Keresés

Lukács László

A TENGER

Hegyek közt, erdők mély ölén,

bozontos sziklák közepén

fakad az ér…

A kavicsok

között a sok

zeg-zugon át

a száraz ág

s a törmelék

közt egyenes

utat keres.

Aztán a szűz

mederbe hűs

víz folydogál,

néha megáll,

keres, kutat,

hol elakad,

hol ujra vad

sugárba tör,

fürgén, üdén,

miként a fény,

mely rajt cikáz,

játszik, cicáz

és gondtalan

zuhan, suhan

a part között,

bozót között

és cserje közt.

Amint a nap

rátűz, a hab,

mint millió

gyémánthajó,

magasra fel-

szökell s ezer

darabra hull,

felül s alul

csepp cseppre hull

s tovább folyik.

De most patakká szélesül,

a sziklamenti fák közül

a lejtőn át, a réteken,

a virághímzett szőnyegen,

árkon és bokron át lejut

a völgy felé, hol tág az ut.

Most már hangosabb, csacsogóbb,

bokornak, ágnak búcsuszót

cseveg, amint tovább-halad

s az út mögötte elmarad.

A tükre is már szélesebb,

visszaveri a réteket,

bokrokat, fákat, malmokat

s a kék eget.

Széles kövein süt a nap,

fényes kövein gyűl a hab,

sustorgó zajjal csapja át

a sziklák zúgó kordonát.

Apró folyások, kis erek

összekerülnek s meredek

esésben, zúgó zuhatag

árjában eggyé omlanak.

Mindig nagyobb lesz, áradóbb,

habok gyöngyöznek, fodrozók,

tükörsimán vagy fodrosan

a szélszántotta ár suhan,

minthogyha nyugtalan vize

soha nem csendesedne le.

De mikor a völgy szűk fokán át

eléri már a messzi rónát,

futása lassul, medre tágabb,

s a kis patak szélesbre árad.

Megismerkedik a lapállyal,

szélesb tájjal, nagyobb határral.

Elömlik tiszta, tág tükörrel,

beszédbe áll az égi körrel,

ahol a lomha, messzi felhőt

hajtják a fürge, földi szellők,

ahol az alkony és a hajnal

festik tündéri színzavarral

alvó földanyánk örök álmát

az örök, kéklő panorámát.

Mert ami itt a föld ölén nő,

sárban burjánzó, vízben élő,

mind csak a magas égbe vágyik,

tölgyóriástól kis bogárig.

S a nyugodt kékség kupolája

felé csöpp szívét mind kitárja,

mind kitárja, feléje nőne

– pálma szökken a puszta kőre –

és a hömpölygő, lassú víz a

kékséget addig, addig issza,

míg csak folyóvá meg nem árad

s nem ismer többé utat, gátat.

Kanyarog, úszik, isten tudja, merre.

Idegen tájak ágya lett a medre.

A napnyugtát felissza bő vizében,

szigetek kelnek tágas kebelében.

Városok mellett hömpölyg széles árja,

ki tudja hány sóhajtás száll utána.

Lámpák sorát tükrözi messzi színén,

hidak görbülnek órjás háta ívén.

Szennyes folyók seregjét mind felissza,

de egy mederben egyesül a tiszta

a piszkos vízzel és a szenny sarát a

zúgó ár sodorja mind továbbra.

Bárkát, hajót, sokféle tarka népet

egyforma gőggel hordja, mint az éket,

míg meg nem unja, aztán vad szeszéllyel

kincset és álmot zülleszt szerteszéjjel.

Vihart és békét ringat önmagában,

élet teremhet s vész a szörnyű árban.

Az emberélet örvényén a sorsok

úgy váltakoznak, mint ölén a sodrok.

Több mint a kéj s több mint a szenvedések,

öröm és bú egyetlen medre – élet,

élet! kinek hatalmas szívét felcsigázza

a végtelenség kínzó, édes vágya.

Tenger, tenger fakadhat csak e vágyból!

Az a tenger, melyet mindegyikünk a szivében ápol.

Folyamtól érig, embertől zsenge csecsemőig

ez a vágy tobzódik, harsog, vagy csöndben érik.

Az élet, évek, harcok és célok torkolatja,

a szenvedés és a boldogság gyermeke s édesatyja,

melyben úgy vész el a kín, mint a tű, örökre elmerül,

de a boldogság valahol a mélyben gyöngyökké nemesül.

Ó, messzi tenger! Boldog, kegyetlen Élet!

Adj erőt folyamnak, pataknak s gyenge érnek,

hogy sóvárgott öblödet egykoron mind elérjék,

azok is, akik már erősek, azok is, akik gyengék.

Adj erőt! Erőt! A messzi utat, hogy megtegyék,

Add – rohanó zuhatagok feltarthatatlan erejét.

Leejtett furulya, 1928. február [37-40.]

Lucskai Vincze

ŐSZI SANZON

suhog a lomb

didereg

rőt cseppeket

zokog

a tájra

kék

dér

keblére

zárja

az ősz

minden

bánatát

dalát

hogy

múlok

csendesen

s mint

nyírfám

nyúl

távozó

levelek

után

úgy

kuporgok

szétszórt

kincseim

hantján

sután

Lucskai Vincze

ÖSVÉNYEI AZ ŐSZÜLÉSNEK

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

hittem

a léptek úttá tekeregnek

s ha kanyarokba dől

a messzi távol

zúdítva rám az ismeretlent

még összeölelhetném

az útszéli fákat

társnak

tarisznyáltnak

s hol már a kövek is jeltelenné válnak

a gondolatok csendben

majd lehevernek

s megkérlek vándor

vidd hírül a tornyoknak

gúnyáim mily kopottak

s belefáradtam már a szóba

csak ülök zokogva

bokrok tövisein

tépett csipkék

izzó szavak

még parázslanak

de lám

palackban már a láng

mint alkony tüze

ha éj árkába fordul

borzongva

léptem mily konokul

taposta

itt hagyom néked

félig kijárva

ösvényeit az őszülésnek

s tenyeremből mint tétova látnok

görnyedsz fölém

s betűzöd nyögve

költeményem

az utolsót

s faragsz még rajta

jajongva

hisz a sors is azt akarta

te légy a próféta

ki ismeri a falevél röptét

s az őt követőjét

mint két röpke sóhajt

őszt ringatva

az idők málló peremén

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

Lőrincz P. Gabriella

HETEDIK NAP

Ha szorosan az

asztallába mögé bújok,

majd Hozzád simulok,

Istenem,

vagy a lábtörlő alá,

még nem tudom.

Csak azt, hogy

átlátsz minden

apró kulcslyukon.

Látod az epében,

vesében a követ,

a meszet az érfalon,

látod, ahogyan nő

a rák az agyban,

vagy asszonyméhben

a gyermek.

Hát nincs miért

Előled bújni,

csak Veled.

De, ha elfáradnál a

nagy munkában,

majd karomban ringatlak,

pihenj meg Istenem.

Fény-hiány [77.]

Lőrincz P. Gabriella

KÁTÉ

Jégcsap ég –

fagyott a gondolat,

az éjjeli fény

a földre zuhan.

Örök bölcső ringatja

tökéletessé a tökéletlent,

ponttá egészülnek a kérdőjelek.

Egymást öleli a Teremtő,

s a teremtmény.

Fény-hiány [74.]

Lőrincz P. Gabriella

LAMPERT HÁZA

Átölelhető, parányi

Otthon.

Itt nem futkároz

metró,

nincsen

kikötő.

Itt szekéren járnak

a vályogos

cigányok…

Nyolckor ráérősen

ébredez a

város.

Ritkán szárad

fel a tócsa,

kényelmesen

zakatol a vonat,

utána néhány vagon

andalog…

Itt van még idő

fákat nézegetni,

és vannak még

mosolygós emberek.

Itt az eső is lassabban

szemerkél,

ha nyújtóznak kényes

fellegek.

Itt hegyek ölelnek,

és duzzad a kék

szőlőgerezd.

Itt gyakran megáll

az idő,

és tudjuk, ha valaki

elköszön.

Itt zöldebb a levél

a fán,

és tyúkok járnak az

udvaron.

Itt minden vasárnap

délután

ránkpihen a nyugalom.

Édesebb itt talán

a könny is,

ide visszavágynak

az itthoniak.

Itt megbocsájthatóbb

talán a bűn is,

az Isten, ha

erre néz,

nevet.

Fény-

hiány

[50-51.]

Lőrincz P. Gabriella

KOPONYÁVAL

Nem akarok átöltözni

Se le

Se fel

Nem vágyom lenni

Vagy nem lenni

Nem kérdés

A nagy dolgok megoldása

Nem tartozik rám

Amit kaptam

Szó nélkül viszem

Mind enyém

Az összes emlék

Velem hal meg

Ha beszélek

Ha nem

De fohászom

Még lehet

Az Egy Isten

Megbocsájt

A kárpit kettéhasadt

Legyőzték

A halált

Fény-hiány

[68.]

Lőrincz P. Gabriella

SZÜLETÉSNAPOMRA

/József Attila után szabadon/

Mit eddig oly

Sokan leírtak,

Írom ma én,

Nem hívtak,

Csak vagyok

Sután,

S írhatnám

Bután, hogy

Véletlen jött

A rím –

Kéretlen.

A nem

Hívott harminccal

Mit kezdjek?

Gurul, mint az

Ezüst, (épp ennyi volt)

Ha Júdás keze

Megmered…

Érkezett újabb

Évemen köszöntöm

Magam (magam).

Ha telt már sok száz,

Telik most

Borra,

És holnap reggel,

Virradóra másnapos

Félhomály köszönt.

Ki tudja,

Aszályt kapok,

Vagy özönt.

De mindegy,

Mert a sor

Megszakad.

Utánunk csak kő

Marad.

Ha lehettem volna

Bármi más,

Nem kellett,

És vallomás ez nekem,

Mi eljött most, éltetem

Harmincamat a

Verőfényes március

Délután.

Mondom csak

Nekem, hogy magamhoz

Mindig hű leszek

És Hozzád örökké.

Istenem.

Fény-hiány

[14-15.]

Lőrincz P. Gabriella

REZGÉS

Apró házak

Az apró hazán,

Fölötte apró

Madarak.

És távolodva,

Ahogy a vonat a

Síneken, az idő,

A gondolat szalad.

És gyors az áprilisi

Eső,

És sietős a

Rügyfakadás,

Hangosan nőnek a lombok,

Hangos a százszínű

Tulipán…

A lét is csak vonat,

Néha utas vagyok,

Néha vasút.

És pilóta vagyok,

Meg óriásrepülő,

Üvegen csorgó esőcsepp,

Határtalan mező

És tó is, feneketlen,

Fodros…

De még sosem álltam meg.

Mozgok, mint

Játszótéri csúszda,

Mozgok, mint

Minden tárgy mozog,

S a hangos siető világban

Magam is mozdulat vagyok.

Fény-hiány [10.]

Lőrincz László

HALÁLON INNEN, HALÁLON TÚL

Mi bennem él:

atomnyi Isten,

parány magyar

és sok-sok ember.

Nappal adózom

fajtának, hitnek,

az éjszakák

emberré szelídítnek.

Így élek én:

körökbe zárva,

ha meghalok,

kinyíl’ a zárka,

s a békesség míg

csendben átnyalábol,

„egy lesz a nyáj,

s körében egy a pásztor”.

Vicsoroghat

a germán, frank, a dalmát,

a mennyben majd…

a szlávok átkarolják.

Ki a földről indul,

semmit sem visz a Mából –

indulhat Délről,

indulhat Ázsiából.

Hazahív a hűség, 1944 [511.]

Lőrince Pál

NYÁR

Göndörszőrű bárányfelhők

Futkosnak az égen

Szagos fejű virágocskák

Hajlongnak a réten.

Tarka szárnyú kis pillangók

Napsugárban szállnak

Fürge szellő a postása

Zöld levelű fának.

Bajúszos szép búzaszálak

Kasza alá dűlnek

Bokor alá dolgos hangyák

Pihenni leülnek.

Kék tó partján szőke kislány

Örül a szép nyárnak

Követ hajít be a vízbe

A békakirálynak.

Nyár, nyár, nap-

sugár… [90-91.]

Lődi Ferenc

SZINTÉZIS

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

mintha szerelmes ének foglya lennél

szigetre zárva bennem, – rejtelek,

ahogy szeretlek, ahogy megszerettél.

Lennél-e újra kezdet s majd a vég?

Kutatlak egyre, várva feleletre,

mintha most lennél csak nyitánya még

életnek, harcnak, – jaj, te vagy nekem, te:

kihez, mint folyó, újra visszatérek,

ahogy szép lassan sorban elfelednek

körém sereglő arcok és szivek.

Maradsz magadban hű és tiszta élet,

s e verssel is csak téged mentelek meg,

míg én elégek, lásd, mindenkinek.

Lepketánc [75.]

Lődi Ferenc

VISSZHANG

Körém sereglő arcok és szivek,

mint mágnes-sarkok vonzanak, taszítnak:

Észak jege, vagy forró Dél, kiket

hozzám kötök, – téged feszítve hídnak.

Benned zuhognak futó lépteim

és halk neszek, ha megint visszaérek.

Átbújok lelked rejtett résein

és vétkeimtől megtisztít a véred.

Kettős világ, kettőzött hang vagyok:

a kiáltó és aki visszahallja

az ezertorkú érc-összhangzatot.

S ebből kiszűrni téged, – mintha halna

erőm, hogy késő mind, ha visszatérek.

Maradsz magadban hű és tiszta élet.

Lepketánc [71.]

Lődi Ferenc

ÖRVÉNYBEN

Kihez, mint folyó, újra visszatérek,

mert nagy az élet, végtelenbe néz,

s az ember néha olyan, mint a részeg,

kinek túlcsordult vágya is kevés.

Mindent, mindenkit átölelni jöttem,

s maradsz te, aki átölelve tart:

tengernek lenni egyetlen egy csöppben,

míg őrült vágyam engem messze hajt.

Mélység fölött szédítő tánc, ha perget

s örvény, ha hív, mint akit elveszejthet,

csak akkor élek, – veszélyek között.

Magasság után hűvösek a vermek

s görgetik egymást tünt élet-körök,

ahogy szép lassan sorban elfelednek.

Lepketánc [69.]

Lődi Ferenc

KÉRDÉSEK

Ahogy szeretlek, ahogy megszerettél,

az olthatatlan hűség egy veled,

hogy vele élj, vagy jajjal belevesszél.

Ki tudja, előbb melyikünk temet?

Ki éli túl a másiknak szerelmét?

– kirakva multunk mozaik kövét,

bolygatva alvó érzéket és elmét –

szivárványt vonva fölém, vagy föléd?

Hol járnak akkor ők, a fiaim

s lányom, e három belőlünk kivált

világ, világok, legszebb csókjaim?

Bennem még minden érettük kiált,

s lehet, hogy korán kérdezem ma még:

lennél-e újra kezdet s majd a vég?

Lepketánc [62.]

Lődi Ferenc

SZÁMVETÉS

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

hogy nem jutott még időmből csodálat

utána nézni: hová, merre megy

s mivé lesz, amit életünk tovább ad?

Gondok, szépségek, – annyi lobbanás.

Mint ezerarcú prizma visszafénylik:

törések, lázak s újra folytatás;

és testünk-lelkünk sorra mind fölélik.

Te voltál minden kezdet énnekem

s veled közel az örök végtelen,

és nincs erősebb hit a szerelmednél.

Hozzám csapódtál, – egy a sok közül,

magamhoz kötve magad örömül,

mintha szerelmes ének foglya lennél.

Lepketánc [59.]

Lődi Ferenc

LEPKETÁNC

Alszik a város.

                        A sarkon a fények

összefogódznak

                          az éj peremén,

s útra kel értük,

                         amíg fütyörészek,

lepke leány és

                       lepke legény.

Mind odaszédül

                          a fény özönébe,

verdesi szárnyuk

                           a röpke öröm.

Éjfelet kong a

                       harang a vak éjbe,

s meghal a lepke

                           az utcakövön.

Lepketánc [43.]

Lovász Pál

PÁSZTOROK

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

Lovász Pál

A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN

Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:

a Szépség vár itt, legnagyobb király.

Megilletődést kényszerít szívedre,

s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.

Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,

de színek lelke költözött bele.

A friss anyag fölé hajolt a Mester,

s csodás formákat alkotott keze.

Mi alkonyfény a föld arcán s az égen

halálba múlón eddig elsuhant,

a nagy göröncsér szépség-műhelyében

örök feltámadásra lelt utat.

Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban

míveltek jót, hasonlót, sok rokont,

de szín s vonal mégis legáldottabban

korunk e kézművén találkozott.

Öröm tüzel hálás ember-szívedre

s a Mester lelke tündököl feléd:

por és hamu halálszavát feledve

szemléld a szépség isten-lényegét!

Lovász Pál

UTÓD

Jöttem,

hányódtam, vetődtem

Szálltak percek,

évek, tizedek

Villant az öröm,

torlódott a szorongattatás

Kapaszkodókat kerestem,

fölfelé léptem, lejjebb kerültem

Idegen kincsen, aranyhegyeken túl

láttam: egy kisded kivirágzik

Arcán arcom mintája fénylik –

mosoly fogan a világ sarkain

Arckép [147.]

Lovász Pál

MECSEKI CSALOGÁNY

Késő tavaszi este volt,

a hegy horpadt háromszögén

aranygömb egyensúlyozott;

a zárt csönd ajtócskát nyitott,

s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül

az első hang kiszállt:

– tjí...

A hang dallammá szélesült:

– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...

magasba ívelt, visszahullt,

s új változattá színesült:

– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,

csiű-csiű-csiű...

Elnémult, percig hallgatott

s máris szárnyalt új hangsora:

– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...

Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:

csak megint váltott, hirtelen

trillába fogott, pergetett

kristályfényű hanggyöngyöket...

Áradt a zengés eleme,

sodort, vitt rejtett ereje,

le-föl-le-föl lengett velem,

úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,

más-más halk, ékes fordulat

friss futamnak nyitott utat...

S kétely szakadt rám: hol lehet

a hang forrása? Ág felett

hitvány madártest, kis torok

lapul csupán, s csöpp fej forog,

s ez ujjnyi hús-csont szerkezet

ily szépet, gyönyört hogy teremt?

S csipetnyi lágy toll, szárny között

hol rejlik, honnan költözött

a dal-sugallat így ide?

S mily érzés, vágy, kinek hite

ég benne? S nem jelkép csak a

lomb láthatatlan madara?

Új hang fogant, folyt, tündökölt

s szállt földi értelem fölött.

Varázs fogott. Kéklő sötét

ölelt, s a hang bűvös körét

tágulni véltem végtelen

hullámzó dallamíveken...

S a lent-fent-egyvilág honát

elválasztó konok homályt

átjárta ím mégiscsak a

kis csőr lazító árama:

a hanghoz oldó fény tapadt

s bontva-kötődve: agyamat,

madárszívet, részt, atomot

ég folyama felé sodort.

S láttam-csodáltam (mint akit

testté lett látomás vakít),

hogy száll-kel űri utakon

a hangteremtő hatalom,

s a sejt neszét, vihar zaját,

széthulló csillag robaját,

halál, születés szavait,

a lét szűz moccanásait

örök akkordban zengi a

győztes világharmónia...

A csalogány elhallgatott.

Madár-emberszív ütemét

továbbadták a csillagok.

A hegy arany háromszögén

árnyék rajzolgatott.

Dunántúl [137-139.]

Lovász Pál

FIAMNAK

Omlásom ne sirasd,

nézz szét, s mi jó, szilárd

a rom között: abból

különb-magad csináld

Arckép [143.]

Lovász Pál

MÁRCIUS

Oromfal csúcsán feketerigó

föltartott csőrrel tavaszt énekel,

kis dallamívekből ujjongva épül

a madárszerelem lágy himnusza

A Nap kerek aranybástyát emel,

kívül reked hó, fagy, rontás, erőszak,

a szemhatáron túl a táj alól

megváltó csodák áradása indul

Kék, sárga, zöld, piros, fehér, lila

a rög, fa, kő testébe költözik,

kertünk selymet göngyöl, bokrok között

bujócskáznak víg szellőgyerekek

Hársfánk fejcsóválva beszélni kezd,

mindketten értjük, én és a rigó:

– Fiatalnak mennyegző a tavasz,

öregnek anyás kéz, elaltató

Arckép [142.]

Lovász Pál

ÉVFORDULÓN

Feleségemnek

Add a kezed,

látod, még foghatom

Május font eggyé színes ég alatt,

nyár hője lobbant, ránk morgott az ősz,

és szétkuszálta máris

arcunk a hervadás

Tél van most, már semmi más,

száguld a pillanat,

erő sodor, kitárul a kapu –

De várj te még: fényévek útvesztőiről

majd visszarezdül érted a karom

Arckép [131.]

Lovász Pál

FINTOR, MOSOLY

A halál

a Föld arcának fintora,

az élet

a Föld lelkének mosolya

Arckép [109.]

Lovász Pál

ARCKÉP

Martyn Ferencnek

Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat,

a zárt felszín mögül kileng a lélek,

egymásba símul látszat és a lényeg,

s a benn rejtőzködő kívül marad

Idő láncán, csillagtörvény alatt

arasz se jár a földtáj emberének,

csont, hús, ideghuzal közt addig éled,

míg apró célok fénye rátapad

Orr, áll árnyékán itt sötétlenek

a végső oldást áruló jelek,

s a száj görbéjén némult indulat

Túllátó szem, húnyásra szűkülőn,

átnéz a kékívű világtetőn,

s keres magának s társának utat

Arckép [96.]

Lovász Pál

NYÁRFA

Feltör az űrbe,

le a gyökere,

vadmadárhangon

rezdül éneke.

Áll a világban,

körötte magány,

napsugárszalag

leng a homlokán.

Őszkor palástját

leteregeti,

meztelen lelkét

csillag öleli

Arckép [91.]

Lovász Pál

KÉRDŐJEL

I

Ó, élet csúcsán lángelmével koronázott Ember,

indulsz a Tér fekete közegén,

becsvágyad sarkall, biztat a remény,

hogy kitapinthatod központi idegrendszereddel

az űr-határt, s győzelmesen megtérsz a felelettel.

Hold: első lépted. Színén, belsején

mindent firtatsz, és megmért tetemén

átlépve, a gyújtó-fogantató Naphoz szökkensz fel.

Színképbe szűröd elemét, s megejt

a rend, amint anyásan vonz, vezet

kisded csapatnyi bolygót. A Merkur pajkosan nyargal

körötte; tünde Venus, Jupiter

fénygyűrűs, holdas testvéreivel

kísérik, s közöttük a Föld, mindig-ránéző arccal

II

Szökj túl! Hágd át az abroncsot, serkentsen tágabb mérték!

Millió lángkör gyújtja a teret,

fényévre állítsd sóvár léptedet,

hogy összefusson-semmisüljön a magasság-mélység.

S köszöntsd a Kentaurt: napszomszéd! Távola: közelség

most, pár fényév csupán. S legközelebb

hozzá a gyémánt Sirius: fürkész szemed

kutassa át. S szökkenj tovább iránytalan sötétség

fénykút-szülő síkján. A kék Deneb,

az Alkyon, s tűzben legékesebb

mind közt a lángcsúcs: Kanopus, – s más óriások, törpék

lobbannak rád; Berenice haja

szikrázik, s lent, fönt a Galaktika

naphalmaza rajzik, s forog a zárhatatlan körkép

III

Tejút… Fényrőföd mértékén is óceáni nagyság –

de hagyd arányát, vesd el képzeted,

keresd a véget, nézd a peremet,

s kutasd a tájnak más törvényre forduló világát.

Illanj a jártról, térj, hol villanás vár, tárd a fátyolát

a ködnek. Androméda reszketeg

homályából új csillagrengeteg

bont lángot, s millió csóvával ontja rád az árját.

De lépcső ez is! továbbvezető!

mert villan már más messzeség-mező,

s nyílik előtted mindenütt friss sugárörvény kelyhe.

Magellán-felhők, galaxis-csokor –

titok hatalma von, erő sodor

a gyulladó, ibolyafényű Mindenségszigetre

IV

Ős lecke: Tér, Idő… örökkön táruló bezártság –

nyisd hát csak ajtaját, a kulcs veled,

kald mágus adta még, s szellemszemed

új lencséi most a mindenmögöttiséget várják.

Arány játéka: mi itt hatalmasság, ott parányság –

Nap, Galaktikák, Mindenségsziget:

csöppnyi, nagy, nagyobb rész egy lényeget

valló anyagból. De a mű egészének határát

hol vonták? Túlról messzebb túlra visz

a fölfedés kalandja. Abba hisz

az ész csak, mit tapint; birkózz meg hát a térközökkel,

s ne bánd, hogy körre táruló körök

űr-éjt nyilazó átmérői közt

fölsejlik az aranynapsejtből sarjadt új Kérdőjel

Arckép [86-88.]

Lovász Pál

JUTALOM

Beírják érkezésed

egy nagy könyvbe, aztán

kinövöd pólyád, egy-két ruhád, és

lekopik rólad a külső nagykabát

s már vésik is neved

deszkára, sima kőre.

Arcod, egészed

a feledés zugába hull,

de tetteidből ébredt mosolyok

– mint pókháló selymén a napsugár –

új nemzedék javának fényét lengetik

Arckép [84.]

Lovász Pál

VILLA RUSTICA

Dombay Jánosnak

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: ,,Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

(A lélek: fény, áttündököl a multba)

,,E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

,,Itt a küszöb, innen az átriumba

léptek be; itt még ép a mozaik...”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

,,Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető...”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott...”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett...”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

,,A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

Idő fölött találkozott az ember;

kezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

Arckép [52-54.]