|
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44526
|
Mátyás Ferenc
VÁRAKOZÁS
Szétvetette gyolcs lepedőjét
a zöld fűben a margarét,
lila mosolyával a mályva
utánozta a szenvedélyt,
a rúzs-lila viola kuncogva
öntötte pacsuli illatát,
a ledér rózsa rám bandzsított
tüskés bokrában,
püspöki díszt hozott a kardvirág,
ízek váratlan zamatát
szállították az almafák,
a mokány körték az asszonyok
mellét mutogatták, a som
ajkát kínálta harapásra, –
pillantásom falta a napot,
mellembe vágott a nyár, tombolt,
néztem a szilvafát, amint
lila keszegek, pontyok úsztak
lombja közé a Balatonból,
a júdásfa lila fürtje között
egy lila fejű galamb landolt,
a cserszömörce bozótjában,
mint csillagok az éjszakában
vadmacska szemei lobogtak
húsos madarakra lesve,
lila pillangó kereste
a gyalogakácfürt mézillatát,
vörösbegy csöpp fészkét ringatta
lila virágú orgonaág,
a népdal itt maradt pacsirtái
Erdélyi Jóskát utánozták az égen,
kilőtte magát egy szalonka,
mintha száguldana a holdba,
s vágyamat vitte hosszú csőrében,
szénakazlam lila árnyában
vén csirkefogó róka járt,
mogyoróbokraim tetején
farkával mókus dobálta magát,
szőlőmbe őzek telepedtek,
szemükben hozták az erdők csöndjét,
és iderepült a sirály,
puli csaholt lila felhőre,
érezte: benzinszaga van,
repülőkarambolja után
a rétisas ide zuhant, –
kertembe menekült, aki
ritka nyugalomra várt,
bezárult a temetőkapu,
végtelenné vált minden út,
puszta küszöböm előtt vártam,
egy percre éreztem, hogy nyár van,
de várakozásom ideje lejárt, –
a nap lement, hópille szállt,
a színek száraz koszorúit
égre írták a vadlibák,
a tücskök lefújták a nyarat,
elmentek meghalni a bogarak,
fölvette hóingét a táj,
már mindenki hozzám talált, –
csak Ő nem tért ide soha,
kit megcsókolna még a szám.
Légörvényben, 1976 [27-29.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44525
|
Mátyás Ferenc
KAPÁSOK
Elsápadt égbolt alatt,
mindig kapálva,
ha mennek mozdulatlan;
a gyász is árva.
Csonttenyerek, nagy öklök
beszélnek komoly
tartalommal, de némán,
nem mint te korom.
Bokrok alatt csodákat,
ha termesztenek;
győzelem vereségük is,
hogyha vesztenek.
Meg-megállnak egy fatörzs
alatt, rajt gólya,
minthogyha Borsos Miklós
alkotta volna.
Fejükben csak örökölt
rásejtés a lét,
agyvelejük a napon
mindennap kiég.
Nem szenvednek az űrben
ők sose hiányt, –
rájuktör lét-gondjával
mindig a világ.
De kezük nyomán égig
nőnek a fák is,
s velük a holdra szállnak
itt a libák is.
Szívükből jó kiinni
a tisztaságot,
s eszükből kölcsönvenni
a józanságot.
Szép versek, 1973 [191-192.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44524
|
Mátyás Ferenc
TEREMTŐ ANYANYELV
Te szólsz a bölcsőnknél
csónakfejfánkon is
te vagy igaz-osztó
halál ha elporít
Álmossal álmodol
hol van szarvasra les
hangod nyilat feszít
hogy Európát keress
Szavad okosan ül
nyelvünkön s vágyat ad
új hont teremthetünk
nevedben a magyart
Formálod életünk
amely ha megtagad
korcsokká leszünk s az
arany közt csak salak
Nem árt idegen csók
jövevényszó-ragály
nem tehet kárt benned
sose germán király
S hogy lássa a világ
felröppenésedet –
egyedül is őrzöd
egyéni lelkedet
Úgy vélték hogy makog
Magóg s vad nyers erő
véled csak kocsissal
szólt az előkelő
Csokonai ajkán
csipke-szép az ének
bújdokolásodból
ha jössz újraéled
Édeskedést nem tűrsz
se bőves hazugot
ha vétünk ellened
pírunkkal mutatod
Szabadságod jogát
Petőfi szavával
erősíted bennünk
Arany tisztaságban
Ha kitagadtak a
paloták nagyon fájt
s nádtetők alá bújsz
hogy kibírd a barbárt
Logikán épülő
ki sosem öregszel
te élő zengő test
kibeszélhetetlen
Békességben a nép
ha él te adsz vigaszt
Halottak élén élsz
Adyval ha siratsz
S amint kasza kaszál
hegedű hegedűl
belénkszövöd valónk
lélekeledelül
Képzőbokraidon
a szó lírai dal
értelmet fokozó
röpke szárnyaival
Képzelő képerőd
ősszülői beszéd
József Attiláddal
gyönyörűbb lesz a kép
Zöngésed dús színe
szívünkben nemesül
egyigaz eszménknek
te adsz vért egyedül
Szavaid hangtestén
bartóki zene zeng
lélek üzenete
vagy édes anyanyelv
S élsz halálunk után
örökebb vagy s nagyobb
teremtő anyanyelv
mint saját nimbuszod –
Te szólsz a bölcsőnknél
ajkunkon fölvirulsz
fejfánkon is te vagy
a kereszt és az út
Szép versek, 1973
[188-190.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44523
|
Mátyás Ferenc
LÉLEKRIANÁS
Ha kék az ég, s a nap fennen ragyog,
figyeld a földben mozduló magot,
a csírát, mely bújik szemlátomást,
hogy elhagyja a sötétség honát.
Hogy tör elő, ami élni akar:
a zöld vetés, a leírt szó, kihalt
tájakon, mély aknák vermében is
tartalmat nyer, beszél a néma is.
Könyvek fölé hajolva, szüntelen,
hogy tágul, nő, nyílik az értelem
az emberben, aki most érti meg,
mit hoznak elé a látó szemek,
s mi lehet még, minő hatalmat ad
a nyert tudás, amely, akár a nap,
kigyúl, s fényét úgy teregeti szét,
hogy örökre elbújik a sötét.
Forradalom ez, vagy mi volna más
e korban, ha nem lélekrianás,
hogy láss te nép a csillagokon át,
és megleljed e kis helyen hazád.
Álmunkból fölriadva, 1972. [5.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44522
|
Mátyás Ferenc
BÚZAVIRÁG
Búzavirág, búzakoszorúban,
zeng a kalász, minden ágán húr van.
Mintha az ég darabokra törne,
s csupakéken itt lenn tündökölne.
Búzavirág, régi, régi emlék,
nem virultál te se nekünk mindég.
Végtelen nagy volt a gróf világa,
övé volt a föld s minden virága.
Búzavirág, te tudod, hogy éltünk,
a tarlón is kibuggyant a vérünk.
Csipkés szirmod hullott a nyomunkba,
piros vérünk takartad szirmodba.
Búzavirág a lányok hajában,
szemükben is, szívükben is láng van.
Száll a daluk a bút összetépve,
úgy kötözik a búzát kévébe.
Búzavirág, hogyha lenne szárnyam,
szétvinném az örömöt hazámban.
Fütyülném a pelyvát hordó széllel,
mestergerendákra írnám én fel.
Hej, te virág, hallom nevetésed,
örömüket a szívembe vésed.
Daluk is szebb fönn a madaraknak,
s fészket a mi kastélyunkba raknak.
Lyra florae, 1967 [291-292.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44521
|
Mátyás Ferenc
NAPRAFORGÓ
Olajágat nyújtó tenger-mély
üzenete: pogány virág,
a krumpliföldön is megőrzöd
fejeden arany koronád.
Udvaribolond ürge ugrál
árnyékodban, s búcsúztatót
a fekete lantos tücsök mond, –
nem kell bevenned altatót.
Nem tudhatod a béta-bomlást,
s hogy az egész föld kaloda,
pillangó, darázs táncol körül,
s szíved adod nekik oda.
Cinege csókol szájon, barbár
pacsirta szól fejed felett,
s csak a halálod előtt hajtod
porba zörgő gerincedet.
Szénaillatú, füves ágyon
sárga pilláid lecsukod, –
de jó neked, nem ismered még
a kísértésben a gonoszt.
Emlékek lázadása, 1967 [263-264.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44520
|
Mátyás Ferenc
SZÁLL A MADÁR
Föllőtte magát a madár,
mint rakéta, az égbe szállt,
pilóta-szíve riadtan
vert a szédítő magasban.
Kilövőhelye egy fa volt,
indulása előtt dalolt,
verte propeller-szárnyait,
minden derüt az égbe vitt.
A mező szabad színpadán
címszerepet zengett, akár
egy énekesnő idelenn, –
visszaverte dalát a menny.
Búcsúját dunnyogta a rét,
jött a szél, füvek tetemét
hordta, – s a nyári pillanat
roncsát vitték a vadludak.
Féltükben a falevelek
lehulltak, az ősz, mint beteg
emlék, kín, gubbasztó magány,
fönnakadt sápadtan a fán.
Paraszt pietá, 1965 [99.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44519
|
Mátyás Ferenc
ŐSZI BALATON
Jött egy fecskepár a víz fölött,
a parton remegtek a fák,
a szél egy levelet üldözött,
s csontderekukon citerált.
Aztán egy csapat fecske-futár
rótta az eget kémlelőn, –
nyakamon összébbszorult a sál,
s menekültem a szél elől.
Belémnyilallt valami, a mész
rakodott le a csontomon, –
s jöttek a fecskék, most egy egész
sereg, vitorlaszárnyakon
szállt, mint menekülő hajóraj,
repülőflotta, sejtvén a gyászt,
ez volt a végső nyári sóhaj,
a virágok is álruhát
öltöttek, s hol még tegnap tüzet
raktak a jánosbogarak, –
elhervadt a fű, az ősz üzent,
vitték a fecskék a nyarat.
Szárnyukkal átszúrták szívemet,
s mint egy alföldi tök, a tó
elsárgult, s csónakos fejfa lett
minden parthoz kötött hajó.
A fekete éjjel tücskei
szétszórták hegedűjüket, –
s jött a fecske-karaván, teli
lett az ég velük, útrakelt
tengerre kész csordájuk, fáradt
árny motozott a Nap után,
szívdobogásom velük áradt,
s azóta temető a táj.
Paraszt pietá, Szig-
liget, 1963 [97-98.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44518
|
Mátyás Ferenc
A GYILKOS HAJNAL
Virágok harangoznak a mezőn,
füstöl a karinges csormolya-özön,
kamilláival milliomos rét
fehér ruhában misére most lép.
Füvek fenik kardjukat rohamra,
várják a Napot harmatsisakban,
újszülött kakukk tanul fölállni,
tücskök kórusa kezd orgonálni.
Az ég falán zenélő szentképek
lebegnek: szól a pacsirtaének,
lezárul az éj, mozdul a termés,
a csombor, menta lila térdeplés.
A királysas dögön gyönyörködik,
a változó öröklét röpköd itt, –
s birkanyáj nyomokon jön föl a nap,
falja a tájat minden pillanat.
Pipitérgyerek, zsályaleányok
eresztik vissza az égre áldott
napsárkányukat, rögre hasalnak,
s lesik a gyilkosságra szép hajnalt.
Ébred a mező, kaszáló gépek
árnyéka pufog, hernyótalp lépked,
s mögötte ballag a fél falu, szét-
tekint, s elporzik a volt sötétség.
Lenyakazott pitypangok, kamillák
vére festi be az éles villák
fogát, s a boglyák szénaszagában
a hajnalcsillag lepkeként szárnyal.
Paraszt pietá, 1965 [92-93.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44517
|
Mátyás Ferenc
ÖRÖK SZERETŐ
Te tudod csak,
senki a világon,
te kérheted
csak egyedül számon,
mi a titka
cigány életemnek, –
szeretőmben
is téged szeretlek.
Versem érted
száll föl a magasba,
madár is csak
neved szólíthatja.
S hogyha orrom
ringó szoknyát érez, –
érted nyúlok
a comb melegéhez.
Te veted le
mindig a ruhádat
a bokorban,
te vetsz nekem ágyat
szerelemhez,
s a halálhoz egyszer, –
utolszor is
csókodba temetsz el.
Paraszt pietá, 1965 [24.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44516
|
Mátyás Ferenc
ZÚDUL AZ ŐSZ
Lassanként darabokra bomlok,
szétszéledek, mint a bolondok,
kiket énjök s a világ üldöz,
s menekülnek vissza a földhöz.
Szakad a fonál, s vele hullok
a szemétre, mögöttem kullog
az öregség, kés a kezében,
szívembe vágja, tudja évem.
Emlékeimre zúdul az ősz,
élve maradok holt, aki hős
sose volt, legföljebb ha mártír,
s ki miatt talán csak anyám sír.
Letapossa arcom a torzó
ifjúság, – úszik a koporsó
velem, – hattyúk viszik az égbe, –
vadrózsaként szállok elégve.
Paraszt pietá, 1965 [21.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44515
|
Mátyás Ferenc
SINAIA
Mennyi új látnivaló közt
fut a képzelet vonatja!
No, eszem, a valót most kösd
hihetőn cement-szavakba.
Mit bekap szemed, s elmerül
emlékedben: – amit láttál,
menekülhetsz a szép elől,
üldözi lelked a látvány.
Megriadt pipacsok, 1961 [173.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44514
|
Mátyás Ferenc
BIZAKODÓ, ORGONÁVAL
Mozdul a sötét, menekül
riadtan, s mint ingét a lány,
ledobja magáról az éjt,
s meztelen elnyúlik a táj.
Duzzad vágyón az orgona,
lila mellbimbója vacog,
most lopják épp le az eget
érte a cinkos angyalok.
Összefonódnak szirmai,
figyelnek a fürtös fejek, –
cellájába bújt a sötét,
mint kit az ég ide vetett.
Ablakom kitárja ölét,
fölocsudva még szememet
törlöm álmosan, de szemem
egyszerre csak tágra mered;
két párzó örvös vadgalamb
űzi busongásom, s az ád
reményt, amint felébredek,
hogy rámkukucskál a virág,
s rádió szól, úgy ver szivem
húsán a kopogó beszéd,
mint mikor eső verdesi
házunk cserepes fedelét.
Lelkemből széttört sóhajok
szakadnak fel a hang nyomán.
Május van! Talán kisímul
a ránc a világ homlokán.
Megriadt pipacsok, 1961 [96-97.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44513
|
Mátyás Ferenc
PACSIRTÁK
Pacsirták szárnya lobbant tüzet
a levegőben,
kipattognak a levélszikrák,
a bokorzöldben,
csiga nyújtja hosszú szarvát,
mert a fűszálak
rajzó tömege kardot rántott,
ellene támadt.
Amott egy szekér jön, lassan úszva
füstölgő porban,
fekete bivaly húzza a telet
jégkoporsóban.
Rajt ül a varjú, sötét gyászban
majmol egy papot;
kántálva a sárga trágya közt
mond búcsúztatót.
Szél hajtja a nyír meg a juhar
fasor-falkáját,
mögötte hegyek kabátjukat
már kigombolják.
Elfér a tavasz bogár hátán, –
mozdul az áram,
mint érett magzat a viselős –
felhő hasában.
Fellélegzik a bimbók hada
a fölszabadult
tűz örömével, milliomnyi
virág lángra gyúlt.
Március szaga támad újra
nehéz szivemre, –
ömlik az íz, szín gyógyítóan
nyitott sebemre.
Megriadt pipacsok, 1961 [94-95.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44512
|
Mátyás Ferenc
LÓGODI UTCA
Ötven felé, s magam bolyongok,
leomlott házak, égő lombok
között az úton.
Jövök hazúlról,
emelt fővel, fölemelt tájjal,
mint akinek a hátán szárny van,
s száll a magasba,
hogy elmondhassa
Alpesek, sasok, s a pacsirták
ajkán a földi dolgok titkát;
s mit lát az ember
a végtelenben.
Csodálkoznak messzi csillagok,
lélekző lelkük félve vacog,
s szájtátva nézik,
mi száll az égig.
Amit láttál azon az estén
az ablakból – mindent kilestél –
táján a Tejútnak, –
lovak futottak.
Mint most, – de te már meg nem érted,
a köd-spirál milyen regéket
hurcol magával
vasparipával.
A szétszórt évek messze tűntek,
de az az egy nap most is ünnep,
te légy tanúja
Lógodi utca.
Meg lehet-e házad találni,
hol, merre laktál Kosztolányi
e holt keretben,
s milyen szivekben?
Merre a ház, az ól, a ketrec,
hol lélegeztél? – Kedvesedhez
símulva kérded.
S remeg a térded.
S mint egy repeszdarab, agyonvág
a szó, s kínoz akár a honvágy, –
döbbenve jött el
megint az ötven.
Megriadt pipacsok, 1961 [87-88.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44511
|
Mátyás Ferenc
NYÁRI SZIVÁRVÁNY
Az éjek messze vonulnak,
nap szállt az ablakszegélyre,
álmok mécsese kilobbant,
hajnali bokrok susogtak, –
s virágok nyíltak a fényre.
Az volt a cifra világ, a
mező, nem a néma puszta;
a jegenyék körülállva
a határt, mentek világba,
mint katonák, sorakozva.
Mindig sírt ezüst levelük,
föl-fölhajoltak az égre.
Sokszor beszélgettem velük,
értettem síró énekük,
mely zümmögve szállt a szélbe.
Mintha karjukba emelnék
lelkem a magas fák lopva,
s vinnék, mutogatnák a szép
világot, a puszta egét, –
épp most nyílott sugározva;
az Alföld egy fürj röptével
elibém száll, mutogatva
bájait, tündérmesében
nem lehet olyan az éden,
mint amilyen most a puszta.
Megálltam, elnéztem a zöld
mezőt, mintha ujjászülte
volna lelkem. Fönt körözött
egy madár, a felhők között,
s futott a lyukba az ürge.
Kortyolt a rét illatából,
leste a furcsa nagy madárt, –
és a távol, mintha vándor
nép szólna vad citerákon, –
zengett, elűzte a magányt.
Eszmélő homlokom tiszta
gondolatokat sugárzott
az égre, mezőre vissza,
mintha nem is lenne titka,
s odatartozna a tájhoz.
Lehajoltam egy virághoz;
elcsöpögött török vérből
nőtt szegfű piros szirmához,
amire vad darázs szálldos, –
s szólongattam őt nevéről,
kénsárga gyujtovány fűhöz,
ki fürtökben ült kocsánján, –
vad darázzsal kergetőzött
egy madár, s ha rajta győzött, –
nevetett a haláltáncán.
Az alföldi irisz lila
csipkeszirmába takarta,
nem engedte meghalni a
darazsat, csöpp karjaiba
zárta, s a mezőn a tarka
színek új játékba kezdtek.
Szőrös lábbal állt a réten
a pipacshad, szinte reszket
izgalmában, vörös ezred
sokasága harcra készen.
Szellő lengeti a mályvát,
rózsaszín arca kicsattan,
pirul, mint lány, ha szoknyáját
emelgetnék, – öt szép szirmát
most nyitja ki épp a hajnal.
Sarkantyúsan, csizmás lábon
félméter magasból kémlel
a harangláb, kéken lángol,
ellopta az éjszakából
a rezgő bársonysötétet.
Lassan kerengve a gólyák,
mint bombázógépek rajban,
mikor céljukat titkolják,
feje fölött, az ég boltján
megállnak, – jaj, talán baj van
a mezőn? A békák bújnak,
nyúl szalad hegyezve fülét,
fűvek kardjai konyúlnak,
ragadós bojtorján búnak
hajtja biborvörös fejét.
Máskor, mint a görögdinnye
felhasítva, – szétpiroslik
a nap, s részegen tekint le,
patyolatszép felhőinge,
– ha jön a szél, – szertefoszlik.
Néha megdördült a mennybolt,
állatok, levelek féltek,
iszonyatos háború dúlt
fönn az égen, s aztán kigyúlt,
a szivárvány sok szinében.
Nyári szivárvány szinében
a mezők virága kinyílt
s illatozott fönn az égen,
látták a juhok szemében
a pipacsot, a gólyahírt.
Megriadt pipacsok, 1961 [18-21.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44510
|
Mátyás Ferenc
KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK
Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,
zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.
Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,
ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?
Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;
nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.
Hol van a költő, ki megadná a feleletet?
Összezörögnek lábam alatt a falevelek.
Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,
ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.
Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán
megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.
Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész
dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.
A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,
akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.
Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?
Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.
Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,
a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.
Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44509
|
Mátyás Ferenc
A PARTON
Száll az ég a dombra,
mintha madár szállna,
hulló szárnya tollát
szórja a Dunára.
Bújna az erdőbe
kicsit melegedni,
ibolyalevélen
haj, elszenderegni.
Mogorván néz a vár
le a Duna-partra,
hömpölyög a vízár,
öleli a partja,
mint a kedvesét ott
az a nyurga lányka.
Fény ugrál szemükből
aranykarikába.
Csönd és nyugta-
lanság, 1951 [80.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44508
|
Mátyás Ferenc
VÁGY
Úgy szeretnék élni én,
mint a víz tükrén a fény,
csókolódzva a habon,
s úgy, mint a fény, szabadon.
Száz csillag vigyázna rám;
fönt az ég és lent a táj, –
s nem törvények rabjaként
őrizne e holt vidék.
Csönd és nyugta-
lanság, 1947 [69.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44507
|
Mátyás Ferenc
EGET VISZ A BOGÁR
Egyszerre kék lesz fönn az ég,
kertünkben rózsa ring.
Most nyitja ki hajnalra szép
szemét a rozmaring.
Fordul a rét, a harmatár
égő homokra hull.
Egy csöpp madár ott áll a fán,
repülni most tanul.
Nincs nyugalom, minden figyel,
megrezzen a pipacs.
A fűvek fénylő kardja cseng,
kipirul minden arc.
Aki alszik, olyan szegény,
nem látja ablakán,
hogy most a rózsa levelén
eget visz egy bogár.
Válogatott versek, 1947 [9-10.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44506
|
Mátyás Ferenc
ÉBREDÉS
Hallgat az erdő, hallgat a rét,
hívja a csönd a füleműlét.
Egy kis levéllel elfut a szél,
tó fenekén a béka beszél.
A tanya alján róka les át,
tyúkpecsenyére feni fogát.
Vén csőszember sző szép álmokat,
kutyája faárnyékot ugat.
Szürke az ég még s a föld haján
csillog a hajnalharmatár,
s benne az égi cifra leány
alszik a felhők vánkosán.
Keleti tájról fény tör bele
a fázós fekete semmibe.
Félős parasztok hajnala int –,
sárodujából mind kitekint.
Csönd és nyugtalanság, 1941 [26.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44505
|
Matos Maja
MIKOR…
Mikor a fűszálak
Lábamhoz simulnak,
Gyöngyszemek
Gurulnak talpam alól,
Miket bánatában
A hajnal szór alá.
Mikor az égre felnézek,
Madarak szállnak
Pillekönnyű testtel,
Mintha csak a lenge szél
Sodorná egyre feljebb
Kicsiny testüket.
Mikor a víz mellé ülök,
Csak a víz van.
Amint a lágy fodrok
Egymásba omolnak,
Viszik magukkal
Gondolataim. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44504
|
Matók Leó
VÁGY
Szívem szíveddel bűvös, drága,
Titokzatos lánc kösse össze,
Sötét szemed imája, könnye
Megtérő lelkem hadd fürössze.
Hangod zenéje hívjon újra
Mint túlvilági, drága ének.
Szavad szívemre úgy suhanjon,
Mint hogyha hárfák zengenének.
Leányszíved imádság-szirma
Az Isten homlokára szálljon.
Ölelni vágyó két karom
Még egyszer újra megtaláljon.
Kezed kezembe óvva rejtem,
Mint bújdosót az őszi éjjel.
Öleljük egymást újra sárba
Vagy égbe nyíló szenvedéllyel.
Jaj lett itt a jóknak, Szombat-
hely, december 11. [69.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44503
|
Matók Leó
AUGUSZTUS 30-ÁN
Margitnak
Csodák szellője fújdogál a dombon.
Tüzek játéka lett ma a világ,
S én forró kézzel, megremegve bontom
Szépséged szirmát, drága kis virág.
Felénk a lombok zöld szigetje ásít.
Tüzesebb tűz már nem lehet a vérünk,
Selymesebb zöld már nem lehet a pázsit.
Ne menj tovább – hisz célhoz sose érünk!
Szeresd ma bennem múltam, ami szép volt,
Kívánd ma bennem sorsom, ami éget,
S így zuhanjon ránk a furcsa égbolt,
Hogy karom játszó ölelése téged
Olyan szépségek üdvéhez vezet fel,
Hol hála-csillag gyúl majd a szemedben.
Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,
1948. szeptember 1. [66.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44502
|
Matók Leó
HALLGATNAK A FÁK
A park temetőjén ásít a csend.
Hallgatnak a fák és a bokrok.
Itt hagytam el én az igazi nőt,
Odvas fejű vén fák, mért rejtitek őt?
Hallgatnak a fák és a bokrok…
Suhogó füveken gázol a láb.
Feketén mosolyog odafenn ma az ég –
Meglátlak-e még? Meglátlak-e még?
Suhogó füveken gázol a láb.
A léptem zajától visszhangzik a park.
Párásölű lombok remegve takarnak,
A csendbe kiáltom, hogy téged akarlak!
A léptem zajától visszhangzik a park,
Suhogó füveken gázol a láb.
A park temetőjén ásít a csend,
Hallgatnak a fák…
Jaj lett itt a jóknak, Szombat-
hely, 1948. április 20. [61.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44501
|
Matók Leó
NÉZZ A SZEMEMBE!
(Margitnak)
Nap tüze ringat – árad a vérben
Tavaszi, zsongó
Szép kikeletnek virág-fohásza:
Égre rajongó…
Mámorba kábult becézni-vágyás
Ég a kezembe’,
Sóhajunk édes vágyfátyolán át
Nézz a szemembe!
Vagyok kalandok víg csavargója,
Nem kell a bánat.
Most mégis furcsa nagy szomorúság
Kerget utánad.
Kék paripákon rohan a május
Felénk az égből.
Dacos kis ajkad meg ne tagadjad
Ál-büszkeségből.
Csókos tavaszban, perzselő nyárban
Egy a valóság:
Nekem egyedül te vagy a szépség,
Te vagy a jóság.
Tavaszba-nyárba daloló léptünk
Napfény fürössze!
Most jut eszembe – nézz a szemembe,
Súgd meg, hogy jössz-e?!
Jaj lett itt a jóknak, Szombat-
hely, 1948. március 2. [59.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44500
|
Matók Leó
HISZED-E MÉG?
Bűntől tisztultan, bűnnel tetézve,
Ijesztő, óriás tükörbe nézve
Látom magam.
Ketten vagyunk csak. Az Isten és én.
Szétnézek múltam széles vetésén.
Nézem magam.
Vágy-aratások, vággyal vetések
Lelkünkbe roppant redőket vésnek,
Fakul a múlt.
Tavasszal – fagy jön, nyáron – a jég ver,
Éhes a föld is – vetésre vér kell –,
Meghal a múlt.
Örök igazság márványba-vésten
Kacagd ki hitvány, bűnös vetésem,
S felelj nekem.
Tagadj ki, élet, szent öröködből,
Csak te, igazság, lépj ki a ködből,
S felelj, felelj!
Ezrek imája eped utánad.
Rád vár a megtört, megcsúfolt század,
Rád vár a nép.
Kedv újulását, hit ébredését,
Kalászba érő lelkek vetését
Hiszed-e még?!
Jaj lett itt a jóknak,
Szombathely, 1947.
december 30. [47.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44499
|
Matók Leó
ALKONYI ÉNEK
Mint szirmukat, ha hintik
Színes virágú fák,
S a néma földre mindig
Hull új meg új virág,
Úgy hullottak le szádról
Szívemre a szavak.
Te jó, te hű, te drága
Minek bántottalak?
A zongorán az alkony
Ha fázósan remeg,
Fejem kezembe hajtom,
És álmodok veled.
Olvadt arany hajadnak
Ha fürtje hullt le rám,
A szívedet úgy adtad,
Mint egykor az anyám.
– Itt csókolt, sírt a szája,
Ti láttátok, falak!
Te jó, te hű, te drága,
Minek bántottalak!?
Jaj lett itt a jóknak, Szombat-
hely, 1947. november 1. [42.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44498
|
Matók Leó
GRETCHEN BÚCSÚJA
(Rosalie)
Az esti gyorsvonat szikrát okádva hozta.
München felett a Nap már végső búcsút intett,
S a csorduló arany, mit haldokolva hintett,
Gretchen selyem-haját lágyan bearanyozta.
A perc csoda-varázsa feltépte szíveinket.
Ittas szemmel bolyongtunk a zsongó zavarosba’.
Verőfényt hint ez este az árva, szürke mostba,
Lelkembe rejtve hordom, mint kényes, drága kincset.
Halk sóhaj, szállj a múltba! Tíz perc, milyen kevés!
A kocsi lépcsőjére hágott fel pici lába,
S nem maradt más utána, csak az emlékezés.
Mindjobban rámsimult az éj fekete fátyla,
S az estbe belesírva acélbordás, nehéz,
Vad mozdonya futott a messze éjszakába!...
Jaj lett itt a jóknak, München, 1946. október 2. [39.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44497
|
Matók Leó
SZERENÁD
– Margitnak –
Ringassanak el álom-hegedűk
Hangján remegő fények,
Selyemhajadon csillagpora égjen
Egy kéktűzű messze vidéknek.
Álmodd egyedül sápadt, meseszép
Könnyező éjek nagy álmát.
Ezüst a szobád, megreszket a szád,
S mint máglya, kigyullad a párnád.
Égő szemeden fénylő szerelem,
Két zöldszínű, lobogó fárosz.
Pillád aranyán kék fény, halovány,
Mit csillagod lágyan sugároz.
Ringassanak el álom-hegedűk
Hangján remegő fények,
Selyemhajadon csillagpora égjen
Egy kéktűzű, messze vidéknek.
Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,
1946. szeptember 16. [38.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|