Keresés

Márai Sándor

ANYA

Amit egy titkos kéz irat:

lágy arcod fonódott redője

bonyolult, fakult kézirat,

nézem, betűzgetem belőle:

mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,

e mély sor a homlokodon:

bocsáss meg,

nem így akartam, ennyi lett,

ki sorsa ez, enyém, tied?

nem tudom.

Szobákban, éjjel, idegen

tükrök előtt néha megállok:

nézd anyám, fiad idegen

arcán indulnak már a ráncok,

hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva

két testünk visszaporlik lassan

egy testbe, egy porba, egy anyába.

Összegyűjtött versek, 1921 [39.]

Márai Sándor

A HÍVŐKHÖZ

A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:

tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:

célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,

nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.

Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?

Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,

elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:

higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.

Mi összegurult esőcseppek: emberiség,

egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,

el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]

Márai Sándor

AZ ÉGEN FÖNN MEGÁLL A HOLD

Az est, a rest festő korommal

átfesti mind

amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,

csak ennyi volt:

jártunk a nád közt és a szél dalolt.

Sok ablakon benéztem érted én,

nyisd a szemed,

mert vak szemem nem érte még a fény.

Sok éjszakába hívtam a neved,

hallgatni jó,

nézd, sétál a hold a világ felett.

Az égen akkor fönn megáll a hold,

csak ennyi volt:

Fejem fejedre lassan ráhajolt.

Halotti beszéd, 1918. október 9. [269.]

Márai Sándor

HEGYEK, ERDŐK

Milyen

ilyesztő egymagadban ilyen

merev fák, merevebb

hegyek

között.

A zöld

szentjánost meg ne öld

mert isten világít

rád itt –

ne fuss előle.

Dőre

ostoba szóra ajkad ne nyisd

szitál az égi liszt

a köd

a csönd.

Örök

s tökéletes vagy egymagadban

s a két karod

az erők

eredője.

Összegyűjtött

versek, 1917

[16-17.]

Márai Sándor

HALLGATÁS

amelyről a költő utólag mímelt szavakat mond kedvesének

Nézd, most lépett be a szobába

az este árnya,

Csönd.

A bútorok halk lelke sóhajt

hosszú sóhajt,

Csönd.

Forró képeknek színe vásik

a bőrszék ásít,

Csönd.

Kis szíved lüktet, ajkad néma,

kezed béna,

Csönd.

S hallgat a bús tik-takkú óra

nyugovóra

Csönd.

Halotti beszéd, 1917 [23-24.]

Márai Sándor

SEMPER IDEM

Már rámtalált megint, amit kerestem

és kielégült messzeségbe

sodródott a tegnapi énem,

a gazdagságom, szegénységem

furcsa káosza:

játékos kéz ossza

számomra a lapot,

most, lám, boldog vagyok:

ez oly hirtelen s édes ájulás,

e szédülésben eltompul a tegnap

friss lüktetése,

a vágyó tegnapé,

a dolgos tegnapé,

a ma után törtető tegnapé –

s a ma nem több, mint lomha kanapé,

melyen lustán s kéjesen elterülök

s nem dolgozok

nem is örülök

és szunyókálva s nagyon üresen

álmos szemmel

a holnapot lesem.

Halotti beszéd, 1917 [19.]

Márai Sándor

RAPSZÓDIKUS TAVASZ

A hold magasan járkál

és véresen lebámul

olyan, mint torzó bálvány

és szegény szemed kábul

és szegény orrod lázad,

füled neszez a csöndre

s a fák tavaszi lázban

mind kibuggyannak zöldbe.

Már félkilencre jár tán,

lézengenek a járdán,

a kávéházban égnek

fehér és tompa fények.

Mily magányosan járok

és senkire se várok

kezem szívemre tettem

és beszélgettünk ketten.

Dadogva kérdez engem

és számadásra híva,

a sok tavaszi esten

mért ültem itthon ríva?

Párnám miért haraptam

és miért nem szerettem,

randevút sose adtam

zöld fűbe sose estem.

Talán jobb is, hogy így van,

hogy úr – magam maradtam,

hogy kölcsön sose kaptam

és hogy mindig csak adtam.

Én nem bántottam élőt

és nem bántottam alvót

csak beteszem majd csöndben

magam után az ajtót.

A gázlámpához állok

és játszom a botommal

meg egyéb tarka lommal

amim van: élet, átok,

fény, árnyék, s ami múlt már

kis elvetélt szerelmek,

a hold ott fönn az égen

s itt lenn útszéli lelkek.

Halotti beszéd, 1914 [11-12.]

Márai Sándor

KÁLVÁRIA

Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben

és minden fordulónál tünődve meg-megállok,

végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok

acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.

A három fagyos szentet didergi erre minden,

a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:

s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,

didergek s félek én is, bús, kóborló diák.

A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom

s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben

(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…

a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)

A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek

ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,

s köröttem sok halott, akik már ideértek –

én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.

Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt

és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem

s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt

színéhez volt hasonló és neki se kellettem.

Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm

és bizarr kalapom miért húzom szememre,

sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm

és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?

Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,

domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,

egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem

és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.

A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,

ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,

s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem

választott életem, hogy íme már milyen lett.

És elindultam lassan és ide föl is értem

s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,

…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,

mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.

S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,

elindulok most vissza, mert alkonyatra jár

és tovább kutatok a földi nagy titokban,

hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?

Halotti beszéd, 1914 [12-14.]

Márai Sándor

ÉNEK

egész egyszeri gondolatokkal s oly pointe-tal,

      melyet sokan tartanak majd laposnak

Most – gyöngén ködös októberi reggel –

elmegyek én is az emberekkel.

Most úgy jönnek az emberek elém,

mintha hallgatnák valami mesém.

Most – ha jönne – egy szomorú ember,

cserélném életét az életemmel.

Most úgy adnék a fázónak tüzet,

mintha én is kaptam volna tüzet.

Most úgy nézek egy idegen arcot,

mintha sose harcoltam volna harcot.

Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,

egy percre nálam van a szeretet.

Most kérjetek, amit akartok tőlem,

most minden jóság gerezdben előttem,

                              *

(Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!...

…miért feleled rosszkedvűen: nem kell!...)

Halotti beszéd, 1914 [15.]

Mándy Stefánia

A CÉDRUS

Csontváryé

én nem kívántam szólani

a szó szólt

és hallgattak a fák a nagy kövek

páfrányos táj bámult az égi hegyre

arany mangófa ölnyi zöld tövek

e buja föld itt nem az én világom

a cédrust láttam most már visszavágyom

áldott kopárság még adj még erőt

a vizek szélén van az én lakásom

ahová inni jár a szarvas és az őz

örök időn vontam keskeny csapásom

s ha úgy van hogy a halál megelőz

most nem tudok már többé nem születni

most mindig új életre eljövök

lágy talpaimba szegeket veretni

tehozzád szólni élteim levetni

új s új halállal sorsodhoz növök

Mándy Stefánia

CSAK CSILLAG Ő, CSAK LÁTOMÁS

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között,

s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.

Lágy hangját hosszan hallani, s az erdő megremeg,

sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.

Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,

a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.

Csak csillag ő, csak látomás csak fény a tengeren,

sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.

És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.

Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda,

hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,

mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.

És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik

kibontja éjem tájain szelíd virágait.

Mándy Stefánia

HÓPIHE KARÁCSONY

Kinézel a rácson

hópihe

karácsony

benézel a rácson

fehérke gyerek

rágcsál egy

kalácson

kékszemű gyerek

majszol egy

kalácson

a kalács

kerek

Benézel a rácson

barnácska kerek

zöldszemű

kisgyerek

rágcsál egy

kalácson

lesi a

telet

Kinézel benézel

hópihe

telek

szállanak

mállanak

szempillád

remeg

Időtlen múlása

hófehér hullása

meg senki

ne lássa

ha könnye

pereg

Gyöngye a göröngyre

elpattan a gyöngye

bámul a

kisgyerek

árnya se

rezeg

Könnyei függönyét

széthúzza mosolya

hóarcán suhan a

vidámság

sugara

meleg

Kékszemű zöldszemű

víg gyerek pille szív

hópihe

táncba hív

tavaszba

vezet

Szabad-e

bejönni

ide betle-

hemmel?

[38-39.]

Mandics György

TÉRMETSZET

Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót. Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,

pontosan így, pontosan itt már megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor.    Mérei F. – V. Binét A.

Keresgélek önmagamban

mint folyófenéken –

Visszafojtott lélegzettel

merülök le mélyen –

Mintha itt már jártam volna

nem-tudom koromban –

Szétosztódom kontinensnek

sűrűsödöm pontba –

Hallgatózom – buborék száll

Nincs kiterjedésem –

Elvágtam a köldökzsinórt

Úszom a nincs-térben –

Érzik nyelvemen az idő-

erek vérsavója –

és elúszik lapáttalan

Ozirisz hajója –

Mint a raszterkép pontokból áll

össze ami szétment –

mégis dagad egyre jobban

nő emlékezésem –

Mint akin az elmebaj

vett tartós hatalmat

látom lüktetéseit

a csillag-anyagnak –

a Lét minden Ciklusát s a

Világkezdő Káoszt –

az Aranyfejű sáskát s az

árt mely fulladást hoz

a Nap végső perceit míg

kollapszusban robban

és az élet szertefutó

magvát érc-tokokban –

És tátogott és verdesett

mint fürjfiók kezemben

e Jelenési látomás

egyre sebesebben

míg megláttam azt az apró

vérrögöt alattam

mely úgy ötven év felé majd

megszorul agyamban –

és rám szökött a félelem

mely erre várt lesben

és széthullt az emlék-köd és

újra testre leltem –

Feküdtem az ágyamon sár-

hideg verítékben

tapintottam hallottam és

megdöbbenve néztem

hogyan indul el az idő

megy anizotrópon:

múltirányban fehéredő

kis hajszálrugókon – –

A megmérő idő [320-321.]

Malom Lujza (Arpadina)

A FÉRFIAK SZERELME…

A férfiak szerelme láng.

Magasra fellobog,

Vihartól él, vagy alszik el,

Túlságok közt forog.

A nő szerelme bolygó tűz,

Míg élő tárgya nincs,

És titkon senyvedő parázs,

Ha rajta a bilincs.

A férfiak szerelme tölgy,

Egy szirt vagy óriás.

De szétrombolja sors, idő,

Kicsiny vagy nagy csapás.

A nő szerelme könnyű nád,

Mindenfelé hajlong,

De mégis áll, és mindig áll,

A sors bármint borong!

Ámor kínja, mámora [30.]

Málnási Levente

CSENDES, SZERTELEN EST

Akár még várhatnál, amíg

homály tolakszik be a házba,

s a függöny lassan elsötétül,

és félénken kigyúl egy lámpa,

megindulnak az esti árnyak,

a csöndben lágy neszek motoznak,

kezed nyugodt virág, kinyílik,

hűs enyhet kínál homlokomnak.

A város szundikál a ködben,

fecsegve röpülnek az álmok,

és szállni kezdünk újra mi is

emelnek könnyű léghullámok,

a glóriás ég meg se rezzen,

keringünk fenn, szabad körökben.

Agria. 2013. nyár [181.]

Málnási Levente

KÉPEK

1

Fehér a fény, vakítón árad,

Vibrálva hullámzik a táj.

Szikáran, elmosódó sorban

Szaladnak remegve a fák.

2

Lágyan ringó karjaikkal

Átölelnek most a lombok,

S álmos szellő libben lassan,

Szertehordoz minden titkot.

3

Néhány percre megfontoltan

Vad bozótos mély ölében

Éles hangon felcsipognak

Szürke tollú borzas fürjek.

4

Egy ág, egy rügy: egy szökkenés

Kicsike, zöldes pörsenés

Napfény becézi kedvesen

Szellő ringatja csendesen.

5

Savósárga már az alkonyat

Elvérzik gyorsan, itt az est.

S a komor holdra felvakognak

Szanaszét kószáló ebek.

Agria. 2013. nyár [181.]

Málnási Levente

APRÓ MÁJUSI KÉPEK

Hogy tündökölnek már mezeink, a nap

lágyan füröszt lankákat a fényben és

huncut tücsök pendíti húrját,

víg futamot gyakorol merészen.

Ujjongva pezsdül most a kamasz határ,

harsányan és büszkén pazarolja el

kincsét, a dús tavasz virágát,

száz szirom úszik a szélben árván.

Fülledt az éj, elülnek a csillagok,

érzéki csönd, meleg bujaság hevít,

s egymásnak áldoz minden érzőt

indulatos szerelemre szítván.

Ezüstdelej szállong: derüjét a hold

leküldte, nézd, hogy csillog a néma táj,

lankái nyújtóznak fehérlőn

s messze szaladnak a kékes éjben.

Agria. 2013. tavasz [121.]

Málnási Levente

CSÍKSOMLYÓ

Itt, ahol egykori székelyek elhullt vére piroslik

Bokrokon és füvek élén, fenyves zöld gyűrüjében;

Itt, hol a szél zúg fenn a tetőn és látszik egész Csík

Nap süti még Somlyó szép zöldjét, s lengnek a lombok.

Békés most ez a fenséges hely, távoli hangok

Mormognak csak a fülbe, kutyák csaholása se’ hallszik.

Álomból ébreszt fel érc-zengése harangnak,

Indul a lelkes, fellobogózott ünnepi tábor,

Úgy, ahogy akkor, vész idején indultak a harcba,

S vad tömegét a tatárnak hősen visszavetették.

101 vers és ének Csíksomlyóról [150.]

Málinger Zsolt

IDŐSZÖVŐ

Peregnek az élet homokszemei,

Minden perc egy lassú tánc.

Lassan szövöm az Idő fonalát;

Készül a végtelen, gyönyörű lánc.

Ruhát adok neked halovány selyemből;

Testvérem, rá jól vigyázz!

Végtelenség van beleszőve,

Minden szála az elmúlás.

Maksay Albert

ÉJJEL AZ ÓCEÁNON

Az Óceánon szörnyű mély volt a csend;

Szél nem hárfáz a hab felett,

Sirály nem száll sikítva fent:

Az Óceán most szendereg

S álmán komor, zord hallgatás az őr.

– Kelet felé már elmaradt a part,

Nyugat felé a nap lement,

Körös-körül mindent homály takar:

Fent egyetlen csillagfény sem dereng,

Lent mindenütt egyforma víztükör.

A tévedt vándor, ha ráterül az éj,

Felnéz a csillagokra

És tudja, merre jár…

Itt: nincs előre, nincsen balra, jobbra

És hátra sincs, amerre visszatérj,

Itt nincs különbség és nincsen határ.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csak mélység van és fenséges magasság!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Itt nem segít tudás s megáll az ész:

A Semmi és a mindent bíró Nagyság

Egy pillanatra szembenéz.

De ez a pillanat: a  m i n d ö r ö k k é,

Mikor a vert, vergődő, árva lélek

A vak sötétből önmagára ébred

S a semmi megnő végtelen körökké!

Oh, csillagtalan éjszakák és néma tengerek…

– Sötétség volt a mélységnek színén,

De, bizony mondom, láttam én:

Amint Isten lelke lebeg a víz felett!

Isten kezében [259.]

Maksay Albert

ESTE

Már őszre járt. Szeptember vége táján

Nagyon sárgára festett gondoláján

Az éj vizére szállt a hold.

Komor, sötét szőlőhegy volt a part.

Az ajkam tarka rímeket dalolt

S a csend a völgyben álmokat takart.

Nem volt ilyen szép még egy este sem…

Hisz’ egymásmellé állított Veled;

Csengő szerelmet öntött győztesen

Alélt szivem csodátváró tavára

S lelkem lakatlan, árva, néma vára

Kaput nyitott Neked!

Versek, … [109.]

Maksay Albert

ŐSZI ALKONYAT

Az őszi esték néha csodaszépek.

Nézd, nézd az alkonyt, a bíboros sötétet,

Amint haló fák dérverte lombú sátrát

Puhán karolja – s elomló haját rád

Borítja csendesen:

Ugy-e, nem láttál még szebbet te sem?

Óh, mennyi szépség van a csendbe rejtve,

Mikor lelkünk elől lehull a szavak csalfa leple;

Mondd: olyan órát valaki felejt-e,

Melyben ajkát az áhítat szent némasága lepte?

Csend lett; madár se szól; már nincsen semmi hang;

Csak messziről hoz valami halk sírást az est.

Azt hinnéd: késett, bús lélekharang?

– A szivemet, a szivemet keresd!

Hajnalt, aranynapot és vidám kék eget

Oh, dícsérjenek csak mások!

Enyém: a bánat, amit az őszi alkony festeget,

S a régi, néma búsulások…

Versek, … [105.]

Makkai Ádám

MAGYARORSZÁG NEVÉRE

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ki nem ért meg, ne dicsérjen!

Ki nem áld meg, ne is értsen!

Aki hangod sose hallja,

ne kívánd, hogy elítéljem.

Neved ember-kezű szívek

az erőre alapozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ne dicsérjen, ki nem áld meg.

Ki nem ért meg, ne is áldjon.

Hatalommal ha le is dúlt,

neki rosszabb e világon.

Ha ki olvas: neved könyvét

az igazságra lapozzák!

Neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ki nem ért meg: belehaljon!

Szava semmis, szava ósdi.

Lepörögjön – takarodjék,

aki nem... idevalósi!

Nem az osztály, nem a vallás,

nem a faj kell e vidéknek –

az az ember, s az a testvér,

akiben magyar – a lélek!

Neved elszánt, neved érces,

neved Isten maga írta

– tizenötször millió szív veri –

nem sárga papírra.

Neved édes, neved áldott,

neved elszánt Bibliája:

nem erős az, aki adja –

a legény az, aki állja!

Hatalommal te ne társulj.

Ne vakítson soha méreg.

Te kibírtad, te legyűrted:

neked dolgoztak az évek.

Ha kivénült ez a század,

de a poklot te kibírtad:

szabadítsd fel te a foglárt –

szeretetre te tanítsad!

Neved elszáll csuda-szárnyon,

fiait meglepi sorra:

kiragyogsz a nagyvilágban

a határt is letiporva!

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Jézus és a démonok imája, Lake

Bluff – Chicago, 1972 [411-412.]

Makkai Ádám

ŐSZI NAPHIMNUSZ KRISZTUSHOZ

Ápolsz, rejtesz hó-tűzű égi katlan,

hűvös-forró nap-menedéke, felhő!

    Széjjelnyílsz, s a reggeli égen feljő

        Krisztus a Napban.

Üdvözlégy, ó fény, te örök teremtő!

Egyformán jókra s gonoszokra tűzöl –

    kardoddal ha árnyakat éjbe űzöl

        s ébred az erdő,

mind ránk öntöd zúgva teremtő véred.

Ősz van bár, kik lángpatakodból ittunk,

    ráállunk még egyszer a tettre; izmunk

        megfeszül érted:

kőbe vésnők lángod örök szerelmét,

ám a várost sár bitorolja régen –

    fázós gondok ördöge hajt az égen

        s ölti ki nyelvét.

Könyvbe írnók, hittel elébed vágyva –

s tesped rajtunk őszi reménytelenség:

    bűnünk súlya mind. Ez a gyáva restség

        önmaga mása.

Hirdetnők, hogy jössz, hiszen égre vártunk –

s mégis néma szánkban az Isten-várás.

    Őszbefordult, néma a táj és párás,

        ködbe zihálunk.

Ám vígaszként fölfele törnek egyre

büszke fáid: titkuk a bölcs önérzet:

    végük földdé vonzza erős gyökérzet

        téli melegre,

s egyre folyton zúg sokezernyi forrás

hegymélyekben, emberi indulatban.

    Bölcsességed ránk mosolyog, kék paplan:

        – „Törpe vagy, óriás!”

Ápolj, rejts el, százszínű égi katlan,

hűvös-forró napmenedéke, felhő!

    Ó nyílj meg, s mi látjuk, az égen feljő

        Krisztus a Napban.

Zengj vak ének, s mondj könyörögve áment!

Hullunk mind bár, tarka levél az ágon,

    bennünk kél holtunkban az új karácsony

        s gyúl ki az Ádvent,

szomjas lelkem vágya ezért csak annyi:

olvasszák meg lángjaid elhűlt testem,

    s átúszván a hegykoszorúzó esten

        Napba zuhanni.

Jézus és a démonok imája,

Budapest, 1954 [57-58.]

Makay Ida

SZÉCHENYI TÉR, VASÁRNAP REGGEL

Galambok szárnyán ível fel a reggel:

görög csarnok a nyugodt tér fölött.

A szél – ünneplő tóga – meg-meglebben,

a változásban bennfoglalt örök

ragyog meg most. Formák összhangja zendül

a lélek csöndjén: antik térzene,

arányok forrnak össze boldog rendül,

(most megpihenve, mintha értene,

a soha meg nem nyugvó értelem).

Ragyog a reggel ógörög nyugalma,

gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.

A dómnál egy lány: remek, eleven

szobor. A szóraváró csönd lehajtja

nemes fejét. – És Szokratész beszél.

Makay Ida

AUGUSZTUS, ÖRÖKRE

Látom most is: ölel a nyár.

    Amely nem fordul

          többé őszbe.

Azúrral izzó nyárutó.

Már augusztus van

          mindörökre.

Lángol a szerelem-zenit.

Eléd és Rád szórja

     a kigyúlt

          éj

     a Tejút hulló,

          égő

     gyöngyeit.

Se fény, se ke-

gyelem [47.]

Makay Ida

PARTOT ÉRNI

Beleúszom ebbe a nyárba,

A vadvirággal habzó rétbe,

      Az ég homorú tengerébe,

      S ott érek partot, hol az árny

      ölelő-hűsen hull le rám.

            Ahol örök a délután.

            Ahol nem lobban sose el

            a Naplementék örökmécse.

Se fény, se kegyelem [39.]

Makay Ida

MINTHA SOHASEM

Lombkoronákon átszűrt fényben,

nyárég alatt, sugárzó kékben,

míg pilleszárnyú szél emel.

Verset, zsolozsmát zsong a tenger.

Mintha most, itt kezdődne minden.

Mintha semmi nem múlna el.

Se fény, se kegyelem [32.]

Makay Ida

AHOGY RAGYOGSZ

Ahogy szétrezegsz a vizekben,

ahogy rezsgő hőben parázslasz,

s a lángnyelvekkel égrecsapva

a forró szélben újratámadsz,

ahogy a páfrányokban zöldellsz,

ahogyan jelen vagy a fényben,

ahogy a csillagokban hallgatsz,

ahogy a tengerekben áradsz.

Ahogy ragyogsz az öröklétben.

Kövület [58.]

Makay Ida

A FÉNY SODRÁBAN

Koraősz délutánok,

zöld fények zuhogása:

szeptember vízesése

omlik füvekre, fákra,

koraősz délutánok,

hogy ránk borulnak végül,

szemünk – szívünkre hullnak

hűs fátylak, szemfödélül,

a fény sodrában ringnak,

visznek magukba rejtve

– ragyogó, zöld hajóraj –

a nyíló végtelenbe.

Kövület [35.]