán hányja,

S a hátán ülő hírt hordozza kevélyen

    Még ma is e földön, hogy róla meséljen

Azért, hogy Mársokat (jóllehet amellett

    Tróját elpusztító haramjákat) ellett:

Bizony annyival több a ti érdemetek,

    Hogy ereklye gyanánt tartassék követek,

Amennyivel szentebb a bölcs a vitéznél,

    És a védelmező a pusztító kéznél.

Nagylelkű magyarság! régi Róma Mása!

    Hazád isteninek buzgó Éneása!

Becsüljed e helyet, mint oly szent templomot,

    Melyben letett az Ég két nagy tálentomot,

Akikből egy földi isten tölt egészen,

    Ha a virtus együtt fél-fél istent tészen.

Add mellé a gondnak őriző angyalát,

    Hogy az irigy idő ne ronthassa falát.

Utazó hazafi! valaki itt elmégy,

    Kötelességedről feledékeny ne légy,

E szentséges helynek megmaradást óhajts,

    Szívednek legmélyebb fenekéről sóhajts,

S ama két szent sírhoz futván gondolattal

    Borulj hantjaikra, öntvén könnyharmattal. […]

 

Onnét elballagék a cigányvárosra,

    Érdemes ám az is egy kis papirosra.

(De ímé, útban van szép mulatókertem,

    Hol a gyönyörűség gyep-ágyán hevertem.

Oh, paradicsomkert! Angyali nevezet!

    Régi öröm, de most üres emlékezet!

Csak gondolattal is mely jó feléd menni,

    Hát milyen lehetett Ádámodnak lenni?

Vajon reményljem-é, kellemetes Éden!

    Hogy járok valaha még szent földecskéden?

Vajha Fillis, aki virágaid között

    Nékem a múlt nyáron bokrétát kötözött,

Csak tündér képben is kapudban állana,

    S melletted eltűnő elmémhez szólana!

Nincs itt. Szerencsétlen képzelődés, menj el!

    (Úgyis angyal nélkül mit nyernél e mennyel?)

Midőn közelgettem a cigány világhoz,

    Láttattam érkezni szerecseny országhoz.

A sok élő korom s megtestesült estve,

    Vagyis inkább ember, olyan színre festve

Őgyelgett, mint a nyáj a bézárt akolban,

    Vagy az elkárhoztak vásárkor pokolban.

Rest volt a természet a krétatöréshez,

    Mikor hozzáfogott a cigányfestéshez.

S talám csak egyszerre téntába mártotta,

    Jó, hogy szemit-száját bézárva tartotta.

Azt vélné egy ilyen legelőször látó,

    Szőke nemzetségből érkezett szájtátó,

Hogy a kordovány bőrt Kolozsvárról hozzák,

    S nem festik, csak készen cigányról hámozzák.

Én is tudnék ottan festőmesterséget,

    Minthogy nem kívánna tudományt s költséget,

Jóllehet, csak annyit értek most hozzája,

    Mint a doktorsághoz a Fédrus vargája;

Mert egyéb nem kéne, hanem bécsi korom,

    Fakó színnek pedig lenne téglaporom.

Tréfa, ami tréfa; de az asszonyába

    Estek egynéhányan olyan szép formába,

Hogy mikor felteszik inneplő képeket,

    A magyaroknak is elkapják szemeket.

Sőt, ha ranggal nem is, de kötelességgel

    Egy már grófnéságra kapott a szépséggel,

De ez egyébaránt nem is valami vad

    Faluról falura vándorló ponyva-had,

Hanem tisztességes hajlékokban laknak,

    Melyeket szép házi eszközzel megraknak,

Adóznak s fizetik, mint egyéb jobbágyok,

    Amit kíván tőlök fejek, helyek, ágyok.

Azt mondják, hogy némely még kávét is iszik,

    Úgy magam is hiszem, ha elibe viszik,

De láttam, hogy csupa paszamánt a kanja,

    Úgyhogy ha bőréhez volna jobb szappanja,

Hogy a koromjából valami lemenne,

    És a hóna alá hegedűt nem venne,

Gondolni lehetne bébíró nemesnek.

    Mely tollat e szajkók nagy pávákról nyesnek;

De az ó paszamánt újat kereshetne,

    S a posztó érdemesb szegénynek eshetne.

Még az asszonyék is úgy nékiöltöznek,

    Hogy más polgárnéktól mit sem különböznek.

De ők a tettetés módját kikeresték,

    Mert orcáik baján igazít a festék.

Ott lakik Erdélynek első muzsikusa,

    Csucsuj, a fekete sereg Orfeusa,

Kinek hegedűje hegyeket táncoltat,

    Vizeket megállít, s vadakat hódoltat;

A siető Szamos annak csudájára

    Mintegy ágaskodik meredek partjára,

S mikor ő az estvét nótákkal megkéri,

    Megáll, s még a hajnal mulatságban éri. […]

 

Áldott az utazók vezérlő Istene!

    Hogy bujdosásinkban velünk jöve s mene,

Hogy megoltalmazott kártól, betegségtől,

    S egyéb történhető szerencsétlenségtől,

Mindent kiparancsolt szánknak és szemünknek,

    És épen megadott anyai földünknek.

Óh, földi Kánaán! Európa édene!

    Természet tárháza! mindennek mindene!

Melyen kívül járni mintegy számkivetés,

    Lakni pedig élve lett eltemettetés,

Beléd zárattani kívánatos fogság,

    Mert határidon túl nincs igaz boldogság;

Rekessz hát anyai kebledbe bennünket,

    Hogy itt tehessük le itt vett életünket,

S az angyalok benned találják e testet,

    Mikor az Ítélő minket felkerestet.

 

Itt megáll mind magam, mind a versem lába,

    Nincs mit raknom többet az útitáskába,

Menj hát, amint enged a nagy test, levelem!

    Hogy ne panaszkodjon kedves Dánielem.

 

 

Mesterkedők [282-289.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44538

Mátyási József

 

 

A TAVASZNAK MESÉS LEÍRÁSA (részletek)

 

Mely a végin György napjára köszöntésképpen alkalmaztatik,

24. április, 1789

 

Álmomba vendége jött a Természetnek,

    Magaviselete mutatta követnek,

    De értelméből is a vett izenetnek

    Kisült, hogy embere volt a Kikeletnek.

Ki midőn bényitott a hálószobába,

    Még a vén Természet nyújtozott ágyába,

    Noha minden dolog mozgott udvarába,

    Mint reggel a cseléd gazdája dolgába.

Felébredvén pedig a köszöntő szóra,

    „Nincs még jelen, úgymond, a felkelő óra,

    S e felettem függő időmutatóra

    Hallgatván, az idő még hajlandó hóra.

Még nyugodalomnak hónapja nincs három,

    Ablakim a napnak addig ki nem zárom,

    Mert a fizetségből gyakran történt károm,

    A tavasz postáját, Szent Györgyöt elvárom.”

Titkolja ez nevét, s kérdi mint telele?

    Annyi heverésbe nem únt-é már bele?

    Mely szóra az öreg félkönyökre kele,

    S a tudakozónak ekképpen felele:

„Igen rettenetes látásaim voltak,

    Igaz-é vagy álom? sok emberek holtak,

    Felettem nagy hadiseregek gázoltak,

    Záporesőt játszó vérözönt locsoltak.”

„Ha álom e látás, hadakozást tészen,

    Az emberi nemnek, ámbár nem egészen,

    De nagyobb részének háboruja lészen,

    Kivált az éjszaki s napkeleti részen.”

„Kelj fel, mond a vendég, de hogy nincs ideje,

    Hiszen hogy ágyba vagy, majd félesztendeje,

    Már megújulhatott vén tested ereje,

    Kelj fel, hadd nyíljon ki a munkák műhelye.”

„Én vagyok a Szent György, a tőled várt követ,

    A tavasz címerét nézd bár e zöld övet,

    Ilyet már idei zöldségekből szövet,

    Melyeken magam is heverésztem jövet.

Jupiter maholnap megdördül egében,

    Fiatal tüzekkel villog fellegében,

    Új ménköveket rak Vulkán a zsebében,

    Mert az avast s rosdást nem fogja kezében.

Junó asszonyához beljebb szövetkezik,

    Mert hidegségéből már az is vetkezik,

    S majd ha nyájasabban öszveölelkezik,

    Ki-ki tudja onnan, ami következik.”

Fébus hosszabb útra keneti tengelyét,

    A nyári járásra téríti négy pejét,

    Úgy intézi nyugvó és felkelőhelyét,

    Hogy felettünk járjon, s érezzük erejét.

Közelítésével szívünk vidámítja,

    A télnek rabjait házból szabadítja,

    Érccé vált földünket tüzével lágyítja,

    S méhéből a terhét kifelé indítja.

Közösít egy plántát a másik plántával,

    Szerelembe ejtvén a párt a párjával,

    Hogy a hím nőstényét ráragadt hamvával

    Tenyészőbbé tégye mint egy férj magvával.

Csak a havasokra szorítá a telet,

    Elérkezésével a kedves kikelet,

    Eólus fúvója, lehelt gyengébb szelet,

    Választván észak helyt a lágy meleg delet.

Észak felé hordja a fagy is sátorát,

    Mert az ég hó helyett önti vízzáporát,

    És a nap a földnek hevesíti porát,

    Súgárinak közelhozván tűz-táborát.

Kékülnek lángjától a megbarnult egek,

    Kormosodnak tőle a szőke fellegek,

    Bennek vízcseppekké olvadnak a jegek,

    Könnyhullatásaik azért oly melegek.

A folyóvizeken fáklyái lobognak,

    Verőfénye miatt a jegek ropognak,

    Az eloldott habok kedvekre forognak,

    Ha a játszó szelek köztök csavarognak.”

Neptunus majd mindjárt Nymfáit fereszti,

    Zászlós árbocfáit magosan függeszti,

    Szélfogó ponyváit szélesen terjeszti,

    S úszó szekereit a víznek ereszti.

Kezd Vénus sétálni annak csudájára

    Gratiák közt menvén a tenger partjára,

    Vágyódó szemekkel nézeget habjára,

    Mint születésének helye s hazájára. […]

Küldözi Priapus széjjel pásztorait,

    Foldoztatja vélek rongyos állásait,

    Hogy majd ijeszthesse, szórván gránátjait,

    A préda-madarak tolvaj táborait.

Kiheverte Bacchus sok álmatlanságát,

    S bánván vesztegető téli bolondságát,

    Szőlőjében indult nézni gazdaságát,

    Munkával váltja fel csalfa mulatságát.

Fedett tőkéiről a földet vonatja,

    A száraz vesszőket metszőkkel vágatja,

    A kiholt tőkéknek helyeit rakatja,

    Maga pedig gyümölcsfáit oltogatja. […]

Arachné is fonja selyemfonalait,

    Kezdi kipeckelni felleg-sátorait,

    Ereszti udvarán enyves rabszíjait,

    Melyekre pányvázza fogoly bogarait.

Ha sétál az ember a fák erdejében,

    Ama kedvességek mulatókertjében,

    Mikor a szép reggel vagyon felköltében,

    Éneklő sereget képzel közepében.

Hangzik a pacsirta ékes muzsikája,

    Áldja a Teremtőt reggeli nótája,

    Idvezli a Napot kellemetes szája,

    Mikor jő a hajnal, annak a postája.

Ott fütyörész Progne szép testvérhúgával,

    A panaszos szájú kis Filomélával,

    Majd elhitetheti az ember magával,

    Hogy bírtak valaha leányi formával.

Mikor zuhogása hallgat a szeleknek,

    A beszédes Echo felelget ezeknek,

    Mintegy párját mondván az ő énekeknek,

    Ily kedves koncertje nincs az embereknek.

Diana nyilakkal spékeli tegzeit,

    Az erdőszéleken hányatja leseit,

    Osztja Nimfáinak vadászfegyvereit,

    Pórázon vezeti vadhajtó ebeit. […]

A vendégmadarak naponként érkeznek,

    És minekutána nékünk örvendeznek,

    Nyári szállásokra széjjelköltekeznek,

   Amelyekről soha el nem felejtkeznek.

A kémény asszonyát dicséri a fecske,

    Hogy épen hagyatott a füstös fészkecske,

    Szól, hogy fogadja bé ismét a menyecske,

    Nem lész alkalmatlan a jött vendégecske.

Főhajtogatással köszöni a gólya,

    Hogy le nem hányatott az ő nyaralója,

    Kelepel, hogy nem lész a fedél rontója,

    Csak régi urának hadd legyen lakója.

Mindenféle vadak lyukaikból búnak

    Múltával a téli idő-háborúnak

    Nem illik néked is lenned szomorúnak,

    Kelj fel hát, és véget vess az álmos búnak.” […]

Mivel felébredék magam is azonba,

    S hogy forgott a látás még gondolatomba,

    Nézem a Lőcsi kalendáriomba,

    Hát Szent György reggele következik nyomba. […]

Nosza! mondék, Múzsám! pókhálós lantodat

    Vedd elő, s tekerd fel leszállott húrodat,

    Engeszteli Phoebus megfagyott hangodat,

    Tavaszi versekkel köszöntsd barátodat.

Akárki e napot tartsa innepének,

    Ki talám Szent Györgyöt fogadta szentjének,

    Te pedig szenteljed Török György nevének,

    Kívánván háromszáz tavaszt életének. […]

 

 

Mesterkedők [275-279.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44537

Mátyási József

 

 

FELELET EGY BIZONYOS SZEMÉLYNEK AZON KÉRDÉSRE HOGY: MI A CSÓK?

 

Szép szűz! bámul bennem a csuda bálványa,

    Hogy tőlem a csókot írásba kívánnya.

Oly némajátéka az a szeretetnek,

    Melyben a személyek csak cselekedhetnek.

Csekély elmém szerént tehát azt ítélem,

    Kivált, ha megegyez szépséged is vélem,

Hogy jobb e tudományt szájról szájra adni,

    Mint leírásával hijába fáradni.

Mivel az íz-érzés édesb a hallásnál,

    És nincs igazmondóbb a tapasztalásnál.

Részeltessen engem azok közül egybe,

    Melyeket két jó szív ád egymásnak jegybe.

S akkor kérdezze meg maga indulatját,

    Majd érzi a csóknak bő magyarázatját,

Mely szerelmes szikrák pattannak e tűztől,

    Mikor lángot vetnek a meggyulladt szűztől.

Érzéketlen látni az érzékenységet,

    Hol emésztés nélkül e csuda tűz éget.

De mivel szépséged annak mesterségét

    Érti, és titkának tudja kezdő végét,

Cselekedet által jobb szívvel felelnék,

    Mert az az írásnál kevesebbe telnék.

Inkább szép orcáján nyomnám a pirosra

    A csókot, melyet most festet papirosra.

Mindazáltal attól függvén boldogságom;

    Ha parancsolatit keresztül nem hágom:

Erőszak által is kedvét teljesítem,

    Ajakam tisztére pennám kényszerítem.

Az erőltetésig mindent elkövetek,

    Valamit egy ilyen dologba tehetek,

Melynek jobb formáját vehetnénk ajakkal,

    Mint száz betűfestő s képíró tollakkal.

 

De e szolgálatot szegődve igérem,

    Ha fáradságomért megfizeti bérem,

Nagy terhű kérdését ingyen nem vállalom,

    Legalább egy pár csók légyen a jutalom.

Hogy megítélhessem magam is belőle,

    Jól írt-é a pennám, vagy rosszúl felőle?

 

A csók jelent belső szíves indulatot,

    Szeretetre hajló titkos akaratot.

Az a kedvességnek bélyegző betűje,

    Az ajánlásoknak pecsétlő gyűrűje.

Oly áldozat neme, melyet bémutatnak

    Bálványimádói a szép ábrázatnak.

A páros hűségre szentelt szív bélyege,

    Melyet a friss vérnek tüzesít melege.

Oly néma szó, melyen beszélnek a hívek,

    Két egymás lángjától egybeolvadt szívek.

Hallgatással eső titkos beszélgetés,

    Egy leghirtelenebb kérdés s felelgetés.

Két testnek egymáshoz ütődött tűzköve,

    Lassacskán csattanó szikrányi mennyköve.

A szeretet ízét kóstoló száj nyoma,

    A beteg kívánság sebkötő flastroma.

A test nélkül való indulatnak képe,

    A szűz nyájasságnak emberfogó lépe.

Egy igen édesen tett ajakharapás,

    Egy orcapirító kedves pofoncsapás.

Oly nádmézzel készült manna, melyet noha

    Szűntelen ennél is, nem elégít soha.

Oly gyümölcs, amelynek szedheted almáját,

    Mely szempillantásba elültetted fáját.

S akit már az ilyen csókig szeretgetnek,

    Negyedik fokára hág a szeretetnek.

 

Háromféle nemét esmérem a csóknak:

    Első az, amellyel a feljebbvalóknak

Hálát szokás adni, avagy tiszteletet;

    Másodikkal pedig csókol a szeretet,

Már akár a buja, akár az ártatlan,

    Mert e tudományba egyik sem tudatlan;

Harmadik és végső a színmutatásé,

    Amely fábrikából volt régen Júdásé.

De ez az utolsó nincsen ott szokásban,

    Hol két különböző nem szeret egymásban.

 

Mivel leírása a második csóknak

    Hibázhat: úgy tartom, ne higyjünk a szóknak.

Inkább ajakinkra egynehány párt végyünk,

    Ítéletet osztán a dologból tégyünk.

A tapasztalás léssz legigazabb bírám,

    Hogy a dolgot jól-é vagy hibásan írám?

Még hallásbál tudtam: de ha megpróbálom,

    Más parancsolatra jobban eltalálom.

Vagy ha voltaképpen nem értem a csókot,

    Megkérdek még egy szép strimflikötő pókot.

 

S vajha arra kérni szépségedet merném,

    Bezzeg akkor lenne angyali mesterném,

Tanító vesszején első próbát adnék,

    Osztán kezére is majd ráakadnék.

Mely már sokkal lenne szebb, mint az előbbi,

    A harmadik pedig annál is, sat.

 

 

Mesterkedők [272-275.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44536

Mátyási József

 

 

HÁROM DOLOG LEGSZÜKSÉGESEBB A VILÁGON, PÉNZ, PÉNZ, ÉS PÉNZ, MERT

 

Mi a pénz? az egész világ királynéja

    Melynek a roppant föld egészen kastélya,

Annak hajtja térdét mind a négy szegelet,

    Az Észak, és a Dél, Napnyugot, Napkelet.

Az a kívánságnak csudatévő képe,

    Melynek csupa szívből áll temérdek népe;

Az minden vallásnak egyaránt bálványja,

    Melyre a keresztet mindenike hányja;

Az minden nemzetnek házbeli Istene,

    Legkedvesebb hazafia, s idegene;

Az a bölcsességet és tudományt szóló,

    Arany ezüst szájú Minerva s Apolló,

Mellyel a bolond is lészen világ bölcse,

    Csakhogy bő mértéket kegyelmének töltse.

Az ama frigyláda, mely vitetvén harcra,

    Titkos erejével népeket ejt arcra;

Az a győzhetetlen királyi amazon

    Mind a tengereken, mind kinn a szárazon,

Néki udvarolnak az idők és szelek,

    Hűséges szolgái a napok s éjjelek;

Az a fő ácsmester, aki ront és épít,

    Legelmésebb festő, ki rútít és szépít;

Az minden kérésben az a boldog nyerő,

    Ki által száll alá a tiszt és az erő;

Az az ín a lábban, élet és a kézben;

    Drágaság aranyban, ezüstben és rézben;

Az fordítja frissen a szolgálat sarkát;

    Az nyitja és zárja a barátság markát;

Az a kereskedés rugója s kereke;

    Az a gazdagságnak kezében az eke;

Az gyógyíthat nemcsak testbéli nyavalyát,

    De a léleknek is orvosolja baját; –

Sőt gyakran nem árthat a pokol és halál,

    Annak, aki pénzes patikára talál.

Kivált ha magára sárga testet vehet,

    Legtöbb színű s hasznú csudát akkor tehet.

Egy szó annyi mint száz: a pénz öl és támaszt,

    Az ember hát méltán keresi e támaszt.

Őtet az istenek magok is tekintik,

    Mert ingyen senkinek az égből nem hintik,

Nem hullat a felleg arany, ezüst esőt,

    A kereső kincset, a kincs vár keresőt.

De nem is árt a pénz, légyen bár egy verem,

    Ha a gonoszságnak gyökerén nem terem.

Mert a bűnnek oka s léleknek gyötrelme,

    Nem a nagy pénz, hanem a pénz nagy szerelme.

Óh! pénz, már tőlem is megesmért istenség,

    Szűnjön benned hozzám a volt idegenség.

Nem becsülésedről engedelmet kérek,

    S bőkezüségemnek bűnéből kitérek.

Ha bővül erántam nálad a kegyelem,

    Tisztelőid száma szaporodik velem.

Kívánatos vendég! jövel erszényembe,

    Válogass kedvedre hat vagy hét zsebembe.

Hadd ott a nagyurak unalmas ládáit,

    S a mocskos fösvények rabi kamaráit,

Kik téged azoknak tömlöcébe vetnek,

    És ott az idővel s penésszel étetnek,

Egyszersmind kitésznek arra a csúfságra,

    Hogy lábokat érted gyötri a podágra.

S a legfőbb hasznodat ritkán szokták venni,

    Tudnillik a szegény legénnyel jól tenni.

Kihozhatsz magadból alkalmatos rakást

    Nálam s több ilyeknél lelsz szellősebb lakást.

Kedves bajjal fogom hordozni terhedet,

    Igérem illendő megkémélésedet.

Drága betüidet, a magad fényjénél,

    Buzgóbban olvasom minden könyvekénél.

Nem félek, hogy reám hozz nyomorúságot,

    A te sárgaságod gyógyít sárgaságot.

Nem szokott tégedet a köszvény követni,

    Sőt őkelmét lehet veled kikergetni;

De ha van valami igaz e mesében,

    Úgy csak maradj otthon az urak zsebében;

Mert a szegény legényt, ki többnyire szolga,

    Benn ülni s fekünni nem engedi dolga;

S ha meg rossz erkölcsöt hozva jövendesz el,

    Akkor így köszöntlek: vele együtt vessz el,

Mert az a szokásom, hogy a becsületem,

    És egészségemet nálad jobb szeretem.

 

 

Mesterkedők [270-272.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44535

Mátyás Ferenc

 

 

NOVEMBEREM

 

Itt a november, a didergető,

arcom is vénre véste az idő,

az elmúlásból az a pillanat,

amelyben megláthatom magamat,

kudarcaimnak lázadó sötétjét,

mely a szívemben minden érzést széttép.

Feltámadtak a temetők, virág

borítja el, lobogó gyertyaláng,

táncolnak a tüzek s elalszanak,

elrejtve előlem az új tavaszt,

mely titok még, hogy megérem-e,

s mit rejteget a gyertyák üzenete,

mert jön a szél és jön a fagy, a köd,

búcsúzik a lét hátam mögött,

a hervadás lett végső menedéke,

mert tudja már, hogy csak ott lehet béke.

 

S hogy egyedül maradsz itt, ó, ne hidd,

várnak rád odalenn halottaid.

 

 

Tiszavirág életünk, 1988 [121.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44534

Mátyás Ferenc

 

 

IRÉN ALTATÓJA

 

Szenderegj el, én csöppségem,

csillag ragyog már az égen,

      anyád vett karjára.

Csicsíjja, karom a hinta,

alszik a táj, angyal int az

      álom kapujában.

Elaludt a villanylámpa,

ide szállt a lila zsálya

      illata párnádra.

Rózsabimbóm, csukd le szemed,

a kiscsikó is szendereg,

      szalmaágy dajkálja.

Kint a tücsök muzsikálja;

álomba szállt a madárka,

      betakarta szárnya.

A réti százszorszépvirág

holnap vértisztító teát

      ád reggel a szádba.

Tente, tente, alszik a tó,

ajkamon elfáradt a szó,

      szemem álom zárja.

Csicsíjja, könnyű álmodért

ringatlak s kívánok jó éjt,

      Somogy kisbabája.

 

 

Tiszavirág életünk, 1988 [32.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44533

Mátyás Ferenc

 

 

REGGELI ESEMÉNY

 

A nap még messze szárnyal,

friss japán teával

öblögeti tüzelő torkát,

kertemben még liheg a pára,

híznak a víziló-uborkák,

fára kúszik a tök indája,

az újhold, mint ketté tört kasza,

mely a sötétet vágta éjszaka,

berozsdált a nagy árvaságban,

a szél a felhők függönyét

nyitja szét,

siettetné a napfelkeltét,

a verebek harmatban csapnak dáridót,

reggelt kiáltanak a sárgarigók,

a gyalogos szőlők lesik, hogy mikor esik,

lesz-e jó idő, mit hoz a nap,

legyőzi-e a lisztharmat hadat,

a meggyfák nagy piros szemekkel

köszöntik a felkelő reggelt,

a természetben nyüzsögni kezd az élet,

gyűjtik a mézet a méhek,

kitárul minden, megéled,

s nem hazudtolja meg magát,

bő termést ígér a krumpli, a mák,

bajusza alatt rámnevet már kukoricánk, –

s én mégsem érzem jól magamat,

virágzó bokrok közt didergek,

az a reggeli esemény, hogy kihunyó parazsat

nyújt felém a nap, s szívem veri a naplementét;

pitvarában meglassul, alvad a vér, fehér

száraz csontomra meszet havaz a tél, –

mintha mondanák a rózsák,

ne várd a fényt, számodra beesteledett,

elszakadt tőled a gyönyörű valóság,

hideg didergés már a te reggeled.

 

 

Tiszavirág életünk, 1988 [22-23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44532

Mátyás Ferenc

 

 

ARANYESŐ

 

Aranyat ér a májusi eső,

tartja a néphit, – ha aranyát

nem pusztítja rothadás, se aszály,

áztasd hát tavaszi eső, süsd fény a fagyos földet,

dugja ki fejét a rügy, zöldüljön a vetés,

hadd olvassuk ki a gazdák szeméből,

falatunk mekkora lesz, ha... az a ha

megkíméli hazánkat.

Vérszín-pirosban lobog majd a tulipán,

fehér lesz a kamilla, mint a tej,

sziromesővel bombáz ránk minden ág,

aranyeső szikrázza kamatmentesen aranyát,

gyertyákat gyújtanak a gesztenyefák,

mert olyan a fű, lomb, virág, amilyennek

mutatja magát, –

csak te hordasz maszkot emberi világ.

Lenge ruhában járnak a nők,

bokájukban már ég a tavaszi láz,

szivükben összkomfortos szerelem

rúgná szét a sóhajok falát,

mert csíp még az albérleti szalmazsák.

Tojásokat rak fészkében a madár,

párja mellett énekel, nem sejti, hogy védtelen,

fölötte héja száll, –

minden mögött ott lappang az árny.

S mégis lélegzik a föld, gondviselő anyánk,

gyümölcslehelete áttöri az országhatárt,

s megrakja áldásával Európa piacát.

Tagadhatatlanul virulnak a tavaszi szinek,

jöhetnek fagyosszentek, sújthat ránk aszály,

reményünk, hitünk a nyár.

 

 

Erdei karnevál, 1985 [75-76.] (A

Tavaszi eső című vers változata.)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44531

Mátyás Ferenc

 

 

SZAVAK, SZÓK

 

Báránytürelmű, édes hangokat hallató

szavak, szók, Ady, József Attila, Kodály, Bartók

ajkáról szétszikrázó dallamos, lelket etető

isteni eledel, születést, vágyat, szerelmet,

ihletést, ízt adó, illatot árasztó szép emberi szavak,

melyek kibeszélitek érzelmeinket, fogalmainkat

az erkölcsi tisztaságról, s mely által munkánk megfogant,

boldogságot ígérő, esdeklő szent öröm-üzenetek,

makulátlan, pogány ős-szépségetek, daróc köntösű

férfibeszéd alakzatok, s ahogy tükrözitek

a szeretet, testvériség szoros kötelékét,

hitelt érdemlő, hibátlan logikánk, szabadság óhajunk

hűséges tanúi, ahogy ti zengitek, hogy mi a békesség,

szájtanúk, fültanúk, szavak, szók, jó anyánk

véráramlatai, ti biztonság, nyugalom jelzései,

ó, ti jövendőt jósoló, hirdető fényes kék madarak,

naív szívünkbe fészket rakó biztató szép szavak,

gyermeki ajkakra adott angyal-üdvözletek,

kiket józansággal táplál nevel elménk,

hogy derűt, meleget hozzatok, mint a Nap,

életünk remény-csillagai, tiszta szók,

ha egünk beborul, veletek ha szólunk,

ti legyetek mindég vigaszul ragyogók.

S ó, és ti, vérengző farkasüvöltések, bomlasztó

kárhozó, öntelt, képmutató silány szók,

pokolfajzatú, mérgezett fekete virágok,

istentelen ocsmány szavak, romlást hozó undok vakondokok;

fasizmus, láger, likvidáció, terror, agresszió,

melyekkel a népek nyelvét fekélyekkel fertőzitek,

undort keltő, becstelen bűnök bűzét terjesztő

sátáni beszéd-alakok, – akárcsak a szmog, inkvizíció

fullasztó, idegenből csempészett, ocsmány szók,

terjedő gonosz szellemetek, jellemünktől oly távoleső

fattyútermékek; nukleáris centrum, atombomba, napalm,

fegyverekkel fenyegető, gyilkos sakál-szavak,

kifejezéstek sötét értelmétől halál lehel ránk,

megtébolyul a józan gondolat, –

s ti is itthon is meghonosulni kezdő csöpp férgek;

bürokrácia, és sógora, rokona; korrupció,

s beszédünk testéből kibicskázandó egyéb

selejtes, szellemi-szmog szavak, –

hagyjátok édes anyanyelvünket szívek, agyak

tiszta forrásból csobogni, maradjon meg magyar

jellege, lelke, hordalék nélkül éltető, dallamos,

s immár az egész földet átszelő kicsi, de eleven,

békét hirdető patak.

 

 

A mi nyelvünk, Népszabad-

ság, 1981. július 26.

[314-316.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44530

Mátyás Ferenc

 

 

TAVASZI ESŐ

 

Aranyat ér a tavaszi eső,

ha nem éri veszély aranyát,

mosdasd tavaszi eső, fény a fagyos földet,

dugja ki fejét, zöldüljön a vetés,

hadd olvassuk ki a földművelők szeméből,

falatunk mekkora lesz, ha az a ha

megkíméli hazánk.

Vérszín pirosban lobog a tulipán

olyan a fehér kamilla, mint a tej,

tüzes szirom-esővel bombáz ránk minden ág,

aranyeső szikrázza kamatmentesen aranyát,

húsvéti gyertyákat gyújtanak a gesztenyefák,

a természet sose kétszínűsködik, mint az ember, –

olyan a fű, lomb, virág, amilyennek mutatja magát.

Lenge ruhákban járnak a nők is,

bokájukban tüzel a tavaszi láz,

szívükben összkomfortos szerelem

rúgná szét a sóhajok falát,

tojásokat rak fészkében a madár,

párja mellett énekel, nem sejti, hogy védtelen,

fölötte héja száll,

minden mögött ott lappang az árny.

S mégis, lélegzik a föld, gondviselő anyánk,

gyümölcs-lehelete áttöri az országhatárt,

tagadhatatlanul virulnak a tavaszi színek,

jöhetnek fagyosszentek, sújthat ránk aszály,

reményünk mégis a nyár.

 

 

Szép versek, 1981 [268.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44529

Mátyás Ferenc

 

 

ÁZNAK A BOKROK

 

Esőisten sóhajt a tájon,

mint szerelmes, ki ölbe vágy,

erdő, mező leveti ingét,

s pucéran kínálja magát.

 

Áznak a bokrok gyöngybuborékban,

felémkacsint egy körteszem,

s piros bőréből kicsattanva

szivárványt gyújt ki szívemen.

 

Honnét tudnám, hogy milliónyi

éve minden gyümölcs remek,

ha nem látnám – bölcs esőisten –

minden él, míg öntöz kezed.

 

De körtefám gyümölcse széthull,

levél zörög az avaron,

szélmankóin az öreg ősz jár,

sárban sír a virágszirom.

 

Zöld gyík surran egy kis fűszálon,

benne törpül az ősvilág,

a véges végtelen osztódik,

csak az elmúlás lesz szilárd.

 

 

Egyetlen menedék, 1979 [51-52.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44528

Mátyás Ferenc

 

 

PLÉHKRISZTUS

 

Pislog a sárga szemü lámpa

a sárral bevert kocsmaablakon,

bugyog a sivár fény, csorog a borszag

az arcokon, a füstös falakon, –

a keresztúton álló feszületről

pléhkrisztus néz be félrebillent arccal,

mintha keresné,

hol a két lator.

 

Nem világol ide az estharmat csillagos

mezejéről a jánosbogár,

itt még a pálinkabűz is sörhabos,

s csak a gyerekszemek kiégett sugara

gyújtja föl a szeszszagú homályt.

Lélek számára állatól e hely

a józan szó süket fülekbe ver.

Lezüllött lelkük ázik a pohárban,

töltik a bort, az éveket,

ami jó dolog: az életet,

s észrevétlen hullnak halálba, –

nem vállalnak ők semmi terhet,

mégis mindennap ünnepelnek,

isznak emberi alakban, isten barmaiként,

vidáman,

mint zátonyra futott vaksi kalózok

partot remélve a tengerárban.

 

Nem a lélek, a szomjas hús vedel kínjában,

szájukon naponta lecsorran,

s hányszor, a féldeci, fröccs, – s aztán

vadultan,

családtalan tömegmagányban

maradék boldogságukat

kártyalapok közé vetik,

jogos s oktalan rágalmaikat

szemedbe köpdösik,

s ha velük iszol, te is vagány vagy.

 

Nem vagyok én pap, aki bort iszik,

s vizet prédikál,

észt frissít a jó bacchusi ital,

mindenkinek dukál,

akiből barmot nem csinál.

De itt nem néznek rám, csak a teli poharak,

a kocsma még engem is kitagad,

menekül kitört szárnyával a dal, –

s ha egy asszony száján feltör a vád:

a részeg beszéd kardja belevág.

 

Mi az a kínzó kudarc, amely

tömegeket odaterel,

hol a gúzsba kötött akarat omladékából

az egyensúly angyal-szárnya

föl már senkit se emel?

Inni hát azért kell,

mert leöblíti a bor mindazt, ami fáj.

 

Mint középkori kalodában

az elítéltek: fejük lenyaklik, úgy eláznak,

beomlott mellüket tűz feszíti,

szemükre csapongó bánat

rak kormos gyászkarikákat, –

s naponta, – míg a sötét redőny

lezuhan az ablakon, mint majdan ők

azon a halotti lepedőn,

ha a kocsma létüket végleg kizárja.

 

Megbotlik a fény, csorog a bor

az arcokon, a füstös falakon,

midőn koccint velük a visszatérő nyomor.

Hol a két lator? –

s akik a kocsmaablakra nyomott

gyerekarcok tükrébe sose néznek,

mert nem merik bevallani a vereséget,

s azt, hogy helyettük a keresztúton álló

pléhkrisztus viseli a szégyent,

s berozsdásodott könnyeit

hiába szórja szerteszéjjel, –

Bacchus borkápolnája állatól,

s ki idetér: pokolba téved.

 

Légörvényben, 1976 [128-131.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44527

Mátyás Ferenc

 

 

CSILLA

 

Sch. Cs.-nak

 

Ki ez a zongorista lány,

akinek ujjai nyomán

dobog a tánc tüzes paripák

futamának vad robajában? –

Ki veri a zene-mező

fekete-fehér csontsorát,

ki szól általa, hogy csodáld:

hazatalálni, újra csodálni

szülőföldünk friss szénaszagában

a fölvert falvak, paraszti öklök

vad özönét a gyermeki tájban, –

mert gyermek ő a sötét magányban.

Forr, mint az újbor,

s viola-sötét éjben vigadni,

fonóasszonyok szemparazsában

tűzre lobbanni szeretne újból,

hogy elfelejthesd, ami fájt,

korál-szépségek hervadásában

az egyszólamú zenedadogást.

Halld a kiömlő Bach-gregoriánt,

tombolni az ázott remények

varázs-körtáncos ritmusát,

midőn szívedet veszi célba,

s a rét, amerre járt, színekben játszik,

és megszólal kertedben a hó-jácint,

s illatosabb a margaréta.

Törik a csont, ropog a tánc,

öntudatlanul, falvak, tanyák

lobbantják fényre az éjszakát,

s a már kihűlt mezőkön

a himnusz szava visszahőköl,

s megint új útra vált:

keresni meghalt önmagát,

mint aki sejti, – tán már tudja,

hová sodorja úttalan útja

vele az elotthontalanodott

hazát.

Haláltáncot dobogtat ujja,

a végső didergő balladát,

melyben a Mester hajóra szállt,

hogy majd a szabadság hajnalán

visszatérhessen hozzánk újra.

Amint lenyomja billentyűit

a zongorának, –

kigyúl az öröm fénye,

beleborzong a bánat.

S akár a jeles nagyok, mesterek,

kik tudják, mi valódi műremek:

ujjával a szerelmet, halált

kelti életre, erdő muzsikál, –

vele játszik a Mester, s belejátszik

a lélek, hogy fokozza futamát.

 

 

Légörvényben, 1976 [36-37.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44526

Mátyás Ferenc

 

 

VÁRAKOZÁS

 

Szétvetette gyolcs lepedőjét

a zöld fűben a margarét,

lila mosolyával a mályva

utánozta a szenvedélyt,

a rúzs-lila viola kuncogva

öntötte pacsuli illatát,

a ledér rózsa rám bandzsított

tüskés bokrában,

püspöki díszt hozott a kardvirág,

ízek váratlan zamatát

szállították az almafák,

a mokány körték az asszonyok

mellét mutogatták, a som

ajkát kínálta harapásra, –

pillantásom falta a napot,

mellembe vágott a nyár, tombolt,

néztem a szilvafát, amint

lila keszegek, pontyok úsztak

lombja közé a Balatonból,

a júdásfa lila fürtje között

egy lila fejű galamb landolt,

a cserszömörce bozótjában,

mint csillagok az éjszakában

vadmacska szemei lobogtak

húsos madarakra lesve,

lila pillangó kereste

a gyalogakácfürt mézillatát,

vörösbegy csöpp fészkét ringatta

lila virágú orgonaág,

a népdal itt maradt pacsirtái

Erdélyi Jóskát utánozták az égen,

kilőtte magát egy szalonka,

mintha száguldana a holdba,

s vágyamat vitte hosszú csőrében,

szénakazlam lila árnyában

vén csirkefogó róka járt,

mogyoróbokraim tetején

farkával mókus dobálta magát,

szőlőmbe őzek telepedtek,

szemükben hozták az erdők csöndjét,

és iderepült a sirály,

puli csaholt lila felhőre,

érezte: benzinszaga van,

repülőkarambolja után

a rétisas ide zuhant, –

kertembe menekült, aki

ritka nyugalomra várt,

bezárult a temetőkapu,

végtelenné vált minden út,

puszta küszöböm előtt vártam,

egy percre éreztem, hogy nyár van,

de várakozásom ideje lejárt, –

a nap lement, hópille szállt,

a színek száraz koszorúit

égre írták a vadlibák,

a tücskök lefújták a nyarat,

elmentek meghalni a bogarak,

fölvette hóingét a táj,

már mindenki hozzám talált, –

 

csak Ő nem tért ide soha,

kit megcsókolna még a szám.

 

 

Légörvényben, 1976 [27-29.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44525

Mátyás Ferenc

 

 

KAPÁSOK

 

Elsápadt égbolt alatt,

        mindig kapálva,

ha mennek mozdulatlan;

        a gyász is árva.

 

Csonttenyerek, nagy öklök

        beszélnek komoly

tartalommal, de némán,

        nem mint te korom.

 

Bokrok alatt csodákat,

        ha termesztenek;

győzelem vereségük is,

        hogyha vesztenek.

 

Meg-megállnak egy fatörzs

        alatt, rajt gólya,

minthogyha Borsos Miklós

        alkotta volna.

 

Fejükben csak örökölt

        rásejtés a lét,

agyvelejük a napon

        mindennap kiég.

 

Nem szenvednek az űrben

        ők sose hiányt, –

rájuktör lét-gondjával

        mindig a világ.

 

De kezük nyomán égig

        nőnek a fák is,

s velük a holdra szállnak

        itt a libák is.

 

Szívükből jó kiinni

        a tisztaságot,

s eszükből kölcsönvenni

        a józanságot.

 

 

Szép versek, 1973 [191-192.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44524

Mátyás Ferenc

 

 

TEREMTŐ ANYANYELV

 

Te szólsz a bölcsőnknél

csónakfejfánkon is

te vagy igaz-osztó

halál ha elporít

Álmossal álmodol

hol van szarvasra les

hangod nyilat feszít

hogy Európát keress

 

Szavad okosan ül

nyelvünkön s vágyat ad

új hont teremthetünk

nevedben a magyart

Formálod életünk

amely ha megtagad

korcsokká leszünk s az

arany közt csak salak

 

Nem árt idegen csók

jövevényszó-ragály

nem tehet kárt benned

sose germán király

S hogy lássa a világ

felröppenésedet –

egyedül is őrzöd

egyéni lelkedet

 

Úgy vélték hogy makog

Magóg s vad nyers erő

véled csak kocsissal

szólt az előkelő

Csokonai ajkán

csipke-szép az ének

bújdokolásodból

ha jössz újraéled

 

Édeskedést nem tűrsz

se bőves hazugot

ha vétünk ellened

pírunkkal mutatod

Szabadságod jogát

Petőfi szavával

erősíted bennünk

Arany tisztaságban

 

Ha kitagadtak a

paloták nagyon fájt

s nádtetők alá bújsz

hogy kibírd a barbárt

Logikán épülő

ki sosem öregszel

te élő zengő test

kibeszélhetetlen

 

Békességben a nép

ha él te adsz vigaszt

Halottak élén élsz

Adyval ha siratsz

S amint kasza kaszál

hegedű hegedűl

belénkszövöd valónk

lélekeledelül

 

Képzőbokraidon

a szó lírai dal

értelmet fokozó

röpke szárnyaival

Képzelő képerőd

ősszülői beszéd

József Attiláddal

gyönyörűbb lesz a kép

 

Zöngésed dús színe

szívünkben nemesül

egyigaz eszménknek

te adsz vért egyedül

Szavaid hangtestén

bartóki zene zeng

lélek üzenete

vagy édes anyanyelv

 

S élsz halálunk után

örökebb vagy s nagyobb

teremtő anyanyelv

mint saját nimbuszod –

Te szólsz a bölcsőnknél

ajkunkon fölvirulsz

fejfánkon is te vagy

a kereszt és az út

 

 

Szép versek, 1973

[188-190.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44523

Mátyás Ferenc

 

 

LÉLEKRIANÁS

 

Ha kék az ég, s a nap fennen ragyog,

figyeld a földben mozduló magot,

a csírát, mely bújik szemlátomást,

hogy elhagyja a sötétség honát.

Hogy tör elő, ami élni akar:

a zöld vetés, a leírt szó, kihalt

tájakon, mély aknák vermében is

tartalmat nyer, beszél a néma is.

Könyvek fölé hajolva, szüntelen,

hogy tágul, nő, nyílik az értelem

az emberben, aki most érti meg,

mit hoznak elé a látó szemek,

s mi lehet még, minő hatalmat ad

a nyert tudás, amely, akár a nap,

kigyúl, s fényét úgy teregeti szét,

hogy örökre elbújik a sötét.

Forradalom ez, vagy mi volna más

e korban, ha nem lélekrianás,

hogy láss te nép a csillagokon át,

és megleljed e kis helyen hazád.

 

 

Álmunkból fölriadva, 1972. [5.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44522

Mátyás Ferenc

 

 

BÚZAVIRÁG

 

Búzavirág, búzakoszorúban,

zeng a kalász, minden ágán húr van.

Mintha az ég darabokra törne,

s csupakéken itt lenn tündökölne.

 

Búzavirág, régi, régi emlék,

nem virultál te se nekünk mindég.

Végtelen nagy volt a gróf világa,

övé volt a föld s minden virága.

 

Búzavirág, te tudod, hogy éltünk,

a tarlón is kibuggyant a vérünk.

Csipkés szirmod hullott a nyomunkba,

piros vérünk takartad szirmodba.

 

Búzavirág a lányok hajában,

szemükben is, szívükben is láng van.

Száll a daluk a bút összetépve,

úgy kötözik a búzát kévébe.

 

Búzavirág, hogyha lenne szárnyam,

szétvinném az örömöt hazámban.

Fütyülném a pelyvát hordó széllel,

mestergerendákra írnám én fel.

 

Hej, te virág, hallom nevetésed,

örömüket a szívembe vésed.

Daluk is szebb fönn a madaraknak,

s fészket a mi kastélyunkba raknak.

 

 

Lyra florae, 1967 [291-292.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44521

Mátyás Ferenc

 

 

NAPRAFORGÓ

 

Olajágat nyújtó tenger-mély

üzenete: pogány virág,

a krumpliföldön is megőrzöd

fejeden arany koronád.

 

Udvaribolond ürge ugrál

árnyékodban, s búcsúztatót

a fekete lantos tücsök mond, –

nem kell bevenned altatót.

 

Nem tudhatod a béta-bomlást,

s hogy az egész föld kaloda,

pillangó, darázs táncol körül,

s szíved adod nekik oda.

 

Cinege csókol szájon, barbár

pacsirta szól fejed felett,

s csak a halálod előtt hajtod

porba zörgő gerincedet.

 

Szénaillatú, füves ágyon

sárga pilláid lecsukod, –

de jó neked, nem ismered még

a kísértésben a gonoszt.

 

 

Emlékek lázadása, 1967 [263-264.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!