Keresés

Lovász Pál

JUTALOM

Beírják érkezésed

egy nagy könyvbe, aztán

kinövöd pólyád, egy-két ruhád, és

lekopik rólad a külső nagykabát

s már vésik is neved

deszkára, sima kőre.

Arcod, egészed

a feledés zugába hull,

de tetteidből ébredt mosolyok

– mint pókháló selymén a napsugár –

új nemzedék javának fényét lengetik

Arckép [84.]

Lovász Pál

VILLA RUSTICA

Dombay Jánosnak

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: ,,Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

(A lélek: fény, áttündököl a multba)

,,E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

,,Itt a küszöb, innen az átriumba

léptek be; itt még ép a mozaik...”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

,,Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető...”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott...”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett...”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

,,A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

Idő fölött találkozott az ember;

kezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

Arckép [52-54.]

Lovász Pál

SZÉPANYÁM FÖLDJÉN

Gyógyító szépségben itt lebeg a lelke,

sugarat hullat le futó életemre.

Keze fogásának, lába hű nyomának

emlékét villantja édes biztatásnak.

Templomkilincs fényén tenyere parázslik,

harangszó hangjában imája hintázik.

Mecseki sziklán fönn, vadrózsabokorban

tündöklő arcának igézete lobban.

Törzsöm vándorútja innen elkanyargott:

bölcsőnek kaptam az arany Tiszapartot.

Századok ködéből anyai jussában

Baranya földjére visszaemelt lágyan.

Szeme a szememben rácsudál a tájra:

életem életét új köntösben járja.

Felémrebben mécse jó testvérszíveknek;

itten akaratlan szeretek s szeretnek.

Arckép [47.]

Lovász Pál

SZEPTEMBER

Mint teknőben fürösztött kisgyerek,

fekszem hanyatt az ősz aranyvizében;

köröttem sok fénylő vállú testvérem:

pufók kis bokrok vélem fürdenek.

Anyókás erdőhang zsong szerteszét,

bádoghangszert használ ezernyi szöcske,

virágszín lobban mindenütt a zöldbe,

és szívre hajlón kék még fönt az ég.

A törvény itt öröktől fogva áll:

,,Szenteljetek meg égi, földi szépet,

s adassék minden élőnek kímélet!”

Lent vár a város, lárma, gond, viszály.

Fölállok, s árnnyá lett ember-mivoltom

torz óriásként lépdel át a lombon.

Arckép [43.]

Lovász Pál

A SZÖKŐKÚT

Égre szökkenő sudár

karcsú, lenge vízsugár.

Kőmedence fénykörén:

gyöngyvirág cserép ölén.

Szélzenére lengedez,

gyémántgyöngyöt permetez.

Lágyan hátra hajladoz –

asszonyhoz hasonlatos.

Sétálókra rákacsint,

őrzi, tárja bájait.

Lángra gyúl a rőt napon,

színe bomlik gazdagon.

Lágy narancs, mély rózsaszín,

most vereslő karmazsin.

Este kéken szétdereng,

holdezüsttel összeleng.

Szikra villan vízporán,

csillag hull át fátyolán.

Olykor éjjel titka van,

árny borul rá hangtalan;

s gyöngyesője nesztelen

csöndre csönget éjfelen…

Arckép [41-42.]

Lovász Pál

GENEZIS

Az örök ív fölé, ahol

örvénylik a tisztult elem,

s a végest váltja végtelen:

roppant aranyvonal hajol.

Felé tör sóvár sejtelem;

mélységfedő árnyék alól

vágyódó, szűz anyag dalol:

vajúdik a történelem.

Mindaz, min eddig súly feküdt,

mozgásba ébred mindenütt;

a rész kemény birokra kel,

a földet vér puhítja fel.

S kínokból kelve, reszketőn

új ember áll a fénytetőn.

Arckép [33.]

Lovász Pál

OKTÓBER

Világos gyász, élénk halotti pompa!

A nagy művész, az Ősz jött most elő,

s a Nyár, melegszívű műkedvelő,

belátta már, hogy dicstelen a sorsa…

Átöltözött a táj az új parancsra.

Javít a zord művész a távlaton;

egy-egy foltot győztes sárgába von,

a megfutott Nyár nyomdokát kutatva.

S minden rikít… A hosszú nyárfa-út,

sáfrányszín párhuzam, magasba fut,

a szőlődomb rozsdás kékjébe veszve.

S a munkás Nap hajoltan görnyedez

a domb fölött; s a telt, édes gerezdre

híg rézarannyal áldón permetez.

Arckép [28.]

Lovász Pál

A SZŐLŐPART

A Nyár szemét lezárja nemsokára.

Itt-ott a gondos tőkesor között

a gally halványpirosba öltözött,

de forró még a lágy homokbarázda.

A duzzadt fürt, mint ifjú asszony éke,

kiszökkent már a dús levél alól:

a nap mohó tüzével ráhajol,

s édes nedvet pezsdít arany belébe.

Minden hamvas szem titkos, csöppnyi katlan,

hol bent az átfűlt, fényázott homoknak

léleknyitó, lezárt erői forrnak.

S a nyár búcsú-torán a puttonyokba

e sok, színes bogyó majd mind kipattan

és kedvre szentelt nektárját kiontja.

Arckép [23.]

Lovász Pál

PÉTER-PÁL ELŐTT

A zöldselyem vetések végtelenje

sárgulva hullámzik már mindenütt.

A kék határ a messzeségbe veszve

érett, szelíd pompába színesült.

S a zsendült szár súlyos kalászba szökve

kemény magoktól duzzad gazdagon,

szomjas gyökérrel nyúl a dajka-földbe

s arannyá serdül fönn a rőt napon.

Fehér tanyáknak árnyas udvarán

kifent kaszával készül már a gazda

az eljövendő boldog munkanapra.

S ha végre itt a szentelt, tiszta hajnal:

a hulló renden égbe szálló dallal

aranykévét köt sok, sok barna lány.

Arckép [20.]

Lovász Pál

PITYMALLAT

A hajnalcsillag

mécse ég;

az éj olaját

szívja még.

Az udvar moccan,

furcsa nesz;

a futó csöndnek

lépte ez.

Kéz nyúl csillagfényt

oltani:

friss harmatnyállal

oltja ki.

Pogány hanggal egy

kis kakas

falut, világot

fölriaszt;

dölyfén a szűz Nap

fölnevet

és átöleli

az eget.

Arckép [18.]

Lovász Pál

A KÚT

Világtáj őre, áll a végtelen

síkon, s kinyúlt gémjét magasra tartva

vigyáz az ég alól jövő utakra;

csikorgó vödre ring lent szüntelen.

Leszűri hűs mélyén a nedveket,

s ha deli naptól ájult már a puszta,

áldott italt ád mindannak, kit útja

a messzeségből hozzá elvezet.

Tükrén az ég gyűrődött foltja ring;

zaklatva úntalan napszállatig,

nyugalmat nem találhat kék vize.

De hogyha már elér hozzá az este,

megáll fölötte hajnalig merengve,

s csillagvirágot nyit ki mélyibe…

Arckép [17.]

Lovász Pál

PAD

Két tuskón deszkaszál.

Nadrágfolt, szoknyaránc

a fáradt szóbeszédhez

rajt jó ülést talál.

Csillaggyúlás után

csapódik a kapu;

csöndet hullajt az ákác;

s árvul a pad sután.

Derék jószág. Panaszt

ki vethet ellene?

Mert bölcső és koporsó

közt sok jó szót maraszt.

Arckép [16.]

Lovász Pál

A FÜZES

A kék folyót kísérve mindenütt

a hajló partok barna homlokára

dús zöldarany füzért font; s lent az árnya

a part alatt a víztükörre ült.

Sötét ölén iszalagot nevel;

vén törzseit mohával bársonyozza,

alájuk vadvirágot hint a gyomba,

s bozótján sűrűn függ a kék szeder.

Mert erdők húga ő… Arany nyarat

igéz s ölén mosollyal alszik el

az alkonyat, s mély csendje fölfigyel,

ha jő suhanva vadgalambcsapat.

S míg lombján lengve jár az enyhe szél:

a halk folyóval titkokat cserél…

Arckép [15.]

Lovász Pál

FÖLD

Föld, áldott föld, lágy érverésű méhe

életcsíráknak, omló, dús talaj!

szent őserővel szülsz, hol föltakar

a fürge szántó kékezüst ekéje,

vagy ott, hol barna tested híg arannyal

hintette át a csillogó folyó,

Tokaj homokját eddig elhozó

bősz áradáskor, féktelen tavasszal.

Letérdelek barázdád tárt ölére

te barna föld! nedvektől bársonyos!

és hozzád is, te naptól mámoros

arany homokpart fénylő messzesége!

S fáradt fejem – mely titkaidba lát most –

lehajtom hozzád, áldott ősanyámhoz.

Arckép [11.]

Lovász Pál

ANYÁM

Tavaszkor a temetőbe kifeküdt,

testével a falu földje egyesült.

Arca, válla, lágy vonala szertehullt,

emlékével messze nyargal már a múlt.

,,Kicsi fiam…” Lehelt szavát őrizem,

s csillagról szállt szeretetét

vérem sajgó csöppjeiben érezem.

Arckép [10.]

Lovász Pál

AZ ÚT

Az út virágos, tág mezőt karol.

Piros pipacs, katáng és mályvarózsa

– ezer hullámvirág zöld, lenge tóba –

kikandikál a bársony fű alól.

A fordulónál ott a sík utat

a kis halom merész lejtője várja:

bogot köt hosszú, síma szallagára;

s a halvány ég egy felhőt sem mutat.

Kis tüskebokron tengelic szökell;

itt-ott tücsök szól; s már a nap közel

nyilazza lent a vérező határt…

S a lankadatlan út tanyát keresve

fürgén halad tovább, mert messze, messze

az ég alatt már csillagokra lát.

Arckép [9.]

Losoncziné Szabó Magdolna

ÉBREDÉS

Még parolázik a hajnallal az éj

s dermedten pislognak a csillagok

lassan térdre kényszerül a félelem

s álomszárnyon lepkehimpor ragyog

megpihen a vergődő szív remegése

elernyednek kifáradt végtagok

szendereg a száj simulnak a ráncok

sátorházában szundikál a szem

folyótükörré vasalódik a homlok

kies mezőkön kóborol a lélek.

            De suttyomban bekúszik

            a fény kardhegyű nyalába

            tisztul az álom

            s a függöny félhomálya

            rést nyit a napnak

            ami huncut sárga kacsintással

            ébredést csókol pilláimra.

Talán még utoléred… [68.]

Losonczi Léna

A TISZÁNÁL

Méltósággal vonul a vén folyó,

lágy csókokkal halmozza el a partot,

a fűzfák közt tábort vernek a felhők,

hogy hadba gyűlve

a büszke Nappal

felvegyék a harcot.

Napernyők rojtjával játszadozik a szellő,

kergetőznek ibolyántúli nyalábok,

a zsibongó tömeg-arcokon

virágzón heverésznek

a vasárnapi széttárt

boldogságok.

Vizes talpakon serceg a homok,

és rátapad, míg pergővé nem szárad,

mint haragszikrából

a gyilkos gyűlölet,

a feslett ózonon át

tűzsugár tőre támad.

Szél borzolja a víz sima bőrét,

de a szem ontja fényét a folyónak,

izzó arcokon pirul a bánat,

mert az ég alján

a felhő-hadak

haragvón kiabálnak.

A parti pipacs-szarkaláb táblában

megbújt egy kiszáradt kóró-katáng…

a zápor-szülte fénylő gyöngyök

lobognak a zsivajban,

mint viharos éjszakában

a fél kenyérrel őrzött gyertyaláng.

Gyöngyszóró csoda vagy nyári zivatarban,

asztrálszálként tartasz forró napsütésben,

tükör vagy a Holdnak,

csillagoknak éjjel,

s áldott ÉLETVONAL

hazánk tenyerében.

Versek a Tiszáról. Tisza antológia, 2001-2002. szerk. Góg János. Csongrád, Raszter Kvk., 2002. 89-90.

Loschitz Ferenc

TÉRKÖZÖKBEN, GOMOLYBAN

Hogy látva láss, érzékeid

formát adnak a szemhatáron

belüli tájnak, mert egész

alakká kell, hogy összeálljon

minden egymást metsző vonal,

szín a színben, miből kilobban

az amit látsz, s mit látok én,

hogy észre sem veszem, és ott van.

Vízszintes és függőleges

ívek, szélek a horizonton:

amit a szél szárnyára vett,

szememmel kéne visszahoznom.

Formát a tárgynak így adok,

hogy megmutassa teljes arcát;

andalít pazar színvarázs:

összegyűlt, szapora kavalkád.

Majd jön a fény, elmerülök

a tág térközökben, gomolyban.

Csak látok, ívet, vonalat,

akármit. Segíts, hogy kimondjam.

Locsmándi László

HALK-KIS SZERENÁD

szelekben barangoló

delet-vert harangszó

orgonák-zokogta

est-árva zsolozsma...

erdő-mély faágon

meleg kis madárnyom

csillagok kontyába

virradó rozstábla...

vándor méla botja

fürj-bújt szénaboglya

göncölszekér-hozta

álmok fehér csokra...

lepke-szállt repceszag

kereslek merre vagy

szarvas-szomj vigyázta

patakpart virága...

Téli mese, 2001

Locsmándi László

KÖZEL VAN…

néha

az esti

haranggal

csillagaid

között

kószálok...

közel

van már

fiad

ígérte

tiszta-szép

országod

egy napon

két

kedves-kék

könnycsepp

csöndesen

hozzád-lop...

Hazafelé, 1996

Locsmándi László

ŐSZESTI ÁBRÁND…

őszbe-őszesedett

kökény-könnyes berek

lim-loma sem leszek...

varjak-verte vágyam

vérzik nyoszolyádban

hiányodba fájtam...

hulló harangdalban

ki-kihagy a dallam

talán meg is haltam...

deres vadlúd-vékben

szépül sok-sok vétkem:

csillag lesz az égen...

Hazafelé, 1996

Locsmándi László

ŐSZI KEDVES

szemed kékjét őrzi még

őszi csillag őszi kék

esteledő vadlúd-ék...

barna őszi berkenye

halkan hulló gesztenye

vérző somok sebhelye...

csősz-csoszogta messzeség

csöndes őszi estebéd

nem lehetsz oly messze még...

kökényeknek kék haja

készülődő tél hava

őszi kedves: térj haza...

Hazafelé, 1996

Locsmándi László

ADVENTI DAL

csak szeretni akartam

kicsit bóklászni benned...

rorátés-szép havakban

menni lábnyomod mellett...

csak szeretni akartam

tüzet gyújtani benned...

jézust-váró havakban

melengetni a lelked...

Hazafelé, 1996

Locsmándi László

REMÉNYKEDVE…

sötétedik

a dűlőutakra

menekült harangszó...

lassan köröző

madársereg

bánata az égen...

a rekettyefűzek

elrejtették már

az alkony könnyeit...

mégis reménykedve

indulok:

szemed elapadt

kútjából kimentsem

a szomjazó

lázas csillagot...

Kenyérmorzsák, 1992

Locsmándi László

IMPRESSZIÓ NYÁRÉJSZAKÁN

búzavirág szuszogása

pásztortüzeket gyújt

arcod

csillag-csorda-legelt

mezőin te árva

szegények szeplős könnyei

bújnak-bujdosnak

madárraj-riadt

szemed barlangjába

bóbiskoló harangok

kitárt ablakán

megszökik

a kisdedek

kökénykék-kedves álma

te árva-árva

remegésed szöcskés

pongyoláját bogáncsozza

a vadnyulak-vigyázta

lucernaföldek zokogása

Kenyérmorzsák, 1992

Locsmándi László

Ő MEG ÉN

kisherceg-szöszke

bánat ég

távoli csillagon

ősz könnyek csöndje

üldögél

egy rozzant kispadon

Kenyérmorzsák, 1992

Locsmándi László

MÉG NE SÍRJ…

csókjaink jászlába

szalmát szelídít

a fitoska bánat

még ne sírj

még pacsirta-könnyű

álmaim vigyázd

szemeid estharangos

alkonyán világok

a vadludak V-je

még ne sírj hiányodig ólálkodó

árvaságom

a neveden szólít

M Á R I A

még ne sírj

szerelmünk udvarán

még keresnek minket

a kócos csillagok

ne sírj

még ne sírj

Kenyérmor-

zsák, 1992

Locsmándi László

LEHETTEM VOLNA…

hozzád-térő messzi út

porában picinyke kút

kezed-meleg abrosza

lepottyanó kis morzsa

szemed szép szentélyébe

zárt örökmécses fénye

utolsó szó a szádon

mindened a világon

irgalmatlan alkonyban

rózsafüzér markodban

Kenyérmorzsák, 1992

Locsmándi László

SZERETTÉL-E…

elkószált

golgotás

magányaimból

szavaid íze

szemed kékje

csillaggá

bánatult

szűzanya-szép

sebed vére

fénye feszül

árvaságom

keresztjére

szerettelek

szerettél-e

Kenyérmor-

zsák, 1992