Keresés

Mátyás Ferenc

REGGELI ESEMÉNY

A nap még messze szárnyal,

friss japán teával

öblögeti tüzelő torkát,

kertemben még liheg a pára,

híznak a víziló-uborkák,

fára kúszik a tök indája,

az újhold, mint ketté tört kasza,

mely a sötétet vágta éjszaka,

berozsdált a nagy árvaságban,

a szél a felhők függönyét

nyitja szét,

siettetné a napfelkeltét,

a verebek harmatban csapnak dáridót,

reggelt kiáltanak a sárgarigók,

a gyalogos szőlők lesik, hogy mikor esik,

lesz-e jó idő, mit hoz a nap,

legyőzi-e a lisztharmat hadat,

a meggyfák nagy piros szemekkel

köszöntik a felkelő reggelt,

a természetben nyüzsögni kezd az élet,

gyűjtik a mézet a méhek,

kitárul minden, megéled,

s nem hazudtolja meg magát,

bő termést ígér a krumpli, a mák,

bajusza alatt rámnevet már kukoricánk, –

s én mégsem érzem jól magamat,

virágzó bokrok közt didergek,

az a reggeli esemény, hogy kihunyó parazsat

nyújt felém a nap, s szívem veri a naplementét;

pitvarában meglassul, alvad a vér, fehér

száraz csontomra meszet havaz a tél, –

mintha mondanák a rózsák,

ne várd a fényt, számodra beesteledett,

elszakadt tőled a gyönyörű valóság,

hideg didergés már a te reggeled.

Tiszavirág életünk, 1988 [22-23.]

Mátyás Ferenc

ARANYESŐ

Aranyat ér a májusi eső,

tartja a néphit, – ha aranyát

nem pusztítja rothadás, se aszály,

áztasd hát tavaszi eső, süsd fény a fagyos földet,

dugja ki fejét a rügy, zöldüljön a vetés,

hadd olvassuk ki a gazdák szeméből,

falatunk mekkora lesz, ha... az a ha

megkíméli hazánkat.

Vérszín-pirosban lobog majd a tulipán,

fehér lesz a kamilla, mint a tej,

sziromesővel bombáz ránk minden ág,

aranyeső szikrázza kamatmentesen aranyát,

gyertyákat gyújtanak a gesztenyefák,

mert olyan a fű, lomb, virág, amilyennek

mutatja magát, –

csak te hordasz maszkot emberi világ.

Lenge ruhában járnak a nők,

bokájukban már ég a tavaszi láz,

szivükben összkomfortos szerelem

rúgná szét a sóhajok falát,

mert csíp még az albérleti szalmazsák.

Tojásokat rak fészkében a madár,

párja mellett énekel, nem sejti, hogy védtelen,

fölötte héja száll, –

minden mögött ott lappang az árny.

S mégis lélegzik a föld, gondviselő anyánk,

gyümölcslehelete áttöri az országhatárt,

s megrakja áldásával Európa piacát.

Tagadhatatlanul virulnak a tavaszi szinek,

jöhetnek fagyosszentek, sújthat ránk aszály,

reményünk, hitünk a nyár.

Erdei karnevál, 1985 [75-76.] (A

Tavaszi eső című vers változata.)

Mátyás Ferenc

SZAVAK, SZÓK

Báránytürelmű, édes hangokat hallató

szavak, szók, Ady, József Attila, Kodály, Bartók

ajkáról szétszikrázó dallamos, lelket etető

isteni eledel, születést, vágyat, szerelmet,

ihletést, ízt adó, illatot árasztó szép emberi szavak,

melyek kibeszélitek érzelmeinket, fogalmainkat

az erkölcsi tisztaságról, s mely által munkánk megfogant,

boldogságot ígérő, esdeklő szent öröm-üzenetek,

makulátlan, pogány ős-szépségetek, daróc köntösű

férfibeszéd alakzatok, s ahogy tükrözitek

a szeretet, testvériség szoros kötelékét,

hitelt érdemlő, hibátlan logikánk, szabadság óhajunk

hűséges tanúi, ahogy ti zengitek, hogy mi a békesség,

szájtanúk, fültanúk, szavak, szók, jó anyánk

véráramlatai, ti biztonság, nyugalom jelzései,

ó, ti jövendőt jósoló, hirdető fényes kék madarak,

naív szívünkbe fészket rakó biztató szép szavak,

gyermeki ajkakra adott angyal-üdvözletek,

kiket józansággal táplál nevel elménk,

hogy derűt, meleget hozzatok, mint a Nap,

életünk remény-csillagai, tiszta szók,

ha egünk beborul, veletek ha szólunk,

ti legyetek mindég vigaszul ragyogók.

S ó, és ti, vérengző farkasüvöltések, bomlasztó

kárhozó, öntelt, képmutató silány szók,

pokolfajzatú, mérgezett fekete virágok,

istentelen ocsmány szavak, romlást hozó undok vakondokok;

fasizmus, láger, likvidáció, terror, agresszió,

melyekkel a népek nyelvét fekélyekkel fertőzitek,

undort keltő, becstelen bűnök bűzét terjesztő

sátáni beszéd-alakok, – akárcsak a szmog, inkvizíció

fullasztó, idegenből csempészett, ocsmány szók,

terjedő gonosz szellemetek, jellemünktől oly távoleső

fattyútermékek; nukleáris centrum, atombomba, napalm,

fegyverekkel fenyegető, gyilkos sakál-szavak,

kifejezéstek sötét értelmétől halál lehel ránk,

megtébolyul a józan gondolat, –

s ti is itthon is meghonosulni kezdő csöpp férgek;

bürokrácia, és sógora, rokona; korrupció,

s beszédünk testéből kibicskázandó egyéb

selejtes, szellemi-szmog szavak, –

hagyjátok édes anyanyelvünket szívek, agyak

tiszta forrásból csobogni, maradjon meg magyar

jellege, lelke, hordalék nélkül éltető, dallamos,

s immár az egész földet átszelő kicsi, de eleven,

békét hirdető patak.

A mi nyelvünk, Népszabad-

ság, 1981. július 26.

[314-316.]

Mátyás Ferenc

TAVASZI ESŐ

Aranyat ér a tavaszi eső,

ha nem éri veszély aranyát,

mosdasd tavaszi eső, fény a fagyos földet,

dugja ki fejét, zöldüljön a vetés,

hadd olvassuk ki a földművelők szeméből,

falatunk mekkora lesz, ha az a ha

megkíméli hazánk.

Vérszín pirosban lobog a tulipán

olyan a fehér kamilla, mint a tej,

tüzes szirom-esővel bombáz ránk minden ág,

aranyeső szikrázza kamatmentesen aranyát,

húsvéti gyertyákat gyújtanak a gesztenyefák,

a természet sose kétszínűsködik, mint az ember, –

olyan a fű, lomb, virág, amilyennek mutatja magát.

Lenge ruhákban járnak a nők is,

bokájukban tüzel a tavaszi láz,

szívükben összkomfortos szerelem

rúgná szét a sóhajok falát,

tojásokat rak fészkében a madár,

párja mellett énekel, nem sejti, hogy védtelen,

fölötte héja száll,

minden mögött ott lappang az árny.

S mégis, lélegzik a föld, gondviselő anyánk,

gyümölcs-lehelete áttöri az országhatárt,

tagadhatatlanul virulnak a tavaszi színek,

jöhetnek fagyosszentek, sújthat ránk aszály,

reményünk mégis a nyár.

Szép versek, 1981 [268.]

Mátyás Ferenc

ÁZNAK A BOKROK

Esőisten sóhajt a tájon,

mint szerelmes, ki ölbe vágy,

erdő, mező leveti ingét,

s pucéran kínálja magát.

Áznak a bokrok gyöngybuborékban,

felémkacsint egy körteszem,

s piros bőréből kicsattanva

szivárványt gyújt ki szívemen.

Honnét tudnám, hogy milliónyi

éve minden gyümölcs remek,

ha nem látnám – bölcs esőisten –

minden él, míg öntöz kezed.

De körtefám gyümölcse széthull,

levél zörög az avaron,

szélmankóin az öreg ősz jár,

sárban sír a virágszirom.

Zöld gyík surran egy kis fűszálon,

benne törpül az ősvilág,

a véges végtelen osztódik,

csak az elmúlás lesz szilárd.

Egyetlen menedék, 1979 [51-52.]

Mátyás Ferenc

PLÉHKRISZTUS

Pislog a sárga szemü lámpa

a sárral bevert kocsmaablakon,

bugyog a sivár fény, csorog a borszag

az arcokon, a füstös falakon, –

a keresztúton álló feszületről

pléhkrisztus néz be félrebillent arccal,

mintha keresné,

hol a két lator.

Nem világol ide az estharmat csillagos

mezejéről a jánosbogár,

itt még a pálinkabűz is sörhabos,

s csak a gyerekszemek kiégett sugara

gyújtja föl a szeszszagú homályt.

Lélek számára állatól e hely

a józan szó süket fülekbe ver.

Lezüllött lelkük ázik a pohárban,

töltik a bort, az éveket,

ami jó dolog: az életet,

s észrevétlen hullnak halálba, –

nem vállalnak ők semmi terhet,

mégis mindennap ünnepelnek,

isznak emberi alakban, isten barmaiként,

vidáman,

mint zátonyra futott vaksi kalózok

partot remélve a tengerárban.

Nem a lélek, a szomjas hús vedel kínjában,

szájukon naponta lecsorran,

s hányszor, a féldeci, fröccs, – s aztán

vadultan,

családtalan tömegmagányban

maradék boldogságukat

kártyalapok közé vetik,

jogos s oktalan rágalmaikat

szemedbe köpdösik,

s ha velük iszol, te is vagány vagy.

Nem vagyok én pap, aki bort iszik,

s vizet prédikál,

észt frissít a jó bacchusi ital,

mindenkinek dukál,

akiből barmot nem csinál.

De itt nem néznek rám, csak a teli poharak,

a kocsma még engem is kitagad,

menekül kitört szárnyával a dal, –

s ha egy asszony száján feltör a vád:

a részeg beszéd kardja belevág.

Mi az a kínzó kudarc, amely

tömegeket odaterel,

hol a gúzsba kötött akarat omladékából

az egyensúly angyal-szárnya

föl már senkit se emel?

Inni hát azért kell,

mert leöblíti a bor mindazt, ami fáj.

Mint középkori kalodában

az elítéltek: fejük lenyaklik, úgy eláznak,

beomlott mellüket tűz feszíti,

szemükre csapongó bánat

rak kormos gyászkarikákat, –

s naponta, – míg a sötét redőny

lezuhan az ablakon, mint majdan ők

azon a halotti lepedőn,

ha a kocsma létüket végleg kizárja.

Megbotlik a fény, csorog a bor

az arcokon, a füstös falakon,

midőn koccint velük a visszatérő nyomor.

Hol a két lator? –

s akik a kocsmaablakra nyomott

gyerekarcok tükrébe sose néznek,

mert nem merik bevallani a vereséget,

s azt, hogy helyettük a keresztúton álló

pléhkrisztus viseli a szégyent,

s berozsdásodott könnyeit

hiába szórja szerteszéjjel, –

Bacchus borkápolnája állatól,

s ki idetér: pokolba téved.

Légörvényben, 1976 [128-131.]

Mátyás Ferenc

CSILLA

Sch. Cs.-nak

Ki ez a zongorista lány,

akinek ujjai nyomán

dobog a tánc tüzes paripák

futamának vad robajában? –

Ki veri a zene-mező

fekete-fehér csontsorát,

ki szól általa, hogy csodáld:

hazatalálni, újra csodálni

szülőföldünk friss szénaszagában

a fölvert falvak, paraszti öklök

vad özönét a gyermeki tájban, –

mert gyermek ő a sötét magányban.

Forr, mint az újbor,

s viola-sötét éjben vigadni,

fonóasszonyok szemparazsában

tűzre lobbanni szeretne újból,

hogy elfelejthesd, ami fájt,

korál-szépségek hervadásában

az egyszólamú zenedadogást.

Halld a kiömlő Bach-gregoriánt,

tombolni az ázott remények

varázs-körtáncos ritmusát,

midőn szívedet veszi célba,

s a rét, amerre járt, színekben játszik,

és megszólal kertedben a hó-jácint,

s illatosabb a margaréta.

Törik a csont, ropog a tánc,

öntudatlanul, falvak, tanyák

lobbantják fényre az éjszakát,

s a már kihűlt mezőkön

a himnusz szava visszahőköl,

s megint új útra vált:

keresni meghalt önmagát,

mint aki sejti, – tán már tudja,

hová sodorja úttalan útja

vele az elotthontalanodott

hazát.

Haláltáncot dobogtat ujja,

a végső didergő balladát,

melyben a Mester hajóra szállt,

hogy majd a szabadság hajnalán

visszatérhessen hozzánk újra.

Amint lenyomja billentyűit

a zongorának, –

kigyúl az öröm fénye,

beleborzong a bánat.

S akár a jeles nagyok, mesterek,

kik tudják, mi valódi műremek:

ujjával a szerelmet, halált

kelti életre, erdő muzsikál, –

vele játszik a Mester, s belejátszik

a lélek, hogy fokozza futamát.

Légörvényben, 1976 [36-37.]

Mátyás Ferenc

VÁRAKOZÁS

Szétvetette gyolcs lepedőjét

a zöld fűben a margarét,

lila mosolyával a mályva

utánozta a szenvedélyt,

a rúzs-lila viola kuncogva

öntötte pacsuli illatát,

a ledér rózsa rám bandzsított

tüskés bokrában,

püspöki díszt hozott a kardvirág,

ízek váratlan zamatát

szállították az almafák,

a mokány körték az asszonyok

mellét mutogatták, a som

ajkát kínálta harapásra, –

pillantásom falta a napot,

mellembe vágott a nyár, tombolt,

néztem a szilvafát, amint

lila keszegek, pontyok úsztak

lombja közé a Balatonból,

a júdásfa lila fürtje között

egy lila fejű galamb landolt,

a cserszömörce bozótjában,

mint csillagok az éjszakában

vadmacska szemei lobogtak

húsos madarakra lesve,

lila pillangó kereste

a gyalogakácfürt mézillatát,

vörösbegy csöpp fészkét ringatta

lila virágú orgonaág,

a népdal itt maradt pacsirtái

Erdélyi Jóskát utánozták az égen,

kilőtte magát egy szalonka,

mintha száguldana a holdba,

s vágyamat vitte hosszú csőrében,

szénakazlam lila árnyában

vén csirkefogó róka járt,

mogyoróbokraim tetején

farkával mókus dobálta magát,

szőlőmbe őzek telepedtek,

szemükben hozták az erdők csöndjét,

és iderepült a sirály,

puli csaholt lila felhőre,

érezte: benzinszaga van,

repülőkarambolja után

a rétisas ide zuhant, –

kertembe menekült, aki

ritka nyugalomra várt,

bezárult a temetőkapu,

végtelenné vált minden út,

puszta küszöböm előtt vártam,

egy percre éreztem, hogy nyár van,

de várakozásom ideje lejárt, –

a nap lement, hópille szállt,

a színek száraz koszorúit

égre írták a vadlibák,

a tücskök lefújták a nyarat,

elmentek meghalni a bogarak,

fölvette hóingét a táj,

már mindenki hozzám talált, –

csak Ő nem tért ide soha,

kit megcsókolna még a szám.

Légörvényben, 1976 [27-29.]

Mátyás Ferenc

KAPÁSOK

Elsápadt égbolt alatt,

        mindig kapálva,

ha mennek mozdulatlan;

        a gyász is árva.

Csonttenyerek, nagy öklök

        beszélnek komoly

tartalommal, de némán,

        nem mint te korom.

Bokrok alatt csodákat,

        ha termesztenek;

győzelem vereségük is,

        hogyha vesztenek.

Meg-megállnak egy fatörzs

        alatt, rajt gólya,

minthogyha Borsos Miklós

        alkotta volna.

Fejükben csak örökölt

        rásejtés a lét,

agyvelejük a napon

        mindennap kiég.

Nem szenvednek az űrben

        ők sose hiányt, –

rájuktör lét-gondjával

        mindig a világ.

De kezük nyomán égig

        nőnek a fák is,

s velük a holdra szállnak

        itt a libák is.

Szívükből jó kiinni

        a tisztaságot,

s eszükből kölcsönvenni

        a józanságot.

Szép versek, 1973 [191-192.]

Mátyás Ferenc

TEREMTŐ ANYANYELV

Te szólsz a bölcsőnknél

csónakfejfánkon is

te vagy igaz-osztó

halál ha elporít

Álmossal álmodol

hol van szarvasra les

hangod nyilat feszít

hogy Európát keress

Szavad okosan ül

nyelvünkön s vágyat ad

új hont teremthetünk

nevedben a magyart

Formálod életünk

amely ha megtagad

korcsokká leszünk s az

arany közt csak salak

Nem árt idegen csók

jövevényszó-ragály

nem tehet kárt benned

sose germán király

S hogy lássa a világ

felröppenésedet –

egyedül is őrzöd

egyéni lelkedet

Úgy vélték hogy makog

Magóg s vad nyers erő

véled csak kocsissal

szólt az előkelő

Csokonai ajkán

csipke-szép az ének

bújdokolásodból

ha jössz újraéled

Édeskedést nem tűrsz

se bőves hazugot

ha vétünk ellened

pírunkkal mutatod

Szabadságod jogát

Petőfi szavával

erősíted bennünk

Arany tisztaságban

Ha kitagadtak a

paloták nagyon fájt

s nádtetők alá bújsz

hogy kibírd a barbárt

Logikán épülő

ki sosem öregszel

te élő zengő test

kibeszélhetetlen

Békességben a nép

ha él te adsz vigaszt

Halottak élén élsz

Adyval ha siratsz

S amint kasza kaszál

hegedű hegedűl

belénkszövöd valónk

lélekeledelül

Képzőbokraidon

a szó lírai dal

értelmet fokozó

röpke szárnyaival

Képzelő képerőd

ősszülői beszéd

József Attiláddal

gyönyörűbb lesz a kép

Zöngésed dús színe

szívünkben nemesül

egyigaz eszménknek

te adsz vért egyedül

Szavaid hangtestén

bartóki zene zeng

lélek üzenete

vagy édes anyanyelv

S élsz halálunk után

örökebb vagy s nagyobb

teremtő anyanyelv

mint saját nimbuszod –

Te szólsz a bölcsőnknél

ajkunkon fölvirulsz

fejfánkon is te vagy

a kereszt és az út

Szép versek, 1973

[188-190.]

Mátyás Ferenc

LÉLEKRIANÁS

Ha kék az ég, s a nap fennen ragyog,

figyeld a földben mozduló magot,

a csírát, mely bújik szemlátomást,

hogy elhagyja a sötétség honát.

Hogy tör elő, ami élni akar:

a zöld vetés, a leírt szó, kihalt

tájakon, mély aknák vermében is

tartalmat nyer, beszél a néma is.

Könyvek fölé hajolva, szüntelen,

hogy tágul, nő, nyílik az értelem

az emberben, aki most érti meg,

mit hoznak elé a látó szemek,

s mi lehet még, minő hatalmat ad

a nyert tudás, amely, akár a nap,

kigyúl, s fényét úgy teregeti szét,

hogy örökre elbújik a sötét.

Forradalom ez, vagy mi volna más

e korban, ha nem lélekrianás,

hogy láss te nép a csillagokon át,

és megleljed e kis helyen hazád.

Álmunkból fölriadva, 1972. [5.]

Mátyás Ferenc

BÚZAVIRÁG

Búzavirág, búzakoszorúban,

zeng a kalász, minden ágán húr van.

Mintha az ég darabokra törne,

s csupakéken itt lenn tündökölne.

Búzavirág, régi, régi emlék,

nem virultál te se nekünk mindég.

Végtelen nagy volt a gróf világa,

övé volt a föld s minden virága.

Búzavirág, te tudod, hogy éltünk,

a tarlón is kibuggyant a vérünk.

Csipkés szirmod hullott a nyomunkba,

piros vérünk takartad szirmodba.

Búzavirág a lányok hajában,

szemükben is, szívükben is láng van.

Száll a daluk a bút összetépve,

úgy kötözik a búzát kévébe.

Búzavirág, hogyha lenne szárnyam,

szétvinném az örömöt hazámban.

Fütyülném a pelyvát hordó széllel,

mestergerendákra írnám én fel.

Hej, te virág, hallom nevetésed,

örömüket a szívembe vésed.

Daluk is szebb fönn a madaraknak,

s fészket a mi kastélyunkba raknak.

Lyra florae, 1967 [291-292.]

Mátyás Ferenc

NAPRAFORGÓ

Olajágat nyújtó tenger-mély

üzenete: pogány virág,

a krumpliföldön is megőrzöd

fejeden arany koronád.

Udvaribolond ürge ugrál

árnyékodban, s búcsúztatót

a fekete lantos tücsök mond, –

nem kell bevenned altatót.

Nem tudhatod a béta-bomlást,

s hogy az egész föld kaloda,

pillangó, darázs táncol körül,

s szíved adod nekik oda.

Cinege csókol szájon, barbár

pacsirta szól fejed felett,

s csak a halálod előtt hajtod

porba zörgő gerincedet.

Szénaillatú, füves ágyon

sárga pilláid lecsukod, –

de jó neked, nem ismered még

a kísértésben a gonoszt.

Emlékek lázadása, 1967 [263-264.]

Mátyás Ferenc

SZÁLL A MADÁR

Föllőtte magát a madár,

mint rakéta, az égbe szállt,

pilóta-szíve riadtan

vert a szédítő magasban.

Kilövőhelye egy fa volt,

indulása előtt dalolt,

verte propeller-szárnyait,

minden derüt az égbe vitt.

A mező szabad színpadán

címszerepet zengett, akár

egy énekesnő idelenn, –

visszaverte dalát a menny.

Búcsúját dunnyogta a rét,

jött a szél, füvek tetemét

hordta, – s a nyári pillanat

roncsát vitték a vadludak.

Féltükben a falevelek

lehulltak, az ősz, mint beteg

emlék, kín, gubbasztó magány,

fönnakadt sápadtan a fán.

Paraszt pietá, 1965 [99.]

Mátyás Ferenc

ŐSZI BALATON

Jött egy fecskepár a víz fölött,

a parton remegtek a fák,

a szél egy levelet üldözött,

s csontderekukon citerált.

Aztán egy csapat fecske-futár

rótta az eget kémlelőn, –

nyakamon összébbszorult a sál,

s menekültem a szél elől.

Belémnyilallt valami, a mész

rakodott le a csontomon, –

s jöttek a fecskék, most egy egész

sereg, vitorlaszárnyakon

szállt, mint menekülő hajóraj,

repülőflotta, sejtvén a gyászt,

ez volt a végső nyári sóhaj,

a virágok is álruhát

öltöttek, s hol még tegnap tüzet

raktak a jánosbogarak, –

elhervadt a fű, az ősz üzent,

vitték a fecskék a nyarat.

Szárnyukkal átszúrták szívemet,

s mint egy alföldi tök, a tó

elsárgult, s csónakos fejfa lett

minden parthoz kötött hajó.

A fekete éjjel tücskei

szétszórták hegedűjüket, –

s jött a fecske-karaván, teli

lett az ég velük, útrakelt

tengerre kész csordájuk, fáradt

árny motozott a Nap után,

szívdobogásom velük áradt,

s azóta temető a táj.

Paraszt pietá, Szig-

liget, 1963 [97-98.]

Mátyás Ferenc

A GYILKOS HAJNAL

Virágok harangoznak a mezőn,

füstöl a karinges csormolya-özön,

kamilláival milliomos rét

fehér ruhában misére most lép.

Füvek fenik kardjukat rohamra,

várják a Napot harmatsisakban,

újszülött kakukk tanul fölállni,

tücskök kórusa kezd orgonálni.

Az ég falán zenélő szentképek

lebegnek: szól a pacsirtaének,

lezárul az éj, mozdul a termés,

a csombor, menta lila térdeplés.

A királysas dögön gyönyörködik,

a változó öröklét röpköd itt, –

s birkanyáj nyomokon jön föl a nap,

falja a tájat minden pillanat.

Pipitérgyerek, zsályaleányok

eresztik vissza az égre áldott

napsárkányukat, rögre hasalnak,

s lesik a gyilkosságra szép hajnalt.

Ébred a mező, kaszáló gépek

árnyéka pufog, hernyótalp lépked,

s mögötte ballag a fél falu, szét-

tekint, s elporzik a volt sötétség.

Lenyakazott pitypangok, kamillák

vére festi be az éles villák

fogát, s a boglyák szénaszagában

a hajnalcsillag lepkeként szárnyal.

Paraszt pietá, 1965 [92-93.]

Mátyás Ferenc

ÖRÖK SZERETŐ

Te tudod csak,

   senki a világon,

te kérheted

   csak egyedül számon,

mi a titka

   cigány életemnek, –

szeretőmben

   is téged szeretlek.

Versem érted

   száll föl a magasba,

madár is csak

   neved szólíthatja.

S hogyha orrom

   ringó szoknyát érez, –

érted nyúlok

   a comb melegéhez.

Te veted le

   mindig a ruhádat

a bokorban,

   te vetsz nekem ágyat

szerelemhez,

   s a halálhoz egyszer, –

utolszor is

   csókodba temetsz el.

Paraszt pietá, 1965 [24.]

Mátyás Ferenc

ZÚDUL AZ ŐSZ

Lassanként darabokra bomlok,

szétszéledek, mint a bolondok,

kiket énjök s a világ üldöz,

s menekülnek vissza a földhöz.

Szakad a fonál, s vele hullok

a szemétre, mögöttem kullog

az öregség, kés a kezében,

szívembe vágja, tudja évem.

Emlékeimre zúdul az ősz,

élve maradok holt, aki hős

sose volt, legföljebb ha mártír,

s ki miatt talán csak anyám sír.

Letapossa arcom a torzó

ifjúság, – úszik a koporsó

velem, – hattyúk viszik az égbe, –

vadrózsaként szállok elégve.

Paraszt pietá, 1965 [21.]

Mátyás Ferenc

SINAIA

Mennyi új látnivaló közt

fut a képzelet vonatja!

No, eszem, a valót most kösd

hihetőn cement-szavakba.

Mit bekap szemed, s elmerül

emlékedben: – amit láttál,

menekülhetsz a szép elől,

üldözi lelked a látvány.

Megriadt pipacsok, 1961 [173.]

Mátyás Ferenc

BIZAKODÓ, ORGONÁVAL

Mozdul a sötét, menekül

riadtan, s mint ingét a lány,

ledobja magáról az éjt,

s meztelen elnyúlik a táj.

Duzzad vágyón az orgona,

lila mellbimbója vacog,

most lopják épp le az eget

érte a cinkos angyalok.

Összefonódnak szirmai,

figyelnek a fürtös fejek, –

cellájába bújt a sötét,

mint kit az ég ide vetett.

Ablakom kitárja ölét,

fölocsudva még szememet

törlöm álmosan, de szemem

egyszerre csak tágra mered;

két párzó örvös vadgalamb

űzi busongásom, s az ád

reményt, amint felébredek,

hogy rámkukucskál a virág,

s rádió szól, úgy ver szivem

húsán a kopogó beszéd,

mint mikor eső verdesi

házunk cserepes fedelét.

Lelkemből széttört sóhajok

szakadnak fel a hang nyomán.

Május van! Talán kisímul

a ránc a világ homlokán.

Megriadt pipacsok, 1961 [96-97.]

Mátyás Ferenc

PACSIRTÁK

Pacsirták szárnya lobbant tüzet

            a levegőben,

kipattognak a levélszikrák,

            a bokorzöldben,

csiga nyújtja hosszú szarvát,

            mert a fűszálak

rajzó tömege kardot rántott,

            ellene támadt.

Amott egy szekér jön, lassan úszva

            füstölgő porban,

fekete bivaly húzza a telet

            jégkoporsóban.

Rajt ül a varjú, sötét gyászban

            majmol egy papot;

kántálva a sárga trágya közt

            mond búcsúztatót.

Szél hajtja a nyír meg a juhar

            fasor-falkáját,

mögötte hegyek kabátjukat

            már kigombolják.

Elfér a tavasz bogár hátán, –

            mozdul az áram,

mint érett magzat a viselős –

            felhő hasában.

Fellélegzik a bimbók hada

            a fölszabadult

tűz örömével, milliomnyi

            virág lángra gyúlt.

Március szaga támad újra

            nehéz szivemre, –

ömlik az íz, szín gyógyítóan

            nyitott sebemre.

Megriadt pipacsok, 1961 [94-95.]

Mátyás Ferenc

LÓGODI UTCA

Ötven felé, s magam bolyongok,

leomlott házak, égő lombok

            között az úton.

            Jövök hazúlról,

emelt fővel, fölemelt tájjal,

mint akinek a hátán szárny van,

            s száll a magasba,

            hogy elmondhassa

Alpesek, sasok, s a pacsirták

ajkán a földi dolgok titkát;

            s mit lát az ember

            a végtelenben.

Csodálkoznak messzi csillagok,

lélekző lelkük félve vacog,

            s szájtátva nézik,

            mi száll az égig.

Amit láttál azon az estén

az ablakból – mindent kilestél –

            táján a Tejútnak, –

            lovak futottak.

Mint most, – de te már meg nem érted,

a köd-spirál milyen regéket

            hurcol magával

            vasparipával.

A szétszórt évek messze tűntek,

de az az egy nap most is ünnep,

            te légy tanúja

            Lógodi utca.

Meg lehet-e házad találni,

hol, merre laktál Kosztolányi

            e holt keretben,

            s milyen szivekben?

Merre a ház, az ól, a ketrec,

hol lélegeztél? – Kedvesedhez

            símulva kérded.

            S remeg a térded.

S mint egy repeszdarab, agyonvág

a szó, s kínoz akár a honvágy, –

            döbbenve jött el

            megint az ötven.

Megriadt pipacsok, 1961 [87-88.]

Mátyás Ferenc

NYÁRI SZIVÁRVÁNY

Az éjek messze vonulnak,

nap szállt az ablakszegélyre,

álmok mécsese kilobbant,

hajnali bokrok susogtak, –

s virágok nyíltak a fényre.

Az volt a cifra világ, a

mező, nem a néma puszta;

a jegenyék körülállva

a határt, mentek világba,

mint katonák, sorakozva.

Mindig sírt ezüst levelük,

föl-fölhajoltak az égre.

Sokszor beszélgettem velük,

értettem síró énekük,

mely zümmögve szállt a szélbe.

Mintha karjukba emelnék

lelkem a magas fák lopva,

s vinnék, mutogatnák a szép

világot, a puszta egét, –

épp most nyílott sugározva;

az Alföld egy fürj röptével

elibém száll, mutogatva

bájait, tündérmesében

nem lehet olyan az éden,

mint amilyen most a puszta.

Megálltam, elnéztem a zöld

mezőt, mintha ujjászülte

volna lelkem. Fönt körözött

egy madár, a felhők között,

s futott a lyukba az ürge.

Kortyolt a rét illatából,

leste a furcsa nagy madárt, –

és a távol, mintha vándor

nép szólna vad citerákon, –

zengett, elűzte a magányt.

Eszmélő homlokom tiszta

gondolatokat sugárzott

az égre, mezőre vissza,

mintha nem is lenne titka,

s odatartozna a tájhoz.

Lehajoltam egy virághoz;

elcsöpögött török vérből

nőtt szegfű piros szirmához,

amire vad darázs szálldos, –

s szólongattam őt nevéről,

kénsárga gyujtovány fűhöz,

ki fürtökben ült kocsánján, –

vad darázzsal kergetőzött

egy madár, s ha rajta győzött, –

nevetett a haláltáncán.

Az alföldi irisz lila

csipkeszirmába takarta,

nem engedte meghalni a

darazsat, csöpp karjaiba

zárta, s a mezőn a tarka

színek új játékba kezdtek.

Szőrös lábbal állt a réten

a pipacshad, szinte reszket

izgalmában, vörös ezred

sokasága harcra készen.

Szellő lengeti a mályvát,

rózsaszín arca kicsattan,

pirul, mint lány, ha szoknyáját

emelgetnék, – öt szép szirmát

most nyitja ki épp a hajnal.

Sarkantyúsan, csizmás lábon

félméter magasból kémlel

a harangláb, kéken lángol,

ellopta az éjszakából

a rezgő bársonysötétet.

Lassan kerengve a gólyák,

mint bombázógépek rajban,

mikor céljukat titkolják,

feje fölött, az ég boltján

megállnak, – jaj, talán baj van

a mezőn? A békák bújnak,

nyúl szalad hegyezve fülét,

fűvek kardjai konyúlnak,

ragadós bojtorján búnak

hajtja biborvörös fejét.

Máskor, mint a görögdinnye

felhasítva, – szétpiroslik

a nap, s részegen tekint le,

patyolatszép felhőinge,

– ha jön a szél, – szertefoszlik.

Néha megdördült a mennybolt,

állatok, levelek féltek,

iszonyatos háború dúlt

fönn az égen, s aztán kigyúlt,

a szivárvány sok szinében.

Nyári szivárvány szinében

a mezők virága kinyílt

s illatozott fönn az égen,

látták a juhok szemében

a pipacsot, a gólyahírt.

Megriadt pipacsok, 1961 [18-21.]

Mátyás Ferenc

KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK

Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,

zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.

Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,

ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?

Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;

nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.

Hol van a költő, ki megadná a feleletet?

Összezörögnek lábam alatt a falevelek.

Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,

ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.

Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán

megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.

Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész

dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.

A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,

akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.

Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?

Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.

Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,

a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.

Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.]

Mátyás Ferenc

A PARTON

Száll az ég a dombra,

mintha madár szállna,

hulló szárnya tollát

szórja a Dunára.

Bújna az erdőbe

kicsit melegedni,

ibolyalevélen

haj, elszenderegni.

Mogorván néz a vár

le a Duna-partra,

hömpölyög a vízár,

öleli a partja,

mint a kedvesét ott

az a nyurga lányka.

Fény ugrál szemükből

aranykarikába.

Csönd és nyugta-

lanság, 1951 [80.]

Mátyás Ferenc

VÁGY

Úgy szeretnék élni én,

mint a víz tükrén a fény,

csókolódzva a habon,

s úgy, mint a fény, szabadon.

Száz csillag vigyázna rám;

fönt az ég és lent a táj, –

s nem törvények rabjaként

őrizne e holt vidék.

Csönd és nyugta-

lanság, 1947 [69.]

Mátyás Ferenc

EGET VISZ A BOGÁR

Egyszerre kék lesz fönn az ég,

   kertünkben rózsa ring.

Most nyitja ki hajnalra szép

   szemét a rozmaring.

Fordul a rét, a harmatár

   égő homokra hull.

Egy csöpp madár ott áll a fán,

   repülni most tanul.

Nincs nyugalom, minden figyel,

   megrezzen a pipacs.

A fűvek fénylő kardja cseng,

   kipirul minden arc.

Aki alszik, olyan szegény,

   nem látja ablakán,

hogy most a rózsa levelén

   eget visz egy bogár.

Válogatott versek, 1947 [9-10.]

Mátyás Ferenc

ÉBREDÉS

Hallgat az erdő, hallgat a rét,

hívja a csönd a füleműlét.

Egy kis levéllel elfut a szél,

tó fenekén a béka beszél.

A tanya alján róka les át,

tyúkpecsenyére feni fogát.

Vén csőszember sző szép álmokat,

kutyája faárnyékot ugat.

Szürke az ég még s a föld haján

csillog a hajnalharmatár,

s benne az égi cifra leány

alszik a felhők vánkosán.

Keleti tájról fény tör bele

a fázós fekete semmibe.

Félős parasztok hajnala int –,

sárodujából mind kitekint.

Csönd és nyugtalanság, 1941 [26.]

Matos Maja

MIKOR…

Mikor a fűszálak

Lábamhoz simulnak,

Gyöngyszemek

Gurulnak talpam alól,

Miket bánatában

A hajnal szór alá.

Mikor az égre felnézek,

Madarak szállnak

Pillekönnyű testtel,

Mintha csak a lenge szél

Sodorná egyre feljebb

Kicsiny testüket.

Mikor a víz mellé ülök,

Csak a víz van.

Amint a lágy fodrok

Egymásba omolnak,

Viszik magukkal

Gondolataim.

Matók Leó

VÁGY

Szívem szíveddel bűvös, drága,

Titokzatos lánc kösse össze,

Sötét szemed imája, könnye

Megtérő lelkem hadd fürössze.

Hangod zenéje hívjon újra

Mint túlvilági, drága ének.

Szavad szívemre úgy suhanjon,

Mint hogyha hárfák zengenének.

Leányszíved imádság-szirma

Az Isten homlokára szálljon.

Ölelni vágyó két karom

Még egyszer újra megtaláljon.

Kezed kezembe óvva rejtem,

Mint bújdosót az őszi éjjel.

Öleljük egymást újra sárba

Vagy égbe nyíló szenvedéllyel.

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, december 11. [69.]