|
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44143
|
Lovász Pál
A ZSOLNAY-MÚZEUMBAN
Úgy lépsz be, mint fenséges trónterembe:
a Szépség vár itt, legnagyobb király.
Megilletődést kényszerít szívedre,
s nagyúrhoz méltó kincsekkel kinál.
Göröngy volt mind, mit eltiport az ember,
de színek lelke költözött bele.
A friss anyag fölé hajolt a Mester,
s csodás formákat alkotott keze.
Mi alkonyfény a föld arcán s az égen
halálba múlón eddig elsuhant,
a nagy göröncsér szépség-műhelyében
örök feltámadásra lelt utat.
Antik tájon s más helyt nagy hírben, zajban
míveltek jót, hasonlót, sok rokont,
de szín s vonal mégis legáldottabban
korunk e kézművén találkozott.
Öröm tüzel hálás ember-szívedre
s a Mester lelke tündököl feléd:
por és hamu halálszavát feledve
szemléld a szépség isten-lényegét! |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44142
|
Lovász Pál
UTÓD
Jöttem,
hányódtam, vetődtem
Szálltak percek,
évek, tizedek
Villant az öröm,
torlódott a szorongattatás
Kapaszkodókat kerestem,
fölfelé léptem, lejjebb kerültem
Idegen kincsen, aranyhegyeken túl
láttam: egy kisded kivirágzik
Arcán arcom mintája fénylik –
mosoly fogan a világ sarkain
Arckép [147.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44141
|
Lovász Pál
MECSEKI CSALOGÁNY
Késő tavaszi este volt,
a hegy horpadt háromszögén
aranygömb egyensúlyozott;
a zárt csönd ajtócskát nyitott,
s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül
az első hang kiszállt:
– tjí...
A hang dallammá szélesült:
– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...
magasba ívelt, visszahullt,
s új változattá színesült:
– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,
csiű-csiű-csiű...
Elnémult, percig hallgatott
s máris szárnyalt új hangsora:
– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...
Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:
csak megint váltott, hirtelen
trillába fogott, pergetett
kristályfényű hanggyöngyöket...
Áradt a zengés eleme,
sodort, vitt rejtett ereje,
le-föl-le-föl lengett velem,
úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,
más-más halk, ékes fordulat
friss futamnak nyitott utat...
S kétely szakadt rám: hol lehet
a hang forrása? Ág felett
hitvány madártest, kis torok
lapul csupán, s csöpp fej forog,
s ez ujjnyi hús-csont szerkezet
ily szépet, gyönyört hogy teremt?
S csipetnyi lágy toll, szárny között
hol rejlik, honnan költözött
a dal-sugallat így ide?
S mily érzés, vágy, kinek hite
ég benne? S nem jelkép csak a
lomb láthatatlan madara?
Új hang fogant, folyt, tündökölt
s szállt földi értelem fölött.
Varázs fogott. Kéklő sötét
ölelt, s a hang bűvös körét
tágulni véltem végtelen
hullámzó dallamíveken...
S a lent-fent-egyvilág honát
elválasztó konok homályt
átjárta ím mégiscsak a
kis csőr lazító árama:
a hanghoz oldó fény tapadt
s bontva-kötődve: agyamat,
madárszívet, részt, atomot
ég folyama felé sodort.
S láttam-csodáltam (mint akit
testté lett látomás vakít),
hogy száll-kel űri utakon
a hangteremtő hatalom,
s a sejt neszét, vihar zaját,
széthulló csillag robaját,
halál, születés szavait,
a lét szűz moccanásait
örök akkordban zengi a
győztes világharmónia...
A csalogány elhallgatott.
Madár-emberszív ütemét
továbbadták a csillagok.
A hegy arany háromszögén
árnyék rajzolgatott.
Dunántúl [137-139.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44140
|
Lovász Pál
FIAMNAK
Omlásom ne sirasd,
nézz szét, s mi jó, szilárd
a rom között: abból
különb-magad csináld
Arckép [143.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44139
|
Lovász Pál
MÁRCIUS
Oromfal csúcsán feketerigó
föltartott csőrrel tavaszt énekel,
kis dallamívekből ujjongva épül
a madárszerelem lágy himnusza
A Nap kerek aranybástyát emel,
kívül reked hó, fagy, rontás, erőszak,
a szemhatáron túl a táj alól
megváltó csodák áradása indul
Kék, sárga, zöld, piros, fehér, lila
a rög, fa, kő testébe költözik,
kertünk selymet göngyöl, bokrok között
bujócskáznak víg szellőgyerekek
Hársfánk fejcsóválva beszélni kezd,
mindketten értjük, én és a rigó:
– Fiatalnak mennyegző a tavasz,
öregnek anyás kéz, elaltató
Arckép [142.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44138
|
Lovász Pál
ÉVFORDULÓN
Feleségemnek
Add a kezed,
látod, még foghatom
Május font eggyé színes ég alatt,
nyár hője lobbant, ránk morgott az ősz,
és szétkuszálta máris
arcunk a hervadás
Tél van most, már semmi más,
száguld a pillanat,
erő sodor, kitárul a kapu –
De várj te még: fényévek útvesztőiről
majd visszarezdül érted a karom
Arckép [131.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44137
|
Lovász Pál
FINTOR, MOSOLY
A halál
a Föld arcának fintora,
az élet
a Föld lelkének mosolya
Arckép [109.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44136
|
Lovász Pál
ARCKÉP
Martyn Ferencnek
Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat,
a zárt felszín mögül kileng a lélek,
egymásba símul látszat és a lényeg,
s a benn rejtőzködő kívül marad
Idő láncán, csillagtörvény alatt
arasz se jár a földtáj emberének,
csont, hús, ideghuzal közt addig éled,
míg apró célok fénye rátapad
Orr, áll árnyékán itt sötétlenek
a végső oldást áruló jelek,
s a száj görbéjén némult indulat
Túllátó szem, húnyásra szűkülőn,
átnéz a kékívű világtetőn,
s keres magának s társának utat
Arckép [96.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44135
|
Lovász Pál
NYÁRFA
Feltör az űrbe,
le a gyökere,
vadmadárhangon
rezdül éneke.
Áll a világban,
körötte magány,
napsugárszalag
leng a homlokán.
Őszkor palástját
leteregeti,
meztelen lelkét
csillag öleli
Arckép [91.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44134
|
Lovász Pál
KÉRDŐJEL
I
Ó, élet csúcsán lángelmével koronázott Ember,
indulsz a Tér fekete közegén,
becsvágyad sarkall, biztat a remény,
hogy kitapinthatod központi idegrendszereddel
az űr-határt, s győzelmesen megtérsz a felelettel.
Hold: első lépted. Színén, belsején
mindent firtatsz, és megmért tetemén
átlépve, a gyújtó-fogantató Naphoz szökkensz fel.
Színképbe szűröd elemét, s megejt
a rend, amint anyásan vonz, vezet
kisded csapatnyi bolygót. A Merkur pajkosan nyargal
körötte; tünde Venus, Jupiter
fénygyűrűs, holdas testvéreivel
kísérik, s közöttük a Föld, mindig-ránéző arccal
II
Szökj túl! Hágd át az abroncsot, serkentsen tágabb mérték!
Millió lángkör gyújtja a teret,
fényévre állítsd sóvár léptedet,
hogy összefusson-semmisüljön a magasság-mélység.
S köszöntsd a Kentaurt: napszomszéd! Távola: közelség
most, pár fényév csupán. S legközelebb
hozzá a gyémánt Sirius: fürkész szemed
kutassa át. S szökkenj tovább iránytalan sötétség
fénykút-szülő síkján. A kék Deneb,
az Alkyon, s tűzben legékesebb
mind közt a lángcsúcs: Kanopus, – s más óriások, törpék
lobbannak rád; Berenice haja
szikrázik, s lent, fönt a Galaktika
naphalmaza rajzik, s forog a zárhatatlan körkép
III
Tejút… Fényrőföd mértékén is óceáni nagyság –
de hagyd arányát, vesd el képzeted,
keresd a véget, nézd a peremet,
s kutasd a tájnak más törvényre forduló világát.
Illanj a jártról, térj, hol villanás vár, tárd a fátyolát
a ködnek. Androméda reszketeg
homályából új csillagrengeteg
bont lángot, s millió csóvával ontja rád az árját.
De lépcső ez is! továbbvezető!
mert villan már más messzeség-mező,
s nyílik előtted mindenütt friss sugárörvény kelyhe.
Magellán-felhők, galaxis-csokor –
titok hatalma von, erő sodor
a gyulladó, ibolyafényű Mindenségszigetre
IV
Ős lecke: Tér, Idő… örökkön táruló bezártság –
nyisd hát csak ajtaját, a kulcs veled,
kald mágus adta még, s szellemszemed
új lencséi most a mindenmögöttiséget várják.
Arány játéka: mi itt hatalmasság, ott parányság –
Nap, Galaktikák, Mindenségsziget:
csöppnyi, nagy, nagyobb rész egy lényeget
valló anyagból. De a mű egészének határát
hol vonták? Túlról messzebb túlra visz
a fölfedés kalandja. Abba hisz
az ész csak, mit tapint; birkózz meg hát a térközökkel,
s ne bánd, hogy körre táruló körök
űr-éjt nyilazó átmérői közt
fölsejlik az aranynapsejtből sarjadt új Kérdőjel
Arckép [86-88.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44133
|
Lovász Pál
JUTALOM
Beírják érkezésed
egy nagy könyvbe, aztán
kinövöd pólyád, egy-két ruhád, és
lekopik rólad a külső nagykabát
s már vésik is neved
deszkára, sima kőre.
Arcod, egészed
a feledés zugába hull,
de tetteidből ébredt mosolyok
– mint pókháló selymén a napsugár –
új nemzedék javának fényét lengetik
Arckép [84.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44132
|
Lovász Pál
VILLA RUSTICA
Dombay Jánosnak
A régésszel a dombtetőn megálltam;
Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.
Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,
és ó-arany tükröt tartott az ég.
Tavasz lengett a légben láthatatlan:
véges halálból örök ébredés.
Embernek, népnek lehet-é a sorsa
porrá hulló vak megsemmisülés?
A zöld vetésnek selyemszőnyegében
kőfal hasított éles négyszöget.
A régész szólt: ,,Ez Diocletianus
korában pompás villa lehetett.”
(A lélek: fény, áttündököl a multba)
,,E pilléreken karcsú oszlopok
a bejárat nemes díszei voltak...”
(de hol van, ki tervezni így tudott?)
,,Itt a küszöb, innen az átriumba
léptek be; itt még ép a mozaik...”
(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,
mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)
,,Impluvium ez, tágas kőmedence,
esővizet adott a nyílt tető...”
(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,
ha őszre fordult már a bús idő)
,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,
a ház népe éjjel itt nyugodott...”
(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,
ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)
,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,
a szökőkút e helyen lehetett...”
(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett
titkon merengő asszonyszemeket)
,,A rom is érték, olvasunk belőle,
tanulságot, példát, mintát mutat.”
A régész lehajolt: a törmelékből
előkerült egy ép cserépdarab.
,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve
készült, de állt minden dúlást, vihart;
acélkemény anyag, csengő, rugalmas,
peremszegély volt, háztetőt takart.
Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,
lelket kevert belé, jóságra tört,
s most, íme, tisztessége akaratlan
és cserepében visszatükrözött.”
A szép cserepet némán kézbevettem:
kézzel mintázott, ívelt dísze volt;
ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:
forró volt, benne élet buzogott.
Idő fölött találkozott az ember;
kezem tapintott porrá lett kezet;
Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,
s az anyagból a lélek rámlehelt.
Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.
Apolló szórta tűzarany nyilát.
S a romok fölött virágzó tavaszban
élőn, dicsőn láttam Pannóniát.
Arckép [52-54.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44131
|
Lovász Pál
SZÉPANYÁM FÖLDJÉN
Gyógyító szépségben itt lebeg a lelke,
sugarat hullat le futó életemre.
Keze fogásának, lába hű nyomának
emlékét villantja édes biztatásnak.
Templomkilincs fényén tenyere parázslik,
harangszó hangjában imája hintázik.
Mecseki sziklán fönn, vadrózsabokorban
tündöklő arcának igézete lobban.
Törzsöm vándorútja innen elkanyargott:
bölcsőnek kaptam az arany Tiszapartot.
Századok ködéből anyai jussában
Baranya földjére visszaemelt lágyan.
Szeme a szememben rácsudál a tájra:
életem életét új köntösben járja.
Felémrebben mécse jó testvérszíveknek;
itten akaratlan szeretek s szeretnek.
Arckép [47.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44130
|
Lovász Pál
SZEPTEMBER
Mint teknőben fürösztött kisgyerek,
fekszem hanyatt az ősz aranyvizében;
köröttem sok fénylő vállú testvérem:
pufók kis bokrok vélem fürdenek.
Anyókás erdőhang zsong szerteszét,
bádoghangszert használ ezernyi szöcske,
virágszín lobban mindenütt a zöldbe,
és szívre hajlón kék még fönt az ég.
A törvény itt öröktől fogva áll:
,,Szenteljetek meg égi, földi szépet,
s adassék minden élőnek kímélet!”
Lent vár a város, lárma, gond, viszály.
Fölállok, s árnnyá lett ember-mivoltom
torz óriásként lépdel át a lombon.
Arckép [43.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44129
|
Lovász Pál
A SZÖKŐKÚT
Égre szökkenő sudár
karcsú, lenge vízsugár.
Kőmedence fénykörén:
gyöngyvirág cserép ölén.
Szélzenére lengedez,
gyémántgyöngyöt permetez.
Lágyan hátra hajladoz –
asszonyhoz hasonlatos.
Sétálókra rákacsint,
őrzi, tárja bájait.
Lángra gyúl a rőt napon,
színe bomlik gazdagon.
Lágy narancs, mély rózsaszín,
most vereslő karmazsin.
Este kéken szétdereng,
holdezüsttel összeleng.
Szikra villan vízporán,
csillag hull át fátyolán.
Olykor éjjel titka van,
árny borul rá hangtalan;
s gyöngyesője nesztelen
csöndre csönget éjfelen…
Arckép [41-42.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44128
|
Lovász Pál
GENEZIS
Az örök ív fölé, ahol
örvénylik a tisztult elem,
s a végest váltja végtelen:
roppant aranyvonal hajol.
Felé tör sóvár sejtelem;
mélységfedő árnyék alól
vágyódó, szűz anyag dalol:
vajúdik a történelem.
Mindaz, min eddig súly feküdt,
mozgásba ébred mindenütt;
a rész kemény birokra kel,
a földet vér puhítja fel.
S kínokból kelve, reszketőn
új ember áll a fénytetőn.
Arckép [33.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44127
|
Lovász Pál
OKTÓBER
Világos gyász, élénk halotti pompa!
A nagy művész, az Ősz jött most elő,
s a Nyár, melegszívű műkedvelő,
belátta már, hogy dicstelen a sorsa…
Átöltözött a táj az új parancsra.
Javít a zord művész a távlaton;
egy-egy foltot győztes sárgába von,
a megfutott Nyár nyomdokát kutatva.
S minden rikít… A hosszú nyárfa-út,
sáfrányszín párhuzam, magasba fut,
a szőlődomb rozsdás kékjébe veszve.
S a munkás Nap hajoltan görnyedez
a domb fölött; s a telt, édes gerezdre
híg rézarannyal áldón permetez.
Arckép [28.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44126
|
Lovász Pál
A SZŐLŐPART
A Nyár szemét lezárja nemsokára.
Itt-ott a gondos tőkesor között
a gally halványpirosba öltözött,
de forró még a lágy homokbarázda.
A duzzadt fürt, mint ifjú asszony éke,
kiszökkent már a dús levél alól:
a nap mohó tüzével ráhajol,
s édes nedvet pezsdít arany belébe.
Minden hamvas szem titkos, csöppnyi katlan,
hol bent az átfűlt, fényázott homoknak
léleknyitó, lezárt erői forrnak.
S a nyár búcsú-torán a puttonyokba
e sok, színes bogyó majd mind kipattan
és kedvre szentelt nektárját kiontja.
Arckép [23.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44125
|
Lovász Pál
PÉTER-PÁL ELŐTT
A zöldselyem vetések végtelenje
sárgulva hullámzik már mindenütt.
A kék határ a messzeségbe veszve
érett, szelíd pompába színesült.
S a zsendült szár súlyos kalászba szökve
kemény magoktól duzzad gazdagon,
szomjas gyökérrel nyúl a dajka-földbe
s arannyá serdül fönn a rőt napon.
Fehér tanyáknak árnyas udvarán
kifent kaszával készül már a gazda
az eljövendő boldog munkanapra.
S ha végre itt a szentelt, tiszta hajnal:
a hulló renden égbe szálló dallal
aranykévét köt sok, sok barna lány.
Arckép [20.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44124
|
Lovász Pál
PITYMALLAT
A hajnalcsillag
mécse ég;
az éj olaját
szívja még.
Az udvar moccan,
furcsa nesz;
a futó csöndnek
lépte ez.
Kéz nyúl csillagfényt
oltani:
friss harmatnyállal
oltja ki.
Pogány hanggal egy
kis kakas
falut, világot
fölriaszt;
dölyfén a szűz Nap
fölnevet
és átöleli
az eget.
Arckép [18.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44123
|
Lovász Pál
A KÚT
Világtáj őre, áll a végtelen
síkon, s kinyúlt gémjét magasra tartva
vigyáz az ég alól jövő utakra;
csikorgó vödre ring lent szüntelen.
Leszűri hűs mélyén a nedveket,
s ha deli naptól ájult már a puszta,
áldott italt ád mindannak, kit útja
a messzeségből hozzá elvezet.
Tükrén az ég gyűrődött foltja ring;
zaklatva úntalan napszállatig,
nyugalmat nem találhat kék vize.
De hogyha már elér hozzá az este,
megáll fölötte hajnalig merengve,
s csillagvirágot nyit ki mélyibe…
Arckép [17.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44122
|
Lovász Pál
PAD
Két tuskón deszkaszál.
Nadrágfolt, szoknyaránc
a fáradt szóbeszédhez
rajt jó ülést talál.
Csillaggyúlás után
csapódik a kapu;
csöndet hullajt az ákác;
s árvul a pad sután.
Derék jószág. Panaszt
ki vethet ellene?
Mert bölcső és koporsó
közt sok jó szót maraszt.
Arckép [16.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44121
|
Lovász Pál
A FÜZES
A kék folyót kísérve mindenütt
a hajló partok barna homlokára
dús zöldarany füzért font; s lent az árnya
a part alatt a víztükörre ült.
Sötét ölén iszalagot nevel;
vén törzseit mohával bársonyozza,
alájuk vadvirágot hint a gyomba,
s bozótján sűrűn függ a kék szeder.
Mert erdők húga ő… Arany nyarat
igéz s ölén mosollyal alszik el
az alkonyat, s mély csendje fölfigyel,
ha jő suhanva vadgalambcsapat.
S míg lombján lengve jár az enyhe szél:
a halk folyóval titkokat cserél…
Arckép [15.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44120
|
Lovász Pál
FÖLD
Föld, áldott föld, lágy érverésű méhe
életcsíráknak, omló, dús talaj!
szent őserővel szülsz, hol föltakar
a fürge szántó kékezüst ekéje,
vagy ott, hol barna tested híg arannyal
hintette át a csillogó folyó,
Tokaj homokját eddig elhozó
bősz áradáskor, féktelen tavasszal.
Letérdelek barázdád tárt ölére
te barna föld! nedvektől bársonyos!
és hozzád is, te naptól mámoros
arany homokpart fénylő messzesége!
S fáradt fejem – mely titkaidba lát most –
lehajtom hozzád, áldott ősanyámhoz.
Arckép [11.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44119
|
Lovász Pál
ANYÁM
Tavaszkor a temetőbe kifeküdt,
testével a falu földje egyesült.
Arca, válla, lágy vonala szertehullt,
emlékével messze nyargal már a múlt.
,,Kicsi fiam…” Lehelt szavát őrizem,
s csillagról szállt szeretetét
vérem sajgó csöppjeiben érezem.
Arckép [10.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44118
|
Lovász Pál
AZ ÚT
Az út virágos, tág mezőt karol.
Piros pipacs, katáng és mályvarózsa
– ezer hullámvirág zöld, lenge tóba –
kikandikál a bársony fű alól.
A fordulónál ott a sík utat
a kis halom merész lejtője várja:
bogot köt hosszú, síma szallagára;
s a halvány ég egy felhőt sem mutat.
Kis tüskebokron tengelic szökell;
itt-ott tücsök szól; s már a nap közel
nyilazza lent a vérező határt…
S a lankadatlan út tanyát keresve
fürgén halad tovább, mert messze, messze
az ég alatt már csillagokra lát.
Arckép [9.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44117
|
Losoncziné Szabó Magdolna
ÉBREDÉS
Még parolázik a hajnallal az éj
s dermedten pislognak a csillagok
lassan térdre kényszerül a félelem
s álomszárnyon lepkehimpor ragyog
megpihen a vergődő szív remegése
elernyednek kifáradt végtagok
szendereg a száj simulnak a ráncok
sátorházában szundikál a szem
folyótükörré vasalódik a homlok
kies mezőkön kóborol a lélek.
De suttyomban bekúszik
a fény kardhegyű nyalába
tisztul az álom
s a függöny félhomálya
rést nyit a napnak
ami huncut sárga kacsintással
ébredést csókol pilláimra.
Talán még utoléred… [68.] |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44116
|
Losonczi Léna
A TISZÁNÁL
Méltósággal vonul a vén folyó,
lágy csókokkal halmozza el a partot,
a fűzfák közt tábort vernek a felhők,
hogy hadba gyűlve
a büszke Nappal
felvegyék a harcot.
Napernyők rojtjával játszadozik a szellő,
kergetőznek ibolyántúli nyalábok,
a zsibongó tömeg-arcokon
virágzón heverésznek
a vasárnapi széttárt
boldogságok.
Vizes talpakon serceg a homok,
és rátapad, míg pergővé nem szárad,
mint haragszikrából
a gyilkos gyűlölet,
a feslett ózonon át
tűzsugár tőre támad.
Szél borzolja a víz sima bőrét,
de a szem ontja fényét a folyónak,
izzó arcokon pirul a bánat,
mert az ég alján
a felhő-hadak
haragvón kiabálnak.
A parti pipacs-szarkaláb táblában
megbújt egy kiszáradt kóró-katáng…
a zápor-szülte fénylő gyöngyök
lobognak a zsivajban,
mint viharos éjszakában
a fél kenyérrel őrzött gyertyaláng.
Gyöngyszóró csoda vagy nyári zivatarban,
asztrálszálként tartasz forró napsütésben,
tükör vagy a Holdnak,
csillagoknak éjjel,
s áldott ÉLETVONAL
hazánk tenyerében.
Versek a Tiszáról. Tisza antológia, 2001-2002. szerk. Góg János. Csongrád, Raszter Kvk., 2002. 89-90. |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44115
|
Loschitz Ferenc
TÉRKÖZÖKBEN, GOMOLYBAN
Hogy látva láss, érzékeid
formát adnak a szemhatáron
belüli tájnak, mert egész
alakká kell, hogy összeálljon
minden egymást metsző vonal,
szín a színben, miből kilobban
az amit látsz, s mit látok én,
hogy észre sem veszem, és ott van.
Vízszintes és függőleges
ívek, szélek a horizonton:
amit a szél szárnyára vett,
szememmel kéne visszahoznom.
Formát a tárgynak így adok,
hogy megmutassa teljes arcát;
andalít pazar színvarázs:
összegyűlt, szapora kavalkád.
Majd jön a fény, elmerülök
a tág térközökben, gomolyban.
Csak látok, ívet, vonalat,
akármit. Segíts, hogy kimondjam. |
Bozsikzf
2019.04.16
|
|
0 0
44114
|
Locsmándi László
HALK-KIS SZERENÁD
szelekben barangoló
delet-vert harangszó
orgonák-zokogta
est-árva zsolozsma...
erdő-mély faágon
meleg kis madárnyom
csillagok kontyába
virradó rozstábla...
vándor méla botja
fürj-bújt szénaboglya
göncölszekér-hozta
álmok fehér csokra...
lepke-szállt repceszag
kereslek merre vagy
szarvas-szomj vigyázta
patakpart virága...
Téli mese, 2001 |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|