Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44164

Lukács László

 

 

HEGYTETŐN

 

Add a kezed s kapaszkodj.

Arcodból a bizalmaskodó

ágakat hajtsd félre.

A tüske se szúr, csak cirógat.

S ha, vásott kölyök, a szél

százszor is összekuszálja

hajad, – vesd hátra,

vidám nyaklendülettel.

Így! Lihegsz. Ki vagy pirulva.

De a hegy nehéz dűlése

lábaid domborulatában

finoman feszül. S a szél

a levelek zöld pórusait kimosva

szemeid tiszta tálaiban csillog.

A messzi torony

egy gondolattal közelebb jött.

S hallod a patakot, cérnahangon

ahogy a kövekkel diskurál.

Az égen csak egy

faágat látok.

Blúzod fehér hajtókájának

beláthatatlan hómezőin

tűnődve baktat egy bogárka.

Akkora mint egy mozgó porszem.

Meglengeti üvegszárnyait.

 

 

Leejtett furulya, 1930 [47-48.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44163

Lukács László

 

 

SZOMORÚSÁG

 

Van úgy, hogy néha nem tudod, mi bánt.

A szíved úgy fáj, mint az alkony-égen

elhúzó messzi felhő fáj, ha nézed.

Erőlteted mosolyra szád, hiába.

Ínyed fanyarul visszaernyed és te

keserűn nézed, hogy lubickol

a kacagás boldog zuhatagában

szerelmesed, ki most oly idegen.

 

Ilyenkor úgy vonz valami

az éjszakához, a hideg magasba.

Felnézel a drága, hű csillagokba,

és forró könnyben úszik a szemed.

 

 

Leejtett furulya, 1928 [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44162

Lukács László

 

 

A FA

 

Nézd ezt a fát, ez itt az élet!

 

Lehúnyt szemekkel gondolj messzi, messzi,

a föld alá gondolj, hol szétereszti

gyökere ezer kúszó, ágazódó

karját a fa. A vén talajba torló

gyökér kutatva, tapogatva, kúszva

merül a vak, bizonytalan humuszba,

a föld fekete, alvadt tengerébe

és lent az áldott hűvösségben élve

nedves mohó ajakkal issza, issza

– mint csecsemő az anyja mellét – szijja

a végtelen, termékeny vak sötétből

a drága nedvet, földből és esőből.

 

Nesz nélkül árad, mint egy boldog álom

az éltető nedv a sok titkos ágon,

gyökér folyók akár a vér a szívbe,

torkollnak össze fent egy izmos ívbe,

mely az erőtől görcsbe csavarodva

vájja magát fel egyre magasabbra,

a gyökerekben, rostokban s inakban

erő száll fel a mélyből láthatatlan

s mindaz, ami a mélyben szunnyad érve,

erős törzsként bukkan a föld szinére.

Apa fiát taszítja így előre.

A talpazat néz így a szűz tetőre.

Felfele! Fel! Kígyózó gomolyaggá

bomlik a törzs, vaskos izomfonattá,

mint alvó, akit meglehelt az élet

s fekete éjből kéklő égre ébred, –

alszik a föld, de ifjú barna sarja

merész álomként lendül a magasba!

A fa az élet. Nézd domború törzsét,

s rajta a ráncok fekete redőjét.

Mögöttük nő a hús, a puha ágyban,

a háncs alatt, fehéren, a homályban.

Növés az élet. – Nedvek áradása,

néma imája, bugyborékolása

bogozza-fejti szét a titkos hálót,

amit a magra védő burka ráfont.

Sejt sejtet fejtve, rostokká lazulva

sietteti a fát a kék azúrba,

ahol a szellő s a zivatar vár rá.

Így tágul a törzse erős sudárrá,

amit inak és páncél kérgek védnek.

Vidám daccal veti fejét a szélnek.

Hajladozik kevély, szép derekában,

meg nem roppan az élet viharában.

Nem! Sejtek, rostok, háncsok s durva kérgek

egy akarással törnek fel az égnek.

Ággá terülnek, lombbá sokasodnak.

Sátrat vetnek a fáradt vándoroknak,

s a sűrü zöldön át, hol néha röpkén

félénken villan fel a messzi napfény,

felérnek az égen aranyló naphoz,

esőhöz, szélhez, szabad zuhataghoz.

Millió vágy bomlik magasra lentről.

Elkábulva a kéklő végtelentől

ölelni vágyó karral tárja széjjel

zúgó száz ágát a fa, nappal, éjjel.

S a Vágyat, amely évezredek óta

szunnyad a földben, tar sziklákba oltva,

gazdag humuszban, fájó emberszívben,

a törzsön át emeli roppant ívben

az ég felé, hol millió levélke

– millió apró zöld-arany tenyérke –

tengere tárja ki a végtelennek

a Föld álmát, a kéklő nagy tereknek.

 

 

Leejtett furulya, 1928 [41-42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44161

Lukács László

 

 

A TENGER

 

Hegyek közt, erdők mély ölén,

bozontos sziklák közepén

fakad az ér…

 

A kavicsok

között a sok

zeg-zugon át

a száraz ág

s a törmelék

közt egyenes

utat keres.

Aztán a szűz

mederbe hűs

víz folydogál,

néha megáll,

keres, kutat,

hol elakad,

hol ujra vad

sugárba tör,

fürgén, üdén,

miként a fény,

mely rajt cikáz,

játszik, cicáz

és gondtalan

zuhan, suhan

a part között,

bozót között

és cserje közt.

Amint a nap

rátűz, a hab,

mint millió

gyémánthajó,

magasra fel-

szökell s ezer

darabra hull,

felül s alul

csepp cseppre hull

s tovább folyik.

 

De most patakká szélesül,

a sziklamenti fák közül

a lejtőn át, a réteken,

a virághímzett szőnyegen,

árkon és bokron át lejut

a völgy felé, hol tág az ut.

Most már hangosabb, csacsogóbb,

bokornak, ágnak búcsuszót

cseveg, amint tovább-halad

s az út mögötte elmarad.

A tükre is már szélesebb,

visszaveri a réteket,

bokrokat, fákat, malmokat

s a kék eget.

Széles kövein süt a nap,

fényes kövein gyűl a hab,

sustorgó zajjal csapja át

a sziklák zúgó kordonát.

Apró folyások, kis erek

összekerülnek s meredek

esésben, zúgó zuhatag

árjában eggyé omlanak.

Mindig nagyobb lesz, áradóbb,

habok gyöngyöznek, fodrozók,

tükörsimán vagy fodrosan

a szélszántotta ár suhan,

minthogyha nyugtalan vize

soha nem csendesedne le.

De mikor a völgy szűk fokán át

eléri már a messzi rónát,

futása lassul, medre tágabb,

s a kis patak szélesbre árad.

Megismerkedik a lapállyal,

szélesb tájjal, nagyobb határral.

Elömlik tiszta, tág tükörrel,

beszédbe áll az égi körrel,

ahol a lomha, messzi felhőt

hajtják a fürge, földi szellők,

ahol az alkony és a hajnal

festik tündéri színzavarral

alvó földanyánk örök álmát

az örök, kéklő panorámát.

Mert ami itt a föld ölén nő,

sárban burjánzó, vízben élő,

mind csak a magas égbe vágyik,

tölgyóriástól kis bogárig.

S a nyugodt kékség kupolája

felé csöpp szívét mind kitárja,

mind kitárja, feléje nőne

– pálma szökken a puszta kőre –

és a hömpölygő, lassú víz a

kékséget addig, addig issza,

míg csak folyóvá meg nem árad

s nem ismer többé utat, gátat.

 

Kanyarog, úszik, isten tudja, merre.

Idegen tájak ágya lett a medre.

A napnyugtát felissza bő vizében,

szigetek kelnek tágas kebelében.

Városok mellett hömpölyg széles árja,

ki tudja hány sóhajtás száll utána.

Lámpák sorát tükrözi messzi színén,

hidak görbülnek órjás háta ívén.

Szennyes folyók seregjét mind felissza,

de egy mederben egyesül a tiszta

a piszkos vízzel és a szenny sarát a

zúgó ár sodorja mind továbbra.

Bárkát, hajót, sokféle tarka népet

egyforma gőggel hordja, mint az éket,

míg meg nem unja, aztán vad szeszéllyel

kincset és álmot zülleszt szerteszéjjel.

Vihart és békét ringat önmagában,

élet teremhet s vész a szörnyű árban.

Az emberélet örvényén a sorsok

úgy váltakoznak, mint ölén a sodrok.

Több mint a kéj s több mint a szenvedések,

öröm és bú egyetlen medre – élet,

élet! kinek hatalmas szívét felcsigázza

a végtelenség kínzó, édes vágya.

Tenger, tenger fakadhat csak e vágyból!

Az a tenger, melyet mindegyikünk a szivében ápol.

Folyamtól érig, embertől zsenge csecsemőig

ez a vágy tobzódik, harsog, vagy csöndben érik.

Az élet, évek, harcok és célok torkolatja,

a szenvedés és a boldogság gyermeke s édesatyja,

melyben úgy vész el a kín, mint a tű, örökre elmerül,

de a boldogság valahol a mélyben gyöngyökké nemesül.

Ó, messzi tenger! Boldog, kegyetlen Élet!

Adj erőt folyamnak, pataknak s gyenge érnek,

hogy sóvárgott öblödet egykoron mind elérjék,

azok is, akik már erősek, azok is, akik gyengék.

Adj erőt! Erőt! A messzi utat, hogy megtegyék,

Add – rohanó zuhatagok feltarthatatlan erejét.

 

 

Leejtett furulya, 1928. február [37-40.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44160

Lucskai Vincze

 

 

ŐSZI SANZON

 

suhog a lomb

didereg

rőt cseppeket

zokog

a tájra

kék

dér

keblére

zárja

az ősz

minden

bánatát

dalát

hogy

múlok

csendesen

s mint

nyírfám

nyúl

távozó

levelek

után

úgy

kuporgok

szétszórt

kincseim

hantján

sután

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44159

Lucskai Vincze

 

 

ÖSVÉNYEI AZ ŐSZÜLÉSNEK

 

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

 

hittem

a léptek úttá tekeregnek

s ha kanyarokba dől

a messzi távol

zúdítva rám az ismeretlent

még összeölelhetném

az útszéli fákat

társnak

tarisznyáltnak

 

s hol már a kövek is jeltelenné válnak

a gondolatok csendben

majd lehevernek

s megkérlek vándor

vidd hírül a tornyoknak

gúnyáim mily kopottak

s belefáradtam már a szóba

csak ülök zokogva

bokrok tövisein

tépett csipkék

izzó szavak

még parázslanak

de lám

palackban már a láng

mint alkony tüze

ha éj árkába fordul

borzongva

 

léptem mily konokul

taposta

itt hagyom néked

félig kijárva

ösvényeit az őszülésnek

 

s tenyeremből mint tétova látnok

görnyedsz fölém

s betűzöd nyögve

költeményem

az utolsót

s faragsz még rajta

jajongva

hisz a sors is azt akarta

te légy a próféta

ki ismeri a falevél röptét

s az őt követőjét

mint két röpke sóhajt

őszt ringatva

az idők málló peremén

 

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44158

Lőrincz P. Gabriella

 

 

HETEDIK NAP

 

Ha szorosan az

asztallába mögé bújok,

majd Hozzád simulok,

Istenem,

vagy a lábtörlő alá,

még nem tudom.

Csak azt, hogy

átlátsz minden

apró kulcslyukon.

Látod az epében,

vesében a követ,

a meszet az érfalon,

látod, ahogyan nő

a rák az agyban,

vagy asszonyméhben

a gyermek.

Hát nincs miért

Előled bújni,

csak Veled.

De, ha elfáradnál a

nagy munkában,

majd karomban ringatlak,

pihenj meg Istenem.

 

 

Fény-hiány [77.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44157

Lőrincz P. Gabriella

 

 

KÁTÉ

 

Jégcsap ég –

fagyott a gondolat,

az éjjeli fény

a földre zuhan.

Örök bölcső ringatja

tökéletessé a tökéletlent,

ponttá egészülnek a kérdőjelek.

Egymást öleli a Teremtő,

s a teremtmény.

 

 

Fény-hiány [74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44156

Lőrincz P. Gabriella

 

 

LAMPERT HÁZA

 

Átölelhető, parányi

Otthon.

Itt nem futkároz

metró,

nincsen

kikötő.

Itt szekéren járnak

a vályogos

cigányok…

Nyolckor ráérősen

ébredez a

város.

Ritkán szárad

fel a tócsa,

kényelmesen

zakatol a vonat,

utána néhány vagon

andalog…

Itt van még idő

fákat nézegetni,

és vannak még

mosolygós emberek.

Itt az eső is lassabban

szemerkél,

ha nyújtóznak kényes

fellegek.

Itt hegyek ölelnek,

és duzzad a kék

szőlőgerezd.

Itt gyakran megáll

az idő,

és tudjuk, ha valaki

elköszön.

Itt zöldebb a levél

a fán,

és tyúkok járnak az

udvaron.

Itt minden vasárnap

délután

ránkpihen a nyugalom.

Édesebb itt talán

a könny is,

ide visszavágynak

az itthoniak.

Itt megbocsájthatóbb

talán a bűn is,

az Isten, ha

erre néz,

nevet.

 

 

Fény-

hiány

[50-51.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44155

Lőrincz P. Gabriella

 

 

KOPONYÁVAL

 

Nem akarok átöltözni

Se le

Se fel

Nem vágyom lenni

Vagy nem lenni

Nem kérdés

A nagy dolgok megoldása

Nem tartozik rám

Amit kaptam

Szó nélkül viszem

Mind enyém

Az összes emlék

Velem hal meg

Ha beszélek

Ha nem

De fohászom

Még lehet

Az Egy Isten

Megbocsájt

A kárpit kettéhasadt

Legyőzték

A halált

 

 

Fény-hiány

[68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44154

Lőrincz P. Gabriella

 

 

SZÜLETÉSNAPOMRA

 

/József Attila után szabadon/

 

Mit eddig oly

Sokan leírtak,

Írom ma én,

Nem hívtak,

Csak vagyok

Sután,

S írhatnám

Bután, hogy

Véletlen jött

A rím –

Kéretlen.

A nem

Hívott harminccal

Mit kezdjek?

Gurul, mint az

Ezüst, (épp ennyi volt)

Ha Júdás keze

Megmered…

Érkezett újabb

Évemen köszöntöm

Magam (magam).

Ha telt már sok száz,

Telik most

Borra,

És holnap reggel,

Virradóra másnapos

Félhomály köszönt.

Ki tudja,

Aszályt kapok,

Vagy özönt.

De mindegy,

Mert a sor

Megszakad.

Utánunk csak kő

Marad.

Ha lehettem volna

Bármi más,

Nem kellett,

És vallomás ez nekem,

Mi eljött most, éltetem

Harmincamat a

Verőfényes március

Délután.

Mondom csak

Nekem, hogy magamhoz

Mindig hű leszek

És Hozzád örökké.

Istenem.

 

 

Fény-hiány

[14-15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44153

Lőrincz P. Gabriella

 

 

REZGÉS

 

Apró házak

Az apró hazán,

Fölötte apró

Madarak.

És távolodva,

Ahogy a vonat a

Síneken, az idő,

A gondolat szalad.

És gyors az áprilisi

Eső,

És sietős a

Rügyfakadás,

Hangosan nőnek a lombok,

Hangos a százszínű

Tulipán…

A lét is csak vonat,

Néha utas vagyok,

Néha vasút.

És pilóta vagyok,

Meg óriásrepülő,

Üvegen csorgó esőcsepp,

Határtalan mező

És tó is, feneketlen,

Fodros…

De még sosem álltam meg.

Mozgok, mint

Játszótéri csúszda,

Mozgok, mint

Minden tárgy mozog,

S a hangos siető világban

Magam is mozdulat vagyok.

 

 

Fény-hiány [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44152

Lőrincz László

 

 

HALÁLON INNEN, HALÁLON TÚL

 

Mi bennem él:

atomnyi Isten,

parány magyar

és sok-sok ember.

 

Nappal adózom

fajtának, hitnek,

az éjszakák

emberré szelídítnek.

 

Így élek én:

körökbe zárva,

ha meghalok,

kinyíl’ a zárka,

 

s a békesség míg

csendben átnyalábol,

„egy lesz a nyáj,

s körében egy a pásztor”.

 

Vicsoroghat

a germán, frank, a dalmát,

a mennyben majd…

a szlávok átkarolják.

 

Ki a földről indul,

semmit sem visz a Mából –

indulhat Délről,

indulhat Ázsiából.

 

 

Hazahív a hűség, 1944 [511.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44151

Lőrince Pál

 

 

NYÁR

 

Göndörszőrű bárányfelhők

Futkosnak az égen

Szagos fejű virágocskák

Hajlongnak a réten.

 

Tarka szárnyú kis pillangók

Napsugárban szállnak

Fürge szellő a postása

Zöld levelű fának.

 

Bajúszos szép búzaszálak

Kasza alá dűlnek

Bokor alá dolgos hangyák

Pihenni leülnek.

 

Kék tó partján szőke kislány

Örül a szép nyárnak

Követ hajít be a vízbe

A békakirálynak.

 

 

Nyár, nyár, nap-

sugár… [90-91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44150

Lődi Ferenc

 

 

SZINTÉZIS

 

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

mintha szerelmes ének foglya lennél

szigetre zárva bennem, – rejtelek,

ahogy szeretlek, ahogy megszerettél.

 

Lennél-e újra kezdet s majd a vég?

Kutatlak egyre, várva feleletre,

mintha most lennél csak nyitánya még

életnek, harcnak, – jaj, te vagy nekem, te:

 

kihez, mint folyó, újra visszatérek,

ahogy szép lassan sorban elfelednek

körém sereglő arcok és szivek.

 

Maradsz magadban hű és tiszta élet,

s e verssel is csak téged mentelek meg,

míg én elégek, lásd, mindenkinek.

 

 

Lepketánc [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44149

Lődi Ferenc

 

 

VISSZHANG

 

Körém sereglő arcok és szivek,

mint mágnes-sarkok vonzanak, taszítnak:

Észak jege, vagy forró Dél, kiket

hozzám kötök, – téged feszítve hídnak.

 

Benned zuhognak futó lépteim

és halk neszek, ha megint visszaérek.

Átbújok lelked rejtett résein

és vétkeimtől megtisztít a véred.

 

Kettős világ, kettőzött hang vagyok:

a kiáltó és aki visszahallja

az ezertorkú érc-összhangzatot.

 

S ebből kiszűrni téged, – mintha halna

erőm, hogy késő mind, ha visszatérek.

Maradsz magadban hű és tiszta élet.

 

 

Lepketánc [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44148

Lődi Ferenc

 

 

ÖRVÉNYBEN

 

Kihez, mint folyó, újra visszatérek,

mert nagy az élet, végtelenbe néz,

s az ember néha olyan, mint a részeg,

kinek túlcsordult vágya is kevés.

 

Mindent, mindenkit átölelni jöttem,

s maradsz te, aki átölelve tart:

tengernek lenni egyetlen egy csöppben,

míg őrült vágyam engem messze hajt.

 

Mélység fölött szédítő tánc, ha perget

s örvény, ha hív, mint akit elveszejthet,

csak akkor élek, – veszélyek között.

 

Magasság után hűvösek a vermek

s görgetik egymást tünt élet-körök,

ahogy szép lassan sorban elfelednek.

 

 

Lepketánc [69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44147

Lődi Ferenc

 

 

KÉRDÉSEK

 

Ahogy szeretlek, ahogy megszerettél,

az olthatatlan hűség egy veled,

hogy vele élj, vagy jajjal belevesszél.

Ki tudja, előbb melyikünk temet?

 

Ki éli túl a másiknak szerelmét?

– kirakva multunk mozaik kövét,

bolygatva alvó érzéket és elmét –

szivárványt vonva fölém, vagy föléd?

 

Hol járnak akkor ők, a fiaim

s lányom, e három belőlünk kivált

világ, világok, legszebb csókjaim?

 

Bennem még minden érettük kiált,

s lehet, hogy korán kérdezem ma még:

lennél-e újra kezdet s majd a vég?

 

 

Lepketánc [62.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44146

Lődi Ferenc

 

 

SZÁMVETÉS

 

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

hogy nem jutott még időmből csodálat

utána nézni: hová, merre megy

s mivé lesz, amit életünk tovább ad?

 

Gondok, szépségek, – annyi lobbanás.

Mint ezerarcú prizma visszafénylik:

törések, lázak s újra folytatás;

és testünk-lelkünk sorra mind fölélik.

 

Te voltál minden kezdet énnekem

s veled közel az örök végtelen,

és nincs erősebb hit a szerelmednél.

 

Hozzám csapódtál, – egy a sok közül,

magamhoz kötve magad örömül,

mintha szerelmes ének foglya lennél.

 

 

Lepketánc [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44145

Lődi Ferenc

 

 

LEPKETÁNC

 

Alszik a város.

                        A sarkon a fények

összefogódznak

                          az éj peremén,

s útra kel értük,

                         amíg fütyörészek,

lepke leány és

                       lepke legény.

 

Mind odaszédül

                          a fény özönébe,

verdesi szárnyuk

                           a röpke öröm.

Éjfelet kong a

                       harang a vak éjbe,

s meghal a lepke

                           az utcakövön.

 

 

Lepketánc [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44144

Lovász Pál

 

 

PÁSZTOROK

 

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

 

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

 

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

 

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

 

 

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44143

Lovász Pál

 

 

A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN

 

Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:

a Szépség vár itt, legnagyobb király.

Megilletődést kényszerít szívedre,

s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.

 

Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,

de színek lelke költözött bele.

A friss anyag fölé hajolt a Mester,

s csodás formákat alkotott keze.

 

Mi alkonyfény a föld arcán s az égen

halálba múlón eddig elsuhant,

a nagy göröncsér szépség-műhelyében

örök feltámadásra lelt utat.

 

Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban

míveltek jót, hasonlót, sok rokont,

de szín s vonal mégis legáldottabban

korunk e kézművén találkozott.

 

Öröm tüzel hálás ember-szívedre

s a Mester lelke tündököl feléd:

por és hamu halálszavát feledve

szemléld a szépség isten-lényegét!

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44142

Lovász Pál

 

 

UTÓD

 

Jöttem,

hányódtam, vetődtem

 

Szálltak percek,

évek, tizedek

 

Villant az öröm,

torlódott a szorongattatás

 

Kapaszkodókat kerestem,

fölfelé léptem, lejjebb kerültem

 

Idegen kincsen, aranyhegyeken túl

láttam: egy kisded kivirágzik

 

Arcán arcom mintája fénylik –

mosoly fogan a világ sarkain

 

 

Arckép [147.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44141

Lovász Pál

 

 

MECSEKI CSALOGÁNY

 

Késő tavaszi este volt,

a hegy horpadt háromszögén

aranygömb egyensúlyozott;

a zárt csönd ajtócskát nyitott,

s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül

az első hang kiszállt:

– tjí...

A hang dallammá szélesült:

– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...

magasba ívelt, visszahullt,

s új változattá színesült:

– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,

csiű-csiű-csiű...

Elnémult, percig hallgatott

s máris szárnyalt új hangsora:

– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...

 

Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:

csak megint váltott, hirtelen

trillába fogott, pergetett

kristályfényű hanggyöngyöket...

Áradt a zengés eleme,

sodort, vitt rejtett ereje,

le-föl-le-föl lengett velem,

úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,

más-más halk, ékes fordulat

friss futamnak nyitott utat...

S kétely szakadt rám: hol lehet

a hang forrása? Ág felett

hitvány madártest, kis torok

lapul csupán, s csöpp fej forog,

s ez ujjnyi hús-csont szerkezet

ily szépet, gyönyört hogy teremt?

S csipetnyi lágy toll, szárny között

hol rejlik, honnan költözött

a dal-sugallat így ide?

S mily érzés, vágy, kinek hite

ég benne? S nem jelkép csak a

lomb láthatatlan madara?

 

Új hang fogant, folyt, tündökölt

s szállt földi értelem fölött.

Varázs fogott. Kéklő sötét

ölelt, s a hang bűvös körét

tágulni véltem végtelen

hullámzó dallamíveken...

 

S a lent-fent-egyvilág honát

elválasztó konok homályt

átjárta ím mégiscsak a

kis csőr lazító árama:

a hanghoz oldó fény tapadt

s bontva-kötődve: agyamat,

madárszívet, részt, atomot

ég folyama felé sodort.

S láttam-csodáltam (mint akit

testté lett látomás vakít),

hogy száll-kel űri utakon

a hangteremtő hatalom,

s a sejt neszét, vihar zaját,

széthulló csillag robaját,

halál, születés szavait,

a lét szűz moccanásait

örök akkordban zengi a

győztes világharmónia...

 

A csalogány elhallgatott.

Madár-emberszív ütemét

továbbadták a csillagok.

 

A hegy arany háromszögén

árnyék rajzolgatott.

 

 

Dunántúl [137-139.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44140

Lovász Pál

 

 

FIAMNAK

 

Omlásom ne sirasd,

nézz szét, s mi jó, szilárd

a rom között: abból

különb-magad csináld

 

 

Arckép [143.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44139

Lovász Pál

 

 

MÁRCIUS

 

Oromfal csúcsán feketerigó

föltartott csőrrel tavaszt énekel,

kis dallamívekből ujjongva épül

a madárszerelem lágy himnusza

 

A Nap kerek aranybástyát emel,

kívül reked hó, fagy, rontás, erőszak,

a szemhatáron túl a táj alól

megváltó csodák áradása indul

 

Kék, sárga, zöld, piros, fehér, lila

a rög, fa, kő testébe költözik,

kertünk selymet göngyöl, bokrok között

bujócskáznak víg szellőgyerekek

 

Hársfánk fejcsóválva beszélni kezd,

mindketten értjük, én és a rigó:

– Fiatalnak mennyegző a tavasz,

öregnek anyás kéz, elaltató

 

 

Arckép [142.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44138

Lovász Pál

 

 

ÉVFORDULÓN

 

Feleségemnek

 

Add a kezed,

látod, még foghatom

 

Május font eggyé színes ég alatt,

nyár hője lobbant, ránk morgott az ősz,

és szétkuszálta máris

arcunk a hervadás

 

Tél van most, már semmi más,

száguld a pillanat,

erő sodor, kitárul a kapu –

 

De várj te még: fényévek útvesztőiről

majd visszarezdül érted a karom

 

 

Arckép [131.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44137

Lovász Pál

 

 

FINTOR, MOSOLY

 

A halál

a Föld arcának fintora,

az élet

a Föld lelkének mosolya

 

 

Arckép [109.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44136

Lovász Pál

 

 

ARCKÉP

 

Martyn Ferencnek

 

Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat,

a zárt felszín mögül kileng a lélek,

egymásba símul látszat és a lényeg,

s a benn rejtőzködő kívül marad

 

Idő láncán, csillagtörvény alatt

arasz se jár a földtáj emberének,

csont, hús, ideghuzal közt addig éled,

míg apró célok fénye rátapad

 

Orr, áll árnyékán itt sötétlenek

a végső oldást áruló jelek,

s a száj görbéjén némult indulat

 

Túllátó szem, húnyásra szűkülőn,

átnéz a kékívű világtetőn,

s keres magának s társának utat

 

 

Arckép [96.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44135

Lovász Pál

 

 

NYÁRFA

 

Feltör az űrbe,

le a gyökere,

vadmadárhangon

rezdül éneke.

Áll a világban,

körötte magány,

napsugárszalag

leng a homlokán.

Őszkor palástját

leteregeti,

meztelen lelkét

csillag öleli

 

 

Arckép [91.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!