Keresés

Márki Zoltán

FELKÖLTÖZTEK A HEGYRE

Egy nap a tömbházak felköltöztek a hegyre,

s magukkal hurcolták mind az emelődarukat,

a kerteket kiteregették a lejtőkre, széleiket

               lugasokká begyűrve,

s mint valami függönyt, az erdőt a csúcsokra földobták.

               Mire kiértünk,

egy-egy teherautó porozott oda még a lépcsőházakhoz,

zavartan köhécselve, mint kinek alig van dolga itt,

földvájók lépkedtek kifulladva a kaptatótól

               s harapós kedvvel.

               S láttuk,

a hasas betonkeverők is kijöttek, nyilván lábatlankodni,

s a villanyoszlopok bebámulnak a szobákba,

pislákolva, mint akik nem hisznek a szemüknek.

               De hát

               kora reggel óta talpon voltak,

s be is rendezkedtek már annak rendje s módja szerint

               s immár végérvényesen a házak:

torkos ablakok nagy kortyokban nyelték a fény szódavizét,

a habzsolva ettek a levegő napsütötte kenyeréből,

fölvonók suhantak le-föl a lélegzettel,

zuborgott a meleg a lakások ütőereiben.

               Éltek,

               ilyen magasra fölvitték

               a falak,

kézzel érinthetőn, bár szinte megfoghatatlanul,

hogy míg a város föl nem nézett munkájából,

ők tornyokkal támasztották alá az eget.

Napszakok éhsége, 1969 [93.]

Márki Zoltán

A PILLANAT KAPUJA

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

egy játékbaba kacéran mosolygott s hívogatott

akár a régi mesék angyalai a gyermek álmát

szökőkút borzolta föl kontyát egyetlen könnyed mozdulattal

s csobogni kezdett a rácsok mögé zárt vasínyű forrás

galambok kopogtatták a kastély frissen vakolt falát

melybe valaha ágyúgolyó csak holmi kárt ha tehetett

s tündököl most is a múlandóság törvényeit semmibe véve

a tévéantennák csokrán fölizzó hirtelen fényt figyeltem

s mentem tovább a reggel zümmögő munkacsarnokában

a fák alatti árnyak fészkeit meg nem zavarva

mindig a napon hogy süsse arcomat a nyár jósága

a házak mind felém fordultak kérdezőn nyugtalanítón

mint emlékek díszletei fogtak körbe a nagy terek

míg villamosok hozták s vitték magukkal el a zakatolást

s füst szállt a tetők fölött hosszan akár egy rossz gondolat

szőke felhők utánozták a szarvasbikák délceg harcát

az ég tisztásain agancsaikkal egymásnak feszülve

s csattogni kiültek egy torony kőperemére a szélkakasok

a hídon éppen átsuhant egy repülőgép palakék keresztje

s úgy folyt lassan a víz mintha önmagát unszolná

fűzfák térdeltek a partra hogy megmossák hajuk

s egy fényképezőgép rögtön elrabolta meztelen szépségük

csókra kínálták ajkukat a vérszínű rózsák remegve

s a forgó-permetezők röpülni küldték az illatok vágyát

ez hát az idő hétköznapi ruhája melyet a város koptat

gondoltam én a pillanat sarkáig kitárt kapujában

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

s nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

Napszakok éhsége, 1969 [82.]

Márki Zoltán

JELZÉS

Kezedből

rebbennek föl a csillagok,

hogy átszakítsák a lüktetés

hártyapapír-egét,

ha röptüket a tenyeredből

ki tudod olvasni,

betűidet is

az űr rajzolja ki,

hogyha az üstökösök

kóborlása megosztja

szíveddel a végtelent –

bocsásd útjukra bátran

a hegyek taraján

fönnakadt fellegeket,

s mint valami szivacsot,

facsard esővé,

ha markodba kaptad őket –

nagy folyamokon,

miknek elefántháta cammogva

vinne vissza a megtérés

kék-nyugodt öbleibe,

mint ívó halak,

ússzál csak föl

a kezdet sejtelméig,

és soha ne bontsd el szádat

ettől a csóktól –

s a kút is

benned ás le a forrásokig,

hogy vízre találjanak

a kirándulók,

s a váza, mely maga

a törékeny szelídség,

gyémánt gyanánt csiszolja

finommá ujjaid lelkét –

markolni

s ütni kész indulataid is

rásimulnak jóságodra,

ahogy a domb

formát ad a

hulló hó

fehér kedvének,

s téged ír meg a levél,

ha nem szárad lelkeden

egy szava sem.

Mondom,

egyetlen jelző,

mint ősz hajszál, megöregíthet.

De:

hiába löknéd be

varázslatért

a szavak kapuját

az erdőn,

hangod

úgy hívná csak magához

a verset,

mint vadászsíp az őzeket…

Napszakok éhsége, 1969 [73-74.]

Márki Zoltán

ESTE A NAGYERDŐBEN

A fák, mint bolygó lelkek árnyai, követték

a tévé-antennák lélegző bokrait,

nikkelfények világították át a levelek

kinyúlt ujjú erezetét, akár a mikroszkópok,

távolról az egyetem üvegtüzű szökőkútjai

még küldték párájuk a postás széllel,

érccsobbanásukat villamos csattogta felém,

és tovatűnt a félhomály meleg alagsorában,

hol ruganyos visszhangot vertek lépteim,

a füvek és a gyökerek visszatértek már a csendhez

amint ott ballagtam, küszködve a sírással,

oly szép volt a világ s lelkemben a teljesség.

S ekkor egy esőcsepp gördült le arcomon,

oly súlyosan, akár a könny, mely holtat gyászol,

bujkált a hold a felhők olajfoltjai között,

s rohanni kezdtek az ágak a sötétség torlaszán,

az esticsillag egy-két lombot fölvett mentőcsónakjára,

s már koronás fők csuklottak össze a villámok

kivégzőosztaga előtt, s csak én álltam a

zivatar porló gépfegyversorozatában sértetlenül,

mert örömre születtem, mint a mesék kiválasztottja,

s a győzelem ege hirtelen kitisztult fölöttem,

s megtelt a lebegő levegő

látomásaival és szívem röpülő madaraival.

Napszakok éhsége, 1969, Debrecen [55.]

Márki Zoltán

NAPSZAKOK ÉHSÉGE

Ínyenc égövek

dagasztó teknőiben

óriáskenyerek sugárzanak,

s fények

               morzsája

                              gurul le

a levelek ajkáról is.

      A reggel

      beleharapott

      az illatokba,

      s a szél fogai közt

      morzsolja

      a rügyek

      öntudatát.

Nyakigláb árnyékok ágaskodnak

      a madarak

      fészkei körül.

Gyümölcsfák hónaljába marnak

      mindenre kész

            fagyok.

      Kicserepesedik

      a kutak szája is

a böjtös várakozásban.

            De

      a homokban

      (s a hóban)

      sem ülnek el

      a remegések.

Holdak s csodák kaptak rá

      az estek

      hangulataira,

      mióta a menny

      halántékain

      kihűltek

      az imák és a mesék.

            De:

hirtelen nőtt gondolatok kóstolnak az űrbe,

s a virágok nem tartóztatják meg maguk

a földgömbnyi remény sarkpontjai között.

      Kimerítheti

      a nyarat és a telet

      a vágyak vándorlása,

      az órák

      szemenszedett

      ereje

a csillagok járásához

      igazodik.

      Éhséggel

      táplálja

      (vagy csapja be)

      a mindenség

a napszakok világfaló kedvét,

      hogy az ősi fogásokkal

      ne tudjon betelni

      a tündöklés ínye

és a sötétség nyeldeklője.

Napszakok éhsége, 1969 [46-47.]

Márki Zoltán

SZOMBAT DÉLUTÁN

Az ég horganylemezein sarkallt a hőség,

hadikocsikkal tört utat magának július,

csikorgó talppal görgetve tova a délutánt,

és én, hogy kiérdemeljem a kertész nyár bizalmát,

a füvek hátizsákjából a szél s a naptűz

verte hegyoldalra árnykockákat teregettem:

szegődjenek a harmatgyűjtő hajnalokhoz,

és fogják föl a fellegek csélcsap indulatát.

Napszakok éhsége, 1969 [45.]

Márki Zoltán

DIES MEDARDI

Derül, borul s egész nap

csak lessük az eget:

fölcsillog egy kevés nap,

gyűlnek új fellegek.

Tűz, víz kergeti egymást,

árny fényt, vágy bút karol,

gyep loccsan, sár csap, s meglásd,

holnap fürdet – a por.

S utánad kap az aszfalt,

gőzölnek fák, tetők,

s mint átkozott-magasztalt

lényt, várják az esőt.

S ömlik jócskán a locska,

mossa lámpák sorát

s folyónk hólyaghabosra,

s reggelre áll tovább.

Agyunk egyenlítői

delek repesztenék,

ha nem kezdene dőlni

újból, mint sose még.

S úszik a táj, s vagy már-már

nem ember – béka, hal,

s hőlégsugarú szárny száll

megint le s forr, aszal.

Így váltja hát magát a

föld s menny vad kedve itt,

cseréli mindig másra

színeit s perceit.

S mag nő, erőt levél nyer,

mert csupa fény, vihar

a nyár, s áldást vizével

dajkál s lángjaival.

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [43-44.]

Márki Zoltán

EXTÉRIEUR

Virágok moccanása, mit elkerít

a méhek sugárzó zümmögése,

május illattömbjei a szél szekerein –

szemérmes füvek kínálkoznak föl a napnak,

lábatlankodnak csillám-vizek, fél lábon

áll a gólyák groteszk méltósága –

zöld lengés, mely körülrajongja a rizsföldeket,

bogárnyi busz a mindenség lebegő peremén,

s a horpasz ég alatt csak te meg én.

Napszakok éhsége, 1969 [42.]

Márki Zoltán

MÁJUS

előreküldte diplomáciai képviselőit, az elegáns és jótorkú

feketerigókat, a szemfüles, találékony (hangutánzó) kontyos

pacsirtákat. Persze, csak túlzott óvatosságból, mert egyál-

talán nem volt félő, hogy szokástól és bevett közmegegye-

zésektől eltérően, hűvösebb fogadtatásban részesüljön. Er-

dei pintyhírnökök útján érintkezett a várossal, melyet még

megszállva tartottak az ÉSZK (évszak közi) napok ide ve-

zényelt egységei, s tudta, hogy a lakosság mennyire meg-

elégelte már az átmeneti állapotot: rég felélte a téli áb-

rándok szépségeit, rögtön elfeledte a gyönyört, mihelyt be-

telt az olvadás víz- és illatfakasztó csodájával (minden

csoda három napig tart), és unja már a rügyek és bimbók

félénk, csukott ajakkal adott csókjait. Merev, feszes tar-

tással galambok menetelnek türelmetlenül kopogva az ab-

lakpárkányokon, mint valami ólom (szürke) katonák. Kora-

érett bokrok ugranak egymás hátára hetek óta a folyópar-

ton. Őt várta mindenki, valami hatalmast, véglegest, dön-

tőt, visszavonhatatlan mindenről elfeledkezést. Hívei leírá-

sából értesült, hogy nem bírnak többé magukkal a kapák,

ásók és gereblyék, ahogy kert vagy parkok szagába ütköz-

nek, ficánkolni kezdenek, ha nem markolja őket keményen

a kéz. Egy díszgömb kipukkadt, olyan nagyot lélegzett a

déli habzsos hirtelen-melegből, s alig fér bőrében a sorsaváró

futball-labda, amint zöld pályát (kiskapusat, nagykapusat,

mindegy!) érez pattogni játéka alatt. Fáradhatatlanok a

gallyazó-ollók, ezek a csattogó, lelkes állatok. Még a kedve-

szegett, magányos kőasztalok is fölhevültek a tiszta szán-

dékú, de néha oly tüzes verőfényben. Locsolóautók perme-

tezik az áporodottságot, öreg, roskatag fák élénk levele-

zésbe bonyolódtak egymással és egész fiatal alig-szok-

nyás bokrokkal, sőt tejfelesszájú hajtásokkal is. Blazírt bá-

natok kibújtak odúikból napfürdőzni. Megvan minden a

mértéktartó boldogsághoz: idő, érzékek és a látszatok –

állapította meg Május –, de természetéből eredően töb-

bet akart: emberek özönlését az újraoltott tavaszba és ön-

maguk megnőtt tavaszába. Még csak fél lábbal lépett be,

még csupán előőrsei, a nyakigláb jegenyék és az állig zöld

csicsergések gépfegyver-fészkeivel fölfegyverzett tölgyfák

érték el a peremterületeket, s máris tombolásba fogott va-

lami észvesztő fogékonyság. A levegő zúgott, mint a ha-

rangszó, ótornyok vigyázzba és díszbe vágták magukat,

reggelre a körút zsúfolásig megtelt találkozásokkal: össze-

futottak a tereken is, és ingyen osztogatták, méregerős szív-

erősítőként, a szót. Az úttest lelket kapott. S aztán ahogy

illik, úttörők nyitották meg az utat, s a gyáriak, diákok,

sportolók pedig a délelőtt sorfala közt vonultak. Műhely

gurult elő egy üzemből, kalapács hasábnyi sugarakat dön-

gölt, kerék saját és mások szerencséjét forgatta. A kíván-

csiskodókat hátára kapta a járda, lássák, sarkonként újabb

ötletek találják föl magukat és állanak a sarkukra: vitor-

lásgép hozza szárnyán a szelet, autó függőkertet himbál,

egy élőpiramis (bár mindegyre úgy tűnik, önkívületbe esik)

másodpercenként önmagát múlja fölül. Lányok jöttek ar-

tista léggömbök mutatványaival a fejük fölött, tornászok

mozgólépcsőt rögtönöztek a le-fölsiklásnak, s izgatott zász-

lók érverését számolva a menetoszlopok az általános lükte-

téshez igazodtak. Így vonult be Május: a teljesedéssel, mely

nem vesz tekintetbe mellékkörülményeket, lázzal, melyet

egészség szít, virágok eltilthatatlanul lobbanó magfúziójával

a légben és csírák föld alatti atomrobbanásaival. Egy kis

földindulással, mely a termékenység hasadó-anyagait szórja

szét. Köszöntötte hát születés- és névnapja, mely a világé

s a világ, mely mindenkié, mert ő egyesíti a közelt és a

messzit egyetlen kézfogásban, mert rég szövetségre lépett

hontalan tájakkal és vágyakkal, hogy a legmélyebb kútból

is fölhúzzák az égre ezt a napot. Ünnep van az utcánkban:

sodródik, árad minden, lábakon és gondolatokon.

Napszakok éhsége, 1969 [40-41.]

Márki Zoltán

MÁRCIUS

rajzolja magát pár napja deres derengéseivel, ezüstjei

reggeli reményével. Az éjszaka olyan, mint valami gyöngy-

házég alá zárt várakozás, suhogásban és dörömbözésben

tör ki, hogy nyissák meg már a meleg kapuit. A nappal is,

mint a felkelt akarat, türelmetlen, és meg nem hátráló

szabadságvágyával oly elidegeníthetetlenül a jövőé. A tél,

a zsarnok tél, amilyennek Petőfi érezte, ellensége lett min-

den. Korszerűtlen, megtapadtságuk dogmáihoz ragaszkodó

jégtömbökön a szivárgó víz modern szívóssága, ahogyan

talajig vájja ki a maga absztrakt-formátlan völgyét, ku-

bista füvek, melyek megtépázva és a fájdalomtól még szür-

ke-sápadtan tapogatnak egy bizalmasabb éghajlat tájai felé,

rügybontásra készülő ajkak, amint mélyet szippantanak a

levegő ihletéből. Érdes és éles, vág és csap még ez a levegő.

Tárd ki hajnalban erkélyajtódat, úgy zuhog alá, mint kés

az elítéltre. De karolj belé délben: hozzád tapad hónalj-

forrósága. Röpülj csak madaraival: útra kelt már vele a

mindig diadalmas indulás. A tavasz. S nem Mars hadisten

bátorsága ez a vérbeli, vértelen kezdés. A szeleké. Ventôse

– szelek hónapja, ahogyan Fabre d’Eglantine nevezte –

üzen hajlékony és hajthatatlan fuvalmaival, lengeteg és lob-

banékony, tüneteg és robbanékony rebbenéseivel. Sarjadzás,

növő mozgás írja itt magát szálkás betűkkel, ágaskodó

kijelentésekkel és fékezhetetlen körmondatokkal. Éljenek a

fák, a koronás, közhasznú léhűtők! Méltóságára ébred a

sövény, és lerázza magáról undok-unalmas pártolóit. S

egyetlen hét, s érthetetlen és távoli, hogy az utcákon fújó

nagykabátok jártak, hogy csak a délután megejtése a di-

dergő ragyogás, mely rég elfelejtette a nyár ígéreteit. A

Szamos-part megtelik nyakigláb sétákkal, megindultság lesz

úrrá a hangon széncinkék, tengelicék és csízek önfeledt s

protokolláris rajongásától, mialatt a Mátyás-szobrot körül-

ülő merev padok is levetik tartózkodásuk, és vitába bo-

csátkoznak veled a lét értelméről feszengve vagy neked tá-

maszkodva. Halványzöld illatok mocorognak gyermek-

korod felől, lépten-nyomon szádig ér az emlék, alig kapsz

lélegzetet. Délszaki áramlatok érkeznek vállas dombolda-

lakról, hogy ne féljen senki és semmi a hegyek kalandor

szenvedélyétől, drótpályák szárnyas bírói lefütyülik a hideg

szabálytalan cseleit, nyakbatámadásait, árnyékbólelőugrá-

sait. Csattog és kalapál az olvadás. Csatornák morzegépe

kattogja a világűrbe, és agg törzsek szívzörejei ellenpontoz-

zák ezt a brutista zenét. Bogarak és bogárzó fények buk-

dácsolnak göröngyről göröngyre, tocsogók közt a felhasított

réteken, udvarokon szárad már a kiterített sötétség. Süt a

nap, és aki most egyedül van, hiányzik valakije. Süt a nap

és lázas leszel ettől az egészségtől, hogy csak bolondozik

veled, mert elígérkezik mindenfele, mindenkinek. És a csoda

is megkörnyékez, hogy okod van a földön. Több mint a

mindent látó csúcsoknak s a homoksivatag alatti láthatatlan

tengereknek. Pohár vagy, honnan kutak akarata és boly-

gók lelke néz föl. Örömöt emel egyetlen pillanatod, ha

szegre akasztod a múltat, mint a kinőtt hócipőt. Oly füg-

getlen lehetsz, mint a párhuzamos vonalak. Te, egyetlen cél

porlékony dolgok és a csillagok között, melyek érintetlenek

az emberi romlástól és vasszorgalomtól. Fények hajolnak

le hozzád az égitestekről és vadgalambok kopogják le

boldogságukat párkányodon. Akár hattyúk a végtelen idő-

ben, gyerekkocsik zümmögnek hangtalanul a házak és di-

menziók mentén. Aszfalton gurul a holnap menetoszlopa.

Fehér hívások a hóvirágok, kézről kézre adják az élet pa-

rányi, világmegváltó győzelmét.

Napszakok éhsége, 1969 [35-36.]

Márki Zoltán

HULL A HÓ

      Csupa sejtelem, ahogy a földre érkezik. Szárnyak su-

hoghatnak fönn, nagyon magasan, s a levegő fölfogja és

hozzánk buktatja az űrbéli üzenetet. Egyetlen követe a

lanyha hullámzás, mely a szigorú tél ritka lélegzetét kis-

lányos pihegéssé szaporítja. Megenyhülnek hirtelen a zord

vonások a sétatéri fákon, a padok kigombolkozva hátrébb

dőlnek, s a kiállítócsarnok ablakai, kacéran, új rúzst tesz-

nek föl. Van az egésznek holmi sajátságos találkahangu-

lata. A múlttal, a jelennel, a jövővel? Majdnem hogy di-

menziótlan, majdnem hogy érzékelhetetlen az áttűnés. Rég

betemetett malomárok süppedékén jövök. A fű átverekedte

magát a loncsos avaron, hogy le ne késsen a megbeszéletlen

randevúról. Rosszmájú, szúrós bokrok állnák el utamat, ar-

comra már pöhöly szállt le a mennyből, úgy dörzsölöm

ujjbeggyel illattá, mint a rózsaolajat. Még egy, még egy

megint, megint, s most szünet nélkül. Pilinkéznek a szir-

mok. Illetetlen, fehér a világ. Tetőkön, párkányokon, háza-

kon hab-féldomborművek, koszorúslány-selymek, szemle-

sütő, szemérmes csipkék. Menyasszonyfátylak a kirakatok

fölött. Korán hervadt, kedélytelen bérházak arcát ifjúvá

hangolja az átszellemültség, házanyókák hajának kopottsá-

gát tiszteletre méltó ezüst takarja. Egy hirdetőoszlop, mint-

ha bólintott volna, fövege már-már homlokába csúszik. Lát-

ható és észrevétlen egyben, ahogy a város először csak en-

ged, majd hatalmába kerül a szobrászáhítatnak. A lehelet

patyolattisztává és titokzatossá mintázza a köznapi dol-

gokat. Nincs is már köznapi dolog. Szemétládákon legfino-

mabb szálú prém az egyszerű nagytakaró. Cégtáblák betűin

gyöngysorok, gyűrűk a telefonhuzalokon, karperecek a té-

véantennákon. Mérhetetlen és utánozhatatlan, ahogy folt-

sűrű sorjázással szórja ékszereit a megtelepedett varázslat.

Tízemeletes tömbóriások vállára úgy ül, mint honfoglaló

békegalamb, mérges füstök csíkjaira figyelmeztető csomót

köt. Egy csodálatos műhelyben gyémánttá csiszolják a lám-

pák a fényeket: sziporkáznak a közöket ellepő üveglésben.

Földig érő csillár ont villongást: egy hintaszék a játszóté-

ren. Játék az élet körforgása, visszatért a fehérséghez. Csil-

logásból gyúrt labdák angyali üdvözletei a hátakon, s a

nevetés percekig nézi magát az eget-földet betöltő tükörben.

Kristályzik az este, mint aki örömhírt hozhat. Sugárzom

utána én is: ujjongjatok, hegyek, völgyek, síkságok, ihle-

tek. Hull a hó. Ez a tél legszebb mondata.

Napszakok éhsége, 1969 [29-30.]

Márki Zoltán

DECEMBER

visszatért a hóval és az időzavarral

ma délután ötkor hogy tetten érje

elomló látomásait

egyetlen mozdulat

és félrelökte a percek bábjátékát

s elégtételt nyújtott a nyugtalanság kérdéseinek

kristályok élein

elvágódott és kettétört a fény vívódása

s fehér és teljes lett az utca lebegése

tudtam

homlokomon a holdcsuszamlások veszélye

tudtam

hallgathatok de elharapnám a hangok érverését

s mentem a kiáltásban

mely nem fogadott el magyarázatot a jó szándéktól

és semmibe vette a szemaforok könyörgését

párhuzamosan léptem

az erdők és a toronyórák elhagyatottságával

míg a levegő

lassan birtokába nem vette a kiújult tűnődést

és éreztem a számon

az ízek ellenőrizhetetlen lélekvándorlását

s megforgattam a nyelvem alatt

a csókok utolsó napkitörését

csorbítatlan illatok

vergődtek a pillanat hullásában

rátok ismertem fuldokló szárnyak és kiszabadítottalak

az idő személytelen ragozása

él bennetek akár a mindenségben

kikívánkozott már rég

a rendszerető szavakból

és a hagyományos leheletekből

ujjongjatok a tárgytalan suhanásnak

lengj decemberi átszellemült szakáll

Napszakok éhsége, 1969 [28.]

Márki Zoltán

NOVEMBERI RÓZSÁK

A rózsákkal

ki tudna lépést tartani?

Elrugaszkodnak a földtől,

a színek lábai

a legjobb futók.

Elfoghatatlan lángolás,

meggyűrűzhetetlen gyökerek

indulnak

kormos kertekbe

és tettre kész tisztásokra,

hontalan zászlók alá

és harcok végcéljai felé,

s áttörve a dzsungelek

s a diplomácia liánjain,

fölmentve

a társadalmi nehézkedés

féltékeny törvényei alól,

röpülnek

hitek és hangulatok

hivatali helyiségeibe

az öröm és a légáramlások előjeleivel.

S a gépfegyverektől búcsút vesznek a szüzek,

s nagy kosarakban széthordják a jövő kenyerét,

a sokszorosító évek és az öklök ereje

magasba rántja

szerte mindenütt

a remény csillapíthatatlan akaratát,

s fölhangzik

a bolygók és az óvodások kardala

az ünnepi emelvényen,

mely a rózsák lélegzetébe

és a világ öveibe fogózik.

Napszakok éhsége, 1969 [27.]

Márki Zoltán

OKTÓBER ÉBREDÉSE

      Éjszakáról éjszakára csak a hegyek fejbólintása, csak

A falak zöld kimértsége s az évszakok változatlan utánnyo-

mása. Elkésett műsor az ősz napkitörése is: virágok egy vá-

zában. Kopog a levegő fehér vakpálcája, a fagy. Kristá-

lyok és felhők karlengető órákba akaszkodnak, visszatart-

ják gyermeki türelmetlenségét a perceknek, mik föld kö-

rüli útról ábrándoznak. Ránctalan párnákon virraszt a

hűvös sejtelem a semmiről és a mindenségről, a hangok

vadul feltépik az ablakot, és pillanatig nem tudod, te fészke-

lődsz zavartan és könyökig bennük vagy ők leptek meg,

ahogy kardos angyalok rajtakapják a titkokat műpártoló

bűnöst. Tejesüvegek koccannak diadalmasan, mint kések

markolatokhoz. Motorok le-föl csúszkáló marka kifejti a

csendből a zörgést. Talpra szökkennek az árnyak is a hosz-

szú semmittevésből a fény első kürtszavára. De ott marad-

nak vérzőn a tavon a levelek, mint hadiözvegyek az em-

lékezés csataterein. És nincs kímélet a bánat elítéltjeinek,

földhöz ragadt padok és tekintetek számára, sem az ébre-

dés rohamcsapataival lépést tartani nem tudó lámpák este

óta kopó ujjongásának. S már soron levő feladatait készül

a derengő köztudatba bevinni a hódító nap küldötte, az

ereszeken érkező sugár: oszlopok és szőlőfürtök bátorsá-

gát szítja, utat nyit a kötelességét teljesítő gyárszirénának,

végigfut redők és égitestek rajvonalán. S mozgásba lendül

járókelő híreivel és aszfaltbetyár messzeségeivel az utca.

Egy igazgató lakása elé gördül a négykerekű felelősség. Fe-

lelőtlen sarkokon foga fehérjét mutatja az alkohol, búcsú-

zik csecsebecséitől a kirakatokba tett átszellemültség. És így

lassan mindent áthat a vaskos és légies valóság, hogy az

emberiség fele most igazodik napi munkájához, a cipőfűző

megkötésétől a békeegyezmények megkötéséig. Földműves

csűrbe tereli hangulatait, esztergályos keresztbe metszi az

ásatag eszme görcseit, író tollát rágja és fogyókúrával tör

Nobel-díjra. Milyen egyszerű és érthetetlen, hogy esetleg

le kell mondani a dohányzásról, ha meg akarjuk dönteni

a példák s képletek hatalmát. Hogy egy fűszál erőt vehet

a végtelen társtalanságon. Hogy csírák mocorgása övezi a

viharok darázsderekát. Kelj föl hát frissen és jókedvűen,

mint a szabadság: a reggeli torna már egy világmozdulat

lehet!

Napsza-

kok éh-

sége, 1969

[25-26.]

Márki Zoltán

SZEPTEMBERI ESŐ

      A fák gömbölyű hatalma megingott, honmentő füveknek

rugaszkodik az eső, gyűri-gyömöszöli, dömöcköli a szívós ellenállást,

s nem tudja földre dönteni, mert zöld fény feszíti a levegős sejteket.

      Felfújja magát a virágok gőgje is az ónos szélben, és

torkokból állati méltatlankodás nyekken. Semmi párák

könnyítnek sértett lelkükön, végigtaposnak a csatornák

fennkölt méltóságán. Felhők csuklanak össze, mint rongy

ernyők. Kikezdi a gerendák s a padlások lelkiismeretét a

türelmetlen kopogás. Kardok esnek neki és kaszabolják a

védtelen szomorúságot, mely szűk utcákban keresett menedéket.

      S a kristály villogás, mely a felkelő reggel osztatlan

lelkesedése volt, most összecsap a délelőtt egykedvű

sehonnaiságával. Az enyvszagú járdán fölriadnak borongásukból

a nyár hadititkai, a levelek. Hideg verejték lepi el a máskor

acélidegzetű korlátot a halálfélelemtől, szederjeskék a

huzalok és a hullámfogók gyáva nyugtalansága. Csak a

félőrült szomorúfüzek szárítanák még kusza, szédült

siralmaikat a fújtató vizekben. Csikorognak kőfogai a tónak,

hátából csíkokat hasít a nekivaduló korbácsolás. Ijesztő

rángás a törzsekben, hogy majd még ők kerülnek sorra.

Nyílt sebeiket nyalják meghunyászkodó gyökerek. Ezüst-

kalapács görbedt füstök és kiáltások útját egyengeti, óriás-

kefék fényesre sikálják a bűn nélküli tereket és a gondolatok

kapualját. S az elkeseredés pillanatok alatt bokányit nő a

nemrég sarkallt falak mentén, de még mindig a talpakhoz

van közelebb, a szívekhez legföljebb nyirka férkőzik.

S már szakad a hirtelen harag, megkongatná a repedt,

elrekedt eget, ráront, cibálja a tetők vadhajtásait,

földúlja a kertek és a percek öntudatát. És kiadja az erejét:

fölhólyagzott keze s a tócsák háta is.

      Megtépázott koronák s felelőtlen emlékek tovább áznak-

fáznak a csurgó időben.

Napszakok éhsége, 1969 [23.]

Márki Zoltán

A TÁVOZÓ ÖLELÉS

   Könyörögtem térden állva, tépett homlokkal a sorsnak:

ne bántson, hiszen ártatlanabb vagy, mint a fák, a felhők,

patakok, bűntelenebb, mint az áttetsző harmat, mely a

nappalnak ajándékozza álmait. Szelídebb a levelek-

nél, füvek sóhajánál, esengtem sírva, törvényeivel ne sújt-

son, ne tépje szét életed szivárványát, mely háború, baj,

ínség egén túl mesére gyúlt föntjén az egyszerű örömnek.

Hogy vártam, napról napra, a gyógyulás nővérét, kit a

gyermek tétova reménye kirajzolt újra. Hogy sóvárogtam

sóvár nyugalmad pillanatát, enyhülésed halvány sugarú,

halkan lélegző reggelét. S magam okoltam mindenért két-

ségbeesésem fekete kútjában, körmöt tépő kapaszkodásban

a nap felé, mert önző volt fájdalmad, magát nekem át

nem adta, s elfordult a titoktartó irgalomtól is. S hiába hív-

tam a kardtalan angyalt, s hiába karoltam át a távozó

ölelést, eloldtad magadtól a világot, s elébe mentél a kö-

zelítő végtelennek egyetlen ingben és halálban. Nem bú-

csúztál, nem intettél, csak készítettél a második céltalan

csodára, lehunytad a feltámadás szempilláit, egy fél mon-

datot mondtál s a másik itt maradt nálam.

Napszakok éhsége, 1969 [20.]

Márki Zoltán

EZER ÉVIG

Ezer évig szeretlek még,

idő, hajolj fölém,

ezer évig fogy, nő a hold,

csobban a fény,

a sziklamélyben meggyűl

a víz és elapad,

ezer évig úgy nézem,

hogy lélegzetem elakad,

a szél küllőivel

suhogva por száll,

ezer évig úgy tündököl,

hogy az a sors már,

ezer évig még

rejtelmek kozmosza

a tücsökzene, a

fű, fa, moha,

ezer évig szeretlek még

fölizzva, mint a kőszén,

remegve, mint levél

örömök őszén,

káprázatokban, mint mikor

a napba nézel,

megtelve illatokkal,

mint lép a mézzel,

ezer évig, eső,

kimosdatsz bűneimből,

kardot rántsz, villám,

hogy megfossz gőgjeimtől,

még ezer évig,

ezerig még, világ,

játszik szíved

szívemmel, nem tovább,

csak ezerig

szeretlek így.

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [18-19.]

Márki Zoltán

TÜNDÖKLŐ FELHŐ

Tündöklő felhő, léggömb-

súlytalan, lebegő,

ég s föld közt a fényben csak

pára vagy, levegő,

átszellemült hunyorgás,

víz és tűz álma, hab,

kétszínű fátyol, ködkék

hamvadás, szikra vagy,

csupa eloldott kezdés

meg csupa villamos

sors, címtelen szabadság

s kísértés szárnya most,

felemás dél, lézengő

magasság vagy, s – akár

a gyermekkorban – tán a

boldogság maga már,

név nélküli derengés,

hol nincs se út, se part,

elhullámló, megtérő

nyár, míg a csoda tart,

s kezemben himbálódzó,

mesebeli kötél:

kapaszkodjam föl hozzád,

ha árnyékod elér,

tündöklő felhő, léggömb-

súlytalan, lebegő,

ég s föld között a fényben

csak pára, levegő,

de a nap veled tüntet,

s a titkot is tudod,

villongva csak egy percig,

mit én meg nem tudok.

Napszakok éhsége, 1969 [12-13.]

Márki Zoltán

MÚLJON EL A FÖLDTŐL

A kétség napszakában

szült engem is a kín,

vergődtem kékre váltan

az élet partjain.

Tátogó halként némán

görcsbe feszültem én,

s már omlott is a vég rám

a kezdet kezdetén.

Rángó percekbe görbedt

kis, fullatag erőm,

de létemért gyötört meg

a fülledt levegőn.

S melltörő szorításból,

mint vasba vert rabot

az idegrázó ráspoly,

reszelt ki – már a sokk.

S halódva még s hörögve,

mint kin más nem segít,

kortyoltam be tüdőmbe

a harc sós ízeit.

Aztán a nyálkás mélyből

elűzve a halált,

az öröm számig ért föl,

s mert győzött: kitalált.

Egyvégből hírül vittem

a végtelen cserét,

hogy semmitől a minden

elvált egy emberért.

Sors, múljon el a földtől

a szusztalan vad ok –

lélegzetet először

a szabadság adott!

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [9-10.]

Márki Zoltán

SZÜRET

Ragyogj, őszi mosolygás, déli szép fény,

szállj, mézédes szél, szőlők illata,

lengj, kéklő ég, s hűs völgyeket kísérvén,

csöngj, víz, fogjál aranyló dalba, fa:

október mustja csorran szíveinkbe,

sugárzón, lángolón ömlő öröm,

és, mint madár, a messzeségbe intve,

röpül kedvünk, egyre feljebb törőn,

hogy hirdesse, nem volt ily gazdag még itt

az esztendő, alma új tüze süt,

és körték sárga gránátjai védik

a tél ellen az embert mindenütt,

házban, utcán s kertek zöld barikádja

mögött hullatva drága vérüket,

mely áldást hozhat az egész világra,

mert béke lesz, mert béke van s szüret!

A dobrudzsai dervis, 1963 [38.]

Márki Zoltán

BÚCSÚ A NYÁRTÓL

Verőztem déli nap alatt,

s magamba szívtam ízeid,

hogy olvadón eljussanak

minden lázongó sejtemig.

Belélegeztelek mohón,

tükröztelek, akár a kút,

merengtem fénylő hangodon,

s nyugalmam árnyaidba bútt.

S mindent megadtál, meg, te is,

mint lángoló, vad asszonyok,

de tudtad már, majd messze visz

a szél, mely csillogón hozott.

Most, mint ki a parton maradt,

bár a hajó rég messze jár,

állok tűnődve, s álmatag

arcod őrzöm örökre már.

Tartóztatnálak, intenék,

a tengert túlkiáltva is,

ha biztatnál, nincs vége még,

és van remény, mely nem hamis.

De érzem, értem, jól van az,

hogy titkosan s tündökölőn,

más szív egét kigyújtva, adsz

erőt nekem, mint hű öröm.

Hallom, még halkan pengeted

lantod, s szívem megzeng, dalol,

s színeid föl-föllengenek,

mint délibábok, valahol.

S várlak, míg távol vizeken

sugárzol föl őserejűn,

hogy visszatérj rejtelmesen,

csodám, szépem: nyaram, derűm.

A dobrudzsai dervis, 1963 [30-31.]

Márki Zoltán

TALÁLKOZÁS

A horpasz dombtető, a rét, a lankás,

szelíd vidék csupa vad-vad aranylás.

Házra, fára, madárra virradattól

hull, hull, rakódik az izzó aranypor.

Ikrás, sűrű méz ömlik be ragyogva

kiszáradt kútba, lomha udvarokra.

A guggoló bokrok között, a lármás

ligetben kardként villog a sugárzás.

Sárga tengerből buknak fel az ázott,

tányérsapkás napraforgók, kalászok.

S a a mezsgyétlen határban véges-végig

az áldott csillogásban bőség érik.

Mint tűz, a tájra végtelen erő tört,

aratásra öltöztél, tündökölsz, föld.

Az ég, a mély, a víz, a fű, az ösvény

s a lelkem is egy lángolás, merő fény!

A dobrudzsai dervis, 1963 [21.]

Márki Zoltán

DÚDOLÓ

Úgy mentem feléd,

játékos fények és felhők

nyomában kóborló felnőtt,

mint ki a titkok földjére lép,

mentem vízesések mellett

rád se gondolva, csak a

szívemben dúdolón, éjszaka,

hogy egyszer majd fölismerlek,

mentem nyugton, mint aki

célt hordoz lelkében, tétova

hangok suhantak tova

a szelekben, hajdani

bánat és öröm sóhajtott vissza

a fülembe reszketőn

hajnalkor, hogy lankassza erőm,

mely, mint a levegő, tiszta,

s nem kutattalak a távol

csillagokban, tűnő énekek

égi selymei közt nem kerestelek,

megszépítő ragyogásból

nem bűvöltelek elő,

emlékek porába nem rajzoltalak,

folyó nem tükrözte arcodat,

se kút vize, se messzi hegytető,

múlt se s nem a ködből szőtt regék,

hogy ne lássak mást, csak téged,

szülőföld, ha küszöbödre érek,

hunyt szemmel mentem feléd.

A dobrudzsai dervis, 1963 [10.]

Márki Zoltán

VÁNDORDAL

Jó reggelt, nyár, barangolások

szép évszaka, szólsz, intsz nekem,

s én indulok, mint kit varázs fog,

úgy vonz a táj, a végtelen,

s kóborlok, célok nélkül, lassan,

s minden léptemnek célja van,

s megállok, nézem, a magasban

vitorlás siklik súlytalan,

s száz út barnálló, hűs porába

tapos talpam fehér nyomot,

s szemem házak növő sorára

lát, merre csak bandukolok,

s új utca, gyár toppan elébem,

midőn nyugodni tér a nap:

naphosszat, mint igaz mesében,

megyek csodák ege alatt.

A dobrudzsai dervis, 1963 [9.]

Márki Zoltán

BALATONI TÉL

Ha el tudnám én mondani, oly könnyen,

   mint nyit a rózsa, szegfű, ibolya,

hogy mért ömölt szemem kelyhéből könnyem,

   sütött fel, mint dombon nap, mosolya.

Nincs szó-gyémánt arra, mint tündökölt ő,

   a nagy titok, az isteni remek,

mely él bennem, mert szépségét a költő

   csodák hajósaként sejtette meg.

Hívott, csengett az ég-csillár; a néma,

   zord táj fölzengett, mint a piramis,

s zúgott a part, zsongást hozott felém a

   százsípú nád halk orgonája is.

Úgy tűnt, hogy minden hang fölolvad, s már rügy,

   virág, az el nem múló örömé,

fény dőlt erdő-lelkemből, s friss madárfütty

   repült a tej-jegű öböl fölé.

A tengerész és a halál, 1960 [81.]

Márki Zoltán

VALLOMÁS

Hajad koronáján a napfény,

szemed szigora, hogyha bántnak,

szavad, mely jóízű patakként

csobog, mélye a hallgatásnak,

ajkad gyümölcse esti lángban,

könnyed, midőn a pillanat fáj,

oly halk hatalmad, ha hibáztam,

s alázatod, mit ingyen adtál,

ígéreted, mert elmerengtem,

biztatásod, amely csak hőshöz

illő, ujjad, míg számra rebben,

bátorságod, ha szívem gőgös,

tested tavasza és az árnyék,

mit falra fest az est, az áldott,

hogy álmaimba visszajár még

minden, mi virág, tisztaság volt,

öled, mert nincs köze a bűnhöz,

örömöd, mely nem a tiéd csak,

sóvárgásod, mely engem üldöz,

hálád, mikor hőként felém csap:

hiányzik, hiányzik, hiányzik,

hiányzik lüktető sok titkod,

a mozdulat, mely villanásnyit

ad lelkedből, mely meg nem ingott,

ha tűzbe mentem a jövőért,

a perc, midőn, mint morzsa, szánkról

csók gördült le, s mihez csak nő ért,

nyugtatásod a búcsúzáskor,

szerelmed, mely a sorstól kegy volt,

miközben ifjúságunk elszállt,

a tűnt idő, mely vélünk egy volt,

s hány év, míg megtaláltuk egymást!

A tengerész és a halál, 1960 [57-58.]

Márki Zoltán

EGYSZERŰ, REGGELI DAL

Ó, reggelek,

diadalmenetek!

De szép ilyenkor

a város.

Felkelt a nap, az ég-direktor.

Fény szálldos.

A menny ragyog.

(Akár a sárgadinnye:

olyan az ínye.)

Öntött aranyban

fürdik minden utcasarok.

Tavasz van.

Kilesték,

s megjöttek már a fecskék.

Komolykodón

ülnek a drótokon.

S a szél… a szellő,

a vágyakat lehellő,

elvitte szürke sapkám,

és visszahozta kedvemet…

Remek, remek!

Máris szerelmesek

ülnek a padkán.

                     Nyitnak a boltok.

Zsibong a tér.

Az ember boldog.

Egyszerűen azért,

mert érzi: él.

De újsággal kezedben,

uzsonnával zsebedben,

eszedbe jut: ma szombat,

s szép napjaid loholnak,

s elébed réved:

éppígy futnak az évek…

Csak fussanak!

Utánunk hadd szaladjanak!

A hétvég:

egy szépség.

Ez tündököl az arcokon,

ezt kürtölik oly harsogón

az ég acélos trombitái,

csak erről tudnak harsonázni.

                     Ó, édes tej, vidámság,

szájon csókolsz, hadd lássák

a bánat baglyai,

hogy szétfeslett már a sötét,

s mint szállnak szerteszét

vak vádjuk gyapjai.

                     Ó, reggelek,

diadalmenetek!

Mégy, mégy, nézed az utcát,

egy hirdetést sietve futsz át,

és észre sem veszed talán, te álmos,

hogy egyszer csak a város,

mint jégpáncélját feltörő folyó, megárad,

s az ember-patakok hogy nyargalásznak,

futnak együvé hirtelen

a kő-nyugalmú széleken.

Úszol, úszol, megmerülsz lágyan

a jókedv sodró áramában,

és szállsz és szállsz, oly könnyedén,

akár a szép remény,

amely a gondok füstjei felett

csillogó sárkányként lebeg.

A tengerész és a halál, 1960 [32-34.]

Márki Zoltán

SOROK A NAGYVÁROSRÓL

Kőrengeteg, titánok nyughelye, te kedves,

sok ágadon zászlóid ponyva-lombja verdes,

fény-fecske ül fémet levélző tornyod gömbjén,

füstöt lehelsz, de illatos vagy, mint a tömjén.

Tetők nyújtózkodnak friss reggeled lehében,

az ablakok üveg-szirma kinyílik kéken,

szemérmesek a bokrok, zöld szoknyákba bújnak,

nyiratkozik a park, munkálnak olló-ujjak.

Szellőzik a vas-gallyakból font fészek-balkon,

páráll a tó, szobrok mossák arcuk a parton,

terek tisztásain buszok: rőt elefántok

nyelik ormányukkal a benzint, oly falánkok.

Csoszog a villamos-teve a sínek hosszán,

villany-hajcsár csücsül púpján, akár egy ozmán,

autók párduc-hada, dühös antenna-farkkal,

sarkok tilos-bozótja mellől messzenyargal.

Ó, házsorok, ó, tégla-sejtű fal-platánok,

meleg-hidegvizes hajszálerek, liánok,

hő fűtőtestek halk hűsége, forró gőzök,

rabságba ejtett vad, csövekben őrzött ősköd!

Megálló: aszfalt-gyep, utak: beton csapások,

szökőkutak: hajló fűzfák, víz-suttogások,

piac: talányos kúpok, boltok: áru-tömlők,

zugok: kufár szavak, a mélyből halkan ömlők.

Ezt érzem mindig itt: a mozgást, nyüzsgést, lármát,

a gond sovány nyakán a jókedv súlyos jármát,

egy csattogás, egy hang-üzem az utca-erdő,

midőn a nap, a lángoló oroszlán, feljő.

Szeretlek, zsúfolt egyszerűség, roppant város,

te gép-világ, kerék-lábon iramló táltos,

vágyak sátra, a föld arcán a munka csókja,

belőled lélegzem, kenyér vagy, szépség, nóta.

Te szoktattál a csendhez és a harsogáshoz,

a nappalod s az éjszakád is száz csodát hoz,

barlanglakók sejtése öltött testet benned,

itt lángolnak a forradalmak és szerelmek.

Te: ész-mestermű, tárgyak lázas vallomása,

a természet remeklő újjáalkotása,

hatalmas, szolga is, urad az ember-isten,

s halandók tartanak teremtő kezeikben.

A tengerész és a halál, 1960 [30-31.]

Márki Zoltán

ZIVATAR

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Vonul a felhők csapata.

Előreküldte gyors naszádjait

az éjszaka.

És mintha várna valamit,

földhöz lapul a csend,

bokrok fedezékébe, idelent.

Forró szurok a lég,

fuldoklanak a fák,

áll a malomkerék,

kőbálvány a világ.

A kis folyó, lám, nagyranőtt,

csúfolja ezt a csúf időt,

ellepné a gyalogutat,

száz hab-nyelve fecseg, kutat.

Hogy megvadultak most mind a vizek,

meggyűltek fenn és lenn, a föld alatt,

szent ég, mennyi eső, ezt a nyarat!

Noé apánk sem láthatott ilyet!

Egy víz-birodalom

terpeszkedik az udvaron.

Tetőkön átszivárog

a víz, mint hájas hernyó, rág ott,

víz-szúk percegnek halkan

a falban.

Alattomos víz, átkok átka,

vad indaként bokádra

kúszik gyűrűző habja,

beivódik ruhádba,

lelked is átitatja.

Víz-isten, őselem,

most bosszút állsz az emberen!

Már az egész vidék csupa kis ér,

csorgásuk mindenüvé elkísér,

betömték a föld szájait,

megdőlt a búza, árpa itt,

s mint félénk szűz fogadta

bak-sarlónk udvarlásait,

szisszent alatta,

s egy sóhajjal magát megadta.

Az éjszakában kék kalangyák állnak,

ezernyi sok,

hű őrizői a gazdag határnak,

mint az időnek a piramisok…

S ekkor villám cikázik, égi bárd,

sietve jő a vész, kiált.

Ez aztán égiháború!

A fák, mint szörnyű fáklyák, égnek,

táncol a parti fűz, a szomorú,

s a kis folyó

                    széttépne

                                    minden féket!

Mindjárt kiönt, s a tengeri

gólya-lábát is ellepi.

A fű alól kiloccsan lucskosan,

s a telt árok felé rohan

a víz:

         mint vak fűrész,

                                    munkába kezd.

Örvény forog,

cölöp ropog.

Hé, emberek,

segítsetek!

A gát, a töltés

bedőlt, és

megkergült víz-roham

pusztítana vak-céltalan.

Ásót, lapátot!

A csákányt is hozzátok!

S csattognak már a fejszék,

a jó szekercék.

És ez a zaj duhaj,

de szépséges zene,

s mintha minden moraj

fölébe zengene,

fenséges himnusz

szavára indulsz,

fényt vet az érc:

mutasd meg, hogy mit érsz!

S a fergeteg nem bír velünk,

hiába prüszköl ellenünk,

eső-kezével hadonász,

mint őrült, égi óriás.

Hiába tép, hiába húz,

a szél – borzolt szőrű hiúz –

s bár lábunkra fonja magát

az iszap-kígyó, csak tovább!

Egy csavart megszorítsz,

egy rést betömsz, követ kerítsz,

lódulj innen, te víz!

Koromsötétség.

Akár a kétség.

Ritkul a felhők hadsora.

Az eső még szitál,

de lankadt már és tétova.

A folyópart zilált,

mint asszonyok szép hajzata

álmukban, éjszaka.

Ott állunk, munka-szobrok,

tajték patakzik rólunk,

a gát fázósan szortyog,

nem mozdul ki alólunk,

megborzongnak a bokrok.

Füst kóvályog az ég felé

engesztelő áldozatul,

az ég haragja csillapul,

ereje már a tegnapé.

Mi várjuk, hogy a hajnal

sugárzó diadallal

jöjjön – s első jelül magas

céjét kivágja egy kakas.

A tengerész és a halál, 1960 [20-23.]

Márki Zoltán

TAVASZ

A csönd-mély szó, midőn gyors óra

            vet árnyhadat a hóra,

            a hosszú-hosszú perc,

            míg megölelsz,

ha azt mondod: forradalom,

            súgod: szeretlek,

zöld fénycsík a hegyoldalon,

fehér robbanása a kertnek,

csillagzó jég, kék olvadás, a

            felhők futása,

a csók, mely csukott szemhéj,

vad láng, amely szívedben nem fér,

            a lankadásban boldog,

            válladra hajló homlok;

minden, minden, a dal, a nesz,

            ha fölnevetsz,

ha elhallgatsz, mert gondba estél,

szikrázó nap-öröm, meleg szél,

            mókus riadt szökése,

            mit gyermek vesz csak észre,

            a délben ringó

            ágak hegyén a rügy,

            titkokkal bomló bimbó,

            a kósza fütty,

a reggel, mely munkába megy

mészillatú házak között,

hogy nincsen benned semmi félsz,

a béke, az új díszbe öltözött

            világ, a sors, a kegy,

            hogy vagy, hogy élsz:

minden, minden, minden tavasz most,

az álom, mit a gondolat hoz,

a gondolat, amit az álom

szór szerteszét a tájon,

            a hűs lehű

            hajnal, a fű,

            amely borzongva nő,

            a röppenő idő,

            hűség nyugalma,

mint édes ízzel megtelt alma,

            kenyér, sugár, méz

            s a vágy, hogy rámnézz.

A tengerész és a halál, 1960 [9-10.]