Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44151

Lőrince Pál

 

 

NYÁR

 

Göndörszőrű bárányfelhők

Futkosnak az égen

Szagos fejű virágocskák

Hajlongnak a réten.

 

Tarka szárnyú kis pillangók

Napsugárban szállnak

Fürge szellő a postása

Zöld levelű fának.

 

Bajúszos szép búzaszálak

Kasza alá dűlnek

Bokor alá dolgos hangyák

Pihenni leülnek.

 

Kék tó partján szőke kislány

Örül a szép nyárnak

Követ hajít be a vízbe

A békakirálynak.

 

 

Nyár, nyár, nap-

sugár… [90-91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44150

Lődi Ferenc

 

 

SZINTÉZIS

 

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

mintha szerelmes ének foglya lennél

szigetre zárva bennem, – rejtelek,

ahogy szeretlek, ahogy megszerettél.

 

Lennél-e újra kezdet s majd a vég?

Kutatlak egyre, várva feleletre,

mintha most lennél csak nyitánya még

életnek, harcnak, – jaj, te vagy nekem, te:

 

kihez, mint folyó, újra visszatérek,

ahogy szép lassan sorban elfelednek

körém sereglő arcok és szivek.

 

Maradsz magadban hű és tiszta élet,

s e verssel is csak téged mentelek meg,

míg én elégek, lásd, mindenkinek.

 

 

Lepketánc [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44149

Lődi Ferenc

 

 

VISSZHANG

 

Körém sereglő arcok és szivek,

mint mágnes-sarkok vonzanak, taszítnak:

Észak jege, vagy forró Dél, kiket

hozzám kötök, – téged feszítve hídnak.

 

Benned zuhognak futó lépteim

és halk neszek, ha megint visszaérek.

Átbújok lelked rejtett résein

és vétkeimtől megtisztít a véred.

 

Kettős világ, kettőzött hang vagyok:

a kiáltó és aki visszahallja

az ezertorkú érc-összhangzatot.

 

S ebből kiszűrni téged, – mintha halna

erőm, hogy késő mind, ha visszatérek.

Maradsz magadban hű és tiszta élet.

 

 

Lepketánc [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44148

Lődi Ferenc

 

 

ÖRVÉNYBEN

 

Kihez, mint folyó, újra visszatérek,

mert nagy az élet, végtelenbe néz,

s az ember néha olyan, mint a részeg,

kinek túlcsordult vágya is kevés.

 

Mindent, mindenkit átölelni jöttem,

s maradsz te, aki átölelve tart:

tengernek lenni egyetlen egy csöppben,

míg őrült vágyam engem messze hajt.

 

Mélység fölött szédítő tánc, ha perget

s örvény, ha hív, mint akit elveszejthet,

csak akkor élek, – veszélyek között.

 

Magasság után hűvösek a vermek

s görgetik egymást tünt élet-körök,

ahogy szép lassan sorban elfelednek.

 

 

Lepketánc [69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44147

Lődi Ferenc

 

 

KÉRDÉSEK

 

Ahogy szeretlek, ahogy megszerettél,

az olthatatlan hűség egy veled,

hogy vele élj, vagy jajjal belevesszél.

Ki tudja, előbb melyikünk temet?

 

Ki éli túl a másiknak szerelmét?

– kirakva multunk mozaik kövét,

bolygatva alvó érzéket és elmét –

szivárványt vonva fölém, vagy föléd?

 

Hol járnak akkor ők, a fiaim

s lányom, e három belőlünk kivált

világ, világok, legszebb csókjaim?

 

Bennem még minden érettük kiált,

s lehet, hogy korán kérdezem ma még:

lennél-e újra kezdet s majd a vég?

 

 

Lepketánc [62.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44146

Lődi Ferenc

 

 

SZÁMVETÉS

 

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

hogy nem jutott még időmből csodálat

utána nézni: hová, merre megy

s mivé lesz, amit életünk tovább ad?

 

Gondok, szépségek, – annyi lobbanás.

Mint ezerarcú prizma visszafénylik:

törések, lázak s újra folytatás;

és testünk-lelkünk sorra mind fölélik.

 

Te voltál minden kezdet énnekem

s veled közel az örök végtelen,

és nincs erősebb hit a szerelmednél.

 

Hozzám csapódtál, – egy a sok közül,

magamhoz kötve magad örömül,

mintha szerelmes ének foglya lennél.

 

 

Lepketánc [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44145

Lődi Ferenc

 

 

LEPKETÁNC

 

Alszik a város.

                        A sarkon a fények

összefogódznak

                          az éj peremén,

s útra kel értük,

                         amíg fütyörészek,

lepke leány és

                       lepke legény.

 

Mind odaszédül

                          a fény özönébe,

verdesi szárnyuk

                           a röpke öröm.

Éjfelet kong a

                       harang a vak éjbe,

s meghal a lepke

                           az utcakövön.

 

 

Lepketánc [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44144

Lovász Pál

 

 

PÁSZTOROK

 

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

 

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

 

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

 

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

 

 

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44143

Lovász Pál

 

 

A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN

 

Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:

a Szépség vár itt, legnagyobb király.

Megilletődést kényszerít szívedre,

s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.

 

Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,

de színek lelke költözött bele.

A friss anyag fölé hajolt a Mester,

s csodás formákat alkotott keze.

 

Mi alkonyfény a föld arcán s az égen

halálba múlón eddig elsuhant,

a nagy göröncsér szépség-műhelyében

örök feltámadásra lelt utat.

 

Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban

míveltek jót, hasonlót, sok rokont,

de szín s vonal mégis legáldottabban

korunk e kézművén találkozott.

 

Öröm tüzel hálás ember-szívedre

s a Mester lelke tündököl feléd:

por és hamu halálszavát feledve

szemléld a szépség isten-lényegét!

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44142

Lovász Pál

 

 

UTÓD

 

Jöttem,

hányódtam, vetődtem

 

Szálltak percek,

évek, tizedek

 

Villant az öröm,

torlódott a szorongattatás

 

Kapaszkodókat kerestem,

fölfelé léptem, lejjebb kerültem

 

Idegen kincsen, aranyhegyeken túl

láttam: egy kisded kivirágzik

 

Arcán arcom mintája fénylik –

mosoly fogan a világ sarkain

 

 

Arckép [147.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44141

Lovász Pál

 

 

MECSEKI CSALOGÁNY

 

Késő tavaszi este volt,

a hegy horpadt háromszögén

aranygömb egyensúlyozott;

a zárt csönd ajtócskát nyitott,

s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül

az első hang kiszállt:

– tjí...

A hang dallammá szélesült:

– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...

magasba ívelt, visszahullt,

s új változattá színesült:

– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,

csiű-csiű-csiű...

Elnémult, percig hallgatott

s máris szárnyalt új hangsora:

– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...

 

Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:

csak megint váltott, hirtelen

trillába fogott, pergetett

kristályfényű hanggyöngyöket...

Áradt a zengés eleme,

sodort, vitt rejtett ereje,

le-föl-le-föl lengett velem,

úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,

más-más halk, ékes fordulat

friss futamnak nyitott utat...

S kétely szakadt rám: hol lehet

a hang forrása? Ág felett

hitvány madártest, kis torok

lapul csupán, s csöpp fej forog,

s ez ujjnyi hús-csont szerkezet

ily szépet, gyönyört hogy teremt?

S csipetnyi lágy toll, szárny között

hol rejlik, honnan költözött

a dal-sugallat így ide?

S mily érzés, vágy, kinek hite

ég benne? S nem jelkép csak a

lomb láthatatlan madara?

 

Új hang fogant, folyt, tündökölt

s szállt földi értelem fölött.

Varázs fogott. Kéklő sötét

ölelt, s a hang bűvös körét

tágulni véltem végtelen

hullámzó dallamíveken...

 

S a lent-fent-egyvilág honát

elválasztó konok homályt

átjárta ím mégiscsak a

kis csőr lazító árama:

a hanghoz oldó fény tapadt

s bontva-kötődve: agyamat,

madárszívet, részt, atomot

ég folyama felé sodort.

S láttam-csodáltam (mint akit

testté lett látomás vakít),

hogy száll-kel űri utakon

a hangteremtő hatalom,

s a sejt neszét, vihar zaját,

széthulló csillag robaját,

halál, születés szavait,

a lét szűz moccanásait

örök akkordban zengi a

győztes világharmónia...

 

A csalogány elhallgatott.

Madár-emberszív ütemét

továbbadták a csillagok.

 

A hegy arany háromszögén

árnyék rajzolgatott.

 

 

Dunántúl [137-139.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44140

Lovász Pál

 

 

FIAMNAK

 

Omlásom ne sirasd,

nézz szét, s mi jó, szilárd

a rom között: abból

különb-magad csináld

 

 

Arckép [143.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44139

Lovász Pál

 

 

MÁRCIUS

 

Oromfal csúcsán feketerigó

föltartott csőrrel tavaszt énekel,

kis dallamívekből ujjongva épül

a madárszerelem lágy himnusza

 

A Nap kerek aranybástyát emel,

kívül reked hó, fagy, rontás, erőszak,

a szemhatáron túl a táj alól

megváltó csodák áradása indul

 

Kék, sárga, zöld, piros, fehér, lila

a rög, fa, kő testébe költözik,

kertünk selymet göngyöl, bokrok között

bujócskáznak víg szellőgyerekek

 

Hársfánk fejcsóválva beszélni kezd,

mindketten értjük, én és a rigó:

– Fiatalnak mennyegző a tavasz,

öregnek anyás kéz, elaltató

 

 

Arckép [142.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44138

Lovász Pál

 

 

ÉVFORDULÓN

 

Feleségemnek

 

Add a kezed,

látod, még foghatom

 

Május font eggyé színes ég alatt,

nyár hője lobbant, ránk morgott az ősz,

és szétkuszálta máris

arcunk a hervadás

 

Tél van most, már semmi más,

száguld a pillanat,

erő sodor, kitárul a kapu –

 

De várj te még: fényévek útvesztőiről

majd visszarezdül érted a karom

 

 

Arckép [131.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44137

Lovász Pál

 

 

FINTOR, MOSOLY

 

A halál

a Föld arcának fintora,

az élet

a Föld lelkének mosolya

 

 

Arckép [109.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44136

Lovász Pál

 

 

ARCKÉP

 

Martyn Ferencnek

 

Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat,

a zárt felszín mögül kileng a lélek,

egymásba símul látszat és a lényeg,

s a benn rejtőzködő kívül marad

 

Idő láncán, csillagtörvény alatt

arasz se jár a földtáj emberének,

csont, hús, ideghuzal közt addig éled,

míg apró célok fénye rátapad

 

Orr, áll árnyékán itt sötétlenek

a végső oldást áruló jelek,

s a száj görbéjén némult indulat

 

Túllátó szem, húnyásra szűkülőn,

átnéz a kékívű világtetőn,

s keres magának s társának utat

 

 

Arckép [96.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44135

Lovász Pál

 

 

NYÁRFA

 

Feltör az űrbe,

le a gyökere,

vadmadárhangon

rezdül éneke.

Áll a világban,

körötte magány,

napsugárszalag

leng a homlokán.

Őszkor palástját

leteregeti,

meztelen lelkét

csillag öleli

 

 

Arckép [91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44134

Lovász Pál

 

 

KÉRDŐJEL

 

I

 

Ó, élet csúcsán lángelmével koronázott Ember,

indulsz a Tér fekete közegén,

becsvágyad sarkall, biztat a remény,

hogy kitapinthatod központi idegrendszereddel

 

az űr-határt, s győzelmesen megtérsz a felelettel.

Hold: első lépted. Színén, belsején

mindent firtatsz, és megmért tetemén

átlépve, a gyújtó-fogantató Naphoz szökkensz fel.

 

Színképbe szűröd elemét, s megejt

a rend, amint anyásan vonz, vezet

kisded csapatnyi bolygót. A Merkur pajkosan nyargal

 

körötte; tünde Venus, Jupiter

fénygyűrűs, holdas testvéreivel

kísérik, s közöttük a Föld, mindig-ránéző arccal

 

 

II

 

Szökj túl! Hágd át az abroncsot, serkentsen tágabb mérték!

Millió lángkör gyújtja a teret,

fényévre állítsd sóvár léptedet,

hogy összefusson-semmisüljön a magasság-mélység.

 

S köszöntsd a Kentaurt: napszomszéd! Távola: közelség

most, pár fényév csupán. S legközelebb

hozzá a gyémánt Sirius: fürkész szemed

kutassa át. S szökkenj tovább iránytalan sötétség

 

fénykút-szülő síkján. A kék Deneb,

az Alkyon, s tűzben legékesebb

mind közt a lángcsúcs: Kanopus, – s más óriások, törpék

 

lobbannak rád; Berenice haja

szikrázik, s lent, fönt a Galaktika

naphalmaza rajzik, s forog a zárhatatlan körkép

 

 

III

 

Tejút… Fényrőföd mértékén is óceáni nagyság –

de hagyd arányát, vesd el képzeted,

keresd a véget, nézd a peremet,

s kutasd a tájnak más törvényre forduló világát.

 

Illanj a jártról, térj, hol villanás vár, tárd a fátyolát

a ködnek. Androméda reszketeg

homályából új csillagrengeteg

bont lángot, s millió csóvával ontja rád az árját.

 

De lépcső ez is! továbbvezető!

mert villan már más messzeség-mező,

s nyílik előtted mindenütt friss sugárörvény kelyhe.

 

Magellán-felhők, galaxis-csokor –

titok hatalma von, erő sodor

a gyulladó, ibolyafényű Mindenségszigetre

 

 

IV

 

Ős lecke: Tér, Idő… örökkön táruló bezártság –

nyisd hát csak ajtaját, a kulcs veled,

kald mágus adta még, s szellemszemed

új lencséi most a mindenmögöttiséget várják.

 

 

Arány játéka: mi itt hatalmasság, ott parányság –

Nap, Galaktikák, Mindenségsziget:

csöppnyi, nagy, nagyobb rész egy lényeget

valló anyagból. De a mű egészének határát

 

hol vonták? Túlról messzebb túlra visz

a fölfedés kalandja. Abba hisz

az ész csak, mit tapint; birkózz meg hát a térközökkel,

 

s ne bánd, hogy körre táruló körök

űr-éjt nyilazó átmérői közt

fölsejlik az aranynapsejtből sarjadt új Kérdőjel

 

 

Arckép [86-88.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44133

Lovász Pál

 

 

JUTALOM

 

Beírják érkezésed

egy nagy könyvbe, aztán

kinövöd pólyád, egy-két ruhád, és

lekopik rólad a külső nagykabát

s már vésik is neved

deszkára, sima kőre.

Arcod, egészed

a feledés zugába hull,

de tetteidből ébredt mosolyok

– mint pókháló selymén a napsugár –

új nemzedék javának fényét lengetik

 

 

Arckép [84.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44132

Lovász Pál

 

 

VILLA RUSTICA

 

Dombay Jánosnak

 

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

 

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

 

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: ,,Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

 

(A lélek: fény, áttündököl a multba)

,,E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

 

,,Itt a küszöb, innen az átriumba

léptek be; itt még ép a mozaik...”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

 

,,Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető...”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

 

,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott...”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

 

,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett...”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

 

,,A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

 

,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

 

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

 

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

 

Idő fölött találkozott az ember;

kezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

 

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

 

 

Arckép [52-54.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44131

Lovász Pál

 

 

SZÉPANYÁM FÖLDJÉN

 

Gyógyító szépségben itt lebeg a lelke,

sugarat hullat le futó életemre.

Keze fogásának, lába hű nyomának

emlékét villantja édes biztatásnak.

 

Templomkilincs fényén tenyere parázslik,

harangszó hangjában imája hintázik.

Mecseki sziklán fönn, vadrózsabokorban

tündöklő arcának igézete lobban.

 

Törzsöm vándorútja innen elkanyargott:

bölcsőnek kaptam az arany Tiszapartot.

Századok ködéből anyai jussában

Baranya földjére visszaemelt lágyan.

 

Szeme a szememben rácsudál a tájra:

életem életét új köntösben járja.

Felémrebben mécse jó testvérszíveknek;

itten akaratlan szeretek s szeretnek.

 

 

Arckép [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44130

Lovász Pál

 

 

SZEPTEMBER

 

Mint teknőben fürösztött kisgyerek,

fekszem hanyatt az ősz aranyvizében;

köröttem sok fénylő vállú testvérem:

pufók kis bokrok vélem fürdenek.

 

Anyókás erdőhang zsong szerteszét,

bádoghangszert használ ezernyi szöcske,

virágszín lobban mindenütt a zöldbe,

és szívre hajlón kék még fönt az ég.

 

A törvény itt öröktől fogva áll:

,,Szenteljetek meg égi, földi szépet,

s adassék minden élőnek kímélet!”

 

Lent vár a város, lárma, gond, viszály.

Fölállok, s árnnyá lett ember-mivoltom

torz óriásként lépdel át a lombon.

 

 

Arckép [43.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44129

Lovász Pál

 

 

A SZÖKŐKÚT

 

Égre szökkenő sudár

karcsú, lenge vízsugár.

 

Kőmedence fénykörén:

gyöngyvirág cserép ölén.

 

Szélzenére lengedez,

gyémántgyöngyöt permetez.

 

Lágyan hátra hajladoz –

asszonyhoz hasonlatos.

 

Sétálókra rákacsint,

őrzi, tárja bájait.

 

Lángra gyúl a rőt napon,

színe bomlik gazdagon.

 

Lágy narancs, mély rózsaszín,

most vereslő karmazsin.

 

Este kéken szétdereng,

holdezüsttel összeleng.

 

Szikra villan vízporán,

csillag hull át fátyolán.

 

Olykor éjjel titka van,

árny borul rá hangtalan;

 

s gyöngyesője nesztelen

csöndre csönget éjfelen…

 

 

Arckép [41-42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44128

Lovász Pál

 

 

GENEZIS

 

Az örök ív fölé, ahol

örvénylik a tisztult elem,

s a végest váltja végtelen:

roppant aranyvonal hajol.

 

Felé tör sóvár sejtelem;

mélységfedő árnyék alól

vágyódó, szűz anyag dalol:

vajúdik a történelem.

 

Mindaz, min eddig súly feküdt,

mozgásba ébred mindenütt;

a rész kemény birokra kel,

 

a földet vér puhítja fel.

S kínokból kelve, reszketőn

új ember áll a fénytetőn.

 

 

Arckép [33.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44127

Lovász Pál

 

 

OKTÓBER

 

Világos gyász, élénk halotti pompa!

A nagy művész, az Ősz jött most elő,

s a Nyár, melegszívű műkedvelő,

belátta már, hogy dicstelen a sorsa…

 

Átöltözött a táj az új parancsra.

Javít a zord művész a távlaton;

egy-egy foltot győztes sárgába von,

a megfutott Nyár nyomdokát kutatva.

 

S minden rikít… A hosszú nyárfa-út,

sáfrányszín párhuzam, magasba fut,

a szőlődomb rozsdás kékjébe veszve.

 

S a munkás Nap hajoltan görnyedez

a domb fölött; s a telt, édes gerezdre

híg rézarannyal áldón permetez.

 

 

Arckép [28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44126

Lovász Pál

 

 

A SZŐLŐPART

 

A Nyár szemét lezárja nemsokára.

Itt-ott a gondos tőkesor között

a gally halványpirosba öltözött,

de forró még a lágy homokbarázda.

 

A duzzadt fürt, mint ifjú asszony éke,

kiszökkent már a dús levél alól:

a nap mohó tüzével ráhajol,

s édes nedvet pezsdít arany belébe.

 

Minden hamvas szem titkos, csöppnyi katlan,

hol bent az átfűlt, fényázott homoknak

léleknyitó, lezárt erői forrnak.

 

S a nyár búcsú-torán a puttonyokba

e sok, színes bogyó majd mind kipattan

és kedvre szentelt nektárját kiontja.

 

 

Arckép [23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44125

Lovász Pál

 

 

PÉTER-PÁL ELŐTT

 

A zöldselyem vetések végtelenje

sárgulva hullámzik már mindenütt.

A kék határ a messzeségbe veszve

érett, szelíd pompába színesült.

 

S a zsendült szár súlyos kalászba szökve

kemény magoktól duzzad gazdagon,

szomjas gyökérrel nyúl a dajka-földbe

s arannyá serdül fönn a rőt napon.

 

Fehér tanyáknak árnyas udvarán

kifent kaszával készül már a gazda

az eljövendő boldog munkanapra.

 

S ha végre itt a szentelt, tiszta hajnal:

a hulló renden égbe szálló dallal

aranykévét köt sok, sok barna lány.

 

 

Arckép [20.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44124

Lovász Pál

 

 

PITYMALLAT

 

A hajnalcsillag

mécse ég;

az éj olaját

szívja még.

 

Az udvar moccan,

furcsa nesz;

a futó csöndnek

lépte ez.

 

Kéz nyúl csillagfényt

oltani:

friss harmatnyállal

oltja ki.

 

Pogány hanggal egy

kis kakas

falut, világot

fölriaszt;

 

dölyfén a szűz Nap

fölnevet

és átöleli

az eget.

 

 

Arckép [18.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44123

Lovász Pál

 

 

A KÚT

 

Világtáj őre, áll a végtelen

síkon, s kinyúlt gémjét magasra tartva

vigyáz az ég alól jövő utakra;

csikorgó vödre ring lent szüntelen.

 

Leszűri hűs mélyén a nedveket,

s ha deli naptól ájult már a puszta,

áldott italt ád mindannak, kit útja

a messzeségből hozzá elvezet.

 

Tükrén az ég gyűrődött foltja ring;

zaklatva úntalan napszállatig,

nyugalmat nem találhat kék vize.

 

De hogyha már elér hozzá az este,

megáll fölötte hajnalig merengve,

s csillagvirágot nyit ki mélyibe…

 

 

Arckép [17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44122

Lovász Pál

 

 

PAD

 

Két tuskón deszkaszál.

Nadrágfolt, szoknyaránc

a fáradt szóbeszédhez

rajt jó ülést talál.

 

Csillaggyúlás után

csapódik a kapu;

csöndet hullajt az ákác;

s árvul a pad sután.

 

Derék jószág. Panaszt

ki vethet ellene?

Mert bölcső és koporsó

közt sok jó szót maraszt.

 

 

Arckép [16.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!