|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44349
|
Márai Sándor
A ROKON SZÓL
Én mentem az úton,
a nap engem világított,
nem volt lejtő, s domb,
egy sík térre befont
egy áhított titok:
hogy vagyok s ezt tudom.
Testvéreim, ti fák
vagytok, ti lombos templomok!
és van egy elfutó vonat:
hallom peregni sorsomat
mint régi órán a homok
hull rajtam át a világ.
Tagom egységre mozdúl lombotokkal,
fák – miket egy erő kerget, vonat!
szelepce fütty s elcsukló korcsma-bordal,
őszdélutáni úszó tiszta csend:
a világ bennünk egyre visszacseng!
Itt minden lázadás hiú – hiába
a dolgok titkos füttye köt le,
nyugodj bele, porszem a rögbe,
egy egyszerű és jó harmóniába.
Halotti beszéd, 1921 [83.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44348
|
Márai Sándor
A HERVADÓ VILÁG
I.
Az éj megóvott benned minden csöndet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzét két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.
A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!
A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mint a tenger,
ha felhúzza a hold, egy telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.
II.
Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.
Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,
én sose tudom, e szerelmi kardal
nem tréning-e egy eljövendő vershez?
sose tudom, lüktet-e benne élet,
hit és erő, benne ver-e a vérem?
Vagy hiú, kapkodó kísérlet
emberen, világon, téren?
A hívők boldogak, övék a jó rész,
a hallgató növények boldogak,
a kutyák üde csaholása boldog –
a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,
akiknek titkos százarcuk a dolgok
egy maszkja alatt mutatják meg priméren
céltalan királyvíz a gondokat
emberen, világon, téren.
III.
Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!
Sétánk zenitje ez a domb.
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp
legördült kövér arcán a földnek.
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,
a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:
mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát
Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.
Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.
Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc s az ember elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: a föld, a víz, emberek,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felelt:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg egy isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén –
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodort két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.
IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyen lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.
A tagjaid mind kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.
Halotti beszéd, 1921 [68-71.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44347
|
Márai Sándor
AJÁNLÁS
Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.
Halotti beszéd, 1921 [68.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44346
|
Márai Sándor
ZSOLTÁR
A gyönyör fáj
Kéjes a bánat
Erős sodrával
Örökre árad
Ha elhord messze
Visszahoz egyszer
Mély folyóteste
Úgyse ereszt el
Partok dalolnak
A fák jó zöldek
Ne bántsd a csöndet
Ki gondja a holnap?
Karikakörbe
Útját e görbe
Pályán tán járja a föld, talán nem
A célt ne kérdjed
A nap talán áll
Az élet régibb
A halálnál
Ámen
Halotti
beszéd,
1921 [46.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44345
|
Márai Sándor
FÜZÉRTÁNC
Voltam.
Idő s történelmi napok
felületén kit pergettek a percek:
pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,
mégis vagyok, vagyok, vagyok!
Halotti beszéd, 1921 [47.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44344
|
Márai Sándor
IGEN!
A pléhkrisztus lóghat szomjasan az út mentén, a kereszten:
a csorda csak jön jóllakott rengéssel a mezőkről,
vékony kis patakok fehér sávja csillog a szántókon,
a gazda fütyörész. Karját megfonja melle fölött,
s dolgozik benne egy maréknyi erős élet, s hallgatja mint hallgat az este.
A magvak iparkodnak a földben s az asszonyok méhében
édes gerjedéssel. Minden rendben van a világon.
De mellem összeszorítja a fájdalom s fölvetett fejjel
dacoltan a vonuló csorda között fölszólok a szomjas
pléhkrisztusnak, míg szememből kitolakszik a könny:
– Igen!
Halotti be-
széd, 1921
[44.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44343
|
Márai Sándor
ANYA
Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?
Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.
Szobákban, éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,
és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.
Összegyűjtött versek, 1921 [39.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44342
|
Márai Sándor
A HÍVŐKHÖZ
A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:
tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:
célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,
nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.
Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?
Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,
elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:
higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.
Mi összegurult esőcseppek: emberiség,
egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,
valami titkos kohézió összetart minket mégis.
A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,
el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,
valami titkos kohézió összetart minket mégis.
Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]
|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44341
|
Márai Sándor
AZ ÉGEN FÖNN MEGÁLL A HOLD
Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megáll a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.
Halotti beszéd, 1918. október 9. [269.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44340
|
Márai Sándor
HEGYEK, ERDŐK
Milyen
ilyesztő egymagadban ilyen
merev fák, merevebb
hegyek
között.
A zöld
szentjánost meg ne öld
mert isten világít
rád itt –
ne fuss előle.
Dőre
ostoba szóra ajkad ne nyisd
szitál az égi liszt
a köd
a csönd.
Örök
s tökéletes vagy egymagadban
s a két karod
az erők
eredője.
Összegyűjtött
versek, 1917
[16-17.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44339
|
Márai Sándor
HALLGATÁS
amelyről a költő utólag mímelt szavakat mond kedvesének
Nézd, most lépett be a szobába
az este árnya,
Csönd.
A bútorok halk lelke sóhajt
hosszú sóhajt,
Csönd.
Forró képeknek színe vásik
a bőrszék ásít,
Csönd.
Kis szíved lüktet, ajkad néma,
kezed béna,
Csönd.
S hallgat a bús tik-takkú óra
nyugovóra
Csönd.
Halotti beszéd, 1917 [23-24.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44338
|
Márai Sándor
SEMPER IDEM
Már rámtalált megint, amit kerestem
és kielégült messzeségbe
sodródott a tegnapi énem,
a gazdagságom, szegénységem
furcsa káosza:
játékos kéz ossza
számomra a lapot,
most, lám, boldog vagyok:
ez oly hirtelen s édes ájulás,
e szédülésben eltompul a tegnap
friss lüktetése,
a vágyó tegnapé,
a dolgos tegnapé,
a ma után törtető tegnapé –
s a ma nem több, mint lomha kanapé,
melyen lustán s kéjesen elterülök
s nem dolgozok
nem is örülök
és szunyókálva s nagyon üresen
álmos szemmel
a holnapot lesem.
Halotti beszéd, 1917 [19.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44337
|
Márai Sándor
RAPSZÓDIKUS TAVASZ
A hold magasan járkál
és véresen lebámul
olyan, mint torzó bálvány
és szegény szemed kábul
és szegény orrod lázad,
füled neszez a csöndre
s a fák tavaszi lázban
mind kibuggyannak zöldbe.
Már félkilencre jár tán,
lézengenek a járdán,
a kávéházban égnek
fehér és tompa fények.
Mily magányosan járok
és senkire se várok
kezem szívemre tettem
és beszélgettünk ketten.
Dadogva kérdez engem
és számadásra híva,
a sok tavaszi esten
mért ültem itthon ríva?
Párnám miért haraptam
és miért nem szerettem,
randevút sose adtam
zöld fűbe sose estem.
Talán jobb is, hogy így van,
hogy úr – magam maradtam,
hogy kölcsön sose kaptam
és hogy mindig csak adtam.
Én nem bántottam élőt
és nem bántottam alvót
csak beteszem majd csöndben
magam után az ajtót.
A gázlámpához állok
és játszom a botommal
meg egyéb tarka lommal
amim van: élet, átok,
fény, árnyék, s ami múlt már
kis elvetélt szerelmek,
a hold ott fönn az égen
s itt lenn útszéli lelkek.
Halotti beszéd, 1914 [11-12.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44336
|
Márai Sándor
KÁLVÁRIA
Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben
és minden fordulónál tünődve meg-megállok,
végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok
acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.
A három fagyos szentet didergi erre minden,
a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:
s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,
didergek s félek én is, bús, kóborló diák.
A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom
s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben
(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…
a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)
A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek
ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,
s köröttem sok halott, akik már ideértek –
én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.
Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt
és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem
s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt
színéhez volt hasonló és neki se kellettem.
Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm
és bizarr kalapom miért húzom szememre,
sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm
és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?
Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,
domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,
egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem
és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.
A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,
ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,
s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem
választott életem, hogy íme már milyen lett.
És elindultam lassan és ide föl is értem
s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,
…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,
mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.
S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,
elindulok most vissza, mert alkonyatra jár
és tovább kutatok a földi nagy titokban,
hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?
Halotti beszéd, 1914 [12-14.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44335
|
Márai Sándor
ÉNEK
egész egyszeri gondolatokkal s oly pointe-tal,
melyet sokan tartanak majd laposnak
Most – gyöngén ködös októberi reggel –
elmegyek én is az emberekkel.
Most úgy jönnek az emberek elém,
mintha hallgatnák valami mesém.
Most – ha jönne – egy szomorú ember,
cserélném életét az életemmel.
Most úgy adnék a fázónak tüzet,
mintha én is kaptam volna tüzet.
Most úgy nézek egy idegen arcot,
mintha sose harcoltam volna harcot.
Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,
egy percre nálam van a szeretet.
Most kérjetek, amit akartok tőlem,
most minden jóság gerezdben előttem,
*
(Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!...
…miért feleled rosszkedvűen: nem kell!...)
Halotti beszéd, 1914 [15.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44334
|
Mándy Stefánia
A CÉDRUS
Csontváryé
én nem kívántam szólani
a szó szólt
és hallgattak a fák a nagy kövek
páfrányos táj bámult az égi hegyre
arany mangófa ölnyi zöld tövek
e buja föld itt nem az én világom
a cédrust láttam most már visszavágyom
áldott kopárság még adj még erőt
a vizek szélén van az én lakásom
ahová inni jár a szarvas és az őz
örök időn vontam keskeny csapásom
s ha úgy van hogy a halál megelőz
most nem tudok már többé nem születni
most mindig új életre eljövök
lágy talpaimba szegeket veretni
tehozzád szólni élteim levetni
új s új halállal sorsodhoz növök |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44333
|
Mándy Stefánia
CSAK CSILLAG Ő, CSAK LÁTOMÁS
A holdban él, a vízben él, halak, füvek között,
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdő megremeg,
sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag ő, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda,
hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
kibontja éjem tájain szelíd virágait. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44332
|
Mándy Stefánia
HÓPIHE KARÁCSONY
Kinézel a rácson
hópihe
karácsony
benézel a rácson
fehérke gyerek
rágcsál egy
kalácson
kékszemű gyerek
majszol egy
kalácson
a kalács
kerek
Benézel a rácson
barnácska kerek
zöldszemű
kisgyerek
rágcsál egy
kalácson
lesi a
telet
Kinézel benézel
hópihe
telek
szállanak
mállanak
szempillád
remeg
Időtlen múlása
hófehér hullása
meg senki
ne lássa
ha könnye
pereg
Gyöngye a göröngyre
elpattan a gyöngye
bámul a
kisgyerek
árnya se
rezeg
Könnyei függönyét
széthúzza mosolya
hóarcán suhan a
vidámság
sugara
meleg
Kékszemű zöldszemű
víg gyerek pille szív
hópihe
táncba hív
tavaszba
vezet
Szabad-e
bejönni
ide betle-
hemmel?
[38-39.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44331
|
Mandics György
TÉRMETSZET
Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót. Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,
pontosan így, pontosan itt már megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor. Mérei F. – V. Binét A.
Keresgélek önmagamban
mint folyófenéken –
Visszafojtott lélegzettel
merülök le mélyen –
Mintha itt már jártam volna
nem-tudom koromban –
Szétosztódom kontinensnek
sűrűsödöm pontba –
Hallgatózom – buborék száll
Nincs kiterjedésem –
Elvágtam a köldökzsinórt
Úszom a nincs-térben –
Érzik nyelvemen az idő-
erek vérsavója –
és elúszik lapáttalan
Ozirisz hajója –
Mint a raszterkép pontokból áll
össze ami szétment –
mégis dagad egyre jobban
nő emlékezésem –
Mint akin az elmebaj
vett tartós hatalmat
látom lüktetéseit
a csillag-anyagnak –
a Lét minden Ciklusát s a
Világkezdő Káoszt –
az Aranyfejű sáskát s az
árt mely fulladást hoz
a Nap végső perceit míg
kollapszusban robban
és az élet szertefutó
magvát érc-tokokban –
És tátogott és verdesett
mint fürjfiók kezemben
e Jelenési látomás
egyre sebesebben
míg megláttam azt az apró
vérrögöt alattam
mely úgy ötven év felé majd
megszorul agyamban –
és rám szökött a félelem
mely erre várt lesben
és széthullt az emlék-köd és
újra testre leltem –
Feküdtem az ágyamon sár-
hideg verítékben
tapintottam hallottam és
megdöbbenve néztem
hogyan indul el az idő
megy anizotrópon:
múltirányban fehéredő
kis hajszálrugókon – –
A megmérő idő [320-321.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44330
|
Malom Lujza (Arpadina)
A FÉRFIAK SZERELME…
A férfiak szerelme láng.
Magasra fellobog,
Vihartól él, vagy alszik el,
Túlságok közt forog.
A nő szerelme bolygó tűz,
Míg élő tárgya nincs,
És titkon senyvedő parázs,
Ha rajta a bilincs.
A férfiak szerelme tölgy,
Egy szirt vagy óriás.
De szétrombolja sors, idő,
Kicsiny vagy nagy csapás.
A nő szerelme könnyű nád,
Mindenfelé hajlong,
De mégis áll, és mindig áll,
A sors bármint borong!
Ámor kínja, mámora [30.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44329
|
Málnási Levente
CSENDES, SZERTELEN EST
Akár még várhatnál, amíg
homály tolakszik be a házba,
s a függöny lassan elsötétül,
és félénken kigyúl egy lámpa,
megindulnak az esti árnyak,
a csöndben lágy neszek motoznak,
kezed nyugodt virág, kinyílik,
hűs enyhet kínál homlokomnak.
A város szundikál a ködben,
fecsegve röpülnek az álmok,
és szállni kezdünk újra mi is
emelnek könnyű léghullámok,
a glóriás ég meg se rezzen,
keringünk fenn, szabad körökben.
Agria. 2013. nyár [181.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44328
|
Málnási Levente
KÉPEK
1
Fehér a fény, vakítón árad,
Vibrálva hullámzik a táj.
Szikáran, elmosódó sorban
Szaladnak remegve a fák.
2
Lágyan ringó karjaikkal
Átölelnek most a lombok,
S álmos szellő libben lassan,
Szertehordoz minden titkot.
3
Néhány percre megfontoltan
Vad bozótos mély ölében
Éles hangon felcsipognak
Szürke tollú borzas fürjek.
4
Egy ág, egy rügy: egy szökkenés
Kicsike, zöldes pörsenés
Napfény becézi kedvesen
Szellő ringatja csendesen.
5
Savósárga már az alkonyat
Elvérzik gyorsan, itt az est.
S a komor holdra felvakognak
Szanaszét kószáló ebek.
Agria. 2013. nyár [181.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44327
|
Málnási Levente
APRÓ MÁJUSI KÉPEK
Hogy tündökölnek már mezeink, a nap
lágyan füröszt lankákat a fényben és
huncut tücsök pendíti húrját,
víg futamot gyakorol merészen.
Ujjongva pezsdül most a kamasz határ,
harsányan és büszkén pazarolja el
kincsét, a dús tavasz virágát,
száz szirom úszik a szélben árván.
Fülledt az éj, elülnek a csillagok,
érzéki csönd, meleg bujaság hevít,
s egymásnak áldoz minden érzőt
indulatos szerelemre szítván.
Ezüstdelej szállong: derüjét a hold
leküldte, nézd, hogy csillog a néma táj,
lankái nyújtóznak fehérlőn
s messze szaladnak a kékes éjben.
Agria. 2013. tavasz [121.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44326
|
Málnási Levente
CSÍKSOMLYÓ
Itt, ahol egykori székelyek elhullt vére piroslik
Bokrokon és füvek élén, fenyves zöld gyűrüjében;
Itt, hol a szél zúg fenn a tetőn és látszik egész Csík
Nap süti még Somlyó szép zöldjét, s lengnek a lombok.
Békés most ez a fenséges hely, távoli hangok
Mormognak csak a fülbe, kutyák csaholása se’ hallszik.
Álomból ébreszt fel érc-zengése harangnak,
Indul a lelkes, fellobogózott ünnepi tábor,
Úgy, ahogy akkor, vész idején indultak a harcba,
S vad tömegét a tatárnak hősen visszavetették.
101 vers és ének Csíksomlyóról [150.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44325
|
Málinger Zsolt
IDŐSZÖVŐ
Peregnek az élet homokszemei,
Minden perc egy lassú tánc.
Lassan szövöm az Idő fonalát;
Készül a végtelen, gyönyörű lánc.
Ruhát adok neked halovány selyemből;
Testvérem, rá jól vigyázz!
Végtelenség van beleszőve,
Minden szála az elmúlás. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44324
|
Maksay Albert
ÉJJEL AZ ÓCEÁNON
Az Óceánon szörnyű mély volt a csend;
Szél nem hárfáz a hab felett,
Sirály nem száll sikítva fent:
Az Óceán most szendereg
S álmán komor, zord hallgatás az őr.
– Kelet felé már elmaradt a part,
Nyugat felé a nap lement,
Körös-körül mindent homály takar:
Fent egyetlen csillagfény sem dereng,
Lent mindenütt egyforma víztükör.
A tévedt vándor, ha ráterül az éj,
Felnéz a csillagokra
És tudja, merre jár…
Itt: nincs előre, nincsen balra, jobbra
És hátra sincs, amerre visszatérj,
Itt nincs különbség és nincsen határ.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csak mélység van és fenséges magasság!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Itt nem segít tudás s megáll az ész:
A Semmi és a mindent bíró Nagyság
Egy pillanatra szembenéz.
De ez a pillanat: a m i n d ö r ö k k é,
Mikor a vert, vergődő, árva lélek
A vak sötétből önmagára ébred
S a semmi megnő végtelen körökké!
Oh, csillagtalan éjszakák és néma tengerek…
– Sötétség volt a mélységnek színén,
De, bizony mondom, láttam én:
Amint Isten lelke lebeg a víz felett!
Isten kezében [259.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44323
|
Maksay Albert
ESTE
Már őszre járt. Szeptember vége táján
Nagyon sárgára festett gondoláján
Az éj vizére szállt a hold.
Komor, sötét szőlőhegy volt a part.
Az ajkam tarka rímeket dalolt
S a csend a völgyben álmokat takart.
Nem volt ilyen szép még egy este sem…
Hisz’ egymásmellé állított Veled;
Csengő szerelmet öntött győztesen
Alélt szivem csodátváró tavára
S lelkem lakatlan, árva, néma vára
Kaput nyitott Neked!
Versek, … [109.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44322
|
Maksay Albert
ŐSZI ALKONYAT
Az őszi esték néha csodaszépek.
Nézd, nézd az alkonyt, a bíboros sötétet,
Amint haló fák dérverte lombú sátrát
Puhán karolja – s elomló haját rád
Borítja csendesen:
Ugy-e, nem láttál még szebbet te sem?
Óh, mennyi szépség van a csendbe rejtve,
Mikor lelkünk elől lehull a szavak csalfa leple;
Mondd: olyan órát valaki felejt-e,
Melyben ajkát az áhítat szent némasága lepte?
Csend lett; madár se szól; már nincsen semmi hang;
Csak messziről hoz valami halk sírást az est.
Azt hinnéd: késett, bús lélekharang?
– A szivemet, a szivemet keresd!
Hajnalt, aranynapot és vidám kék eget
Oh, dícsérjenek csak mások!
Enyém: a bánat, amit az őszi alkony festeget,
S a régi, néma búsulások…
Versek, … [105.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44321
|
Makkai Ádám
MAGYARORSZÁG NEVÉRE
Neved Arkangyali Rendek
ragyogóra aranyozzák –
neved édes, neved áldott,
gyönyörűszép Magyarország!
Ki nem ért meg, ne dicsérjen!
Ki nem áld meg, ne is értsen!
Aki hangod sose hallja,
ne kívánd, hogy elítéljem.
Neved ember-kezű szívek
az erőre alapozzák –
neved édes, neved áldott,
gyönyörűszép Magyarország!
Ne dicsérjen, ki nem áld meg.
Ki nem ért meg, ne is áldjon.
Hatalommal ha le is dúlt,
neki rosszabb e világon.
Ha ki olvas: neved könyvét
az igazságra lapozzák!
Neved édes, neved áldott,
gyönyörűszép Magyarország!
Ki nem ért meg: belehaljon!
Szava semmis, szava ósdi.
Lepörögjön – takarodjék,
aki nem... idevalósi!
Nem az osztály, nem a vallás,
nem a faj kell e vidéknek –
az az ember, s az a testvér,
akiben magyar – a lélek!
Neved elszánt, neved érces,
neved Isten maga írta
– tizenötször millió szív veri –
nem sárga papírra.
Neved édes, neved áldott,
neved elszánt Bibliája:
nem erős az, aki adja –
a legény az, aki állja!
Hatalommal te ne társulj.
Ne vakítson soha méreg.
Te kibírtad, te legyűrted:
neked dolgoztak az évek.
Ha kivénült ez a század,
de a poklot te kibírtad:
szabadítsd fel te a foglárt –
szeretetre te tanítsad!
Neved elszáll csuda-szárnyon,
fiait meglepi sorra:
kiragyogsz a nagyvilágban
a határt is letiporva!
Neved Arkangyali Rendek
ragyogóra aranyozzák –
neved édes, neved áldott,
gyönyörűszép Magyarország!
Jézus és a démonok imája, Lake
Bluff – Chicago, 1972 [411-412.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44320
|
Makkai Ádám
ŐSZI NAPHIMNUSZ KRISZTUSHOZ
Ápolsz, rejtesz hó-tűzű égi katlan,
hűvös-forró nap-menedéke, felhő!
Széjjelnyílsz, s a reggeli égen feljő
Krisztus a Napban.
Üdvözlégy, ó fény, te örök teremtő!
Egyformán jókra s gonoszokra tűzöl –
kardoddal ha árnyakat éjbe űzöl
s ébred az erdő,
mind ránk öntöd zúgva teremtő véred.
Ősz van bár, kik lángpatakodból ittunk,
ráállunk még egyszer a tettre; izmunk
megfeszül érted:
kőbe vésnők lángod örök szerelmét,
ám a várost sár bitorolja régen –
fázós gondok ördöge hajt az égen
s ölti ki nyelvét.
Könyvbe írnók, hittel elébed vágyva –
s tesped rajtunk őszi reménytelenség:
bűnünk súlya mind. Ez a gyáva restség
önmaga mása.
Hirdetnők, hogy jössz, hiszen égre vártunk –
s mégis néma szánkban az Isten-várás.
Őszbefordult, néma a táj és párás,
ködbe zihálunk.
Ám vígaszként fölfele törnek egyre
büszke fáid: titkuk a bölcs önérzet:
végük földdé vonzza erős gyökérzet
téli melegre,
s egyre folyton zúg sokezernyi forrás
hegymélyekben, emberi indulatban.
Bölcsességed ránk mosolyog, kék paplan:
– „Törpe vagy, óriás!”
Ápolj, rejts el, százszínű égi katlan,
hűvös-forró napmenedéke, felhő!
Ó nyílj meg, s mi látjuk, az égen feljő
Krisztus a Napban.
Zengj vak ének, s mondj könyörögve áment!
Hullunk mind bár, tarka levél az ágon,
bennünk kél holtunkban az új karácsony
s gyúl ki az Ádvent,
szomjas lelkem vágya ezért csak annyi:
olvasszák meg lángjaid elhűlt testem,
s átúszván a hegykoszorúzó esten
Napba zuhanni.
Jézus és a démonok imája,
Budapest, 1954 [57-58.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|