|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44299
|
Makay Ida
VALLOMÁS EGY TÁJHOZ
Te gyűjtöd össze minden utamat,
mint termésüket a nyugodt parasztok.
Mert egy maradsz. A változás alatt
őrized néma, mozdulatlan arcod.
Összebékítesz halált, születést:
csontkemény érveit az elmúlásnak;
a csupasz fákkal megfogalmazod,
s ujjongsz a vad vadrózsalázadásnak
(lázas jelvénye hó fölött lobog).
Nem hívsz. Nem nyugtatsz. Meg se vallatsz.
Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok.
Nézlek, s látom változó válaszok
meddő harcát. Már kérdezni se mer
az ész. S megtörhetetlen hallgatásod
kimondhatatlan kérdésre felel.
Verses országjárás [214.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44298
|
Makay Ida
KÉRDÉS ÉJSZAKA
Majd megjelensz-e álmon innen is,
földerengsz-e a vágy alatti mélyből?
Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem
a mozdulatlan-tömbű szenvedésből?
Lesz-e ígém, hogy szólhassak veled,
vagy így maradsz már örökre bezárva
a tiltó- meg a tagadószavaknak
irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?
Fejem fölül, ha elforog az ég
teremthetek-e arcodból napot,
adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek
a csillagpercre járó évszakok?
Ha megidéz az óra, az utolsó,
ha bűneimet már nincs hová rejtsem,
leszel-e akkor kegyelem, föloldó,
a legutolsó mentség magam ellen?
Mindörökké, 1973 [29.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44297
|
Makay Ida
EGYRE JOBBAN SZÁNLAK
Sokasodnak a tárgyaid.
S én egyre jobban szánlak.
A gyémánt tó, rét elveszett.
Csak rangod van, csak házad.
Lepkeszárnyon már nem repülsz.
Van telked. Nincsen vágyad.
Álmoktól óv a bankbetét.
Fukar féltéstől szűk szemed.
Züllött-józanul elprédáltad
örökséged: az egy eget.
Mindörökké, 1973 [21.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44296
|
Makay Ida
MARADJ A VÁZ
Az arany partok rendre elmaradnak.
Egyre kevesebb, megszűrtebb a fény.
Szegélye nincs, csak rajza az utaknak,
mindig keményebb, konokabb a szél.
A lombjuk-oldott fák lényeg-szikárak.
– Hová lobbant a pompa évszaka? –
Nincs dísze már, sem varázsa a tájnak,
csak éggel-metszett, pontos mértana.
A szenvedés megvallat – és nem oldoz,
egyazon kín, ha szólsz, ha nem felelsz,
a fájdalmat nem hordja már a homlok,
de viseli, mint számát a fegyenc.
Amit a csönded őriz, az a többlet.
Leválik rólad csöndben, lomb az ágról:
– maradj a váz –
a gyönyörű fölösleg.
Mindörökké, 1973 [25.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44295
|
Makay Ida
SZERELEM
Időfölötti boldog délután!
Görnyeszt a fény, hogy összeroskadok.
Megtelt veled a föld, és hord a nyár,
a lét-előtti öröm fölragyog.
Mindenütt te. Szerelmed ég a napban.
A kő föllüktet izzó válaszul.
Veled vagyok, ki az éggel maradtam.
Nem érint meg, s örökre rám borul.
Mindörökké, 1973 [17.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44294
|
Makay Ida
LÁZADÁS
Mint a bevégzett mű és mint a holtak,
olyan lezárt és teljes most a táj,
a dombsor lánca nyugodt-ívű mondat,
amit a fáknak karcsú jele zár.
A színek lázas jelzői lobognak:
végleges, biztos megfogalmazás;
mímelt tudása célnak és az oknak,
törvény ellen törvénnyel lázadás;
ahogy az ég szigorú gömbje zárul
mindenre körben, s mindent összefoglal;
tagadva: a határtalanba tágul,
s már eszelősen, egyre konokabban
akar formát az áradó tenyészet
az oldó végtelennel perlekedve;
ahol a formák káosszá enyésznek,
s nincs kezdet, amely folytatás ne lenne.
Reménytelen-szép dac a földön, égen,
mindig újuló embersorsunk mása:
az izzó kényszer, hogy felelni kell
minden miértre, bár – tudjuk – a válasz
belévesz új kérdések áramába.
Mindörökké, 1973 [16.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44293
|
Makay Ida
CSAK A HATÁRTALANBA
Szépnek láss: eleven lángban
naponta magam megmosom;
olyan véglegessé égjek,
mint tűzben-edzett bronzszobor.
S egyszer jöjj mégis, amikor majd
a csönd szólít már, nem szavak.
Ha méhem megfogan a nyártól,
ha medencémből rét fakad.
Mikor már minden út világos.
Villanyok helyén ég a csillag.
Mikor az ablakok, az ajtók
csak a határtalanba nyílnak.
Mindörökké, 1973 [15.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44292
|
Makay Ida
ÖRÖK ALKONYAT
Csak veled érhetnék a messzi rétre,
ahol a délután ragyog időtlen;
izzókék lepkék villódznak a fénybe,
s nem tűnnek el a lehajló időben.
Csak veled rejtőzhetnék el az őszben,
– gyökereit nem nyújtóztatja nyárba –
kezdettelen; az emlékeken győzve
nem múlik el. Ég, önmagába zárva.
Csak veled állhatnék meg az időben,
hogy nézzem mindörökre arcodat,
míg nem moccan a perc. Amíg időtlen
lobog, lobog az örök alkonyat.
Mindörökké, 1973 [11.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44291
|
Makay Ida
AJÁNDÉK BETEGÁGYADHOZ
Feküdj csak csendesen,
ezt hoztam, mind a tiéd:
őszök megforrott nyugalma
bölcsesség fanyar hatalma
jégcsöndű téli vidék,
békesség sűrű méze
fájdalom komor éke
íme: kibontom eléd
Érzed? a holdnak űri jege
hűsíti szép lobogó homlokod
nyújtsd ide: öblös poharadba
hangtalanul a kristály csönd csorog.
Lengő fényhidak, 1964 [49.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44290
|
Makay Ida
PÁRBESZÉD
Föloldták arcod éjek, nappalok
– Perceid tükrén az arcom ragyog. –
Némább a csöndnél rég elhalt szavad
– A szavam hallod minden csönd alatt –
Emlékek alján fekszel mozdulatlan
– Én folytatódom minden mozdulatban –
Akár a holtak jeltelen gödörbe
– Gyökér alattad, fönt lomb mindörökre –
Nem ismerlek és nem tudom neved
– A neved mondod: szólítsz engemet, –
Minden napomban hétszer megtagadlak
– Árulója vagy hétszer tenmagadnak –
Nincs út, amelyen rád találhatok
– Minden utadnak vége én vagyok! –
Lengő fényhidak, 1964 [44.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44289
|
Makay Ida
ŐSZUTÓ
Most árad a szín a fény meg a forma
mindent elönt a győztes áradat
egy őrült s áldott varázsló megoldta
a zárt fegyelmet, tündöklő tavak
merítik mélyre a lázkék eget
most minden sápadt körvonal felizzik
s felmagaslik a forma diadallal,
hogy égremutassa a lényeget,
igazabb lesz most minden önmagánál
a jelentések mind jelképesek
ha kék szirom hull, holdak alszanak ki
már mély a csönd, mint néma tengerek.
A vágy fölível: lengő karcsú dallam,
a lélek is a fény felé feszül most:
könyörgő fa a későőszi napban.
Lengő fényhidak, 1964 [41.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44288
|
Makay Ida
OKTÓBERI ZSOLTÁR
Bölcs tékozlásnak boldog évszaka!
Súlyos kincsüket szétszórják a fák
gond nélkül, mint király a mesékben
az érés erjedt, csípős illatát
szívükig szívják földek, emberek
és fénytől részeg méhek szállnak át
a csordulni-kész völgykádak felett
a sima ég nagy, tiszta abroszán
kidöntött méz, a sűrű nap csorog,
a csönd ikrás lesz tőle és a csöndben
a mozdulat s szó tűnődőn megáll
A számadásnak komoly évszaka!
Mert könyörtelen mérleged lemér
minden gyümölcsöt, tettet, alkotást
s már ítéleted is készen: mit ér?
Ráeszmélésnek fényes évszaka!
Ím renddé tisztul minden kuszaság
az örömök és gyötrelmek leforrtak
most megsejtjük a Törvény válaszát
amit rettegve egyre vallatunk
eszméletünktől, és választ nem ád.
Örök szertartás, ünnep évszaka!
Tavaszunk, nyarunk füzérré fonod
oltárodra. Máglyává tornyozod
minden termésünk. S amíg ráaggatod
büszke testére nehéz ékszered,
az elmúlás hűs tükrébe hajol már
az élet. S érett arca-percre-megragyog.
Lengő fényhidak, 1964 [39-40.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44287
|
Makay Ida
AKÁR A TELJES ÉG
Majd egyszer nyár lesz. Teljes.
Amilyennek a kamasz Isten
eltervezte egykor,
a megfogamzott első nyár előtt.
Könnyű, nyújtózó árnyékok hevernek
a fény tövében. Örök délelőtt.
Arcunkról forró fény pereg,
kitárva fekszünk ott az ég előtt.
Nem tudunk semmit. Csak leszünk
akár a teljes ég és a tenger
a Mindenségből kimetszetlenül.
A mozdulatlan déli nap lobog.
Elindulunk
a láthatár szegélye
megvillantja a hűvös végtelent.
Meredek, boldog villanásokon
futunk bele a habzó messzeségbe.
Lengő fényhidak, 1964 [37.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44286
|
Makay Ida
NYÁRI REGGEL
Megállok a tékozló ragyogásban.
Most hallani a lassan forró csöndet,
mint akkor, ott a föld előtti nyárban.
Mikor még nincs se ég, se víz, se táj.
Csak árva izzás. Magányos meleg.
Az idő bezárt méhében lebeg
az egypetéjű élet és halál.
Lobog a nyár. Nincs kezdete, vége.
A ragyogásnak puszta tetőin
névtelenül nyújtózik a béke.
Lengő fényhidak, 1964 [34.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44285
|
Makai Emil
SZERELMES ÉJSZAKÁK
A meztelen fák rügyeit kicsalva
Künn már az új tavasz fuvalma jár,
Mig én, szivem szerelmét öntve dalba
Didergek itthon, mint a rabmadár.
Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –
A tűzbe új faóriást vetek,
Leirom lázasan: szeretni kéne
S reszketve érzem, hogy nem szeretek!
Rügyfakadáskor dideregni, fázni
Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:
Egy életet könnyelmün elhibázni,
Kergetni álmot, amely nem igaz;
Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,
Egykedvü arccal ölni a napot,
S ha lepereg az óra, várni kéjjel
Az áruló, a bünös holnapot.
...Az ablak résein szobámba tódul
Olajfaillat, violák szaga...
A szellő szedte fel utravalóul,
Hogy ide vándorolt egy éjszaka.
Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?
Felzúg, mintha beszólna: jer velem,
Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,
A földön nincs egyéb, csak szerelem!
S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,
Csak ezt a hivó alkalmat lesem
S kisurranok a márciusi éjbe,
Mely átölel buján, szerelmesen.
Magyar költők 19. század. 2. [716-717.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44284
|
Makai Emil
SZERET!
Juliusi rózsák az utcaszögellőn,
Ma ti lengtek a légbe, ti usztok a szellőn
A máskor oly unott utca felett.
Ma kigyullad a sziv, amelyen elégtek –
Juliusi rózsák, ki mondta meg néktek,
Hogy engem a legszebb lányka szeret?
A legszebb lányka szeret!
Ahány palota derűs, ragyogó mind,
Tárt kapujával hivogatón int.
Mely máskor elébem tiltva meredt:
Ereszén ma egy fecske talál menedéket –
Mondd, te nagy város, ki mondta meg néked,
Hogy engem a legszebb lányka szeret?
A legszebb lányka szeret!
Magyar költők 19. század. 2. [711.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44283
|
Majthényi György
MEZÍTLÁBASOK KARÁCSONYA
A tenger csillag odafönn
ma hiába ragyog,
Nem néznek föl a nyomorgók,
a mezítlábasok.
Egyik görbedtebb, mint a más,
rongyokban didereg,
Kifagyott bús szívükből már
hit, remény, szeretet.
Kültelki pince, ól, kazal
nyújt hajlékot nekik,
Vagy kocsmaasztal, hol a szent
estét ünnepelik.
Azért, akinek lelke ép,
ma hozzájuk megyen,
Legyen ma Jézus úr e bús
szomorú szíveken.
Adjunk munkát, vigyünk ruhát,
s ki mit tud, kenyeret,
Legyünk Jézus küldöttei
mindnyájan, gyerekek.
Jézus nevében, ki e szent
napon megszületett,
Simítsuk meg e mostoha,
elárvult szíveket.
Talán fölnéznek azután
a mezítlábasok
Az égre, hol a tengersok
esti csillag ragyog.
S meglátják, amit soha még,
hogy a sok csillag ott
Jézus könnyétől fényes mind:
a szemei azok!
Erdélyi karácsony
[154-155.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44282
|
Majthényi György
FÜLEMÜLE
A Hold megállt a Balaton fölött
s a fülemüle énekét hallgatta,
a szél lábujjhegyen osont a partra föl
s a legszebb fákat sorba ölelgette,
az erdő megrázkódott a gyönyörűségtől,
a virágok a vízbe vetették magukat
s a fülemüle trillázott, trillázott,
tíz lépésnyire tőlem.
Soha nem érzett édesség él bennem,
mióta hallgatlak, Isten madárkája.
Nem tudom, mi lehet, csak nem a boldogság?
Sose voltam boldog.
Könnyes szemmel jöttem a világra,
árnyékom mindig maga volt a bánat
s el nem hagyott egy hosszú emberöltőn.
De most úgy érzem, betelt minden vágyam,
szép volt és jó volt minden, ami elmult,
nem emlékszem olyanra, mi fájna,
békesség tölt el, gyönyörűség, hála
és szállnék könnyen, mint könnyű madárdal,
repesnék, mint a felolvadó trilla:
köszönöm, hogy élek.
Mai magyar múzsa [93-94.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44281
|
Majthényi Flóra
MOSOLY ÉS KÖNNY
Szép a természet, ha ég-szemében
Felmosolyg a nap meleg sugára,
S az édes mosoly derült szeméből
Tévelygve száll rózsa-ajakára.
És mi szép a természet könnyezve
Mintha visszavágynának szivébe
Borult szeméből a nehéz cseppek,
Halkan folynak alá kebelére.
De legszebb, midőn mosolyg könnyebben
Mint egy bántott gyermek, némán, búsan,
Melynek még szemében bánat gyöngye,
Ajkán a kiengesztelt mosoly van.
Magyar nőköltők [192.]
|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44280
|
Majthényi Flóra
VARÁZS
Többé nem írok, feltevém már,
Érzés feszítse keblemet bár.
És meg is tartám, mit feltettem,
Némán nyugodt a lant mellettem.
De a hold ismét búsan feljött,
A virágoknak sóhajt küldött,
Ezek részt vettek érzelmében,
S harmatkönny rengett kebeleken;
Lepék szárnyukat leereszték,
S mindegyik ágán csendben nyugvék.
A csermely játszva kövicsekkel
Zenélé őket álomba el.
A fa is szunnyadt, és levele
A madárcsalád házfedele.
Ég a földet megcsókolá,
S csillagköpennyel betakará.
Reggel felváltá nap a holdat,
Megrázák lepék szárnyaikat,
A kis méhecske vígan dongván
Éppen kirepült munka után.
A virágok is álmosan még
Tarka fejeket felemelék.
A víg madarak felszálltanak,
S a tiszta légben danolának.
Minden hangjoknál bús szívembe
Jobban költözött az öröm be.
Minden zeng, örvend, s én hallgassak?
A természettel ne vigadjak?
Jer ismét, lantom, rég nyugodtál,
Most első dalunk hálaként száll.
Köszönöm, Isten, hogy teremtél,
Szívemben most csak az öröm él;
Mert a természet most boldogít,
S régi bánatot is meggyógyít.
Magyar nőköltők [190-191.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44279
|
Majthényi Flóra
DALVÁGY
Tudnék úgy zengeni,
Mint a bérci patak,
Mely a rengetegnek
Szirtkebléből fakad.
Tudnék úgy zengeni,
Miként a fa susog,
Midőn levelein
A holdsugár ragyog.
Tudnék úgy zengeni,
Mint a kis csalogány,
Melynek bús dalától
Felzendül a magány.
Tudnék úgy zengeni,
Miként esti harang,
Midőn szél szárnyain
Lebeg felénk a hang.
Tudnék úgy zengeni,
Mint az esőcsepp szól,
Midőn lassan folyik
Alá a magasból –
Oh, addig zengeném
Bűbájos dalomat,
Míg elszenderíteném
Vele fájdalmamat.
Magyar nőköltők [190.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44278
|
Majthényi Flóra
BÉRC ÉS RÓNA…
Gondolkoztam sokáig afelett,
Rónát szeressek-é, avagy hegyet?
S mindkettőben volt oly szép valami,
Hogy nem bírtam köztök választani:
Szebb-é, mikor az égbe vágy a föld,
Felhőbe nyúl a bérctető, a zöld
Magasba törekszik, mint gondolat,
S ajándokul nyújt friss virágokat;
Vagy szebb, midőn az ég a földre vágy,
Magával hozva esti csillagát,
S leszállva a zöld síkra csendesen
Körül a láthatáron megpihen.
Magyar nőköltők [188.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44277
|
Majthényi Flóra
SZEMERE PÁLNAK
Boldog vagyok, hogy megtaláltalak!
Hisz véled földerült egy új világ,
Szép, bájoló, hol lelkem otthonos,
Oly otthonos, mint völgyben a virág.
Úgy szállong, úgy röpül lelkem feléd,
Miként madár, mely sejtő szárnyakon
Őszkor keres távol vidékeket,
Hol a tavasz leng ifju lombokon.
Úgy elmerengek ajkad hangzatán,
Oly vágyva várok minden szózatot,
Lelkem felszívja szép eszméidet,
Mint napsugár a rózsaharmatot.
Oly jól esik szemedből egy sugár,
Melyből hozzám szelíd lelked beszél;
Mosolygásod, e szép arany rege,
Melyben jó szíved dobbanása él.
Te lelkesítél újra engemet
Általszárnyalni ábrándnak honát,
S szebben ragyogni láttam általad
A költészetnek tündércsillagát.
Találtam én ott dalvirágokat,
És most kezem neked füzért kötött,
Ha nézed, benn hű érzetet találsz
Elrejtve mélyen zöld levél között.
Magyar nőköltők [187-188.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44276
|
Majthényi Flóra
MI A HAZA?
„Édes anya, édes apa!
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk?
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?”
„Nem, gyermekem, ez csak a házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza!
Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal:
Ez a haza!
Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza!
Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!
Ahol csontjaik porladnak
S mindig a földben maradnak,
Ahová bennünket tesznek,
Midőn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!
Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk:
Ez a haza!”
Rendületlenül [513-514.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44275
|
Majtényi Erik
MOSOLY
Egy mosolyodat – észre se vetted –
a buszban, a múltkor nálam felejtetted,
de megvan, pedig szórakozottan
a jeggyel együtt majdnem eldobtam.
Megvan, eltettem, nem adom vissza,
közepes mosoly, tartós és tiszta,
olyan, hogy én is viselhetem még,
esetleg rá is foghatom, hogy emlék.
Majd kérdik tőlem, hogy hol szereztem,
csináltattam vagy készen vettem?
De én, mint akit egyéb dolgok
épp elfoglalnak, csak mosolygok.
Tegnap, hogy egy kicsit borongó
kedvedben voltál, már megszeppentem,
te jó Isten, ha ez volt az utolsó!
De aztán mosoly lobbant a szemedben,
s én megnyugodtam. Egyébként is
a park is, a fű is, a tó is, az ég is
a mosolyoddal gyúlt ki villanón,
a mosolyod, úgy látszik, közvagyon.
A fényképészem, az is melegen
ajánlta. Nápolyi útlevelembe,
gondolom, azt a képet teszem be,
azt mondják, nem áll rosszul nekem.
Egyszer talán majd föl is nagyítom,
s kipróbálom a tükör előtt, itthon:
oltárin szemberöhögöm magam,
de remélem, hogy ez még messze van.
Álmok szállodája [179-180.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44274
|
Majtényi Erik
BOTOT HÚZTAM VÉGIG A RÁCSON
Botot húztam végig a rácson,
és meghökkentem: dalba kezdett,
a vaspálcák vigaszra vágyón
fémesen pengtek és rezegtek.
És szállt az ének, szállt a dallam,
harangjáték finom zenéje,
így fakadt vallomásra halkan
a kert kesergő kerítése.
Vajon miről panaszkodott,
a lénye mélyén mi pendült meg?
Vonónak nézte a botot,
önmagát pedig hegedűnek?
S akkor rájöttem: nemcsak ő –
anyagok s tárgyak ezre mind
hangszer: az ég, a jég, a kő,
s zenél sajátos kulcs szerint.
S mind dalba kezd, mind énekel,
s hogy mi esett jól, hogy mi fájt,
a maga nyelvén mondja el,
csak a vonóját megtaláld.
123 vers a zenéről [54.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44273
|
Majtényi Erik
FÁRADT KEZED AZ ASZTALON
Fáradt kezed az asztalon –
oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:
lágy ráncaiból patakzik a csönd,
s árnyékától a fal világosabb.
Fáradt kezed az asztalon –
mennyit tett-vett, loholt a kötelesség
cselédjeként, amíg kissé riadtan,
kissé kifúltan elérte az estét!
S fáradt kezed az asztalon
most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,
ha minden válasz visszás és fonák?
A hálát emlegessem? A szerelmet?
Fáradt kezed az asztalon
ismét csak terhekkel tetézve
kérlelhetem – kegyetlen kérelem –
új áldozatra, szolgálat-tevésre:
Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!
Magadhoz légy hű – a teherbíráshoz!
Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:
a szorításod kell, nem a kegyelmed!
Az áram másik pólusa – anélkül
a görcsös gond mosollyá sose békül.
A tétova gyöngédség, amely olykor
feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,
hogy meglássam bennük, mint sötétkamra
tótágast álló, tűnő képeit,
szigorún titkolt szenvedélyeid,
s hogy tudjam akkor: sohasem hagysz magamra.
Arany és kék szavakkal [86.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44272
|
Majtényi Erik
ZÁRSZÁMADÁS
Zárszámadás. Ím, latba most kell vetnem,
hogy kit s hogy milyen igazul szerettem.
S hogy mért éppen most? Nos, mért éppen máskor?
Ködpásztor jődögél a hegy csúcsáról,
s árnyból faragott fütykösét suhogva
méri párákból mintázott juhokra.
Egyszóval ősz van ismét. Tolvaj esték
lopják vénülő nappalok ezüstjét.
Későre jár. Nehéz lesz megkeresnem
valamit, amit sohasem kerestem.
Hegyek alatt és síneknek fölötte
próbálkozom öltözni a közönybe.
Valami nékem adatott. S most félek,
hogy valaki valamit visszakérhet.
Szerettem-e? Oly biztos, hogy szerettem,
mint amilyen biztos, hogy nem szerettem.
S balog az óhaj, hogy aki virágzón
jött hozzám s elhervadott, megbocsásson.
Szép áltatást eszeltem ki magamnak,
mondtam: szavamra valaki tán hallgat,
s tenyerébe merít e verssorokból
bódító italt, s olykor reám gondol,
s így végtelenné tágul, ami véges,
s tudom, hogy ez kevés az üdvösséghez.
A megmérő idő [435-436.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44271
|
Majtényi Erik
ESZTERLÁNC
Dal, dal, varázsdal,
hét szem kihúnyt parázzsal,
verssel, vérrel, varázzsal
vidítlak és keserítlek,
tegnapokban megmerítlek,
magad ellen szelidítlek.
Lánc, lánc, eszterlánc,
rég eloszlott az a tánc,
ki hátra ment, ki előre,
te maradtál meg belőle,
s szemed csücskében a ránc.
Volt, volt, be rég volt,
dombon törték a diót,
édes belét mind megettük,
csontos héját elvetettük,
mikor külön, mikor együtt,
ujjunkat bemaszatoltuk,
barna maradt, bárhogy mostuk.
Szállj, szállj, messze szállj,
pöttyös katicabogár,
hallgatott ránk, vitte szárnya,
köd előtte, köd utána,
azóta se látta senki
ujjad hegyén megpihenni,
huncut, aki elfelejti.
Dal, dal, varázsdal,
táltost etess parázzsal,
mondd a mesét, kell hogy tudjad,
mondd a régit, mondd az újat,
király lánya, göndör hajú
nyitva van az aranykapu,
nyitva van, ha be nem csuktad. |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44270
|
Majtényi Erik
RÉGI UDVAROK
Régi udvarok, oleánderek,
porolóra csimpaszkodó gyerek,
homorúvá koptatott küszöbök,
rongyba bugyolált vezeték csöpög.
Kint tavaszodik már, bent még a fáradt,
megrokkant szélben fehérnemű szárad,
kint háború dúlt és békét kötöttek,
bent a rézcsapok egyhangún csöpögtek.
Odabent senki nem öregszik,
csupán öreg. A hátsó, fonnyadt kertig
elcsoszog még, nem is tudja, miért,
elfelejti, mire odáig ér.
Fojtott krákogás, mosdik valaki,
a teli lavórt most loccsantja ki,
hólyagosan, kéken kúszik a lé
kövek között a lefolyó felé.
Este irigyen lesik a sötét
árnyak az ajtó fényes négyszögét,
borzong a körte, ha utolsót rebben,
mint aki nem hisz újabb reggelekben.
Akit itt sivár magánya kötöz le,
s bugyolálja lusta lármába, csöndbe,
idő múltán már az unalmát félti,
és az utcára vasárnap sem lép ki.
Legszebb versei [53-54.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|