Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44349

Márai Sándor

 

 

A ROKON SZÓL

 

Én mentem az úton,

a nap engem világított,

nem volt lejtő, s domb,

egy sík térre befont

egy áhított titok:

hogy vagyok s ezt tudom.

 

Testvéreim, ti fák

vagytok, ti lombos templomok!

és van egy elfutó vonat:

hallom peregni sorsomat

mint régi órán a homok

hull rajtam át a világ.

 

Tagom egységre mozdúl lombotokkal,

fák – miket egy erő kerget, vonat!

szelepce fütty s elcsukló korcsma-bordal,

őszdélutáni úszó tiszta csend:

a világ bennünk egyre visszacseng!

 

Itt minden lázadás hiú – hiába

a dolgok titkos füttye köt le,

nyugodj bele, porszem a rögbe,

egy egyszerű és jó harmóniába.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [83.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44348

Márai Sándor

 

 

A HERVADÓ VILÁG

 

                          I.

 

Az éj megóvott benned minden csöndet,

két jó szemedből ömlik jó derű,

veled vagyok és minden egyszerű,

két kezed közt a világ csoda csönd lett,

szájamhoz emeled s iszom a csöndet,

hűs, jó tüzét két kis melled felönti,

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,

idők, világok, hitek múltán

jó hozzád hazajönni.

 

A titkomat nem kérdezed,

magyarázat a két kezed,

ki léteddel a létet magyarázod,

egyszerre hallgatsz és felelsz:

szeretem benned a világot!

 

A hervadást én benned ölelem

hervadó nő, egy világ hervad benned,

a te utad a mi utunk,

te már megálltál, mi futunk,

mosolyogsz napos, halott szemmel,

így nevet az ősz, vak leányok

kacéran, furcsán, súlyosan,

a karod terhesen jár, mint a tenger,

ha felhúzza a hold, egy telt erő

a nappal titkait benned cseréli,

az éj föltükröz benned feketén,

te hulló csillag vagy és múló ember,

isten elsóhajtott lehelete,

hullok veled én

jón, sűrűn, mélyen, lefele.

 

                          II.

 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,

én sose tudom, e szerelmi kardal

nem tréning-e egy eljövendő vershez?

sose tudom, lüktet-e benne élet,

hit és erő, benne ver-e a vérem?

Vagy hiú, kapkodó kísérlet

emberen, világon, téren?

 

A hívők boldogak, övék a jó rész,

a hallgató növények boldogak,

a kutyák üde csaholása boldog –

a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,

akiknek titkos százarcuk a dolgok

egy maszkja alatt mutatják meg priméren

céltalan királyvíz a gondokat

emberen, világon, téren.

 

                          III.

 

Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!

 

Sétánk zenitje ez a domb.

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp

legördült kövér arcán a földnek.

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,

a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:

mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

 

Feléd nyújtom a szomjamat

te fonnyadt, itatlak belőle,

szüretek tikkadt sűrű csöndje

e perc, érett és hallgatag,

lenn kérdez a világ s felel,

sirat, fütyörész, nevet, jajgat:

némán súgja egy végső értelem

mély válaszát szótlanul: az ajkad.

 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.

A perc s az ember elpereg,

időtlen egy, mi volt s mi lesz még,

vagyunk: a föld, a víz, emberek,

vagyunk: ez a zenit s betelt

öncélját zengi rét s az erdő,

az alkonyat kristálya csengő

zenét vert és a föld felelt:

vagyunk: élve és halva, egyre

a víz, a fenyők, te meg én,

így szabta meg egy isten kedve

s járunk egy ritmus ütemén –

nyújtózik egymáshoz karunk,

ez a zenit. A kéj. Telj el vele,

ősz összesodort két falevele

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

 

                          IV.

 

Meg van még minden egyben: te meg én.

Mi átfutottunk sok-sok emberen

míg egyen lettünk: te meg én,

mondd mi ez a titkos megoldás,

egyedül vagyunk, sose volt más

ember a földkerekén.

 

A tagjaid mind kis csodák,

tájak vannak benned és naplementék,

százarcú változás és emlék

a tested, egy szavad, egy szalagod.

Tompán nézzük az idegent,

ki padunk mellett megy, az ostobát:

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68-71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44347

Márai Sándor

 

 

AJÁNLÁS

 

Megköszönöm magamban e napot

azzal, hogy élek. És most csend lett.

Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,

emlékeinket lassan összehajtom,

mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,

a létet, téged, s hogy vagyok.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44346

Márai Sándor

 

 

ZSOLTÁR

 

A gyönyör fáj

Kéjes a bánat

Erős sodrával

Örökre árad

Ha elhord messze

Visszahoz egyszer

Mély folyóteste

Úgyse ereszt el

Partok dalolnak

A fák jó zöldek

Ne bántsd a csöndet

Ki gondja a holnap?

Karikakörbe

Útját e görbe

Pályán tán járja a föld, talán nem

A célt ne kérdjed

A nap talán áll

Az élet régibb

A halálnál

Ámen

 

 

Halotti

beszéd,

1921 [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44345

Márai Sándor

 

 

FÜZÉRTÁNC

 

Voltam.

Idő s történelmi napok

felületén kit pergettek a percek:

pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,

mégis vagyok, vagyok, vagyok!

 

 

Halotti beszéd, 1921 [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44344

Márai Sándor

 

 

IGEN!

 

A pléhkrisztus lóghat szomjasan az út mentén, a kereszten:

a csorda csak jön jóllakott rengéssel a mezőkről,

vékony kis patakok fehér sávja csillog a szántókon,

a gazda fütyörész. Karját megfonja melle fölött,

s dolgozik benne egy maréknyi erős élet, s hallgatja mint hallgat az este.

 

A magvak iparkodnak a földben s az asszonyok méhében

édes gerjedéssel. Minden rendben van a világon.

De mellem összeszorítja a fájdalom s fölvetett fejjel

dacoltan a vonuló csorda között fölszólok a szomjas

pléhkrisztusnak, míg szememből kitolakszik a könny:

– Igen!

 

 

Halotti be-

széd, 1921

[44.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44343

Márai Sándor

 

 

ANYA

 

Amit egy titkos kéz irat:

lágy arcod fonódott redője

bonyolult, fakult kézirat,

nézem, betűzgetem belőle:

mit írtak az évek, az élet?

 

Ez én vagyok, az én sorsom,

e mély sor a homlokodon:

bocsáss meg,

nem így akartam, ennyi lett,

ki sorsa ez, enyém, tied?

nem tudom.

 

Szobákban, éjjel, idegen

tükrök előtt néha megállok:

nézd anyám, fiad idegen

arcán indulnak már a ráncok,

hasonlók, mint a tieden,

 

és kopva, elomolva, mállva

két testünk visszaporlik lassan

egy testbe, egy porba, egy anyába.

 

 

Összegyűjtött versek, 1921 [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44342

Márai Sándor

 

 

A HÍVŐKHÖZ

 

A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:

tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:

célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,

nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.

 

Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?

Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,

elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:

higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.

 

Mi összegurult esőcseppek: emberiség,

egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

 

A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,

el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

 

 

Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44341

Márai Sándor

 

 

AZ ÉGEN FÖNN MEGÁLL A HOLD

 

Az est, a rest festő korommal

átfesti mind

amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

 

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,

csak ennyi volt:

jártunk a nád közt és a szél dalolt.

 

Sok ablakon benéztem érted én,

nyisd a szemed,

mert vak szemem nem érte még a fény.

 

Sok éjszakába hívtam a neved,

hallgatni jó,

nézd, sétál a hold a világ felett.

 

Az égen akkor fönn megáll a hold,

csak ennyi volt:

Fejem fejedre lassan ráhajolt.

 

 

Halotti beszéd, 1918. október 9. [269.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44340

Márai Sándor

 

 

HEGYEK, ERDŐK

 

Milyen

ilyesztő egymagadban ilyen

merev fák, merevebb

hegyek

között.

 

A zöld

szentjánost meg ne öld

mert isten világít

rád itt –

ne fuss előle.

 

Dőre

ostoba szóra ajkad ne nyisd

szitál az égi liszt

a köd

a csönd.

 

Örök

s tökéletes vagy egymagadban

s a két karod

az erők

eredője.

 

 

Összegyűjtött

versek, 1917

[16-17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44339

Márai Sándor

 

 

HALLGATÁS

 

amelyről a költő utólag mímelt szavakat mond kedvesének

 

Nézd, most lépett be a szobába

az este árnya,

Csönd.

 

A bútorok halk lelke sóhajt

hosszú sóhajt,

Csönd.

 

Forró képeknek színe vásik

a bőrszék ásít,

Csönd.

 

Kis szíved lüktet, ajkad néma,

kezed béna,

Csönd.

 

S hallgat a bús tik-takkú óra

nyugovóra

Csönd.

 

 

Halotti beszéd, 1917 [23-24.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44338

Márai Sándor

 

 

SEMPER IDEM

 

Már rámtalált megint, amit kerestem

és kielégült messzeségbe

sodródott a tegnapi énem,

a gazdagságom, szegénységem

furcsa káosza:

játékos kéz ossza

számomra a lapot,

most, lám, boldog vagyok:

ez oly hirtelen s édes ájulás,

e szédülésben eltompul a tegnap

friss lüktetése,

a vágyó tegnapé,

a dolgos tegnapé,

a ma után törtető tegnapé –

s a ma nem több, mint lomha kanapé,

melyen lustán s kéjesen elterülök

s nem dolgozok

nem is örülök

és szunyókálva s nagyon üresen

álmos szemmel

a holnapot lesem.

 

 

Halotti beszéd, 1917 [19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44337

Márai Sándor

 

 

RAPSZÓDIKUS TAVASZ

 

A hold magasan járkál

és véresen lebámul

olyan, mint torzó bálvány

és szegény szemed kábul

és szegény orrod lázad,

füled neszez a csöndre

s a fák tavaszi lázban

mind kibuggyannak zöldbe.

 

Már félkilencre jár tán,

lézengenek a járdán,

a kávéházban égnek

fehér és tompa fények.

Mily magányosan járok

és senkire se várok

kezem szívemre tettem

és beszélgettünk ketten.

 

Dadogva kérdez engem

és számadásra híva,

a sok tavaszi esten

mért ültem itthon ríva?

Párnám miért haraptam

és miért nem szerettem,

randevút sose adtam

zöld fűbe sose estem.

 

Talán jobb is, hogy így van,

hogy úr – magam maradtam,

hogy kölcsön sose kaptam

és hogy mindig csak adtam.

Én nem bántottam élőt

és nem bántottam alvót

csak beteszem majd csöndben

magam után az ajtót.

 

A gázlámpához állok

és játszom a botommal

meg egyéb tarka lommal

amim van: élet, átok,

fény, árnyék, s ami múlt már

kis elvetélt szerelmek,

a hold ott fönn az égen

s itt lenn útszéli lelkek.

 

 

Halotti beszéd, 1914 [11-12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44336

Márai Sándor

 

 

KÁLVÁRIA

 

Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben

és minden fordulónál tünődve meg-megállok,

végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok

acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.

A három fagyos szentet didergi erre minden,

a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:

s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,

didergek s félek én is, bús, kóborló diák.

 

A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom

s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben

(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…

a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)

A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek

ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,

s köröttem sok halott, akik már ideértek –

én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.

 

Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt

és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem

s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt

színéhez volt hasonló és neki se kellettem.

Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm

és bizarr kalapom miért húzom szememre,

sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm

és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?

 

Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,

domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,

egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem

és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.

A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,

ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,

s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem

választott életem, hogy íme már milyen lett.

 

És elindultam lassan és ide föl is értem

s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,

…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,

mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.

S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,

elindulok most vissza, mert alkonyatra jár

és tovább kutatok a földi nagy titokban,

hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?

 

 

Halotti beszéd, 1914 [12-14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44335

Márai Sándor

 

 

ÉNEK

 

egész egyszeri gondolatokkal s oly pointe-tal,

      melyet sokan tartanak majd laposnak

 

Most – gyöngén ködös októberi reggel –

elmegyek én is az emberekkel.

 

Most úgy jönnek az emberek elém,

mintha hallgatnák valami mesém.

 

Most – ha jönne – egy szomorú ember,

cserélném életét az életemmel.

 

Most úgy adnék a fázónak tüzet,

mintha én is kaptam volna tüzet.

 

Most úgy nézek egy idegen arcot,

mintha sose harcoltam volna harcot.

 

Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,

egy percre nálam van a szeretet.

 

Most kérjetek, amit akartok tőlem,

most minden jóság gerezdben előttem,

 

                              *

 

(Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!...

…miért feleled rosszkedvűen: nem kell!...)

 

 

Halotti beszéd, 1914 [15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44334

Mándy Stefánia

 

 

A CÉDRUS

 

Csontváryé

 

én nem kívántam szólani

a szó szólt

 

és hallgattak a fák a nagy kövek

páfrányos táj bámult az égi hegyre

arany mangófa ölnyi zöld tövek

e buja föld itt nem az én világom

 

a cédrust láttam most már visszavágyom

áldott kopárság még adj még erőt

a vizek szélén van az én lakásom

ahová inni jár a szarvas és az őz

örök időn vontam keskeny csapásom

s ha úgy van hogy a halál megelőz

most nem tudok már többé nem születni

most mindig új életre eljövök

lágy talpaimba szegeket veretni

tehozzád szólni élteim levetni

új s új halállal sorsodhoz növök

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44333

Mándy Stefánia

 

 

CSAK CSILLAG Ő, CSAK LÁTOMÁS

 

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között,

s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.

Lágy hangját hosszan hallani, s az erdő megremeg,

sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.

Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,

a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.

Csak csillag ő, csak látomás csak fény a tengeren,

sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.

És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.

Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda,

hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,

mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.

És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik

kibontja éjem tájain szelíd virágait.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44332

Mándy Stefánia

 

 

HÓPIHE KARÁCSONY

 

Kinézel a rácson

hópihe

karácsony

benézel a rácson

fehérke gyerek

rágcsál egy

kalácson

kékszemű gyerek

majszol egy

kalácson

a kalács

kerek

 

Benézel a rácson

barnácska kerek

zöldszemű

kisgyerek

rágcsál egy

kalácson

lesi a

telet

 

Kinézel benézel

hópihe

telek

szállanak

mállanak

szempillád

remeg

 

Időtlen múlása

hófehér hullása

meg senki

ne lássa

ha könnye

pereg

 

Gyöngye a göröngyre

elpattan a gyöngye

bámul a

kisgyerek

árnya se

rezeg

 

Könnyei függönyét

széthúzza mosolya

hóarcán suhan a

vidámság

sugara

meleg

 

Kékszemű zöldszemű

víg gyerek pille szív

hópihe

táncba hív

tavaszba

vezet

 

 

Szabad-e

bejönni

ide betle-

hemmel?

[38-39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44331

Mandics György

 

 

TÉRMETSZET

 

Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót. Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,

pontosan így, pontosan itt már megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor.    Mérei F. – V. Binét A.

 

Keresgélek önmagamban

mint folyófenéken –

Visszafojtott lélegzettel

merülök le mélyen –

Mintha itt már jártam volna

nem-tudom koromban –

Szétosztódom kontinensnek

sűrűsödöm pontba –

Hallgatózom – buborék száll

Nincs kiterjedésem –

Elvágtam a köldökzsinórt

Úszom a nincs-térben –

Érzik nyelvemen az idő-

erek vérsavója –

és elúszik lapáttalan

Ozirisz hajója –

Mint a raszterkép pontokból áll

össze ami szétment –

mégis dagad egyre jobban

nő emlékezésem –

Mint akin az elmebaj

vett tartós hatalmat

látom lüktetéseit

a csillag-anyagnak –

a Lét minden Ciklusát s a

Világkezdő Káoszt –

az Aranyfejű sáskát s az

árt mely fulladást hoz

a Nap végső perceit míg

kollapszusban robban

és az élet szertefutó

magvát érc-tokokban –

És tátogott és verdesett

mint fürjfiók kezemben

e Jelenési látomás

egyre sebesebben

míg megláttam azt az apró

vérrögöt alattam

mely úgy ötven év felé majd

megszorul agyamban –

és rám szökött a félelem

mely erre várt lesben

és széthullt az emlék-köd és

újra testre leltem –

Feküdtem az ágyamon sár-

hideg verítékben

tapintottam hallottam és

megdöbbenve néztem

hogyan indul el az idő

megy anizotrópon:

múltirányban fehéredő

kis hajszálrugókon – –

 

 

A megmérő idő [320-321.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44330

Malom Lujza (Arpadina)

 

 

A FÉRFIAK SZERELME…

 

A férfiak szerelme láng.

Magasra fellobog,

Vihartól él, vagy alszik el,

Túlságok közt forog.

 

A nő szerelme bolygó tűz,

Míg élő tárgya nincs,

És titkon senyvedő parázs,

Ha rajta a bilincs.

 

A férfiak szerelme tölgy,

Egy szirt vagy óriás.

De szétrombolja sors, idő,

Kicsiny vagy nagy csapás.

 

A nő szerelme könnyű nád,

Mindenfelé hajlong,

De mégis áll, és mindig áll,

A sors bármint borong!

 

 

Ámor kínja, mámora [30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44329

Málnási Levente

 

 

CSENDES, SZERTELEN EST

 

Akár még várhatnál, amíg

homály tolakszik be a házba,

s a függöny lassan elsötétül,

és félénken kigyúl egy lámpa,

megindulnak az esti árnyak,

a csöndben lágy neszek motoznak,

kezed nyugodt virág, kinyílik,

hűs enyhet kínál homlokomnak.

A város szundikál a ködben,

fecsegve röpülnek az álmok,

és szállni kezdünk újra mi is

emelnek könnyű léghullámok,

a glóriás ég meg se rezzen,

keringünk fenn, szabad körökben.

 

 

Agria. 2013. nyár [181.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44328

Málnási Levente

 

 

KÉPEK

 

1

Fehér a fény, vakítón árad,

Vibrálva hullámzik a táj.

Szikáran, elmosódó sorban

Szaladnak remegve a fák.

 

2

Lágyan ringó karjaikkal

Átölelnek most a lombok,

S álmos szellő libben lassan,

Szertehordoz minden titkot.

 

3

Néhány percre megfontoltan

Vad bozótos mély ölében

Éles hangon felcsipognak

Szürke tollú borzas fürjek.

 

4

Egy ág, egy rügy: egy szökkenés

Kicsike, zöldes pörsenés

Napfény becézi kedvesen

Szellő ringatja csendesen.

 

5

Savósárga már az alkonyat

Elvérzik gyorsan, itt az est.

S a komor holdra felvakognak

Szanaszét kószáló ebek.

 

 

Agria. 2013. nyár [181.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44327

Málnási Levente

 

 

APRÓ MÁJUSI KÉPEK

 

Hogy tündökölnek már mezeink, a nap

lágyan füröszt lankákat a fényben és

huncut tücsök pendíti húrját,

víg futamot gyakorol merészen.

 

Ujjongva pezsdül most a kamasz határ,

harsányan és büszkén pazarolja el

kincsét, a dús tavasz virágát,

száz szirom úszik a szélben árván.

 

Fülledt az éj, elülnek a csillagok,

érzéki csönd, meleg bujaság hevít,

s egymásnak áldoz minden érzőt

indulatos szerelemre szítván.

 

Ezüstdelej szállong: derüjét a hold

leküldte, nézd, hogy csillog a néma táj,

lankái nyújtóznak fehérlőn

s messze szaladnak a kékes éjben.

 

Agria. 2013. tavasz [121.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44326

Málnási Levente

 

 

CSÍKSOMLYÓ

 

Itt, ahol egykori székelyek elhullt vére piroslik

Bokrokon és füvek élén, fenyves zöld gyűrüjében;

Itt, hol a szél zúg fenn a tetőn és látszik egész Csík

Nap süti még Somlyó szép zöldjét, s lengnek a lombok.

Békés most ez a fenséges hely, távoli hangok

Mormognak csak a fülbe, kutyák csaholása se’ hallszik.

Álomból ébreszt fel érc-zengése harangnak,

Indul a lelkes, fellobogózott ünnepi tábor,

Úgy, ahogy akkor, vész idején indultak a harcba,

S vad tömegét a tatárnak hősen visszavetették.

 

 

101 vers és ének Csíksomlyóról [150.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44325

Málinger Zsolt

 

 

IDŐSZÖVŐ

 

Peregnek az élet homokszemei,

Minden perc egy lassú tánc.

Lassan szövöm az Idő fonalát;

Készül a végtelen, gyönyörű lánc.

Ruhát adok neked halovány selyemből;

Testvérem, rá jól vigyázz!

Végtelenség van beleszőve,

Minden szála az elmúlás.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44324

Maksay Albert

 

 

ÉJJEL AZ ÓCEÁNON

 

Az Óceánon szörnyű mély volt a csend;

Szél nem hárfáz a hab felett,

Sirály nem száll sikítva fent:

Az Óceán most szendereg

S álmán komor, zord hallgatás az őr.

– Kelet felé már elmaradt a part,

Nyugat felé a nap lement,

Körös-körül mindent homály takar:

Fent egyetlen csillagfény sem dereng,

Lent mindenütt egyforma víztükör.

 

A tévedt vándor, ha ráterül az éj,

Felnéz a csillagokra

És tudja, merre jár…

Itt: nincs előre, nincsen balra, jobbra

És hátra sincs, amerre visszatérj,

Itt nincs különbség és nincsen határ.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Csak mélység van és fenséges magasság!

 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Itt nem segít tudás s megáll az ész:

A Semmi és a mindent bíró Nagyság

Egy pillanatra szembenéz.

 

De ez a pillanat: a  m i n d ö r ö k k é,

Mikor a vert, vergődő, árva lélek

A vak sötétből önmagára ébred

S a semmi megnő végtelen körökké!

Oh, csillagtalan éjszakák és néma tengerek…

– Sötétség volt a mélységnek színén,

De, bizony mondom, láttam én:

Amint Isten lelke lebeg a víz felett!

 

 

Isten kezében [259.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44323

Maksay Albert

 

 

ESTE

 

Már őszre járt. Szeptember vége táján

Nagyon sárgára festett gondoláján

Az éj vizére szállt a hold.

Komor, sötét szőlőhegy volt a part.

Az ajkam tarka rímeket dalolt

S a csend a völgyben álmokat takart.

 

Nem volt ilyen szép még egy este sem…

Hisz’ egymásmellé állított Veled;

Csengő szerelmet öntött győztesen

Alélt szivem csodátváró tavára

S lelkem lakatlan, árva, néma vára

Kaput nyitott Neked!

 

 

Versek, … [109.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44322

Maksay Albert

 

 

ŐSZI ALKONYAT

 

Az őszi esték néha csodaszépek.

Nézd, nézd az alkonyt, a bíboros sötétet,

Amint haló fák dérverte lombú sátrát

Puhán karolja – s elomló haját rád

Borítja csendesen:

Ugy-e, nem láttál még szebbet te sem?

 

Óh, mennyi szépség van a csendbe rejtve,

Mikor lelkünk elől lehull a szavak csalfa leple;

Mondd: olyan órát valaki felejt-e,

Melyben ajkát az áhítat szent némasága lepte?

 

Csend lett; madár se szól; már nincsen semmi hang;

Csak messziről hoz valami halk sírást az est.

Azt hinnéd: késett, bús lélekharang?

– A szivemet, a szivemet keresd!

 

Hajnalt, aranynapot és vidám kék eget

Oh, dícsérjenek csak mások!

Enyém: a bánat, amit az őszi alkony festeget,

S a régi, néma búsulások…

 

 

Versek, … [105.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44321

Makkai Ádám

 

 

MAGYARORSZÁG NEVÉRE

 

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

 

Ki nem ért meg, ne dicsérjen!

Ki nem áld meg, ne is értsen!

Aki hangod sose hallja,

ne kívánd, hogy elítéljem.

 

Neved ember-kezű szívek

az erőre alapozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

 

Ne dicsérjen, ki nem áld meg.

Ki nem ért meg, ne is áldjon.

Hatalommal ha le is dúlt,

neki rosszabb e világon.

 

Ha ki olvas: neved könyvét

az igazságra lapozzák!

Neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

 

Ki nem ért meg: belehaljon!

Szava semmis, szava ósdi.

Lepörögjön – takarodjék,

aki nem... idevalósi!

 

Nem az osztály, nem a vallás,

nem a faj kell e vidéknek –

az az ember, s az a testvér,

akiben magyar – a lélek!

 

Neved elszánt, neved érces,

neved Isten maga írta

– tizenötször millió szív veri –

nem sárga papírra.

 

Neved édes, neved áldott,

neved elszánt Bibliája:

nem erős az, aki adja –

a legény az, aki állja!

 

Hatalommal te ne társulj.

Ne vakítson soha méreg.

Te kibírtad, te legyűrted:

neked dolgoztak az évek.

 

Ha kivénült ez a század,

de a poklot te kibírtad:

szabadítsd fel te a foglárt –

szeretetre te tanítsad!

 

Neved elszáll csuda-szárnyon,

fiait meglepi sorra:

kiragyogsz a nagyvilágban

a határt is letiporva!

 

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

 

 

Jézus és a démonok imája, Lake

Bluff – Chicago, 1972 [411-412.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44320

Makkai Ádám

 

 

ŐSZI NAPHIMNUSZ KRISZTUSHOZ

 

Ápolsz, rejtesz hó-tűzű égi katlan,

hűvös-forró nap-menedéke, felhő!

    Széjjelnyílsz, s a reggeli égen feljő

        Krisztus a Napban.

 

Üdvözlégy, ó fény, te örök teremtő!

Egyformán jókra s gonoszokra tűzöl –

    kardoddal ha árnyakat éjbe űzöl

        s ébred az erdő,

 

mind ránk öntöd zúgva teremtő véred.

Ősz van bár, kik lángpatakodból ittunk,

    ráállunk még egyszer a tettre; izmunk

        megfeszül érted:

 

kőbe vésnők lángod örök szerelmét,

ám a várost sár bitorolja régen –

    fázós gondok ördöge hajt az égen

        s ölti ki nyelvét.

 

Könyvbe írnók, hittel elébed vágyva –

s tesped rajtunk őszi reménytelenség:

    bűnünk súlya mind. Ez a gyáva restség

        önmaga mása.

 

Hirdetnők, hogy jössz, hiszen égre vártunk –

s mégis néma szánkban az Isten-várás.

    Őszbefordult, néma a táj és párás,

        ködbe zihálunk.

 

Ám vígaszként fölfele törnek egyre

büszke fáid: titkuk a bölcs önérzet:

    végük földdé vonzza erős gyökérzet

        téli melegre,

 

s egyre folyton zúg sokezernyi forrás

hegymélyekben, emberi indulatban.

    Bölcsességed ránk mosolyog, kék paplan:

        – „Törpe vagy, óriás!”

 

Ápolj, rejts el, százszínű égi katlan,

hűvös-forró napmenedéke, felhő!

    Ó nyílj meg, s mi látjuk, az égen feljő

        Krisztus a Napban.

 

Zengj vak ének, s mondj könyörögve áment!

Hullunk mind bár, tarka levél az ágon,

    bennünk kél holtunkban az új karácsony

        s gyúl ki az Ádvent,

 

szomjas lelkem vágya ezért csak annyi:

olvasszák meg lángjaid elhűlt testem,

    s átúszván a hegykoszorúzó esten

        Napba zuhanni.

 

 

Jézus és a démonok imája,

Budapest, 1954 [57-58.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!