Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44160

Lucskai Vincze

 

 

ŐSZI SANZON

 

suhog a lomb

didereg

rőt cseppeket

zokog

a tájra

kék

dér

keblére

zárja

az ősz

minden

bánatát

dalát

hogy

múlok

csendesen

s mint

nyírfám

nyúl

távozó

levelek

után

úgy

kuporgok

szétszórt

kincseim

hantján

sután

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44159

Lucskai Vincze

 

 

ÖSVÉNYEI AZ ŐSZÜLÉSNEK

 

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

 

hittem

a léptek úttá tekeregnek

s ha kanyarokba dől

a messzi távol

zúdítva rám az ismeretlent

még összeölelhetném

az útszéli fákat

társnak

tarisznyáltnak

 

s hol már a kövek is jeltelenné válnak

a gondolatok csendben

majd lehevernek

s megkérlek vándor

vidd hírül a tornyoknak

gúnyáim mily kopottak

s belefáradtam már a szóba

csak ülök zokogva

bokrok tövisein

tépett csipkék

izzó szavak

még parázslanak

de lám

palackban már a láng

mint alkony tüze

ha éj árkába fordul

borzongva

 

léptem mily konokul

taposta

itt hagyom néked

félig kijárva

ösvényeit az őszülésnek

 

s tenyeremből mint tétova látnok

görnyedsz fölém

s betűzöd nyögve

költeményem

az utolsót

s faragsz még rajta

jajongva

hisz a sors is azt akarta

te légy a próféta

ki ismeri a falevél röptét

s az őt követőjét

mint két röpke sóhajt

őszt ringatva

az idők málló peremén

 

kezdetben nem voltak utak

sem szomjat oltó kutak

csak kóbor léptek

vájta vályúk

és harmat vigyázott rájuk

míg gyöngykönnyeket zokogva

a hajnal

ködgúnyáit rakta

kazalba

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44158

Lőrincz P. Gabriella

 

 

HETEDIK NAP

 

Ha szorosan az

asztallába mögé bújok,

majd Hozzád simulok,

Istenem,

vagy a lábtörlő alá,

még nem tudom.

Csak azt, hogy

átlátsz minden

apró kulcslyukon.

Látod az epében,

vesében a követ,

a meszet az érfalon,

látod, ahogyan nő

a rák az agyban,

vagy asszonyméhben

a gyermek.

Hát nincs miért

Előled bújni,

csak Veled.

De, ha elfáradnál a

nagy munkában,

majd karomban ringatlak,

pihenj meg Istenem.

 

 

Fény-hiány [77.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44157

Lőrincz P. Gabriella

 

 

KÁTÉ

 

Jégcsap ég –

fagyott a gondolat,

az éjjeli fény

a földre zuhan.

Örök bölcső ringatja

tökéletessé a tökéletlent,

ponttá egészülnek a kérdőjelek.

Egymást öleli a Teremtő,

s a teremtmény.

 

 

Fény-hiány [74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44156

Lőrincz P. Gabriella

 

 

LAMPERT HÁZA

 

Átölelhető, parányi

Otthon.

Itt nem futkároz

metró,

nincsen

kikötő.

Itt szekéren járnak

a vályogos

cigányok…

Nyolckor ráérősen

ébredez a

város.

Ritkán szárad

fel a tócsa,

kényelmesen

zakatol a vonat,

utána néhány vagon

andalog…

Itt van még idő

fákat nézegetni,

és vannak még

mosolygós emberek.

Itt az eső is lassabban

szemerkél,

ha nyújtóznak kényes

fellegek.

Itt hegyek ölelnek,

és duzzad a kék

szőlőgerezd.

Itt gyakran megáll

az idő,

és tudjuk, ha valaki

elköszön.

Itt zöldebb a levél

a fán,

és tyúkok járnak az

udvaron.

Itt minden vasárnap

délután

ránkpihen a nyugalom.

Édesebb itt talán

a könny is,

ide visszavágynak

az itthoniak.

Itt megbocsájthatóbb

talán a bűn is,

az Isten, ha

erre néz,

nevet.

 

 

Fény-

hiány

[50-51.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44155

Lőrincz P. Gabriella

 

 

KOPONYÁVAL

 

Nem akarok átöltözni

Se le

Se fel

Nem vágyom lenni

Vagy nem lenni

Nem kérdés

A nagy dolgok megoldása

Nem tartozik rám

Amit kaptam

Szó nélkül viszem

Mind enyém

Az összes emlék

Velem hal meg

Ha beszélek

Ha nem

De fohászom

Még lehet

Az Egy Isten

Megbocsájt

A kárpit kettéhasadt

Legyőzték

A halált

 

 

Fény-hiány

[68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44154

Lőrincz P. Gabriella

 

 

SZÜLETÉSNAPOMRA

 

/József Attila után szabadon/

 

Mit eddig oly

Sokan leírtak,

Írom ma én,

Nem hívtak,

Csak vagyok

Sután,

S írhatnám

Bután, hogy

Véletlen jött

A rím –

Kéretlen.

A nem

Hívott harminccal

Mit kezdjek?

Gurul, mint az

Ezüst, (épp ennyi volt)

Ha Júdás keze

Megmered…

Érkezett újabb

Évemen köszöntöm

Magam (magam).

Ha telt már sok száz,

Telik most

Borra,

És holnap reggel,

Virradóra másnapos

Félhomály köszönt.

Ki tudja,

Aszályt kapok,

Vagy özönt.

De mindegy,

Mert a sor

Megszakad.

Utánunk csak kő

Marad.

Ha lehettem volna

Bármi más,

Nem kellett,

És vallomás ez nekem,

Mi eljött most, éltetem

Harmincamat a

Verőfényes március

Délután.

Mondom csak

Nekem, hogy magamhoz

Mindig hű leszek

És Hozzád örökké.

Istenem.

 

 

Fény-hiány

[14-15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44153

Lőrincz P. Gabriella

 

 

REZGÉS

 

Apró házak

Az apró hazán,

Fölötte apró

Madarak.

És távolodva,

Ahogy a vonat a

Síneken, az idő,

A gondolat szalad.

És gyors az áprilisi

Eső,

És sietős a

Rügyfakadás,

Hangosan nőnek a lombok,

Hangos a százszínű

Tulipán…

A lét is csak vonat,

Néha utas vagyok,

Néha vasút.

És pilóta vagyok,

Meg óriásrepülő,

Üvegen csorgó esőcsepp,

Határtalan mező

És tó is, feneketlen,

Fodros…

De még sosem álltam meg.

Mozgok, mint

Játszótéri csúszda,

Mozgok, mint

Minden tárgy mozog,

S a hangos siető világban

Magam is mozdulat vagyok.

 

 

Fény-hiány [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44152

Lőrincz László

 

 

HALÁLON INNEN, HALÁLON TÚL

 

Mi bennem él:

atomnyi Isten,

parány magyar

és sok-sok ember.

 

Nappal adózom

fajtának, hitnek,

az éjszakák

emberré szelídítnek.

 

Így élek én:

körökbe zárva,

ha meghalok,

kinyíl’ a zárka,

 

s a békesség míg

csendben átnyalábol,

„egy lesz a nyáj,

s körében egy a pásztor”.

 

Vicsoroghat

a germán, frank, a dalmát,

a mennyben majd…

a szlávok átkarolják.

 

Ki a földről indul,

semmit sem visz a Mából –

indulhat Délről,

indulhat Ázsiából.

 

 

Hazahív a hűség, 1944 [511.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44151

Lőrince Pál

 

 

NYÁR

 

Göndörszőrű bárányfelhők

Futkosnak az égen

Szagos fejű virágocskák

Hajlongnak a réten.

 

Tarka szárnyú kis pillangók

Napsugárban szállnak

Fürge szellő a postása

Zöld levelű fának.

 

Bajúszos szép búzaszálak

Kasza alá dűlnek

Bokor alá dolgos hangyák

Pihenni leülnek.

 

Kék tó partján szőke kislány

Örül a szép nyárnak

Követ hajít be a vízbe

A békakirálynak.

 

 

Nyár, nyár, nap-

sugár… [90-91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44150

Lődi Ferenc

 

 

SZINTÉZIS

 

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

mintha szerelmes ének foglya lennél

szigetre zárva bennem, – rejtelek,

ahogy szeretlek, ahogy megszerettél.

 

Lennél-e újra kezdet s majd a vég?

Kutatlak egyre, várva feleletre,

mintha most lennél csak nyitánya még

életnek, harcnak, – jaj, te vagy nekem, te:

 

kihez, mint folyó, újra visszatérek,

ahogy szép lassan sorban elfelednek

körém sereglő arcok és szivek.

 

Maradsz magadban hű és tiszta élet,

s e verssel is csak téged mentelek meg,

míg én elégek, lásd, mindenkinek.

 

 

Lepketánc [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44149

Lődi Ferenc

 

 

VISSZHANG

 

Körém sereglő arcok és szivek,

mint mágnes-sarkok vonzanak, taszítnak:

Észak jege, vagy forró Dél, kiket

hozzám kötök, – téged feszítve hídnak.

 

Benned zuhognak futó lépteim

és halk neszek, ha megint visszaérek.

Átbújok lelked rejtett résein

és vétkeimtől megtisztít a véred.

 

Kettős világ, kettőzött hang vagyok:

a kiáltó és aki visszahallja

az ezertorkú érc-összhangzatot.

 

S ebből kiszűrni téged, – mintha halna

erőm, hogy késő mind, ha visszatérek.

Maradsz magadban hű és tiszta élet.

 

 

Lepketánc [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44148

Lődi Ferenc

 

 

ÖRVÉNYBEN

 

Kihez, mint folyó, újra visszatérek,

mert nagy az élet, végtelenbe néz,

s az ember néha olyan, mint a részeg,

kinek túlcsordult vágya is kevés.

 

Mindent, mindenkit átölelni jöttem,

s maradsz te, aki átölelve tart:

tengernek lenni egyetlen egy csöppben,

míg őrült vágyam engem messze hajt.

 

Mélység fölött szédítő tánc, ha perget

s örvény, ha hív, mint akit elveszejthet,

csak akkor élek, – veszélyek között.

 

Magasság után hűvösek a vermek

s görgetik egymást tünt élet-körök,

ahogy szép lassan sorban elfelednek.

 

 

Lepketánc [69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44147

Lődi Ferenc

 

 

KÉRDÉSEK

 

Ahogy szeretlek, ahogy megszerettél,

az olthatatlan hűség egy veled,

hogy vele élj, vagy jajjal belevesszél.

Ki tudja, előbb melyikünk temet?

 

Ki éli túl a másiknak szerelmét?

– kirakva multunk mozaik kövét,

bolygatva alvó érzéket és elmét –

szivárványt vonva fölém, vagy föléd?

 

Hol járnak akkor ők, a fiaim

s lányom, e három belőlünk kivált

világ, világok, legszebb csókjaim?

 

Bennem még minden érettük kiált,

s lehet, hogy korán kérdezem ma még:

lennél-e újra kezdet s majd a vég?

 

 

Lepketánc [62.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44146

Lődi Ferenc

 

 

SZÁMVETÉS

 

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

hogy nem jutott még időmből csodálat

utána nézni: hová, merre megy

s mivé lesz, amit életünk tovább ad?

 

Gondok, szépségek, – annyi lobbanás.

Mint ezerarcú prizma visszafénylik:

törések, lázak s újra folytatás;

és testünk-lelkünk sorra mind fölélik.

 

Te voltál minden kezdet énnekem

s veled közel az örök végtelen,

és nincs erősebb hit a szerelmednél.

 

Hozzám csapódtál, – egy a sok közül,

magamhoz kötve magad örömül,

mintha szerelmes ének foglya lennél.

 

 

Lepketánc [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44145

Lődi Ferenc

 

 

LEPKETÁNC

 

Alszik a város.

                        A sarkon a fények

összefogódznak

                          az éj peremén,

s útra kel értük,

                         amíg fütyörészek,

lepke leány és

                       lepke legény.

 

Mind odaszédül

                          a fény özönébe,

verdesi szárnyuk

                           a röpke öröm.

Éjfelet kong a

                       harang a vak éjbe,

s meghal a lepke

                           az utcakövön.

 

 

Lepketánc [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44144

Lovász Pál

 

 

PÁSZTOROK

 

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

 

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

 

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

 

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

 

 

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44143

Lovász Pál

 

 

A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN

 

Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:

a Szépség vár itt, legnagyobb király.

Megilletődést kényszerít szívedre,

s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.

 

Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,

de színek lelke költözött bele.

A friss anyag fölé hajolt a Mester,

s csodás formákat alkotott keze.

 

Mi alkonyfény a föld arcán s az égen

halálba múlón eddig elsuhant,

a nagy göröncsér szépség-műhelyében

örök feltámadásra lelt utat.

 

Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban

míveltek jót, hasonlót, sok rokont,

de szín s vonal mégis legáldottabban

korunk e kézművén találkozott.

 

Öröm tüzel hálás ember-szívedre

s a Mester lelke tündököl feléd:

por és hamu halálszavát feledve

szemléld a szépség isten-lényegét!

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44142

Lovász Pál

 

 

UTÓD

 

Jöttem,

hányódtam, vetődtem

 

Szálltak percek,

évek, tizedek

 

Villant az öröm,

torlódott a szorongattatás

 

Kapaszkodókat kerestem,

fölfelé léptem, lejjebb kerültem

 

Idegen kincsen, aranyhegyeken túl

láttam: egy kisded kivirágzik

 

Arcán arcom mintája fénylik –

mosoly fogan a világ sarkain

 

 

Arckép [147.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44141

Lovász Pál

 

 

MECSEKI CSALOGÁNY

 

Késő tavaszi este volt,

a hegy horpadt háromszögén

aranygömb egyensúlyozott;

a zárt csönd ajtócskát nyitott,

s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül

az első hang kiszállt:

– tjí...

A hang dallammá szélesült:

– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...

magasba ívelt, visszahullt,

s új változattá színesült:

– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,

csiű-csiű-csiű...

Elnémult, percig hallgatott

s máris szárnyalt új hangsora:

– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...

 

Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:

csak megint váltott, hirtelen

trillába fogott, pergetett

kristályfényű hanggyöngyöket...

Áradt a zengés eleme,

sodort, vitt rejtett ereje,

le-föl-le-föl lengett velem,

úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,

más-más halk, ékes fordulat

friss futamnak nyitott utat...

S kétely szakadt rám: hol lehet

a hang forrása? Ág felett

hitvány madártest, kis torok

lapul csupán, s csöpp fej forog,

s ez ujjnyi hús-csont szerkezet

ily szépet, gyönyört hogy teremt?

S csipetnyi lágy toll, szárny között

hol rejlik, honnan költözött

a dal-sugallat így ide?

S mily érzés, vágy, kinek hite

ég benne? S nem jelkép csak a

lomb láthatatlan madara?

 

Új hang fogant, folyt, tündökölt

s szállt földi értelem fölött.

Varázs fogott. Kéklő sötét

ölelt, s a hang bűvös körét

tágulni véltem végtelen

hullámzó dallamíveken...

 

S a lent-fent-egyvilág honát

elválasztó konok homályt

átjárta ím mégiscsak a

kis csőr lazító árama:

a hanghoz oldó fény tapadt

s bontva-kötődve: agyamat,

madárszívet, részt, atomot

ég folyama felé sodort.

S láttam-csodáltam (mint akit

testté lett látomás vakít),

hogy száll-kel űri utakon

a hangteremtő hatalom,

s a sejt neszét, vihar zaját,

széthulló csillag robaját,

halál, születés szavait,

a lét szűz moccanásait

örök akkordban zengi a

győztes világharmónia...

 

A csalogány elhallgatott.

Madár-emberszív ütemét

továbbadták a csillagok.

 

A hegy arany háromszögén

árnyék rajzolgatott.

 

 

Dunántúl [137-139.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44140

Lovász Pál

 

 

FIAMNAK

 

Omlásom ne sirasd,

nézz szét, s mi jó, szilárd

a rom között: abból

különb-magad csináld

 

 

Arckép [143.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44139

Lovász Pál

 

 

MÁRCIUS

 

Oromfal csúcsán feketerigó

föltartott csőrrel tavaszt énekel,

kis dallamívekből ujjongva épül

a madárszerelem lágy himnusza

 

A Nap kerek aranybástyát emel,

kívül reked hó, fagy, rontás, erőszak,

a szemhatáron túl a táj alól

megváltó csodák áradása indul

 

Kék, sárga, zöld, piros, fehér, lila

a rög, fa, kő testébe költözik,

kertünk selymet göngyöl, bokrok között

bujócskáznak víg szellőgyerekek

 

Hársfánk fejcsóválva beszélni kezd,

mindketten értjük, én és a rigó:

– Fiatalnak mennyegző a tavasz,

öregnek anyás kéz, elaltató

 

 

Arckép [142.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44138

Lovász Pál

 

 

ÉVFORDULÓN

 

Feleségemnek

 

Add a kezed,

látod, még foghatom

 

Május font eggyé színes ég alatt,

nyár hője lobbant, ránk morgott az ősz,

és szétkuszálta máris

arcunk a hervadás

 

Tél van most, már semmi más,

száguld a pillanat,

erő sodor, kitárul a kapu –

 

De várj te még: fényévek útvesztőiről

majd visszarezdül érted a karom

 

 

Arckép [131.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44137

Lovász Pál

 

 

FINTOR, MOSOLY

 

A halál

a Föld arcának fintora,

az élet

a Föld lelkének mosolya

 

 

Arckép [109.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44136

Lovász Pál

 

 

ARCKÉP

 

Martyn Ferencnek

 

Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat,

a zárt felszín mögül kileng a lélek,

egymásba símul látszat és a lényeg,

s a benn rejtőzködő kívül marad

 

Idő láncán, csillagtörvény alatt

arasz se jár a földtáj emberének,

csont, hús, ideghuzal közt addig éled,

míg apró célok fénye rátapad

 

Orr, áll árnyékán itt sötétlenek

a végső oldást áruló jelek,

s a száj görbéjén némult indulat

 

Túllátó szem, húnyásra szűkülőn,

átnéz a kékívű világtetőn,

s keres magának s társának utat

 

 

Arckép [96.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44135

Lovász Pál

 

 

NYÁRFA

 

Feltör az űrbe,

le a gyökere,

vadmadárhangon

rezdül éneke.

Áll a világban,

körötte magány,

napsugárszalag

leng a homlokán.

Őszkor palástját

leteregeti,

meztelen lelkét

csillag öleli

 

 

Arckép [91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44134

Lovász Pál

 

 

KÉRDŐJEL

 

I

 

Ó, élet csúcsán lángelmével koronázott Ember,

indulsz a Tér fekete közegén,

becsvágyad sarkall, biztat a remény,

hogy kitapinthatod központi idegrendszereddel

 

az űr-határt, s győzelmesen megtérsz a felelettel.

Hold: első lépted. Színén, belsején

mindent firtatsz, és megmért tetemén

átlépve, a gyújtó-fogantató Naphoz szökkensz fel.

 

Színképbe szűröd elemét, s megejt

a rend, amint anyásan vonz, vezet

kisded csapatnyi bolygót. A Merkur pajkosan nyargal

 

körötte; tünde Venus, Jupiter

fénygyűrűs, holdas testvéreivel

kísérik, s közöttük a Föld, mindig-ránéző arccal

 

 

II

 

Szökj túl! Hágd át az abroncsot, serkentsen tágabb mérték!

Millió lángkör gyújtja a teret,

fényévre állítsd sóvár léptedet,

hogy összefusson-semmisüljön a magasság-mélység.

 

S köszöntsd a Kentaurt: napszomszéd! Távola: közelség

most, pár fényév csupán. S legközelebb

hozzá a gyémánt Sirius: fürkész szemed

kutassa át. S szökkenj tovább iránytalan sötétség

 

fénykút-szülő síkján. A kék Deneb,

az Alkyon, s tűzben legékesebb

mind közt a lángcsúcs: Kanopus, – s más óriások, törpék

 

lobbannak rád; Berenice haja

szikrázik, s lent, fönt a Galaktika

naphalmaza rajzik, s forog a zárhatatlan körkép

 

 

III

 

Tejút… Fényrőföd mértékén is óceáni nagyság –

de hagyd arányát, vesd el képzeted,

keresd a véget, nézd a peremet,

s kutasd a tájnak más törvényre forduló világát.

 

Illanj a jártról, térj, hol villanás vár, tárd a fátyolát

a ködnek. Androméda reszketeg

homályából új csillagrengeteg

bont lángot, s millió csóvával ontja rád az árját.

 

De lépcső ez is! továbbvezető!

mert villan már más messzeség-mező,

s nyílik előtted mindenütt friss sugárörvény kelyhe.

 

Magellán-felhők, galaxis-csokor –

titok hatalma von, erő sodor

a gyulladó, ibolyafényű Mindenségszigetre

 

 

IV

 

Ős lecke: Tér, Idő… örökkön táruló bezártság –

nyisd hát csak ajtaját, a kulcs veled,

kald mágus adta még, s szellemszemed

új lencséi most a mindenmögöttiséget várják.

 

 

Arány játéka: mi itt hatalmasság, ott parányság –

Nap, Galaktikák, Mindenségsziget:

csöppnyi, nagy, nagyobb rész egy lényeget

valló anyagból. De a mű egészének határát

 

hol vonták? Túlról messzebb túlra visz

a fölfedés kalandja. Abba hisz

az ész csak, mit tapint; birkózz meg hát a térközökkel,

 

s ne bánd, hogy körre táruló körök

űr-éjt nyilazó átmérői közt

fölsejlik az aranynapsejtből sarjadt új Kérdőjel

 

 

Arckép [86-88.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44133

Lovász Pál

 

 

JUTALOM

 

Beírják érkezésed

egy nagy könyvbe, aztán

kinövöd pólyád, egy-két ruhád, és

lekopik rólad a külső nagykabát

s már vésik is neved

deszkára, sima kőre.

Arcod, egészed

a feledés zugába hull,

de tetteidből ébredt mosolyok

– mint pókháló selymén a napsugár –

új nemzedék javának fényét lengetik

 

 

Arckép [84.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44132

Lovász Pál

 

 

VILLA RUSTICA

 

Dombay Jánosnak

 

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

 

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

 

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: ,,Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

 

(A lélek: fény, áttündököl a multba)

,,E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

 

,,Itt a küszöb, innen az átriumba

léptek be; itt még ép a mozaik...”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

 

,,Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető...”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

 

,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott...”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

 

,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett...”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

 

,,A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

 

,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

 

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

 

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

 

Idő fölött találkozott az ember;

kezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

 

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

 

 

Arckép [52-54.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44131

Lovász Pál

 

 

SZÉPANYÁM FÖLDJÉN

 

Gyógyító szépségben itt lebeg a lelke,

sugarat hullat le futó életemre.

Keze fogásának, lába hű nyomának

emlékét villantja édes biztatásnak.

 

Templomkilincs fényén tenyere parázslik,

harangszó hangjában imája hintázik.

Mecseki sziklán fönn, vadrózsabokorban

tündöklő arcának igézete lobban.

 

Törzsöm vándorútja innen elkanyargott:

bölcsőnek kaptam az arany Tiszapartot.

Századok ködéből anyai jussában

Baranya földjére visszaemelt lágyan.

 

Szeme a szememben rácsudál a tájra:

életem életét új köntösben járja.

Felémrebben mécse jó testvérszíveknek;

itten akaratlan szeretek s szeretnek.

 

 

Arckép [47.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!