|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44393
|
Márki Zoltán
TALÁLKOZÁS
A horpasz dombtető, a rét, a lankás,
szelíd vidék csupa vad-vad aranylás.
Házra, fára, madárra virradattól
hull, hull, rakódik az izzó aranypor.
Ikrás, sűrű méz ömlik be ragyogva
kiszáradt kútba, lomha udvarokra.
A guggoló bokrok között, a lármás
ligetben kardként villog a sugárzás.
Sárga tengerből buknak fel az ázott,
tányérsapkás napraforgók, kalászok.
S a a mezsgyétlen határban véges-végig
az áldott csillogásban bőség érik.
Mint tűz, a tájra végtelen erő tört,
aratásra öltöztél, tündökölsz, föld.
Az ég, a mély, a víz, a fű, az ösvény
s a lelkem is egy lángolás, merő fény!
A dobrudzsai dervis, 1963 [21.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44392
|
Márki Zoltán
DÚDOLÓ
Úgy mentem feléd,
játékos fények és felhők
nyomában kóborló felnőtt,
mint ki a titkok földjére lép,
mentem vízesések mellett
rád se gondolva, csak a
szívemben dúdolón, éjszaka,
hogy egyszer majd fölismerlek,
mentem nyugton, mint aki
célt hordoz lelkében, tétova
hangok suhantak tova
a szelekben, hajdani
bánat és öröm sóhajtott vissza
a fülembe reszketőn
hajnalkor, hogy lankassza erőm,
mely, mint a levegő, tiszta,
s nem kutattalak a távol
csillagokban, tűnő énekek
égi selymei közt nem kerestelek,
megszépítő ragyogásból
nem bűvöltelek elő,
emlékek porába nem rajzoltalak,
folyó nem tükrözte arcodat,
se kút vize, se messzi hegytető,
múlt se s nem a ködből szőtt regék,
hogy ne lássak mást, csak téged,
szülőföld, ha küszöbödre érek,
hunyt szemmel mentem feléd.
A dobrudzsai dervis, 1963 [10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44391
|
Márki Zoltán
VÁNDORDAL
Jó reggelt, nyár, barangolások
szép évszaka, szólsz, intsz nekem,
s én indulok, mint kit varázs fog,
úgy vonz a táj, a végtelen,
s kóborlok, célok nélkül, lassan,
s minden léptemnek célja van,
s megállok, nézem, a magasban
vitorlás siklik súlytalan,
s száz út barnálló, hűs porába
tapos talpam fehér nyomot,
s szemem házak növő sorára
lát, merre csak bandukolok,
s új utca, gyár toppan elébem,
midőn nyugodni tér a nap:
naphosszat, mint igaz mesében,
megyek csodák ege alatt.
A dobrudzsai dervis, 1963 [9.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44390
|
Márki Zoltán
BALATONI TÉL
Ha el tudnám én mondani, oly könnyen,
mint nyit a rózsa, szegfű, ibolya,
hogy mért ömölt szemem kelyhéből könnyem,
sütött fel, mint dombon nap, mosolya.
Nincs szó-gyémánt arra, mint tündökölt ő,
a nagy titok, az isteni remek,
mely él bennem, mert szépségét a költő
csodák hajósaként sejtette meg.
Hívott, csengett az ég-csillár; a néma,
zord táj fölzengett, mint a piramis,
s zúgott a part, zsongást hozott felém a
százsípú nád halk orgonája is.
Úgy tűnt, hogy minden hang fölolvad, s már rügy,
virág, az el nem múló örömé,
fény dőlt erdő-lelkemből, s friss madárfütty
repült a tej-jegű öböl fölé.
A tengerész és a halál, 1960 [81.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44389
|
Márki Zoltán
VALLOMÁS
Hajad koronáján a napfény,
szemed szigora, hogyha bántnak,
szavad, mely jóízű patakként
csobog, mélye a hallgatásnak,
ajkad gyümölcse esti lángban,
könnyed, midőn a pillanat fáj,
oly halk hatalmad, ha hibáztam,
s alázatod, mit ingyen adtál,
ígéreted, mert elmerengtem,
biztatásod, amely csak hőshöz
illő, ujjad, míg számra rebben,
bátorságod, ha szívem gőgös,
tested tavasza és az árnyék,
mit falra fest az est, az áldott,
hogy álmaimba visszajár még
minden, mi virág, tisztaság volt,
öled, mert nincs köze a bűnhöz,
örömöd, mely nem a tiéd csak,
sóvárgásod, mely engem üldöz,
hálád, mikor hőként felém csap:
hiányzik, hiányzik, hiányzik,
hiányzik lüktető sok titkod,
a mozdulat, mely villanásnyit
ad lelkedből, mely meg nem ingott,
ha tűzbe mentem a jövőért,
a perc, midőn, mint morzsa, szánkról
csók gördült le, s mihez csak nő ért,
nyugtatásod a búcsúzáskor,
szerelmed, mely a sorstól kegy volt,
miközben ifjúságunk elszállt,
a tűnt idő, mely vélünk egy volt,
s hány év, míg megtaláltuk egymást!
A tengerész és a halál, 1960 [57-58.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44388
|
Márki Zoltán
EGYSZERŰ, REGGELI DAL
Ó, reggelek,
diadalmenetek!
De szép ilyenkor
a város.
Felkelt a nap, az ég-direktor.
Fény szálldos.
A menny ragyog.
(Akár a sárgadinnye:
olyan az ínye.)
Öntött aranyban
fürdik minden utcasarok.
Tavasz van.
Kilesték,
s megjöttek már a fecskék.
Komolykodón
ülnek a drótokon.
S a szél… a szellő,
a vágyakat lehellő,
elvitte szürke sapkám,
és visszahozta kedvemet…
Remek, remek!
Máris szerelmesek
ülnek a padkán.
Nyitnak a boltok.
Zsibong a tér.
Az ember boldog.
Egyszerűen azért,
mert érzi: él.
De újsággal kezedben,
uzsonnával zsebedben,
eszedbe jut: ma szombat,
s szép napjaid loholnak,
s elébed réved:
éppígy futnak az évek…
Csak fussanak!
Utánunk hadd szaladjanak!
A hétvég:
egy szépség.
Ez tündököl az arcokon,
ezt kürtölik oly harsogón
az ég acélos trombitái,
csak erről tudnak harsonázni.
Ó, édes tej, vidámság,
szájon csókolsz, hadd lássák
a bánat baglyai,
hogy szétfeslett már a sötét,
s mint szállnak szerteszét
vak vádjuk gyapjai.
Ó, reggelek,
diadalmenetek!
Mégy, mégy, nézed az utcát,
egy hirdetést sietve futsz át,
és észre sem veszed talán, te álmos,
hogy egyszer csak a város,
mint jégpáncélját feltörő folyó, megárad,
s az ember-patakok hogy nyargalásznak,
futnak együvé hirtelen
a kő-nyugalmú széleken.
Úszol, úszol, megmerülsz lágyan
a jókedv sodró áramában,
és szállsz és szállsz, oly könnyedén,
akár a szép remény,
amely a gondok füstjei felett
csillogó sárkányként lebeg.
A tengerész és a halál, 1960 [32-34.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44387
|
Márki Zoltán
SOROK A NAGYVÁROSRÓL
Kőrengeteg, titánok nyughelye, te kedves,
sok ágadon zászlóid ponyva-lombja verdes,
fény-fecske ül fémet levélző tornyod gömbjén,
füstöt lehelsz, de illatos vagy, mint a tömjén.
Tetők nyújtózkodnak friss reggeled lehében,
az ablakok üveg-szirma kinyílik kéken,
szemérmesek a bokrok, zöld szoknyákba bújnak,
nyiratkozik a park, munkálnak olló-ujjak.
Szellőzik a vas-gallyakból font fészek-balkon,
páráll a tó, szobrok mossák arcuk a parton,
terek tisztásain buszok: rőt elefántok
nyelik ormányukkal a benzint, oly falánkok.
Csoszog a villamos-teve a sínek hosszán,
villany-hajcsár csücsül púpján, akár egy ozmán,
autók párduc-hada, dühös antenna-farkkal,
sarkok tilos-bozótja mellől messzenyargal.
Ó, házsorok, ó, tégla-sejtű fal-platánok,
meleg-hidegvizes hajszálerek, liánok,
hő fűtőtestek halk hűsége, forró gőzök,
rabságba ejtett vad, csövekben őrzött ősköd!
Megálló: aszfalt-gyep, utak: beton csapások,
szökőkutak: hajló fűzfák, víz-suttogások,
piac: talányos kúpok, boltok: áru-tömlők,
zugok: kufár szavak, a mélyből halkan ömlők.
Ezt érzem mindig itt: a mozgást, nyüzsgést, lármát,
a gond sovány nyakán a jókedv súlyos jármát,
egy csattogás, egy hang-üzem az utca-erdő,
midőn a nap, a lángoló oroszlán, feljő.
Szeretlek, zsúfolt egyszerűség, roppant város,
te gép-világ, kerék-lábon iramló táltos,
vágyak sátra, a föld arcán a munka csókja,
belőled lélegzem, kenyér vagy, szépség, nóta.
Te szoktattál a csendhez és a harsogáshoz,
a nappalod s az éjszakád is száz csodát hoz,
barlanglakók sejtése öltött testet benned,
itt lángolnak a forradalmak és szerelmek.
Te: ész-mestermű, tárgyak lázas vallomása,
a természet remeklő újjáalkotása,
hatalmas, szolga is, urad az ember-isten,
s halandók tartanak teremtő kezeikben.
A tengerész és a halál, 1960 [30-31.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44386
|
Márki Zoltán
ZIVATAR
Koromsötétség.
Akár a kétség.
Vonul a felhők csapata.
Előreküldte gyors naszádjait
az éjszaka.
És mintha várna valamit,
földhöz lapul a csend,
bokrok fedezékébe, idelent.
Forró szurok a lég,
fuldoklanak a fák,
áll a malomkerék,
kőbálvány a világ.
A kis folyó, lám, nagyranőtt,
csúfolja ezt a csúf időt,
ellepné a gyalogutat,
száz hab-nyelve fecseg, kutat.
Hogy megvadultak most mind a vizek,
meggyűltek fenn és lenn, a föld alatt,
szent ég, mennyi eső, ezt a nyarat!
Noé apánk sem láthatott ilyet!
Egy víz-birodalom
terpeszkedik az udvaron.
Tetőkön átszivárog
a víz, mint hájas hernyó, rág ott,
víz-szúk percegnek halkan
a falban.
Alattomos víz, átkok átka,
vad indaként bokádra
kúszik gyűrűző habja,
beivódik ruhádba,
lelked is átitatja.
Víz-isten, őselem,
most bosszút állsz az emberen!
Már az egész vidék csupa kis ér,
csorgásuk mindenüvé elkísér,
betömték a föld szájait,
megdőlt a búza, árpa itt,
s mint félénk szűz fogadta
bak-sarlónk udvarlásait,
szisszent alatta,
s egy sóhajjal magát megadta.
Az éjszakában kék kalangyák állnak,
ezernyi sok,
hű őrizői a gazdag határnak,
mint az időnek a piramisok…
S ekkor villám cikázik, égi bárd,
sietve jő a vész, kiált.
Ez aztán égiháború!
A fák, mint szörnyű fáklyák, égnek,
táncol a parti fűz, a szomorú,
s a kis folyó
széttépne
minden féket!
Mindjárt kiönt, s a tengeri
gólya-lábát is ellepi.
A fű alól kiloccsan lucskosan,
s a telt árok felé rohan
a víz:
mint vak fűrész,
munkába kezd.
Örvény forog,
cölöp ropog.
Hé, emberek,
segítsetek!
A gát, a töltés
bedőlt, és
megkergült víz-roham
pusztítana vak-céltalan.
Ásót, lapátot!
A csákányt is hozzátok!
S csattognak már a fejszék,
a jó szekercék.
És ez a zaj duhaj,
de szépséges zene,
s mintha minden moraj
fölébe zengene,
fenséges himnusz
szavára indulsz,
fényt vet az érc:
mutasd meg, hogy mit érsz!
S a fergeteg nem bír velünk,
hiába prüszköl ellenünk,
eső-kezével hadonász,
mint őrült, égi óriás.
Hiába tép, hiába húz,
a szél – borzolt szőrű hiúz –
s bár lábunkra fonja magát
az iszap-kígyó, csak tovább!
Egy csavart megszorítsz,
egy rést betömsz, követ kerítsz,
lódulj innen, te víz!
Koromsötétség.
Akár a kétség.
Ritkul a felhők hadsora.
Az eső még szitál,
de lankadt már és tétova.
A folyópart zilált,
mint asszonyok szép hajzata
álmukban, éjszaka.
Ott állunk, munka-szobrok,
tajték patakzik rólunk,
a gát fázósan szortyog,
nem mozdul ki alólunk,
megborzongnak a bokrok.
Füst kóvályog az ég felé
engesztelő áldozatul,
az ég haragja csillapul,
ereje már a tegnapé.
Mi várjuk, hogy a hajnal
sugárzó diadallal
jöjjön – s első jelül magas
céjét kivágja egy kakas.
A tengerész és a halál, 1960 [20-23.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44385
|
Márki Zoltán
TAVASZ
A csönd-mély szó, midőn gyors óra
vet árnyhadat a hóra,
a hosszú-hosszú perc,
míg megölelsz,
ha azt mondod: forradalom,
súgod: szeretlek,
zöld fénycsík a hegyoldalon,
fehér robbanása a kertnek,
csillagzó jég, kék olvadás, a
felhők futása,
a csók, mely csukott szemhéj,
vad láng, amely szívedben nem fér,
a lankadásban boldog,
válladra hajló homlok;
minden, minden, a dal, a nesz,
ha fölnevetsz,
ha elhallgatsz, mert gondba estél,
szikrázó nap-öröm, meleg szél,
mókus riadt szökése,
mit gyermek vesz csak észre,
a délben ringó
ágak hegyén a rügy,
titkokkal bomló bimbó,
a kósza fütty,
a reggel, mely munkába megy
mészillatú házak között,
hogy nincsen benned semmi félsz,
a béke, az új díszbe öltözött
világ, a sors, a kegy,
hogy vagy, hogy élsz:
minden, minden, minden tavasz most,
az álom, mit a gondolat hoz,
a gondolat, amit az álom
szór szerteszét a tájon,
a hűs lehű
hajnal, a fű,
amely borzongva nő,
a röppenő idő,
hűség nyugalma,
mint édes ízzel megtelt alma,
kenyér, sugár, méz
s a vágy, hogy rámnézz.
A tengerész és a halál, 1960 [9-10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44384
|
Márki Zoltán
RABLÓBB AZ ŐSZNÉL
Fény-fogaiddal ránkmosolyogva az ágak
hegyéről, jókedvedben leráztad a dér
hervadt koszorúit, olvadó, torz csodákká
dúltad könnyű kezeddel, s könnyező, téli
virágokon lépkedett lábunk a sétán.
Csúszkált talpunk a lucskos szirmok végsőt
vonagló halmán, s mintha a romlás
posványos mocsarába süllyedt volna sártól
dagadtan a föld maga is már: hódítón-
rombolón jöttél, gyermek-tavasz, te
kegyetlen. Úgy tűnt, csak venni tudsz, adni
még semmi mást égi híred szépszárnyú
madaránál, mely röpdös a csípős szélben,
bőrével takarózott a táj, jaj, nem volt
subája: félve, remegve, kopáran állott
a csontváz-erdő. Értelek: rablóbb vagy te
az ősznél, mert ez a munkád, nap-kaszáddal
letarlod a rétek hó-vetését, hogy füvek sely-
méből vess szűzi ágyat magadnak, s illataid-
dal milliárd csírát életre kábíts.
A tengerész és a halál, 1960 [8.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44383
|
Márki Zoltán
MÁRCIUS
Tavasz, tavasz van! – ujjongok a parton –
hegedűk üveghangját hallani:
a zerge-röptű patakban kitartón
sikonganak a jég szilánkjai.
Száz hókupac – száz óriási körte –
töpped a völgyben, száll a fű szaga,
a vadkan-tél agyarait letörte
az olvadás vas-marka éjszaka.
Egy deresbajszú, vén fenyőfa jót húz
az ég-kulacsból s buzgón bólogat,
lombja közt szél-cica cibálta mókus
cikáz, mint gyermekben a gondolat.
A nap dárdája vet a tájra lángot,
zöld tűzben éled nárcisz, kikerics,
s mindent elönt a fény – sugár-virágok,
ezüst-szegfűk virítnak bennem is!
A tengerész és a halál, 1960 [7.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44382
|
Márki Zoltán
ŐSZI TÁJ
Be szép az ősz, ha fényei lobognak,
arany jelek lángolnak fenn a fákon,
s vándor felhők lomha csapatát látom
enyhe kékjén a roppant, égi tónak.
A szél szelíd hullámai suhognak
végig a halványzöld, sugárzó tájon,
a dombra fel traktor nyomul zihálón,
nyilaz a domb pajzsa mögé bukó nap.
Föl-fölsóhajt, mereng az özvegy erdő,
sárgás levelek hullnak lassan pergő
testtel, s elalszanak a föld szívén.
A magvetők, mint harcosok, vonulnak,
s az élet magvai bő földbe hullnak:
bennük remeg az új, tavaszi fény.
A tengerész és a halál, 1960 [6.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44381
|
Mária Béla
EZ AZ A PILLANAT
Ez az a pillanat, amikor a fojtó
szenvedések kínzó évei után
egyszerre minden könnyű lesz, arcod mosolygó,
lépésed biztos, tekinteted vidám.
Most látod csak, mily sűrű sötétség
borította be türelmes életed,
most látod csak, hogy fúrt, forgatott a kétség
s álltál a szörnyű szakadék felett.
Ez az a pillanat, amikor az éj
még jelen van, de már nem uralkodik,
az erdőben a fák csak sejtetik a fényt,
bár a fény forrása még vonakodik
felfedni magát… De érzi az erdő,
hogy új élet éled, mit az éber
madarak egyenletesen erősödő
s bátorodó éneke megpecsétel.
Ez az a pillanat, amikor a tájon
a tél terül el, de a levegőben
már a tavasz szaga érzik és a fákon
a kopár ágak dús nedvvel telődnek.
Ez az a pillanat, amikor a gyanútlan
és léhavérű férfiben hirtelen
lobot vet egy szempár és megittasultan
tűri, hogy leigázza a szerelem.
Ez az a pillanat, mikor a fogoly
megérzi, hogy közel a szabadulás,
a csupasz négy fal között tétlen rostokol
és felméri: mit jelent a változás.
Régen nem látott kedves arcokat bogoz
szeme, hol nem könny remeg, csak elszántság,
ez az a pillanat, mikor a konok
harcosra rámosolyog a szabadság.
Ritka varázslat [101-102.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44380
|
Mária Béla
DAL
Olyan az arcod, mint a tenger,
ha csöndes és hullámot nem ver.
Áll és mégis mozog. Az látja
mozgását, ki a csöndet állja.
Partjánál sokáig elülnék,
hozzád így közelebb kerülnék,
néznélek s nem mozdulna karom,
elöntene a nyugalom.
Ritka varázslat [86.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44379
|
Mária Béla
GERONTOLÓGIA
Ha szív, szem, szellem
hanyatlani kezd: ne legyints,
a fiatalság fénye kialszik:
az öreget őrizd, melegítsd.
Apád, anyád, nénéd, bátyád
jó szóval szolgáld, ne legyints,
barátod, férjed, feleséged:
sorsukat sorsodnak tekintsd.
Ápolónő, vagy orvos, ha vagy
ne fitymáld éveit, ne legyints,
úgy gyógyítsd, ápold, mint fiatalt,
csak ne legyints, csak ne legyints.
Vallomások a gyógyításról, 1969 [404.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44378
|
Marconnay Tibor
TERMÉSZET
Szétágazik a sok gyökér a földben
vizet szív föl és rezet és vasat,
mely a palántában bukkan ki zölden,
az érlelő nagy áldott nap alatt.
S a palántából törzs lesz egy tavasszal
s más évben a törzs ágakra szakad
s az ág hegyére rügyeket a nap csal,
s rügyekből lomb lesz, dús lomblegyező,
mely bút üdít, táplál, hüsít, vigasztal.
Igy lesz a fa világot rengető
dús élet, a vadállat menedéke,
mellyel büszkélkedik a hegytető, –
aranycsikos tigrisnek drága béke,
kigyóknak odva, majmok ligete,
a virúló lét kezdete s a vége.
Ilyen csudát ember elhigyjen-e?
hisz egyetlen mag adta mind e kincset,
amely a naphoz vágyott fölfele.
A sok pompás nedv sóváran keringett,
– ó, boldogan termő harmóniák!
Urunk: Természet, úgy áldj meg minket,
hogy mint te, úgy legyünk szerves világ.
Világtükör [59.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44377
|
Marconnay Tibor
HERMELIN
Este, kísértetes, kéklő sugár, a hó
S rémlett e lámpaláng sikátort ont felétek,
S hozzád közeledőn gondoltam: – mégis, vétek:
Most a szabad mezőn cserkészni volna jó.
Vadonban s ormokon, hol a fölcsillanó
Zúzmarától üdék, csipkések szűzi rétek
Jártam, s lehelletem látszott: mint hab fehérlett; –
Majd nyitottál, magad, – s mint fölszított kohó, –
Egész hozzámsimult tested és nyílt a szájad,
A kandallóból is parazsad lángja áradt,
Hű kuvasz volt, de csak addig kísért a kín; –
Ragyogott kebled, ott virult a bimbós holnap,
Künn fehér volt a hó, akár a hermelin,
És vágyad tűzhelyén a lángok duruzsoltak.
Sugaras őszi nap, 1942 [133.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44376
|
Marconnay Tibor
SUGARAS ŐSZI NAP
Úgy sugárzott ma át őszi párán keresztül
Varázsos mosolyod, fénylő és domború
Szép, titkos homlokod, – hogy szétoszlott a bú,
S hittem, hogy benned is új remény lángja rezdül.
Utóbb fölragyogott a Nap, és tündököltek,
Egy tavaszunk egén kék selymek, aranyak,
Szemedben, s mindenütt, ahol csókoltalak
Csupa csillám a fű, vizek, a lég, a földek
Közelgőn tragikus tél jön ránk, ám szorongván,
Szájam a szájadon nem érzett keserűt,
Napom egész tüze szemedbe belesüt…
Maradj még egy kicsinyt… és hosszan mosolyogj rám.
Sugaras őszi nap, 1942 [132.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44375
|
Marconnay Tibor
TÉLI VIGASZ
Hiába dühöngnek a szigorú telek,
A sivár síkon át ível feléd e híd,
Éreztem ibolya-illatú betűid
S még nem is láttalak, de már ismertelek.
Aztán boldogítón találkoztam veled.
Ekkor erős parázs lett lényemben a hit,
Mert tüstént tudtam én, hogy az vagy te, akit
Megálmodott e szív, mely szilajul szeret.
Titkolni nem bírom többé, nem akarom.
Önkénytelen fog át szavam, szemem, karom,
S közben gyengéd az ujj; ügyelni, várni jó.
Hogy sohse mondd, későn jöttem avagy korán.
Jókor érkeztem, s úgy vigyázok rád, csudám,
Mint remekművére a hős üvegfúvó.
Sugaras őszi nap, 1942 [125.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44374
|
Marconnay Tibor
DAL
Jöjj ki a szabadba,
Ne fordulj magadba,
A búból elég volt; –
Tájunk minden halma
Fölött madár-dal ma
Csendül, s kék az égbolt.
Hallod: füttyöt apróz.
Mint partján a matróz, –
Piros tetőn a szél.
S a tenger-aróma
Vonz egy új hajót ma,
Győzelemről beszél.
E szálló hajó nagy,
S be szép vagy, be jó vagy,
Látom, tudom, hiszem,
Jázmin és rekettye
Bokor mutat hetyke
Tavaszt a rügyeken.
Mosolyog ránk az égbolt,
A búból elég volt,
Elég a balga dac.
Erdőnk jó árnyat ad,
S Te: pillantásodat.
Úgy! – most már itt maradsz.
Lágy gyep, szinte pázsit,
És készül a Nyár itt.
Szamóca! Szomjat olt.
Itt – fülemile: lásd: –
E barna hallgatást; –
De a rigó rikolt.
Sugaras őszi nap,
1940 [111-112.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44373
|
Marconnay Tibor
REGGELI ÉNEK
Minden bajában a létnek,
Minden örömben légy velem,
Áhító s félénk Asszonyom,
Mikor a harcok tépnek, –
Párnádon van a nyugalom,
Öledben van az élet,
Mámorral szállok, Véled,
Bár még alig-alig tudom
Hová vezetsz. Jó vagy. Csudás
Erőt merít a zsenge,
Akit te kegyelembe
Elfogadsz, – dús ocsúdás
Úrnője! minden reggel
Dicsérlek, mikor harmatos
Szemed, az Ég tisztára mos
Vidám madársereggel
Együtt dicsérlek, mert szíved
Egész varázsa zsong szívemben
Alázatomat kegyelemben
Fogadd el: dalom a tied.
Bár így tisztult lehetne
S tied az egész életem
Ó, segíts, Asszonyom, nekem,
Hogy a lehelletedre
Rezzenve alakuljak,
Jó-kedvű, nagy terved szerint;
Esdő hivőd reád-tekint:
Add Életed: – az Újat.
Adod egész szerelmedet:
S ha szűz mezőkön csönd ül,
S két rímem összecsendül, –
Hadd egyesüljek úgy – Veled.
Sugaras őszi nap, 1940 [106-107.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44372
|
Marconnay Tibor
A TAVASZON ÁT
A mámor, a halál, a gyötrelem s a hit
utján mentünk mi föl együtt, az Ördöghegyre,
Tavaszi fü virult és havas volt a mesgye.
És fekete hunyort rejtett a rőt csalit.
Körül már ragyogott a márciusi reggel.
Sugaras volt az ég meg a makacs vadon.
Szerelmed tündökölt mosolygó ajkadon.
Láttál, a szememmel, és én a te szemeddel.
Visegrád fölmeredt, figyeltük a Dunát.
Megvillant Zebegény, fénylett a táj ezüstje.
Túl egy szüz tisztáson, távol tört föl a büszke
Csóványos, havasan tört a tavaszon át.
Fakó és barna fák, sürün bár még kopáran
álltak előttünk és zengett a tiszta lég.
Éreztük: mi vagyunk a kezdet és a vég.
Vallottam, hogy te vagy pajzsom és erős váram.
Bimbózni láttam már gyönyörű kebledet,
tudtam, hogy mindeddig tilosban tévelyegtem.
Szigoru szeretet fénylett a te szemedben.
Látszott: ez a sugár utunkra elvezet.
Igy jutottunk mi föl tavaszi, dús mezőre.
Tüzelt a halmokon a nagy Nap aranya.
Jó voltál vélem, mint egy nővér, egy anya.
Árva életemnek te lettél örök őre.
És mikor délután, a bükkök erdején
áttörve, a szelid, barkás lejtőre léptünk,
egyetlen ritmustól lett eleven a léptünk,
s egész alakodon izzott az esti fény.
Ittuk a szerelem s a mély alkony borából
a roppant viziót, mely bennem ma is él.
Dunaparton álltunk, egy falu véginél.
Láttuk, hogy összefoly a közel és a távol.
Ekkor még lelkemben tajtékosan, kuszán
kavargott a világ, az óriási élet.
A tovasuhanó árnyak közt mentem véled.
Ugy néztél rám, mint ki aggódik és ki szán.
Fémesen tündökölt az óriási égbolt.
Közelgett a vonat, amely majd messze visz
a városba... egy kút mélyén csillant a viz.
Jövőt tudtunk, mindazt, ami ma s ami rég volt.
Vártunk. A Nap leszállt. Karod volt vállamon.
Néztünk a rézszínű s bibor felhőszegélyre.
Jószagu volt a föld, messze meredtem, mélybe.
És zsongott a mező, a viz, meg a vadon.
Nyárfasorunk mögül gyorsan az ég ivére,
csillagokhoz tört föl a boldog telihold.
Ég s föld között szivem a sziveden dobolt.
Kövér rögökre folyt a menny gyönyörü vére.
És mind e két tünemény, karod s a komolyan
tekintő két szemed... semmisem volt hiába.
Megszületett e táj kristályos tisztasága.
Ormokat ringatott a páratlan folyam.
Csillagok táborát vitte az elem sodra.
Bársonyán, mint a gyöngy, úgy ragyogott a hab.
A világ végire, te legpáratlanabb
néztünk s a vízi és az égi csillagokra.
Azóta, ha a város, a távolság s a gyors
idő közénk is áll, szilárdnak látlak: téged
a szenvedélyem vonz, engem a békességed.
Csudálatoscsókú, tisztultvonású, Sors.
Nyugat, 1939. 8. szám |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44371
|
Marconnay Tibor
ALKONYI VARÁZS AZ ADRIÁN
Zuhan a Napgolyó; – hegy és völgy lángol: – végre; –
Köd, lila pára leng egy kopár szigeten,
Fenn: szikár fügefák, lenn: moaré-selyem,
Zsong, s kékítő szín a hab sötétlő kékje.
Cingár hold kúszik föl kristálycsillámú égre,
Itt szűkül a határ: de ottkünn: végtelen
Molónál egy hajó vár ránk varázs-vízen,
Fehér yacht indul el azúr és arany éjbe.
Loccsan a lágy dagály. Most: – ibolyaszínű
Szédítő szirtfalon gyöngysor: tajték-gyűrű,
Kémlel a tón-halász fenn egy vas-létra ormán.
Öblünkből lámpafény, künnről a Messzeség
Vonz, – fém-csillám, taréj. Kell több? Ma ete még
Új hajnalpír felé röpít duzzadt Vitorlám.
Sugaras őszi nap, 1938 [86.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44370
|
Marconnay Tibor
ÚTIFŰ
Az utak mentén áll az útifű.
Akár a harmat, olyan egyszerű.
Üde csepp folyik át a levelén.
S megcsókolja a rács mellett a fény.
Lekaszálják, mikor múlik a nyár.
S a szagos széna közt hervadva vár.
A szél szárítja lándzsás levelét.
S a nyavalyát gyógyítja. Ez elég.
A madarak falják a magokat.
S az ég felé lendítik magukat.
Oly egyszerű. Én szeretem. Nagyon.
A betűket nevében, bámulom.
Kóstolgatom az űt, az ít, az út.
És máris messze visz a konok út.
Az idők kertje, 1938 [32.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44369
|
Marconnay Tibor
BUDAPEST ÉS AQUINCUM (részletek)
I.
MEGÁLLOK A DOMBNÁL
Megállok a dombnál. Fémes-kék a nagy égbolt,
szelid az esti lég, a pipitér. S a sok
hegy és halom körül, – mint pihenő sasok
sötét szárnya, – idéz egy álmot, amely rég volt.
A Nap lassan lement. Az erdő csupa vérfolt.
Nézd: árnyak közt mező. A repce lángol ott.
Túl meg a pesti fény. A sikátor halott.
Gyorsan tör föl az éj. Minden színfalat széttolt.
Narancsszínű, izzó, lila felhők színét
keveri a szellő. Melegszagú a rét…
Én már a föld s az ég írását kibetűztem.
Zizeg a fű. Tücsök cirpel. S gyorsan lehull,
mint űzött, suhanó madár, nyugtalanul
a falevél, amely meghalt a nyári tüzben.
Az idők kertje, 1938 [26.]
II.
MEGNŐTT AZ ESTI TÁJ…
Bodor Aladárnak.
Megnőtt az esti táj. Már éles-vonalú.
Tömör s nyulánk a Vár. A gyöngyös Dunaparton
sáfrányszínpikkelyű és barna a nagy alkony.
Szól a tárogató: tüzes és szomorú.
A vadgesztenyelomb alatt hűvös ború.
Virágokkal kevély a víz fölött a balkon.
Nyűtt hegedűn rejtett falvak panaszát hallom.
Egy hölgy kívánta így. S feledve a falu.
Ezer csillag kacér a kóbaltszínű égen.
Völgyében Budapest tündököl hófehéren.
Itt-ott a trópusok színével tüzveres.
Fenn a Citadella: mint erőd: Marokkóban.
Én meg oly mámoros vagyok és olyan józan,
mint dzsungel tigrise, amely prédára les.
Az idők kertje, 1938 [27.]
III.
MARGITSZIGET (A holdfénytől fehér…)
A holdfénytől fehér úton valaki vár.
Az orom s a halmok elébe letérdeltek.
Csupa kéklő palást. Nem érzi már a terhet,
nyomorult zúg terhét. Itt a fény nem sívár.
Előtte a mesés, bársonypuha határ.
Hidon túl, palotán, tömjénes zászlók lengnek.
Látja kupoláját a gőgös parlamentnek.
Pislákol pázsitján a szentjánosbogár.
E végzet szigetén a fémes-zöld s a bordó
fácánkakasok és a messzire rikoltó
pávák pihennek már. Csupán a lomb susog.
A lomb, meg a folyó. Most egy varázsos ablak,
s egy csillag távoli partok felé mutatnak,
hol borzongnak a kék s a barna ciprusok.
Az idők kertje, 1938 [27.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44368
|
Marconnay Tibor
TÉLI ERDŐ
Pihenő rengeteg szürkés csipkék alatt.
Lepergő levelek nemrég oly gazdag törzse
Többé semmit se ont. De fák sorába tör be
A téli ég-azúr, s a bíbor alkonyat.
Zúzmarás minden ág, de Földjén avar ad
Megőrző meleget Holnapra. Fagyos rögre
Huppannak dermedőn, karmosan és zörögve
Fácánok, meg a más megriadt madarak.
Pompázó tollak és rókák bozótja most vad,
Puszta, sivár s a szél dúl-fúl; és lassan olvad
Az árkokban a hó; – zizzen a rőt füvön.
S egy behemót kanász a mezőn fújja tülkét; –
Piros haván a Nap jelzi, hogy visszajön, –
Rezgő rengetegén csipetnyi reményt küld szét.
Sugaras őszi nap, 1938 [78.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44367
|
Marconnay Tibor
KÁNIKULAI ALKONY
Izzadsz; és tompulón világoskék az égbolt,
Lehajol most a Nap, s küllőként szórja ránk
Ádáz sugarait, – szoknyádon rózsás fényfolt, –
S az ég alja felől a szikra és a láng
Felfröccsent, magasan, ily izzón bíbor rég volt
A felhő-karaván; – és vibrál, szinte ráng
Fa s ezüst levegő vakító, mindent szét-old; –
Csak erdő mélye ád hűvös mohát alánk.
Fák rácsai mögül látsz kolosszális fánkot,
Tested fölött a zöld ernyő csak áll, s alul
Smaragd közt aranyat hint fehér húsra; – rángott,
Mert szellő fútta; így pár sárga lomb lehull; –
Szétbomlik, s nyakadon aranylik hajad: – tűzd föl; –
S most: – ne úgy mint a lomb, – mely meghalt, nyári tűztől.
Sugaras őszi nap, 1938 [76.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44366
|
Marconnay Tibor
POMPÁS ŐSZ
Pest már agyagszínű, környéke palakék; –
Itt meg csupa parázs: völgyek és ormok bokra,
S te gondolhatsz csupán sápadó angyalokra,
Mert ugrálnak a fán a fázó cinegék.
Sárga s dohányszínű diófánk lánggal ég; –
Az elmúlás miatt oly átható a pompa?
Sötét-bíbor-vörös lomb kúszik lugasokra,
Így kíván tetszeni minden, ha itt a vég?
Tarka falevelek meredten szellőt várnak,
S úgy libbennek le rád, mint rózsás madárszárnyak;
Szilfák s nyárfák során menjünk, erdőbe, át; –
S a nyírfalomb, – viasz, s rózsaszín láng van abban, –
Reád már szórja szét pirosló aranyát,
S borzongsz leánykori álmoknál gazdagabban.
Sugaras őszi nap, 1938 [75.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44365
|
Marconnay Tibor
ŐSZTŐL A NYÁRIG (részletek)
VII.
MILY HALOVÁNY IDŐ…
Mily halovány idő! Az árkokban, a tar
jegenyesor alatt sárga a nyarunk lombja.
Az ég ívén fakó felhő húz át borongva,
zizeg az árva fű és zörög az avar.
A szél a régi dalt halkan, dudolva mondja.
A gaz minden odút és sok sirt betakar,
s mikor az ernyedt táj már semmitsem akar,
palástot ejt a hó a távoli oromra.
A park, az ódon ház s a rózsatő csak áll.
Remélve, hogy hamar suhan el a halál.
Göndörödik a füst, duruzsolnak a kályhák.
A várkisasszony meg az almaszínű rét,
hosszan elnyúlva és álmosan, egyre várják
a szerelmes Tavasz kipattanó rügyét.
Az idők kertje, 1938 [19.]
X.
HULLÁMZIK A MEZŐ…
Hullámzik a mező virágos, zöld tava.
Reszketnek a fehér, izzó, porzós virágok.
Egy új élet szirmát csudálom. Itt megállok,
s a könnyűszárnyú szél hímport sodor tova.
Rügyek, csipkés bozót és fürtös orgona
röpítik a zsongó, vágyamtól bátor álmot.
Itt tegnap a kigyúlt hajnal felé kiáltott,
midőn szökellt a szűz, ki el nem ér soha.
Leszáll az éj, csóvás csillag futott az égen.
Tavaszt imád tűnő szerelmese szemében,
akire új termés kévéje, búza vár.
E búja-illatú tájon, ki szedni nem mert,
megy… a hegykúp azúr, lángol a láthatár.
Most hódíthat csak ő ormot és messze tengert.
Az idők kertje, 1938 [20.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44364
|
Marconnay Tibor
RAGYOGÓ ŐSZ
I.
MINT AMIKOR MELEG…
Mint amikor meleg szagot sodor a szél
s megreszket a cimpád, oly boldogan veted
rozsdavörös dombra kéklő tekinteted;
barna szántóhoz ér az erdő szélinél.
Izzik a csúcs, a lomb iramló lángban él.
Dagad a szőlőtő! Nézd csak a szüretet!
A forrongó mustból holnap már bor lehet.
Mézes az őszi fény, még messze van a tél.
De borzong már a szép rózsa, kelyhébe fú
a szél, a domb ölén tépi a halkdalú
szellő és szétviszi a sárga szirmokat.
Úgy zizeg a szirom, mint rajtad a selyem.
Tekints reám mohón, mámorral e helyen,
viaszszín és piros, lángragyúlt fák alatt.
Az idők kertje, 1938 [12.]
II.
MILY SZÉP AZ ŐSZI TÁJ…
Mily szép az őszi táj! Tarkán ragyog a lejtő.
A lég csupa sugár… zamatos ízű lett.
Duzzad a kövér tő, zeng a harsány szüret.
Villan az arany must és forr a búfelejtő.
Szánt a komoly paraszt. Erdő szélére lejt ő.
Csillan az ekevas, virágos az üreg.
Vihognak a víznél játszó, nyulánk szüzek.
Szálló madár fölé a kéklő végtelen nő.
De fonnyad a mezőn a gyenge őszi fű.
Most az egész világ mámoros, dús-ízű.
Piros kelyhet kutatsz emlőformájú halmon.
Veled megyek. Együtt kössük a csokrokat.
És míg a távozó hegedűk húrját hallom,
a vágytól vakmerő, meztelen csókod add.
Az idők kertje, 1938 [12.]
III.
LASSAN MEGY A LEÁNY… (Szüretidő)
Lassan megy a leány, az erdő fútva lángol.
Rőt csúcs körül a kék, a mennyei derű.
Zokog völgyek felől, ujjong a hegedű.
Szőlődombon lobog a gyöngyházszínű fátyol.
Bölénynyakú vadon és nefelejcsszín távol…
Almánk s a csillogó levegő borízű.
Arany s piros lejtő fölött a gyönyörű
égboltozat. Igyál e vidító kupából!
A halmok közt meg a fényszóró pagonyon,
olykor egy-egy árnyék, nyúl, avagy őz oson.
Messze húzódnak el a fénylő szántóföldek.
A smaragdszínű fű fölött a lég remeg.
Dagad a súlyos fürt, csillannak a szemek:
minden szemben egész világok tündökölnek.
Az idők kertje, 1938 [13.]
IV.
– KIVONULÁS –
Szabó Lőrincnek.
Gyerünk! A kaptatón! Ne nézz a völgybe vissza,
oda, hol már fakón settenkedik a tél.
Itt izzik a bogyó, sáfrányszín a levél.
Erős hitünk e táj, nem csak pompás kulissza.
A hősi Nap az ősz könnycseppjeit fölissza.
Az erdő avarán, fénylő bozótban él
a dús termés. E fák sűrű színeinél
gyújtóbb tüzet ki lát? E gyertyák lángja tiszta.
Jer hát! Hágjunk kevély bozontos csúcsra föl.
Surran a gyík. A kék égbolt ívén a mesgyék
csillámlanak a hegy ormán, mely csupa fenség.
Piros, arany és zöld zászlókkal tündököl
az eleven erdő! Míg odalenn a város
fölött a gőz immár fojtó lett és halálos.
Az idők kertje, 1938 [13.]
V.
PEST MÁR AGYAGSZÍNŰ…
Pest már agyagszínű; környéke palakék.
Itt nézem. Lángol itt völgyünk s az ormok bokra.
Mit gondoljak újból a sápadt angyalokra!
Ugrálnak a fenyőn a fázó cinegék.
Tüzes a szilfalomb és lassanként elég.
A távoli létből kiált e ritka pompa.
Ne habozz hát tovább. Térj, boros lugasomba.
E hivalgó, színdús szimfónia: a vég.
A meredt, sárga fák lombjai szellőt várnak.
S hullnak arcod felé, mint csüggedt madárszárnyak.
Hagyjuk e zöld kocsmát és fasorunkon át
csörtessünk az erdő szélén s a rengetegben,
mely lassan, tündöklőn, az álmaidnál szebben
hinti lábunk alá színtiszta aranyát.
Az idők kertje, 1938 [14.]
VI.
MILY ISMERŐS E TÁJ!…
Mily ismerős e táj! Versembe zárt… Nyugodtan
szálljon most hát felém vad ritmusod s a rím.
Hadd ringatózzam már a más hullámain.
Zöld asztalnál. Ha szólsz, örömöm lángralobban.
Soraidat idézd. Én álmodom dalodban.
Kedves barátom! Élj soká: a Tokajin.
Tűz a piros sugár! Tűnjön a lomha kín!
Ma derűs a világ. Egészen átkaroltam.
Csordultig a pohár! A jó nap néz reánk!
Rőt lombját tündöklőn hullatja őszi fánk.
Tekints völgyünkön át szikrázó ablakomba.
Peregnek csillanó fűre a levelek!
Oly szép, oly meleg és szelid a sárga pompa,
hogy ma és örökké: mindenkit szeretek.
Az idők kertje, 1938 [14.]
VII.
AKÁRMILYEN VIDÁM…
Akármilyen vidám léptünk, a szürke pára
kísér, más ősz, mint a tegnapi, mely dalolt.
Látod: a körtefák szívforma lombja holt.
Kékesfehér opál borúl a hegy csúcsára.
Borzong a táj, mi is borzongunk nemsokára.
Piros bozót helyén, mely túlgyönyörű volt,
nem rezzen már csupán pár olajbarna folt.
Gyönyörünknek sajgó fájdalom lett az ára.
Túl a völgyön sötét az erdő, mint az ón.
Kiviggyan még a Nap, de aztán sápadón,
Messze száll, magasabb és más vadont vigasztal.
Szeressünk! Elemészt a halál, ha nem él
bennünk az Igazság, amellyel a levél
föltámad a rügyből, virul az új Tavasszal.
Az idők kertje, 1938 [15.]
VIII.
MÁR CSÖRÖG A LEVÉL…
Már csörög a levél, meg a tar fán a szarka.
Csitul az őszi szél és újra zúgni kezd.
Széthulló lomb meg ág duzzasztja az ereszt.
Arany vadonba lépsz, kövér, zörgő avarra.
Az erdő szőke nő, magányos hős a tar fa.
Amott a völgy: falú, víg mező, bús kereszt.
A didergő vidék már vadlibát meneszt.
Fenyőtől zöld a csúcs, tölgyétől rozsdabarna.
Türelmes volt az év. De hamar kandalló
tüzén sziszeg a fád, parázs lesz, lángoló
visszfény a bükk s a cser, bár viharral vitáztak.
Nézd, a vidám lugas mily szomorú ma már.
Villan a dús mesgyén a szép, végső sugár,
és súlyos lomb födi könnyű lakát a nyárnak.
Az idők kertje, 1938 [15.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|