Keresés

Lődi Ferenc

ÖRVÉNYBEN

Kihez, mint folyó, újra visszatérek,

mert nagy az élet, végtelenbe néz,

s az ember néha olyan, mint a részeg,

kinek túlcsordult vágya is kevés.

Mindent, mindenkit átölelni jöttem,

s maradsz te, aki átölelve tart:

tengernek lenni egyetlen egy csöppben,

míg őrült vágyam engem messze hajt.

Mélység fölött szédítő tánc, ha perget

s örvény, ha hív, mint akit elveszejthet,

csak akkor élek, – veszélyek között.

Magasság után hűvösek a vermek

s görgetik egymást tünt élet-körök,

ahogy szép lassan sorban elfelednek.

Lepketánc [69.]

Lődi Ferenc

KÉRDÉSEK

Ahogy szeretlek, ahogy megszerettél,

az olthatatlan hűség egy veled,

hogy vele élj, vagy jajjal belevesszél.

Ki tudja, előbb melyikünk temet?

Ki éli túl a másiknak szerelmét?

– kirakva multunk mozaik kövét,

bolygatva alvó érzéket és elmét –

szivárványt vonva fölém, vagy föléd?

Hol járnak akkor ők, a fiaim

s lányom, e három belőlünk kivált

világ, világok, legszebb csókjaim?

Bennem még minden érettük kiált,

s lehet, hogy korán kérdezem ma még:

lennél-e újra kezdet s majd a vég?

Lepketánc [62.]

Lődi Ferenc

SZÁMVETÉS

Tíz év oly hamar elsuhant veled,

hogy nem jutott még időmből csodálat

utána nézni: hová, merre megy

s mivé lesz, amit életünk tovább ad?

Gondok, szépségek, – annyi lobbanás.

Mint ezerarcú prizma visszafénylik:

törések, lázak s újra folytatás;

és testünk-lelkünk sorra mind fölélik.

Te voltál minden kezdet énnekem

s veled közel az örök végtelen,

és nincs erősebb hit a szerelmednél.

Hozzám csapódtál, – egy a sok közül,

magamhoz kötve magad örömül,

mintha szerelmes ének foglya lennél.

Lepketánc [59.]

Lődi Ferenc

LEPKETÁNC

Alszik a város.

                        A sarkon a fények

összefogódznak

                          az éj peremén,

s útra kel értük,

                         amíg fütyörészek,

lepke leány és

                       lepke legény.

Mind odaszédül

                          a fény özönébe,

verdesi szárnyuk

                           a röpke öröm.

Éjfelet kong a

                       harang a vak éjbe,

s meghal a lepke

                           az utcakövön.

Lepketánc [43.]

Lovász Pál

PÁSZTOROK

Mind lomhaléptűek, kevésszavúak;

napfénybe mossák csontos arcukat.

Sötét szemük szüntelenül kutat,

hol úttalan selyem mezők lapulnak.

A nyáj előttük hullámzik szelíden:

száz szertelengő délibábfodor.

Eléjük jő nyíló virág, bokor;

s vigyáz a rét, hogy friss füvet terítsen.

Nincs semmisem, mi kedvüket zavarja:

mind bennük él a puszták nagy nyugalma

s lelkükben minden bús vágyat feloldoz.

S ha rőzselángnál este száll le rájuk:

szent-bibliásan lendül nagy subájuk

s álmuk fölszáll a boldog csillagokhoz.

Mai magyar múzsa, (1922) [91.]

Lovász Pál

A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN

Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:

a Szépség vár itt, legnagyobb király.

Megilletődést kényszerít szívedre,

s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.

Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,

de színek lelke költözött bele.

A friss anyag fölé hajolt a Mester,

s csodás formákat alkotott keze.

Mi alkonyfény a föld arcán s az égen

halálba múlón eddig elsuhant,

a nagy göröncsér szépség-műhelyében

örök feltámadásra lelt utat.

Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban

míveltek jót, hasonlót, sok rokont,

de szín s vonal mégis legáldottabban

korunk e kézművén találkozott.

Öröm tüzel hálás ember-szívedre

s a Mester lelke tündököl feléd:

por és hamu halálszavát feledve

szemléld a szépség isten-lényegét!

Lovász Pál

UTÓD

Jöttem,

hányódtam, vetődtem

Szálltak percek,

évek, tizedek

Villant az öröm,

torlódott a szorongattatás

Kapaszkodókat kerestem,

fölfelé léptem, lejjebb kerültem

Idegen kincsen, aranyhegyeken túl

láttam: egy kisded kivirágzik

Arcán arcom mintája fénylik –

mosoly fogan a világ sarkain

Arckép [147.]

Lovász Pál

MECSEKI CSALOGÁNY

Késő tavaszi este volt,

a hegy horpadt háromszögén

aranygömb egyensúlyozott;

a zárt csönd ajtócskát nyitott,

s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül

az első hang kiszállt:

– tjí...

A hang dallammá szélesült:

– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...

magasba ívelt, visszahullt,

s új változattá színesült:

– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,

csiű-csiű-csiű...

Elnémult, percig hallgatott

s máris szárnyalt új hangsora:

– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...

Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:

csak megint váltott, hirtelen

trillába fogott, pergetett

kristályfényű hanggyöngyöket...

Áradt a zengés eleme,

sodort, vitt rejtett ereje,

le-föl-le-föl lengett velem,

úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,

más-más halk, ékes fordulat

friss futamnak nyitott utat...

S kétely szakadt rám: hol lehet

a hang forrása? Ág felett

hitvány madártest, kis torok

lapul csupán, s csöpp fej forog,

s ez ujjnyi hús-csont szerkezet

ily szépet, gyönyört hogy teremt?

S csipetnyi lágy toll, szárny között

hol rejlik, honnan költözött

a dal-sugallat így ide?

S mily érzés, vágy, kinek hite

ég benne? S nem jelkép csak a

lomb láthatatlan madara?

Új hang fogant, folyt, tündökölt

s szállt földi értelem fölött.

Varázs fogott. Kéklő sötét

ölelt, s a hang bűvös körét

tágulni véltem végtelen

hullámzó dallamíveken...

S a lent-fent-egyvilág honát

elválasztó konok homályt

átjárta ím mégiscsak a

kis csőr lazító árama:

a hanghoz oldó fény tapadt

s bontva-kötődve: agyamat,

madárszívet, részt, atomot

ég folyama felé sodort.

S láttam-csodáltam (mint akit

testté lett látomás vakít),

hogy száll-kel űri utakon

a hangteremtő hatalom,

s a sejt neszét, vihar zaját,

széthulló csillag robaját,

halál, születés szavait,

a lét szűz moccanásait

örök akkordban zengi a

győztes világharmónia...

A csalogány elhallgatott.

Madár-emberszív ütemét

továbbadták a csillagok.

A hegy arany háromszögén

árnyék rajzolgatott.

Dunántúl [137-139.]

Lovász Pál

FIAMNAK

Omlásom ne sirasd,

nézz szét, s mi jó, szilárd

a rom között: abból

különb-magad csináld

Arckép [143.]

Lovász Pál

MÁRCIUS

Oromfal csúcsán feketerigó

föltartott csőrrel tavaszt énekel,

kis dallamívekből ujjongva épül

a madárszerelem lágy himnusza

A Nap kerek aranybástyát emel,

kívül reked hó, fagy, rontás, erőszak,

a szemhatáron túl a táj alól

megváltó csodák áradása indul

Kék, sárga, zöld, piros, fehér, lila

a rög, fa, kő testébe költözik,

kertünk selymet göngyöl, bokrok között

bujócskáznak víg szellőgyerekek

Hársfánk fejcsóválva beszélni kezd,

mindketten értjük, én és a rigó:

– Fiatalnak mennyegző a tavasz,

öregnek anyás kéz, elaltató

Arckép [142.]

Lovász Pál

ÉVFORDULÓN

Feleségemnek

Add a kezed,

látod, még foghatom

Május font eggyé színes ég alatt,

nyár hője lobbant, ránk morgott az ősz,

és szétkuszálta máris

arcunk a hervadás

Tél van most, már semmi más,

száguld a pillanat,

erő sodor, kitárul a kapu –

De várj te még: fényévek útvesztőiről

majd visszarezdül érted a karom

Arckép [131.]

Lovász Pál

FINTOR, MOSOLY

A halál

a Föld arcának fintora,

az élet

a Föld lelkének mosolya

Arckép [109.]

Lovász Pál

ARCKÉP

Martyn Ferencnek

Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat,

a zárt felszín mögül kileng a lélek,

egymásba símul látszat és a lényeg,

s a benn rejtőzködő kívül marad

Idő láncán, csillagtörvény alatt

arasz se jár a földtáj emberének,

csont, hús, ideghuzal közt addig éled,

míg apró célok fénye rátapad

Orr, áll árnyékán itt sötétlenek

a végső oldást áruló jelek,

s a száj görbéjén némult indulat

Túllátó szem, húnyásra szűkülőn,

átnéz a kékívű világtetőn,

s keres magának s társának utat

Arckép [96.]

Lovász Pál

NYÁRFA

Feltör az űrbe,

le a gyökere,

vadmadárhangon

rezdül éneke.

Áll a világban,

körötte magány,

napsugárszalag

leng a homlokán.

Őszkor palástját

leteregeti,

meztelen lelkét

csillag öleli

Arckép [91.]

Lovász Pál

KÉRDŐJEL

I

Ó, élet csúcsán lángelmével koronázott Ember,

indulsz a Tér fekete közegén,

becsvágyad sarkall, biztat a remény,

hogy kitapinthatod központi idegrendszereddel

az űr-határt, s győzelmesen megtérsz a felelettel.

Hold: első lépted. Színén, belsején

mindent firtatsz, és megmért tetemén

átlépve, a gyújtó-fogantató Naphoz szökkensz fel.

Színképbe szűröd elemét, s megejt

a rend, amint anyásan vonz, vezet

kisded csapatnyi bolygót. A Merkur pajkosan nyargal

körötte; tünde Venus, Jupiter

fénygyűrűs, holdas testvéreivel

kísérik, s közöttük a Föld, mindig-ránéző arccal

II

Szökj túl! Hágd át az abroncsot, serkentsen tágabb mérték!

Millió lángkör gyújtja a teret,

fényévre állítsd sóvár léptedet,

hogy összefusson-semmisüljön a magasság-mélység.

S köszöntsd a Kentaurt: napszomszéd! Távola: közelség

most, pár fényév csupán. S legközelebb

hozzá a gyémánt Sirius: fürkész szemed

kutassa át. S szökkenj tovább iránytalan sötétség

fénykút-szülő síkján. A kék Deneb,

az Alkyon, s tűzben legékesebb

mind közt a lángcsúcs: Kanopus, – s más óriások, törpék

lobbannak rád; Berenice haja

szikrázik, s lent, fönt a Galaktika

naphalmaza rajzik, s forog a zárhatatlan körkép

III

Tejút… Fényrőföd mértékén is óceáni nagyság –

de hagyd arányát, vesd el képzeted,

keresd a véget, nézd a peremet,

s kutasd a tájnak más törvényre forduló világát.

Illanj a jártról, térj, hol villanás vár, tárd a fátyolát

a ködnek. Androméda reszketeg

homályából új csillagrengeteg

bont lángot, s millió csóvával ontja rád az árját.

De lépcső ez is! továbbvezető!

mert villan már más messzeség-mező,

s nyílik előtted mindenütt friss sugárörvény kelyhe.

Magellán-felhők, galaxis-csokor –

titok hatalma von, erő sodor

a gyulladó, ibolyafényű Mindenségszigetre

IV

Ős lecke: Tér, Idő… örökkön táruló bezártság –

nyisd hát csak ajtaját, a kulcs veled,

kald mágus adta még, s szellemszemed

új lencséi most a mindenmögöttiséget várják.

Arány játéka: mi itt hatalmasság, ott parányság –

Nap, Galaktikák, Mindenségsziget:

csöppnyi, nagy, nagyobb rész egy lényeget

valló anyagból. De a mű egészének határát

hol vonták? Túlról messzebb túlra visz

a fölfedés kalandja. Abba hisz

az ész csak, mit tapint; birkózz meg hát a térközökkel,

s ne bánd, hogy körre táruló körök

űr-éjt nyilazó átmérői közt

fölsejlik az aranynapsejtből sarjadt új Kérdőjel

Arckép [86-88.]

Lovász Pál

JUTALOM

Beírják érkezésed

egy nagy könyvbe, aztán

kinövöd pólyád, egy-két ruhád, és

lekopik rólad a külső nagykabát

s már vésik is neved

deszkára, sima kőre.

Arcod, egészed

a feledés zugába hull,

de tetteidből ébredt mosolyok

– mint pókháló selymén a napsugár –

új nemzedék javának fényét lengetik

Arckép [84.]

Lovász Pál

VILLA RUSTICA

Dombay Jánosnak

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: ,,Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

(A lélek: fény, áttündököl a multba)

,,E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

,,Itt a küszöb, innen az átriumba

léptek be; itt még ép a mozaik...”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

,,Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető...”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott...”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett...”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

,,A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

Idő fölött találkozott az ember;

kezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

Arckép [52-54.]

Lovász Pál

SZÉPANYÁM FÖLDJÉN

Gyógyító szépségben itt lebeg a lelke,

sugarat hullat le futó életemre.

Keze fogásának, lába hű nyomának

emlékét villantja édes biztatásnak.

Templomkilincs fényén tenyere parázslik,

harangszó hangjában imája hintázik.

Mecseki sziklán fönn, vadrózsabokorban

tündöklő arcának igézete lobban.

Törzsöm vándorútja innen elkanyargott:

bölcsőnek kaptam az arany Tiszapartot.

Századok ködéből anyai jussában

Baranya földjére visszaemelt lágyan.

Szeme a szememben rácsudál a tájra:

életem életét új köntösben járja.

Felémrebben mécse jó testvérszíveknek;

itten akaratlan szeretek s szeretnek.

Arckép [47.]

Lovász Pál

SZEPTEMBER

Mint teknőben fürösztött kisgyerek,

fekszem hanyatt az ősz aranyvizében;

köröttem sok fénylő vállú testvérem:

pufók kis bokrok vélem fürdenek.

Anyókás erdőhang zsong szerteszét,

bádoghangszert használ ezernyi szöcske,

virágszín lobban mindenütt a zöldbe,

és szívre hajlón kék még fönt az ég.

A törvény itt öröktől fogva áll:

,,Szenteljetek meg égi, földi szépet,

s adassék minden élőnek kímélet!”

Lent vár a város, lárma, gond, viszály.

Fölállok, s árnnyá lett ember-mivoltom

torz óriásként lépdel át a lombon.

Arckép [43.]

Lovász Pál

A SZÖKŐKÚT

Égre szökkenő sudár

karcsú, lenge vízsugár.

Kőmedence fénykörén:

gyöngyvirág cserép ölén.

Szélzenére lengedez,

gyémántgyöngyöt permetez.

Lágyan hátra hajladoz –

asszonyhoz hasonlatos.

Sétálókra rákacsint,

őrzi, tárja bájait.

Lángra gyúl a rőt napon,

színe bomlik gazdagon.

Lágy narancs, mély rózsaszín,

most vereslő karmazsin.

Este kéken szétdereng,

holdezüsttel összeleng.

Szikra villan vízporán,

csillag hull át fátyolán.

Olykor éjjel titka van,

árny borul rá hangtalan;

s gyöngyesője nesztelen

csöndre csönget éjfelen…

Arckép [41-42.]

Lovász Pál

GENEZIS

Az örök ív fölé, ahol

örvénylik a tisztult elem,

s a végest váltja végtelen:

roppant aranyvonal hajol.

Felé tör sóvár sejtelem;

mélységfedő árnyék alól

vágyódó, szűz anyag dalol:

vajúdik a történelem.

Mindaz, min eddig súly feküdt,

mozgásba ébred mindenütt;

a rész kemény birokra kel,

a földet vér puhítja fel.

S kínokból kelve, reszketőn

új ember áll a fénytetőn.

Arckép [33.]

Lovász Pál

OKTÓBER

Világos gyász, élénk halotti pompa!

A nagy művész, az Ősz jött most elő,

s a Nyár, melegszívű műkedvelő,

belátta már, hogy dicstelen a sorsa…

Átöltözött a táj az új parancsra.

Javít a zord művész a távlaton;

egy-egy foltot győztes sárgába von,

a megfutott Nyár nyomdokát kutatva.

S minden rikít… A hosszú nyárfa-út,

sáfrányszín párhuzam, magasba fut,

a szőlődomb rozsdás kékjébe veszve.

S a munkás Nap hajoltan görnyedez

a domb fölött; s a telt, édes gerezdre

híg rézarannyal áldón permetez.

Arckép [28.]

Lovász Pál

A SZŐLŐPART

A Nyár szemét lezárja nemsokára.

Itt-ott a gondos tőkesor között

a gally halványpirosba öltözött,

de forró még a lágy homokbarázda.

A duzzadt fürt, mint ifjú asszony éke,

kiszökkent már a dús levél alól:

a nap mohó tüzével ráhajol,

s édes nedvet pezsdít arany belébe.

Minden hamvas szem titkos, csöppnyi katlan,

hol bent az átfűlt, fényázott homoknak

léleknyitó, lezárt erői forrnak.

S a nyár búcsú-torán a puttonyokba

e sok, színes bogyó majd mind kipattan

és kedvre szentelt nektárját kiontja.

Arckép [23.]

Lovász Pál

PÉTER-PÁL ELŐTT

A zöldselyem vetések végtelenje

sárgulva hullámzik már mindenütt.

A kék határ a messzeségbe veszve

érett, szelíd pompába színesült.

S a zsendült szár súlyos kalászba szökve

kemény magoktól duzzad gazdagon,

szomjas gyökérrel nyúl a dajka-földbe

s arannyá serdül fönn a rőt napon.

Fehér tanyáknak árnyas udvarán

kifent kaszával készül már a gazda

az eljövendő boldog munkanapra.

S ha végre itt a szentelt, tiszta hajnal:

a hulló renden égbe szálló dallal

aranykévét köt sok, sok barna lány.

Arckép [20.]

Lovász Pál

PITYMALLAT

A hajnalcsillag

mécse ég;

az éj olaját

szívja még.

Az udvar moccan,

furcsa nesz;

a futó csöndnek

lépte ez.

Kéz nyúl csillagfényt

oltani:

friss harmatnyállal

oltja ki.

Pogány hanggal egy

kis kakas

falut, világot

fölriaszt;

dölyfén a szűz Nap

fölnevet

és átöleli

az eget.

Arckép [18.]

Lovász Pál

A KÚT

Világtáj őre, áll a végtelen

síkon, s kinyúlt gémjét magasra tartva

vigyáz az ég alól jövő utakra;

csikorgó vödre ring lent szüntelen.

Leszűri hűs mélyén a nedveket,

s ha deli naptól ájult már a puszta,

áldott italt ád mindannak, kit útja

a messzeségből hozzá elvezet.

Tükrén az ég gyűrődött foltja ring;

zaklatva úntalan napszállatig,

nyugalmat nem találhat kék vize.

De hogyha már elér hozzá az este,

megáll fölötte hajnalig merengve,

s csillagvirágot nyit ki mélyibe…

Arckép [17.]

Lovász Pál

PAD

Két tuskón deszkaszál.

Nadrágfolt, szoknyaránc

a fáradt szóbeszédhez

rajt jó ülést talál.

Csillaggyúlás után

csapódik a kapu;

csöndet hullajt az ákác;

s árvul a pad sután.

Derék jószág. Panaszt

ki vethet ellene?

Mert bölcső és koporsó

közt sok jó szót maraszt.

Arckép [16.]

Lovász Pál

A FÜZES

A kék folyót kísérve mindenütt

a hajló partok barna homlokára

dús zöldarany füzért font; s lent az árnya

a part alatt a víztükörre ült.

Sötét ölén iszalagot nevel;

vén törzseit mohával bársonyozza,

alájuk vadvirágot hint a gyomba,

s bozótján sűrűn függ a kék szeder.

Mert erdők húga ő… Arany nyarat

igéz s ölén mosollyal alszik el

az alkonyat, s mély csendje fölfigyel,

ha jő suhanva vadgalambcsapat.

S míg lombján lengve jár az enyhe szél:

a halk folyóval titkokat cserél…

Arckép [15.]

Lovász Pál

FÖLD

Föld, áldott föld, lágy érverésű méhe

életcsíráknak, omló, dús talaj!

szent őserővel szülsz, hol föltakar

a fürge szántó kékezüst ekéje,

vagy ott, hol barna tested híg arannyal

hintette át a csillogó folyó,

Tokaj homokját eddig elhozó

bősz áradáskor, féktelen tavasszal.

Letérdelek barázdád tárt ölére

te barna föld! nedvektől bársonyos!

és hozzád is, te naptól mámoros

arany homokpart fénylő messzesége!

S fáradt fejem – mely titkaidba lát most –

lehajtom hozzád, áldott ősanyámhoz.

Arckép [11.]

Lovász Pál

ANYÁM

Tavaszkor a temetőbe kifeküdt,

testével a falu földje egyesült.

Arca, válla, lágy vonala szertehullt,

emlékével messze nyargal már a múlt.

,,Kicsi fiam…” Lehelt szavát őrizem,

s csillagról szállt szeretetét

vérem sajgó csöppjeiben érezem.

Arckép [10.]