|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44359
|
Marconnay Tibor
GUGGERHEGYEN
Fűszagú, fűszagú, fűszagú föld!
Fenyők között fűvön barangolok,
Fénylő tisztásról nézem hegyek karéját,
Árad a gyanta-illat s közel szökellnek
Pici sáskák és óriási tücskök,
Lila bozót messziről puszta szirtje világít,
Fölöttem kéklik az ég: – mámorító! mesés!
Kár volna most szabállyal fékezni vérem és versem.
Sodor a Természet engem s nincs más törvényem, csak az,
Remélem így is megtalálom majd mindig a
Szerszámom: plántálni az ember szívébe a füveket!
Olyan vagyok, mint a fenyő, mely szirt, szakadék fölött
Nyúlik magasra, és mint a zuhatag,
Gátakon áttörve zuhan az szakadékba.
Ugyanaz a tűz buzog ereimben, mely alkonyatkor
Piroslik égi sátron, olyan boldogság
Időz bennem, mely a nyári égbolt azurján ömlik el,
S remélem, sohasem fogok megrokkanni, hanem
Mint a fenyősudár s a Természet, amely akarja, hogy
Igazán szóljak, erőt ad, készséget, minden hangot
Kidalolni magamból, minden igét
S alázattal rázom koronámat viharban,
Széthintem magjaimat, eltékozlom díszemet,
De egészen sohasem s ha szellő megráz, vihar cirógat
Megtalálják majd a talajt, humusznál terményebbet,
Plántálni az emberi szívekbe a füveket.
Sugaras őszi nap, 1921 [20-21.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44358
|
Marconnay Tibor
ERDŐ SZÉLÉN
Erdő szélen, a lágy lejtő halmán
Mámort ontó szőlőlevél piroslik,
S érdes cserfalombok barnák a halálban,
S a nyírfa lenge lombja sápadón világol.
Lélegzet-fojtó csöndben állsz velem,
Roppant nagy fénylő kéklő, ég alatt,
Világító zöld rétre jössz velem,
És afölött aranylik most a Nap…
Hallod a félénk szaggatott madárdalt,
A drága dalt, amely elvétve zeng?
És hallod-e , hogy hull a dér a fáról,
Akárhogyan halt meg a levele?
Oh hallod-e, hogy hull a dér a fáról,
Hatalmas csöndben pici jégcsapok
Olvadnak mozdulatlan… Csak a mi
Habszín lehelletünk hullámzik a világon…
És hallod-e, hogy hull az árva fáról,
A fájó gyöngy, melyben Világ világol?
Sugaras őszi nap, 1921 [14.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44357
|
Marconnay Tibor
SZABAD SZONETT
A smaragd-sugarú új erdő hálót mintáz
finoman friss fűre s tavaszi tündöklés van tavalyi tönkökön.
Örülj dagadó nagy szívem, hiszen már nincs más
elmúlás számomra, mint a mit fénybe von az alkotó szent öröm.
Lágy lombtól világos ágon a harkály hintáz
s a pacsirta dala trillázva száll föl, száll föl égre és végre fönn
ujjong és örülj dagadó nagy szívem, nincs láz
mellyel nem lendítene örök új tavaszok tornyaira alkotó szent öröm.
Utánozd a madarakat: nézd hogy kapirgálnak a viruló vetésben
s a szelíd őzeket, amint szaladnak a csattogó csaliton.
most teljes lesz a termés, eme nagy tűzben megértem.
Hajrázzon új lázt a hajnali vágy, szűzi harmat, most azt iszom
s mint ittasa a tisztaságnak, szilaj lángnak minden ördögön
kimutatja erejét örök új tavaszok tornyaira felszökő szent öröm.
Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven) |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44356
|
Marconnay Tibor
FALUSI ALKONY
Jegenyék álmos délcegen állnak őrt a határban
s beljebb borús, karcsú fenyők nyúlnak az ég felé.
Az ég minden perccel sötétebb,
halkabban duruzsol a munka,
az árny a lombról lágyan hullva
a földön szélesebbre éled.
Gőzgépből gyéren göngyölög
a füst s a fehér fal fakó,
már szürkületbe olvadó
a ház, a kert, s a barna rög.
Kunyhóik előtt csendben ülnek
az asszonyok: az alkony árnya
hull egy-egy szoptató anyára
s a tárgyak lassan elmerülnek.
Halkan kúszó és áradó
sötétben egy kuvasz vigyáz,
míg láthatatlan leng a láz
hol békadaltól zeng a tó.
Borús imádkozó fenyők nyúlnak az ég felé
s jegenyék álmos délcegen állnak őrt a határban.
Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven) |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44355
|
Marconnay Tibor
CSILLAG, HOLD ÉS NAP
Szendergés lehelete leng a dús koronájú pompázó kerteken
s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:
testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem.
A méla hold áttörve ködön s felhő-foszlányokon fölöttem ellebeg
s a csillagok csodálatos rendezett sorban törnek a zenit felé...
Mily jó az ős székely Csaba útjáról szóló igazság: folyton figyel rám
s a fenségesen méla ködbe tűnt világegyetem simogatja szívemet.
Úgy-e, én vagyok a jövő csillaga, melyen majd egykor Csaba király átlobog?
Úgy-e, én vagyok a gyökérből virulásba táruló ígéret láncszeme?
Szép és szent remény szárnya lendíti szívemet az égkupolához,
de én vagyok a múltak holdja is és bennem fájnak a fátyolos könnyek
s nehéz siralmaim súlyával kell, hogy sorsom márvány ölébe repüljek!
El nem múló dicsőség gyötrelmes gyönyöre ég a húsomban
de kell, hogy acélosan győzze a lélek a halálos gyengeséget.
Íme a sötétkék kristálykupola mint izzásban megtisztult üveg
gigász-békéjével ráborul nyugtalankodó testem atomjaira
és nehéz lelkem borús sóhajait csitítja a Mestermű,
melynek józan homlokáról biztatón pattognak a szent tüzek,
s e csillagok szikrái ujjongva üdítik a földi rokont.
Szendergés lehelete leng a dús-koronájú pompázó kerteken
s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:
testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem,
s a világ zsongó zenével történik és az éjben sincs megállás,
de ég és föld kellett: kipattantani a nagy jövő terebélyes dönthetetlen törzsét.
Íme, az előttem gyönyörben szunnyadó vak világ szerelmeskedései
s a magam által behabzsolt mámorok csorduló gyümölcse
s régmúlt szüretek bacchusi tobzódásai támogatják tomboló igazamat.
Mindenből öröm csordul s parancsom, hogy buzdítsak és szítsak föl minden örömöt,
a minden örömét és a legölelőbb mozdulat valóságát...
Mindenkit az öröm hatalmas horizontjára parittyázok szavaimmal,
hogy mikor majd a véremben megindult jelen napja kibukkan,
áthatolhassak minden homályon értelmes sugarát osztva.
Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven) |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44354
|
Márai Sándor
MÁJUS
Öthónapos
megdagadt kis hasával
csöndes terhét végigviszi az áradt
mezőkön; óvatos
akkordot vágnak
hárfázó fák szikár karukkal
a légbe
botticellis
ütemre a vizek lassabban mennek
teltebb
sodruk fölött eláll alélt szél
mint egy
félignyitott szájon elaludt dal.
Testet ölt [12.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44353
|
Márai Sándor
MENNYBŐL AZ ANGYAL
menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
Halotti beszéd, New York, 1956 [259-261.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44352
|
Márai Sándor
HALOTTI BESZÉD
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!”…
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”
De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –
Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”
Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A radioaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.
Halotti beszéd, Posillipo, 1950 [256-258.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44351
|
Márai Sándor
SARJAK
A nap nekünk van mégis,
nekünk a kényelmes házak,
nekünk a zöld föld, az ég is,
a nagyúri kávéházak,
a nagyurak karszéke,
jólesik ülni benne,
a Föld tán nem is lenne,
ha mi nem lennénk érte,
mily boldog, aki lát:
a reménykedő nagyanyák,
örül nekünk a világ
s csinosítja magát.
A tengert az isten nekünk kitalálta
s a jó időt is, a lombot a fákra,
földek a magjuk, kagylók a gyöngyük
nekünk hordják. Köszönjük.
Az egyszeregyre s hogy a Föld forog,
rájöttünk. Mi nagyon okosok
vagyunk. Hajunk fölött tétova dallal
a szél tovahajt friss nyári lombot,
nevetve szültek szőke nők, bolondok,
vihogva és egészséges fogakkal.
Mondják
apáink is éltek
hordták
őket is a rétek:
lehet
Halotti
beszéd,
1921
[72-73.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44350
|
Márai Sándor
ŐSÖK
Mi már intünk a messziből
sáfrányos csipkekeszkenőkkel
bennetek lüktet az idő
nektek még politika, nő kell
a vágy a régi, egyre egy, de mi már tudjuk, egyre megy.
Mi lelógunk a falakon, zárt szájjal és hallgatagon
ki jön kérdezni minket?
A játékok örökös, eltámolyog az örökös
portréink előtt színtelen s kopog léptén a cinterem
egykedvű úri törvényt
a hold barokkúl benevet és megreccsen a kerevet
szerelmes nő s férfi alatt, friss kéjt kopog a pillanat
mi nevetünk: mi tudjuk
a körmünk nő a földbe lenn, ti sétáltok a zöld elem
pázsitján: de mi várunk
csipkegallérunk elfakult, hozzánk jön úgyis, aki hullt:
mert mi vagyunk a múlt!
Halotti beszéd, 1921 [72.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44349
|
Márai Sándor
A ROKON SZÓL
Én mentem az úton,
a nap engem világított,
nem volt lejtő, s domb,
egy sík térre befont
egy áhított titok:
hogy vagyok s ezt tudom.
Testvéreim, ti fák
vagytok, ti lombos templomok!
és van egy elfutó vonat:
hallom peregni sorsomat
mint régi órán a homok
hull rajtam át a világ.
Tagom egységre mozdúl lombotokkal,
fák – miket egy erő kerget, vonat!
szelepce fütty s elcsukló korcsma-bordal,
őszdélutáni úszó tiszta csend:
a világ bennünk egyre visszacseng!
Itt minden lázadás hiú – hiába
a dolgok titkos füttye köt le,
nyugodj bele, porszem a rögbe,
egy egyszerű és jó harmóniába.
Halotti beszéd, 1921 [83.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44348
|
Márai Sándor
A HERVADÓ VILÁG
I.
Az éj megóvott benned minden csöndet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzét két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.
A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!
A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mint a tenger,
ha felhúzza a hold, egy telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.
II.
Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.
Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,
én sose tudom, e szerelmi kardal
nem tréning-e egy eljövendő vershez?
sose tudom, lüktet-e benne élet,
hit és erő, benne ver-e a vérem?
Vagy hiú, kapkodó kísérlet
emberen, világon, téren?
A hívők boldogak, övék a jó rész,
a hallgató növények boldogak,
a kutyák üde csaholása boldog –
a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,
akiknek titkos százarcuk a dolgok
egy maszkja alatt mutatják meg priméren
céltalan királyvíz a gondokat
emberen, világon, téren.
III.
Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!
Sétánk zenitje ez a domb.
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp
legördült kövér arcán a földnek.
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,
a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:
mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát
Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.
Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.
Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc s az ember elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: a föld, a víz, emberek,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felelt:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg egy isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén –
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodort két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.
IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyen lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.
A tagjaid mind kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.
Halotti beszéd, 1921 [68-71.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44347
|
Márai Sándor
AJÁNLÁS
Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.
Halotti beszéd, 1921 [68.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44346
|
Márai Sándor
ZSOLTÁR
A gyönyör fáj
Kéjes a bánat
Erős sodrával
Örökre árad
Ha elhord messze
Visszahoz egyszer
Mély folyóteste
Úgyse ereszt el
Partok dalolnak
A fák jó zöldek
Ne bántsd a csöndet
Ki gondja a holnap?
Karikakörbe
Útját e görbe
Pályán tán járja a föld, talán nem
A célt ne kérdjed
A nap talán áll
Az élet régibb
A halálnál
Ámen
Halotti
beszéd,
1921 [46.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44345
|
Márai Sándor
FÜZÉRTÁNC
Voltam.
Idő s történelmi napok
felületén kit pergettek a percek:
pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,
mégis vagyok, vagyok, vagyok!
Halotti beszéd, 1921 [47.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44344
|
Márai Sándor
IGEN!
A pléhkrisztus lóghat szomjasan az út mentén, a kereszten:
a csorda csak jön jóllakott rengéssel a mezőkről,
vékony kis patakok fehér sávja csillog a szántókon,
a gazda fütyörész. Karját megfonja melle fölött,
s dolgozik benne egy maréknyi erős élet, s hallgatja mint hallgat az este.
A magvak iparkodnak a földben s az asszonyok méhében
édes gerjedéssel. Minden rendben van a világon.
De mellem összeszorítja a fájdalom s fölvetett fejjel
dacoltan a vonuló csorda között fölszólok a szomjas
pléhkrisztusnak, míg szememből kitolakszik a könny:
– Igen!
Halotti be-
széd, 1921
[44.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44343
|
Márai Sándor
ANYA
Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?
Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.
Szobákban, éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,
és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.
Összegyűjtött versek, 1921 [39.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44342
|
Márai Sándor
A HÍVŐKHÖZ
A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:
tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:
célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,
nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.
Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?
Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,
elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:
higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.
Mi összegurult esőcseppek: emberiség,
egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,
valami titkos kohézió összetart minket mégis.
A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,
el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,
valami titkos kohézió összetart minket mégis.
Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]
|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44341
|
Márai Sándor
AZ ÉGEN FÖNN MEGÁLL A HOLD
Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megáll a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.
Halotti beszéd, 1918. október 9. [269.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44340
|
Márai Sándor
HEGYEK, ERDŐK
Milyen
ilyesztő egymagadban ilyen
merev fák, merevebb
hegyek
között.
A zöld
szentjánost meg ne öld
mert isten világít
rád itt –
ne fuss előle.
Dőre
ostoba szóra ajkad ne nyisd
szitál az égi liszt
a köd
a csönd.
Örök
s tökéletes vagy egymagadban
s a két karod
az erők
eredője.
Összegyűjtött
versek, 1917
[16-17.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44339
|
Márai Sándor
HALLGATÁS
amelyről a költő utólag mímelt szavakat mond kedvesének
Nézd, most lépett be a szobába
az este árnya,
Csönd.
A bútorok halk lelke sóhajt
hosszú sóhajt,
Csönd.
Forró képeknek színe vásik
a bőrszék ásít,
Csönd.
Kis szíved lüktet, ajkad néma,
kezed béna,
Csönd.
S hallgat a bús tik-takkú óra
nyugovóra
Csönd.
Halotti beszéd, 1917 [23-24.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44338
|
Márai Sándor
SEMPER IDEM
Már rámtalált megint, amit kerestem
és kielégült messzeségbe
sodródott a tegnapi énem,
a gazdagságom, szegénységem
furcsa káosza:
játékos kéz ossza
számomra a lapot,
most, lám, boldog vagyok:
ez oly hirtelen s édes ájulás,
e szédülésben eltompul a tegnap
friss lüktetése,
a vágyó tegnapé,
a dolgos tegnapé,
a ma után törtető tegnapé –
s a ma nem több, mint lomha kanapé,
melyen lustán s kéjesen elterülök
s nem dolgozok
nem is örülök
és szunyókálva s nagyon üresen
álmos szemmel
a holnapot lesem.
Halotti beszéd, 1917 [19.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44337
|
Márai Sándor
RAPSZÓDIKUS TAVASZ
A hold magasan járkál
és véresen lebámul
olyan, mint torzó bálvány
és szegény szemed kábul
és szegény orrod lázad,
füled neszez a csöndre
s a fák tavaszi lázban
mind kibuggyannak zöldbe.
Már félkilencre jár tán,
lézengenek a járdán,
a kávéházban égnek
fehér és tompa fények.
Mily magányosan járok
és senkire se várok
kezem szívemre tettem
és beszélgettünk ketten.
Dadogva kérdez engem
és számadásra híva,
a sok tavaszi esten
mért ültem itthon ríva?
Párnám miért haraptam
és miért nem szerettem,
randevút sose adtam
zöld fűbe sose estem.
Talán jobb is, hogy így van,
hogy úr – magam maradtam,
hogy kölcsön sose kaptam
és hogy mindig csak adtam.
Én nem bántottam élőt
és nem bántottam alvót
csak beteszem majd csöndben
magam után az ajtót.
A gázlámpához állok
és játszom a botommal
meg egyéb tarka lommal
amim van: élet, átok,
fény, árnyék, s ami múlt már
kis elvetélt szerelmek,
a hold ott fönn az égen
s itt lenn útszéli lelkek.
Halotti beszéd, 1914 [11-12.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44336
|
Márai Sándor
KÁLVÁRIA
Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben
és minden fordulónál tünődve meg-megállok,
végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok
acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.
A három fagyos szentet didergi erre minden,
a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:
s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,
didergek s félek én is, bús, kóborló diák.
A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom
s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben
(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…
a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)
A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek
ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,
s köröttem sok halott, akik már ideértek –
én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.
Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt
és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem
s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt
színéhez volt hasonló és neki se kellettem.
Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm
és bizarr kalapom miért húzom szememre,
sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm
és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?
Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,
domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,
egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem
és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.
A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,
ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,
s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem
választott életem, hogy íme már milyen lett.
És elindultam lassan és ide föl is értem
s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,
…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,
mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.
S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,
elindulok most vissza, mert alkonyatra jár
és tovább kutatok a földi nagy titokban,
hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?
Halotti beszéd, 1914 [12-14.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44335
|
Márai Sándor
ÉNEK
egész egyszeri gondolatokkal s oly pointe-tal,
melyet sokan tartanak majd laposnak
Most – gyöngén ködös októberi reggel –
elmegyek én is az emberekkel.
Most úgy jönnek az emberek elém,
mintha hallgatnák valami mesém.
Most – ha jönne – egy szomorú ember,
cserélném életét az életemmel.
Most úgy adnék a fázónak tüzet,
mintha én is kaptam volna tüzet.
Most úgy nézek egy idegen arcot,
mintha sose harcoltam volna harcot.
Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,
egy percre nálam van a szeretet.
Most kérjetek, amit akartok tőlem,
most minden jóság gerezdben előttem,
*
(Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!...
…miért feleled rosszkedvűen: nem kell!...)
Halotti beszéd, 1914 [15.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44334
|
Mándy Stefánia
A CÉDRUS
Csontváryé
én nem kívántam szólani
a szó szólt
és hallgattak a fák a nagy kövek
páfrányos táj bámult az égi hegyre
arany mangófa ölnyi zöld tövek
e buja föld itt nem az én világom
a cédrust láttam most már visszavágyom
áldott kopárság még adj még erőt
a vizek szélén van az én lakásom
ahová inni jár a szarvas és az őz
örök időn vontam keskeny csapásom
s ha úgy van hogy a halál megelőz
most nem tudok már többé nem születni
most mindig új életre eljövök
lágy talpaimba szegeket veretni
tehozzád szólni élteim levetni
új s új halállal sorsodhoz növök |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44333
|
Mándy Stefánia
CSAK CSILLAG Ő, CSAK LÁTOMÁS
A holdban él, a vízben él, halak, füvek között,
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdő megremeg,
sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag ő, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda,
hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
kibontja éjem tájain szelíd virágait. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44332
|
Mándy Stefánia
HÓPIHE KARÁCSONY
Kinézel a rácson
hópihe
karácsony
benézel a rácson
fehérke gyerek
rágcsál egy
kalácson
kékszemű gyerek
majszol egy
kalácson
a kalács
kerek
Benézel a rácson
barnácska kerek
zöldszemű
kisgyerek
rágcsál egy
kalácson
lesi a
telet
Kinézel benézel
hópihe
telek
szállanak
mállanak
szempillád
remeg
Időtlen múlása
hófehér hullása
meg senki
ne lássa
ha könnye
pereg
Gyöngye a göröngyre
elpattan a gyöngye
bámul a
kisgyerek
árnya se
rezeg
Könnyei függönyét
széthúzza mosolya
hóarcán suhan a
vidámság
sugara
meleg
Kékszemű zöldszemű
víg gyerek pille szív
hópihe
táncba hív
tavaszba
vezet
Szabad-e
bejönni
ide betle-
hemmel?
[38-39.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44331
|
Mandics György
TÉRMETSZET
Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót. Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,
pontosan így, pontosan itt már megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor. Mérei F. – V. Binét A.
Keresgélek önmagamban
mint folyófenéken –
Visszafojtott lélegzettel
merülök le mélyen –
Mintha itt már jártam volna
nem-tudom koromban –
Szétosztódom kontinensnek
sűrűsödöm pontba –
Hallgatózom – buborék száll
Nincs kiterjedésem –
Elvágtam a köldökzsinórt
Úszom a nincs-térben –
Érzik nyelvemen az idő-
erek vérsavója –
és elúszik lapáttalan
Ozirisz hajója –
Mint a raszterkép pontokból áll
össze ami szétment –
mégis dagad egyre jobban
nő emlékezésem –
Mint akin az elmebaj
vett tartós hatalmat
látom lüktetéseit
a csillag-anyagnak –
a Lét minden Ciklusát s a
Világkezdő Káoszt –
az Aranyfejű sáskát s az
árt mely fulladást hoz
a Nap végső perceit míg
kollapszusban robban
és az élet szertefutó
magvát érc-tokokban –
És tátogott és verdesett
mint fürjfiók kezemben
e Jelenési látomás
egyre sebesebben
míg megláttam azt az apró
vérrögöt alattam
mely úgy ötven év felé majd
megszorul agyamban –
és rám szökött a félelem
mely erre várt lesben
és széthullt az emlék-köd és
újra testre leltem –
Feküdtem az ágyamon sár-
hideg verítékben
tapintottam hallottam és
megdöbbenve néztem
hogyan indul el az idő
megy anizotrópon:
múltirányban fehéredő
kis hajszálrugókon – –
A megmérő idő [320-321.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44330
|
Malom Lujza (Arpadina)
A FÉRFIAK SZERELME…
A férfiak szerelme láng.
Magasra fellobog,
Vihartól él, vagy alszik el,
Túlságok közt forog.
A nő szerelme bolygó tűz,
Míg élő tárgya nincs,
És titkon senyvedő parázs,
Ha rajta a bilincs.
A férfiak szerelme tölgy,
Egy szirt vagy óriás.
De szétrombolja sors, idő,
Kicsiny vagy nagy csapás.
A nő szerelme könnyű nád,
Mindenfelé hajlong,
De mégis áll, és mindig áll,
A sors bármint borong!
Ámor kínja, mámora [30.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|