Keresés

Maksay Albert

ŐSZI ALKONYAT

Az őszi esték néha csodaszépek.

Nézd, nézd az alkonyt, a bíboros sötétet,

Amint haló fák dérverte lombú sátrát

Puhán karolja – s elomló haját rád

Borítja csendesen:

Ugy-e, nem láttál még szebbet te sem?

Óh, mennyi szépség van a csendbe rejtve,

Mikor lelkünk elől lehull a szavak csalfa leple;

Mondd: olyan órát valaki felejt-e,

Melyben ajkát az áhítat szent némasága lepte?

Csend lett; madár se szól; már nincsen semmi hang;

Csak messziről hoz valami halk sírást az est.

Azt hinnéd: késett, bús lélekharang?

– A szivemet, a szivemet keresd!

Hajnalt, aranynapot és vidám kék eget

Oh, dícsérjenek csak mások!

Enyém: a bánat, amit az őszi alkony festeget,

S a régi, néma búsulások…

Versek, … [105.]

Makkai Ádám

MAGYARORSZÁG NEVÉRE

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ki nem ért meg, ne dicsérjen!

Ki nem áld meg, ne is értsen!

Aki hangod sose hallja,

ne kívánd, hogy elítéljem.

Neved ember-kezű szívek

az erőre alapozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ne dicsérjen, ki nem áld meg.

Ki nem ért meg, ne is áldjon.

Hatalommal ha le is dúlt,

neki rosszabb e világon.

Ha ki olvas: neved könyvét

az igazságra lapozzák!

Neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ki nem ért meg: belehaljon!

Szava semmis, szava ósdi.

Lepörögjön – takarodjék,

aki nem... idevalósi!

Nem az osztály, nem a vallás,

nem a faj kell e vidéknek –

az az ember, s az a testvér,

akiben magyar – a lélek!

Neved elszánt, neved érces,

neved Isten maga írta

– tizenötször millió szív veri –

nem sárga papírra.

Neved édes, neved áldott,

neved elszánt Bibliája:

nem erős az, aki adja –

a legény az, aki állja!

Hatalommal te ne társulj.

Ne vakítson soha méreg.

Te kibírtad, te legyűrted:

neked dolgoztak az évek.

Ha kivénült ez a század,

de a poklot te kibírtad:

szabadítsd fel te a foglárt –

szeretetre te tanítsad!

Neved elszáll csuda-szárnyon,

fiait meglepi sorra:

kiragyogsz a nagyvilágban

a határt is letiporva!

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Jézus és a démonok imája, Lake

Bluff – Chicago, 1972 [411-412.]

Makkai Ádám

ŐSZI NAPHIMNUSZ KRISZTUSHOZ

Ápolsz, rejtesz hó-tűzű égi katlan,

hűvös-forró nap-menedéke, felhő!

    Széjjelnyílsz, s a reggeli égen feljő

        Krisztus a Napban.

Üdvözlégy, ó fény, te örök teremtő!

Egyformán jókra s gonoszokra tűzöl –

    kardoddal ha árnyakat éjbe űzöl

        s ébred az erdő,

mind ránk öntöd zúgva teremtő véred.

Ősz van bár, kik lángpatakodból ittunk,

    ráállunk még egyszer a tettre; izmunk

        megfeszül érted:

kőbe vésnők lángod örök szerelmét,

ám a várost sár bitorolja régen –

    fázós gondok ördöge hajt az égen

        s ölti ki nyelvét.

Könyvbe írnók, hittel elébed vágyva –

s tesped rajtunk őszi reménytelenség:

    bűnünk súlya mind. Ez a gyáva restség

        önmaga mása.

Hirdetnők, hogy jössz, hiszen égre vártunk –

s mégis néma szánkban az Isten-várás.

    Őszbefordult, néma a táj és párás,

        ködbe zihálunk.

Ám vígaszként fölfele törnek egyre

büszke fáid: titkuk a bölcs önérzet:

    végük földdé vonzza erős gyökérzet

        téli melegre,

s egyre folyton zúg sokezernyi forrás

hegymélyekben, emberi indulatban.

    Bölcsességed ránk mosolyog, kék paplan:

        – „Törpe vagy, óriás!”

Ápolj, rejts el, százszínű égi katlan,

hűvös-forró napmenedéke, felhő!

    Ó nyílj meg, s mi látjuk, az égen feljő

        Krisztus a Napban.

Zengj vak ének, s mondj könyörögve áment!

Hullunk mind bár, tarka levél az ágon,

    bennünk kél holtunkban az új karácsony

        s gyúl ki az Ádvent,

szomjas lelkem vágya ezért csak annyi:

olvasszák meg lángjaid elhűlt testem,

    s átúszván a hegykoszorúzó esten

        Napba zuhanni.

Jézus és a démonok imája,

Budapest, 1954 [57-58.]

Makay Ida

SZÉCHENYI TÉR, VASÁRNAP REGGEL

Galambok szárnyán ível fel a reggel:

görög csarnok a nyugodt tér fölött.

A szél – ünneplő tóga – meg-meglebben,

a változásban bennfoglalt örök

ragyog meg most. Formák összhangja zendül

a lélek csöndjén: antik térzene,

arányok forrnak össze boldog rendül,

(most megpihenve, mintha értene,

a soha meg nem nyugvó értelem).

Ragyog a reggel ógörög nyugalma,

gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.

A dómnál egy lány: remek, eleven

szobor. A szóraváró csönd lehajtja

nemes fejét. – És Szokratész beszél.

Makay Ida

AUGUSZTUS, ÖRÖKRE

Látom most is: ölel a nyár.

    Amely nem fordul

          többé őszbe.

Azúrral izzó nyárutó.

Már augusztus van

          mindörökre.

Lángol a szerelem-zenit.

Eléd és Rád szórja

     a kigyúlt

          éj

     a Tejút hulló,

          égő

     gyöngyeit.

Se fény, se ke-

gyelem [47.]

Makay Ida

PARTOT ÉRNI

Beleúszom ebbe a nyárba,

A vadvirággal habzó rétbe,

      Az ég homorú tengerébe,

      S ott érek partot, hol az árny

      ölelő-hűsen hull le rám.

            Ahol örök a délután.

            Ahol nem lobban sose el

            a Naplementék örökmécse.

Se fény, se kegyelem [39.]

Makay Ida

MINTHA SOHASEM

Lombkoronákon átszűrt fényben,

nyárég alatt, sugárzó kékben,

míg pilleszárnyú szél emel.

Verset, zsolozsmát zsong a tenger.

Mintha most, itt kezdődne minden.

Mintha semmi nem múlna el.

Se fény, se kegyelem [32.]

Makay Ida

AHOGY RAGYOGSZ

Ahogy szétrezegsz a vizekben,

ahogy rezsgő hőben parázslasz,

s a lángnyelvekkel égrecsapva

a forró szélben újratámadsz,

ahogy a páfrányokban zöldellsz,

ahogyan jelen vagy a fényben,

ahogy a csillagokban hallgatsz,

ahogy a tengerekben áradsz.

Ahogy ragyogsz az öröklétben.

Kövület [58.]

Makay Ida

A FÉNY SODRÁBAN

Koraősz délutánok,

zöld fények zuhogása:

szeptember vízesése

omlik füvekre, fákra,

koraősz délutánok,

hogy ránk borulnak végül,

szemünk – szívünkre hullnak

hűs fátylak, szemfödélül,

a fény sodrában ringnak,

visznek magukba rejtve

– ragyogó, zöld hajóraj –

a nyíló végtelenbe.

Kövület [35.]

Makay Ida

ISTEN CSÖNDJÉRE

Fölzúgnak sötét fenyvesek.

Orgona. Ünnep-induló.

A tél leomló hermelinje

föd be már üszkös múltakat.

Hallgat a csillagövek éje.

Isten csöndjére hull a hó.

Hamu, márvány [80.]

Makay Ida

FÖLGYÚL A LÉT

Az ősz oltárán fölgyúlnak a gyertyák,

százados fák és parányi füvek.

Gyümölcs, virágraj tornya nő fel,

lobog a csönd. Nem kérdezzük, kinek.

Fölgyúl a lét, mélypirosa világít,

máglyák sercegnek, delek, alkonyok.

Míg csönd és a szó hamuvá nem mállik,

amíg az évszak s élet ellobog.

Hamu, márvány [78.]

Makay Ida

ÖRÖKLÉT

Pillanat gyémánt örökléte!

      amikor megáll

      minden óra:

ez a dérszentelte kert itt.

Itt ez a decemberi rózsa!

Hamu, márvány [76.]

Makay Ida

MINT EZER ÉVE

Diófasátor. Itt rejtőzöm el

virágok alján, páfrányok közé.

A lomb betakar. Mézízű álom

hullámzik rám. Már mintha zöngené

szimfóniáját milliárd bogár.

Mint ezer éve s ezer év után,

mikor már nem lesz változás, idő.

Megrészegedve hempereg fölém

kigyúló testtel a parázna nyár.

Hamu, márvány [46.]

Makay Ida

MINDSZENTI NYÁR

Az óriási selyeming, az ég

kéklik a fák ágaira vetve.

Extázisában letépte a rét.

Tárul a bokrok parázna teste.

Millió nap sok sötét ághegyen.

Tüzes korongok zuhognak az útra.

A kő-Krisztus töviskoronáján

részeg, szép lepkék pogány koszorúja.

Hamu, márvány [46.]

Makay Ida

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött

bronz pillangó cikázik.

Arannyá lobbant alkonyat

kísér el hazáig.

A nehéz aranytűz mögött

a nyír ezüstje játszik,

és amikorra este lesz,

ellátni már a fák között

a színezüst halálig.

A hetedik szoba, 1986 [95.]

Makay Ida

AKÁRHA GYÖNGYÖK HULLANÁNAK

Eső permetez lassú csöndben,

akárha gyöngyök hullanának

egy szőnyeg bíbor bársonyára.

A nyárutó hallgat a csöndben,

figyel az ősz arany szavára.

Érnek a lombok, gyöngyök égnek

virágon, kerten, házakon.

Csöpp másai a fényes égnek,

diadémok álmaimon.

A hetedik szoba, 1986 [79.]

Makay Ida

JÚNIUS

A hárs tömjéne fojtogat.

A liliomok kivont kardok

egy örökös nyár kapujában

a lankadt, boldog dombokat

pipacsáradás önti el.

És zsong a betelt délutánban

a vadgalamb gregoriánja:

Himnusz. – Vagy már a rekviem?

A hetedik szoba, 1986 [64.]

Makay Ida

NYÁRI PILLANAT

Már áttetsző, és nem rezdül a csönd,

akár a sás közt fénylő tó vize.

Madarak V-je villog messze fönt,

az ösvényeket fénnyel hinti be,

gyöngyös záporral június szeszélye.

Már maguk fölött lebegnek a rétek:

tündérjáték. Egy pillanat, s talán

a gyerekarcú, pajkos délután

egy piros hintán föllendül az égbe.

A hetedik szoba, 1986 [59.]

Makay Ida

A NAP

A Nap! A Nap! Megérkezett.

S ölelkezik toronnyal, réttel,

milliárd éve szüntelen

a győztes tűz, mely sose ég el.

Ő a tűnődő, bölcs derű

csöndes október délután,

s felhőtengerbe elmerül

a telek sötét alkonyán.

A Nap! A Nap! A hatalom,

ki megmér percet s éveket.

Szerelmes, bolond trubadúr.

Lobog az asszonyföld felett.

A hetedik szoba, 1986 [53.]

Makay Ida

HOLDTÖLTE TAORMINÁBAN

A forró Hold az égre égett.

Vörös lángokban áll a ház.

A tenger kéktűzű igézet.

Álomi út. S akár a láz,

átsüt rajtuk az égő mértan.

Lobog a vászon. Megvakít.

Az őrület fölizzó fénye

a menny s a föld között a híd.

A hetedik szoba, 1986 [47.]

Makay Ida

VARÁZSLAT

Újra a folytonos varázslat!

Szétfoszló testek, zsigerek,

ibolyák már és lepkeszárnyak.

Igérik, én is ez leszek:

Tavasszal barka fénye, hamva,

vadrózsatűz az ősz felett,

Télben a volt nyár forradalma,

nyárlázadás hólepte sziklán.

Némán is szóló. Ige a testben.

S a csöndre vésem versemet.

A hetedik szoba, 1986 [37.]

Makay Ida

HÉT KÍVÁNSÁG

Egyetlen percet a szökő időből

a múló rétből egy vadrózsaágat,

azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,

egy lobbanást a bronzzal égő őszből.

Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,

egy homlok holdját, fényben fölkelőt,

őrízhessem, mint foglyát a borostyán,

egy vers zengését még a csönd előtt

A hetedik szoba, 1986 [34.]

Makay Ida

AZ A RÉT

Szikrázó gyerekkori rét!

Kék lepke villog fölötte.

Már soha többet az a kék!

Az ég üvegje összetörve.

Emlék kékje: vakító nyárég!

Aranykor, alvó öntudatlan.

Szívben fénylő holdmessze tájék.

Azúr lepke boldog magasban!

Ha csak egyszer egy rebbenésig!

Ha nemcsak a versbe, a szóba…

Ha csak egyszer még az a rét.

Ha egyszer még az az óra!

A hetedik szoba, 1986 [33.]

Makay Ida

VALLOMÁS EGY TÁJHOZ

Te gyűjtöd össze minden utamat,

mint termésüket a nyugodt parasztok.

Mert egy maradsz. A változás alatt

őrized néma, mozdulatlan arcod.

Összebékítesz halált, születést:

csontkemény érveit az elmúlásnak;

a csupasz fákkal megfogalmazod,

s ujjongsz a vad vadrózsalázadásnak

(lázas jelvénye hó fölött lobog).

Nem hívsz. Nem nyugtatsz. Meg se vallatsz.

Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok.

Nézlek, s látom változó válaszok

meddő harcát. Már kérdezni se mer

az ész. S megtörhetetlen hallgatásod

kimondhatatlan kérdésre felel.

Verses országjárás [214.]

Makay Ida

KÉRDÉS ÉJSZAKA

Majd megjelensz-e álmon innen is,

földerengsz-e a vágy alatti mélyből?

Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem

a mozdulatlan-tömbű szenvedésből?

Lesz-e ígém, hogy szólhassak veled,

vagy így maradsz már örökre bezárva

a tiltó- meg a tagadószavaknak

irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?

Fejem fölül, ha elforog az ég

teremthetek-e arcodból napot,

adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek

a csillagpercre járó évszakok?

Ha megidéz az óra, az utolsó,

ha bűneimet már nincs hová rejtsem,

leszel-e akkor kegyelem, föloldó,

a legutolsó mentség magam ellen?

Mindörökké, 1973 [29.]

Makay Ida

EGYRE JOBBAN SZÁNLAK

Sokasodnak a tárgyaid.

S én egyre jobban szánlak.

A gyémánt tó, rét elveszett.

Csak rangod van, csak házad.

Lepkeszárnyon már nem repülsz.

Van telked. Nincsen vágyad.

Álmoktól óv a bankbetét.

Fukar féltéstől szűk szemed.

Züllött-józanul elprédáltad

örökséged: az egy eget.

Mindörökké, 1973 [21.]

Makay Ida

MARADJ A VÁZ

Az arany partok rendre elmaradnak.

Egyre kevesebb, megszűrtebb a fény.

Szegélye nincs, csak rajza az utaknak,

mindig keményebb, konokabb a szél.

A lombjuk-oldott fák lényeg-szikárak.

– Hová lobbant a pompa évszaka? –

Nincs dísze már, sem varázsa a tájnak,

csak éggel-metszett, pontos mértana.

A szenvedés megvallat – és nem oldoz,

egyazon kín, ha szólsz, ha nem felelsz,

a fájdalmat nem hordja már a homlok,

de viseli, mint számát a fegyenc.

Amit a csönded őriz, az a többlet.

Leválik rólad csöndben, lomb az ágról:

– maradj a váz –

a gyönyörű fölösleg.

Mindörökké, 1973 [25.]

Makay Ida

SZERELEM

Időfölötti boldog délután!

Görnyeszt a fény, hogy összeroskadok.

Megtelt veled a föld, és hord a nyár,

a lét-előtti öröm fölragyog.

Mindenütt te. Szerelmed ég a napban.

A kő föllüktet izzó válaszul.

Veled vagyok, ki az éggel maradtam.

Nem érint meg, s örökre rám borul.

Mindörökké, 1973 [17.]

Makay Ida

LÁZADÁS

Mint a bevégzett mű és mint a holtak,

olyan lezárt és teljes most a táj,

a dombsor lánca nyugodt-ívű mondat,

amit a fáknak karcsú jele zár.

A színek lázas jelzői lobognak:

végleges, biztos megfogalmazás;

mímelt tudása célnak és az oknak,

törvény ellen törvénnyel lázadás;

ahogy az ég szigorú gömbje zárul

mindenre körben, s mindent összefoglal;

tagadva: a határtalanba tágul,

s már eszelősen, egyre konokabban

akar formát az áradó tenyészet

az oldó végtelennel perlekedve;

ahol a formák káosszá enyésznek,

s nincs kezdet, amely folytatás ne lenne.

Reménytelen-szép dac a földön, égen,

mindig újuló embersorsunk mása:

az izzó kényszer, hogy felelni kell

minden miértre, bár – tudjuk – a válasz

belévesz új kérdések áramába.

Mindörökké, 1973 [16.]

Makay Ida

CSAK A HATÁRTALANBA

Szépnek láss: eleven lángban

naponta magam megmosom;

olyan véglegessé égjek,

mint tűzben-edzett bronzszobor.

S egyszer jöjj mégis, amikor majd

a csönd szólít már, nem szavak.

Ha méhem megfogan a nyártól,

ha medencémből rét fakad.

Mikor már minden út világos.

Villanyok helyén ég a csillag.

Mikor az ablakok, az ajtók

csak a határtalanba nyílnak.

Mindörökké, 1973 [15.]