Keresés

Lator László

ÁLOMBAN UTAK

Álomban utak fényesedtek.

Sokáig bűvöletedben éltem.

Emléked galamb és virág,

virágok szirma a szélben.

Szél és folyó sodorta fényed,

magukba zártak a hegyek.

Indás feledés font körül,

vad fű, burjánzó rengeteg.

Bőrödre rátapadt a táj,

hogy önmagába szívjon át.

Így élsz e mohó pusztításban

megfoghatatlanul tovább.

Ezer formában itt lehetsz,

mert őriz minden, mint a mag,

s hogy szirmos létedet kibontsd,

elég egy párás pillanat.

Versei és versfordításai, 1948 [19.]

Lator László

VIHAR

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu

galamb száll a magasság oszlopára.

Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,

kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli

zengő partról ismét önmaga ellen fordul.

Földig hajlik most az alázatos ág,

a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,

méhek a fojtott zsongás forgatagában,

rezdül a fényes lét, alig érzed,

tétova szárnyak az álom bódulatában.

Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila

csend már készül a rejtett mélyben,

forrás árad, feltör a szűk szakadékból,

s minden mozgás elhal tágas ölében.

Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,

roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,

parttalanul tör a szél a vizekre,

vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.

Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila

csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.

Gyöngyházszínü galambot, remegő

testü galambot sodor a sugaras orkán.

Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,

völgyek rohannak a távol tárt kapujának.

Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,

zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

Versei és versfordításai, 1948 [18-19.]

Lator László

FÉNYBEN VIHARBAN PENGEÉLEN

Lányok lányok hajnali szélben

virágok tépett lobogása

micsoda istent mutogat

a távoli erdők rácsa

Már ocsúdik a föld nehéz

tagjaiban hígul az álom

Ismeretlen növényeket

nevel az ég a láthatáron

Magasságot mélységeket

micsoda erő kapcsol össze

Hogy bírhatnám ki színtelen

szavaitokba börtönözve

Az ég áttetsző falait

erős ragyogás veri át

fényben viharban pengeélen

villog a roppant tisztaság

Sötéten, fényben, 1948 [35.]

Lator László

HAJNALKA

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás

csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre

Indák sűrü indák egymást tépő

egymásba fonódó zöld ölelése

Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön

borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag

Felhős szirmok súly nélküli tánca

a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

Hullám hullám duzzad elindul a bontott

táj a kakukkfűillatu rét tenyerében

Jön a szél a folyóról vízszaga szél jön

Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

Versei és versfordításai, 1948 [17.]

Lator László

RAGYOG A FÖLD

   Ragyog a föld,

a mezők meleg szíve dobban.

Lehet, hogy így akarja Isten,

és minden úgy van jól, ahogy van.

   Kék vadszeder.

Szűk ösvények bozótba futnak.

Mandulák közt fürdik a fény

színén a tarka lángra gyúlt nap.

   Helyet csinál

a völgy borzongó vágyainknak.

Kék tisztaságba öltözött

hegyeink hullámzása ringat.

   Feküdj hanyatt,

már elborult az ég feletted.

Szemedre bolyhos csillagok,

sötét, foszló szirmok peregnek.

Versei és versfordításai, 1948 [14.]

Lator László

FOLYÉKONY VILÁG

Suhogó csendben dombon állsz,

szirmokat ejt a homlokod,

fejed körül az éles szépség

ezüst örvénye kavarog.

Hegyek hajolnak púposan,

színek mozdítják szárnyukat,

lágy formák körül tekeregnek

a keményedő vonalak.

Tárul a mélység, szétfutó,

egymásba villogó terek.

Fény gyűrűz szálkás fák között,

nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

Vízként ragyog a csorduló,

meg nem született pillanat.

Folyékony csoda a világ

e folyton mozgó héj alatt.

Versei és versfordításai, 1948 [13-14.]

Lator László

EMLÉKEINK

Levelek lebegése, virágok lélegzete,

elvesző nyomok a hóban.

Sárgák, mint a kialvó csillagok,

kékek, mint a halottak éneke.

Messze hegyek, kövek és madarak,

bokrok és fák és tavalyi füvek,

nyissátok meg az utakat

zajtalan lépteinknek.

Vadlibák elhaló énekében

megszületnek egykori napjaink.

Elindulunk a ködös utakon

az elvesző liláskék ég felé.

A nádasok egyhangú zúgásában

hallgatjuk halott szavainkat.

Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,

és bolyongunk a tegnapi réteken.

Heverünk a kökénybokrok alatt,

a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,

homlokunkban kilombosodnak a fák,

fellegek futása az életünk.

A patakokban és a hegyi kövekben,

a fákban és rögökben

és a súlytalan madarak

lebegésében élünk.

Kinyújtjuk átlátszó kezünket,

ujjainkra pillangók szállnak,

eloldott életünket

tengerek hullámzása hordja.

Lator László össz. versei, 1947 [191-192.]

Lator László

RÉVÜLET

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink

ó mulandóság izzó tükrök hétszínű

villogásai közt egyre testtelenebb

vágyak suhognak szállnak alá a mélybe

az a fojtott zene is ott parázslik

a bársonyéj táruló fényessége alján

buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás

hajdani arcunk őrizője

oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat

sötét gyönyörbe hajló fájdalom

remeg az elfelejtett partokon

ingó füzesek úttalan útjain

valaki jön felnyitja álmos szemeinket

kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai

s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó

lebegését a szélben bomló felhők szirmain

Lator László összes versei, 1947 [190.]

Lator László

LOMHA HALAKRA

Néha a bókoló virágok

végső egyszerűsége érint,

gyümölcsöktől elszakad

a sárga illat,

bogarak zümmögése ragyog

a fénnyel csorduló levegőben.

A folyó partján megállunk,

a lomha halakra gondolunk,

ahogy a zöldsugarú mélység

soksíkú ragyogása alján

villogva járnak –

s leborulunk a nap előtt.

Lator L. össz. versei, 1947 [188.]

Lator László

A VÍZ A VÍZ

a szélben áll két keze röpköd

szélfútta virág szirmai

átlátszóvá mossák a fény

hosszú hullámai

a lepkék megpihennek arcán

mert immár végképp egy velük

erdők vizek vele dalolják

egyforma énekük

a víz a víz a drága víz

partjára száll egy nagy madár

két szárnya közt tarkán lobog

az álombeli táj

a hulló napból visszanéz

csodásan virágzó szeme

nyírfák húrjain zeng tovább

a gyöngyöző zene

Versei és versfor-

dításai, 1947 [11.]

Lator László

A KERT

Lángok perzselik a bozontos

csendet, mohón egymásba nőtt

füvek, dudvák, bokrok, virágok,

imbolygó nagy fenyők.

Lángon, füvön, bokron, virágon

indák hulláma sustorog.

Este a lombból kirepülnek

a pelyhes csillagok.

Kék mélység sodrában remeg

a lábbal-felfelé világ.

A földben néma seregek.

És izzanak a fák.

Versei és versfor-

dításai, 1947 [11.]

Lator László

SZÉL

A fák belülről izzanak.

Szél borzong vörös hegyeken.

Szavak mélyén a dolgok arca

megfejthetetlenül pihen.

Tavakban ingó tájra nézz,

és megriaszt a kék varázs.

A héj alatt zuhogva fut

sötét, parázsló villogás.

Hangokat tapogat a száj,

koccanó, üres burkokat.

Szemünk alján felfénylenek

a mesebeli madarak.

Sajgó tűzzel lobog a nap,

hatalmasan és szárnyasan.

Virágok illatáig érek,

feloldozom magam.

Lator László összes

versei, 1947 [13.]

Lator László

HAJNALI VÁZLAT

Erős zene kél valahol,

magasra szökken, meghajol,

nagy aranytorkú madarak

úsznak az érett nap alatt.

Nyugodtan ingó távolok

résein rezgő fény csobog,

elindulnak a jegenyék,

karjuk között feszül az ég.

Fel-le mozdul, árad, megáll

sugaras szálain a táj,

tág kévéken az út felett

imbolyognak a tehenek.

Zuhogó hét sugárba nő

a fényesszárnyú telt idő,

hét oszlopa közt zúg a mély,

partnélküli, hatalmas éj.

Az éjszaka csodái, 1947 [367.]

Lator László

JÓSÁG

Egyszerűen és átlátszóan

lebegünk a világ dolgai fölött,

mint a súlytalan madarak,

mint a levegő, mint a semmi.

Nem akarunk semmit, de éjszaka

vágyaink lila lánggal égnek,

s reggelre megszületnek bennünk

a föld, a nap és az állatok.

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,

a lassú folyók és a messze

hegyek hullámzó éneke,

határtalan alázat.

A földért és a fákért és az égért,

az állatokért és az emberekért vagyunk,

a kemény falakon áthatolnak

remegő sugaraink.

Megértésünkben felolvadnak a kövek,

az utak összefutnak,

szemeinkből a földre

a jóság szüntelen zuhogása árad.

Érezzük ereink lüktetését,

időtlenek, határtalanok vagyunk,

s magunkba oldjuk

az újuló és porladó világot.

Sötéten, fényben, 1947 [14-15.]

Lászlóffy Csaba

A KEDVESEM ÉS A VILÁG

Elment a kedves és magával vitte

utolsó mosolyom zöld olajágát.

Elment a kedves, s látatlan csúcsokra

vitte az erdők hajnali danáját.

Szemem önnön mély üregébe hullva

nem látta, hol folytatódik a fény,

és nem éreztem már, hogy ég s hogy éget

a szorítás az emberek kezén.

A színek, mint riadt madársereg,

szétrebbentek a fellegek között,

a levelekben csúszkáló sugár,

mint sanda, sima hernyó, üldözött.

A kavics, a forrás s a csobogás

nevét csak emlékeim közt találtam,

és nem remegett illatot az est

a legmerészebb-lila ibolyákban.

Kihűlt porondon birkózott vadul

értem a konok szív s az értelem,

sebes sirályként hullt bennem alá

a felismerés: meg kell értenem,

ilyen voltam én mindig, mint az ajtót,

nyitottam szívem annak, aki jött,

s ha csak egy percre, de magamra hagytak,

toporzékoltam, mint a rossz kölyök,

mert akit egyszer homlokomba zártam,

visszavárom még akkor is, ha rút –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Megjön a kedves, s hajából kibontom

a világot – mint színes koszorút.

Arany és kék szavakkal [40.]

Lászlóffy Csaba

HAZULRÓL HAZÁMIG

1

Ez az a sikátor ahonnan nem suhan el a MINDEN

mit semmiért el nem cserélek Ide menekülök az

összkomfort és szétszórt éveim elől Senki se

bántsa gyűjteményemet Mióta szállingóznak itt

a toronyból a galambtollak s földet sohasem érnek

csodájára a harangozónál hosszabb bajszú templomi

egérnek! Elfér e sikátorban az egész Palatető

és a sóstavak mind öt pici tócsa Süllyedtakna

Dörgő Akna Jódos Kénes Ide tér meg valamennyi

hiányzó gidája a nagytata-szakállú kecskének úgy-

szintén hiányzó nagytatája a két koravén unoká-

nak Ha kiöntene ide megint a Szindi-patak ne fe-

lejtsétek el ajkamhoz emelni ezt a sikátort Édes

keserűségével együtt én majd kiürítem öntu-

datlanul mint akkor harminchárom évvel ezelőtt

a ribizlibokorral telt poharat melyet apám erősza-

kolt rám miután az életemről lemondó orvos mögött

a kaput be- s az éjszakát kizárta.

2

Átugrani a síneket s főleg az árnyékokat Az volt

az élvezet! Csakhogy az árnyékok gyakran nyomom-

ba szegődtek (görnyesztő álom-gubóban még most is

kísértenek) Kiszaladtam a házból alkonyat volt a

dongók dünnyögése már elcsitult Hova bújjak a bün-

tetés elől? Az első levélrezzenésnyi ijedelmek

után mint ágakon a nyirkos szélsuhanás végigborzon-

gott testemen a félelem A padlásfeljáró korhadt

gerendáit súroló denevérszárny képzeletemben ér-

desen visszhangzott mint a szidalom Mintha hold-

sugár húzott volna fölfelé a grádicson Felderen-

gett egy szakadozott szalmakalap A gerendához ta-

padva valaki nyomomban haladt Dermedt derék csak

a nyak fordult feléje Hasonló mozdulatot végzett

az alak Kezemben szalmakalap-pajzzsal vártam tá-

madtam védekeztem Így fedeztem fel árnyékomat

HÓBORTOS GYERMEK HOL VAGY? Nehezen

talált rám nagyapám

Mint akaratos tollú csüngött ajkán a szakáll

Szipogva fújni kezdtem

(Mostanában ébren csak akkor félek ha árnyéktalanul áll

mögém a magány).

3

Az utolsó bújócskával eltűnt minden Nincsenek meg

a gyermekkor krumplikövei csúszkái kemence alá sur-

ranó sündisznója rongylabdától eldugult csatornája

Volt ami madár képében berepült a bizonytalanságba

Pirosribizli-szeme kifolyt szétszaladt szőlőlevél-

szárnya Ijedtében az árván maradt szőlőinda is el-

iszkolt s idegenbe hajlott a szilvafa ága Sötétbe

borult a gyermekkor háza Ajtó ablak befalazva a

halottakon kívül az elhallgatott kis bűnökre ki

vigyázna! Vagy kimásztak a réseken mint ártalmatlan

svábbogarak? Különben sincs idő (sohasem volt) a

megbánásra! Üres csigaház! S emlékezet te

csellengő csiga melyik vaslevelen csüngsz csórén? Mer-

re ingatod csápjaidat? Gurul a zörgő csigaház mö-

göttem bárhová érjünk a világban sohasem kerül le-

bontásra sohasem lesz tábla az ablakában ELADÓ

BEKÖLTÖZHETŐ.

4

Élni fogunk a magunkkal hozott hazában Ki az aki

már megfutamodott s elhagyta? hát aki kötélvégről

a semmi fölött ringatja? Higgyétek el annak a leg-

jobb s legnehezebb mégis kinek keze ráfagyott az

otthoni kilincsre s hűséges lószemekkel várja a visz-

szautasíthatatlan terhet Rúgdosná is néha persze

a sarkából régen kifordult kaput úgy tesz mint a

visszatérő álomtól szabadulni nem tudó gyermek.

Tűzkör [41-43.]

Lászlóffy Aladár

A MONDAT

A fény is élőlény, mikor hirtelen kigyúl,

mintha csak mozgást látnék, felkapom a

fejem, most épp egy fal világít, egyszer csak

fehér, szeretem városom, a béke feszült

évei számomra ezek az utcákon történt

delek és délutánok, hiába mondanám,

hogy képzeljétek, történt velem egy

délután, vállamra szállt egy mondat

valami ötszáz éves háztetőről, úgy

állok, ülök, rohanok most, hogy el ne

riasszam, hazaviszem, hogy elhozzam

otthonról, pedig közben annyian

kiabálnak, megszólítanak, óvnak, ébresztenek,

persze nem látják, hogy vállamra száll

egy mondat, saját vállukon se látják

meg a mondatokat, Petőfi, Marx és

Arisztophanész ránk hagyott mondatait,

ránk maradt városait és csatatereit,

hordják, de nem látják, cipelik, de nem

érzik, továbbadják, de nem veszik észre,

amíg csak ki nem gyúl az a fény, a nap

s a lámpa mellett a fény, egy fal,

amelyik világít, amelyiken árnyékot

vet az is, ami láthatatlan, árnyékot

vet, ha van: azok a mondatok, ezek

a mondatok, a szó, a szellem, az aka-

rat s más szárnyatlan madarak,

olyankor aztán mindenkivel történik

egy-egy dél, egy délután, olyankor

hirtelen mindenki nagyon szereti ezt

a várost, ezt a földet, ezt a fényt.

Fénycsóva lobbant [206.]

Lászlóffy Aladár

MÁR DÉLELŐTT

Már délelőtt a délutáni fény,

üres szobákban vágtat a remény,

hol minden áll, a könyv, a szék, az ágy,

csak ő mozog, csak ő folyik tovább.

Az óra malma helyettünk dobog,

mutatja, őrzi: itt a boldogok

kis csigaháza, maradéka van,

érkezhetünk belépni annyian.

Egy pillantás, mint szabadult madár

a rend felett repesve körbejár –

s ahova száll, mint megtalált levél:

már délelőtt a délutáni fény.

Fénycsóva lobbant [53.]

Lászlóffy Aladár

ESŐ

Uram, ha mióta

hullámod elkapott,

láttam a tetőt és

láttam az alapot,

mártottál szerető

tüzedbe, jegedbe

s itt viszel fellegként

függve és lebegve.

Amikor elengedsz,

elhagysz és lehullatsz –

ne küldj el, elég ha

megmondod: lehullhatsz,

elmegyek ablaknak,

üvegnek, határnak,

melyen az igéid

kijárnak, bejárnak,

leérek langyos és

tavaszi szelekbe,

leszek a doboz, mely

fényeket ereszt be

megtelve illattal,

színekkel, kegyekkel,

mögötted látható

messzi kék hegyekkel,

leszek az esőd, csak

zuhanok keresztül

tornyaid erdején,

ahol csak kereszt ül,

s ha majd a helyemen

már úgysem keresnek,

leszek a semmid, csak

engedd, hogy lehessek.

A repülés a zuhanásban

[156.] (DIA)

Lászlóffy Aladár

A BODZABOKOR REGGEL HÉTKOR

A bodzabokor reggel hétkor,

ahogy megfújja már a fény

mint koraszél, mint éles, vékony,

de mégis borzongó remény –

már csillagait számolgatja,

a hófehérjét rengeti,

minthogy cigány volt anyja-apja

így tanította ezt neki:

a bodza hajnalonta táncol,

szoknyája zöld melódia,

ezerirányba rezdül, ráncol

mint messzevágyó India,

illata rokonait űzi,

mert atlanti és portugál,

miközben dús hajába tűzi

kertünk delét s csak áll, csak áll –

megvárja míg megöregedvén

elhagyják órák és legyek,

nem változtatnak már a kedvén

a sorra elvesztett kegyek,

s ha este lett, a csillám égről

titkos hullámokat fon a

sötét is rá, mert szegről-végről

s már reggel héttől rokona.

A repülés a zuhanásban [105.] (DIA)

Lászlóffy Aladár

CSÍKSOMLYÓ

1. Búcsújárók

Jönnek a békések, az égre néznek,

elöl vonul legény és lobogó,

s telitüdő, s kórusban száll az ének:

minket biztosan lát a Fennvaló!

De vonulásuk évszázados útján

átcsicsonkáznak másabb évszakok,

lovasok állnak meg a csorda kútján,

senki se tudja már, hogy hol lakott.

S jönnek a háborúsok, haj, előre!

élen rohan legény és lobogó –

és a parancs vagy némi kurta lőre

élteti bennük azt, hogy ölni jó!

A vonulások évszázados útján

hernyótalp-mintásra fagyhat a sár,

kiégett löveg áll a csorda kútján.

Az ég lenéz, nem tudni, mire vár.

Felhők feletti vetítőszobákban

új nemzedékek hologramjai.

A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van,

az utakon elindul valaki…

2. Keresztalja

Előbb a hegyi kápolnáig,

aztán a falu templomáig,

kéttorony örök irányáig,

hollóéveken által máig,

néha Nagyenyed zárkájáig,

Don-kanyarig, Szibériáig,

s vissza az alvadt városokba,

meghagyott kicsi otthonokba,

rongyszőttes-tiszta tájromokba,

vissza a hajnal-vereckéken,

tűzön-vízen keresztül épen,

mert nem test szerint, csak egy képen,

de makacsul, de mindenképpen,

keresztülszületve egy házon,

keresztülszármazva egy népen,

Uram, nem a te láncod tépem,

nem a gonosznak táncát lépem,

hinni egyedül is hihettem,

de ha már így lett – néped lettem,

ömlök dunákban, csermelyekben,

ösvények medréből csepegve

eljövök mindig ligetedbe,

ott, ahol vagy, te Örök Máshol,

megérkezni a búcsúzásból,

hogy elfogadj és látva lássad:

használlak kortynak és falásnak,

és csak te tudd, hogy ennyi mennyi…

Netán a sors mindent feléget

a lenti földön, fellegeken

s a visszanövő rengetegen

már senki nem tud megjelenni

májusi eső verte bókkal,

szél szalagozta lobogókkal

a meg-megújítása végett –

Te ne feledd e szövetséget!

3. Isten várai

A mi hegyeink közt bármilyen derült

és tiszta az ég, itt is, ott is felgomolyognak

a forró földről, a medence fenekén kanyargó

Marosból, Oltból, a sárga, zöld, kiégett-fűszínű,

sáslobogású terek és táblák felől is

mindig fehéren, mint régi csaták után a

távoli füst, mely hihetetlen, hogy

ugyanazokhoz a döndülésekhez tartozott,

mint egészséges tegnapok után a hirtelen

betegség, mint a palackból némán kiszabaduló

szellem, mint délibábjai annak a múltnak, mely

Rodostóig el tudott sajogni jelen korában.

Ezek Isten várai. Gömbölyű falaikon

megtörik az alkonyat sikoltó sugárzása,

pufók bástyáikról árnyak lobogóznak az

elsötétülő hágók és völgyek felé,

utoljára is rózsaszín tornyaikon még ott

a remény, hogy legalább lelkünk le nem megy,

e könnyű és szabad pára meg nem adja magát

naponta semmi sötétnek.

101 vers és ének Csíksom-

lyóról, 1996 [74-76.]

Lászlóffy Aladár

KOLOZSVÁR

Kék-Kolozsvár: a legszebb alkonyatok

eddig úsznak le a folyón s itt

elakadnak. Egymásra csuszamlott

ezer ég hangulata és időjárása rajzol

várost a hidak, a terek, a tornyok

és gyárak köré.

Kő-Kolozsvár: falain kővirágok

kiütnek, kecsesen álló fák és

néhányszál virágként mintha

szélben álló dátumok, kövön,

kőnövény-város, embernyom-kövület,

őskori agyagkorsók denevérfülei

hallgatják a zengést.

Könyv-Kolozsvár: falain könyvtárak

sorakoznak, könyvek a tégla

nyugalmával, könyvre-könyv-város,

ember-fal, mögötte naphosszat

járkál, hajnalig sétál a tanuló és a

tanító értelem.

Kedvem-Kolozsvár, kiáltó kő kezem-

vonása-Kolozsvár, úgy süt vissza a

reggel, mintha egy völgynyi, kinyitott

könyv fehér lapja az arcra.

111 vers Kolozsvárról [90.]

Lászlóffy Aladár

VÉGTELENSÉG

Jön egy téli délután

különös szögéből a fény.

A polcon minden január

önálló kötet, új regény.

Messze a Házsongárd aludt,

már akkor bánatok felett,

mikor még ki sem alakult

e változat velem s veled,

s aludni fog majd akkor is

kék hó alatt, ha ott vagyok

s különös szögekből egy kis

fényt vetnek téli csillagok.

Az ablakot ki nyitja ki,

s ki csukja vissza a falat?

Bennünket olvas valaki

távoli lámpafény alatt.

Ezért lehet, hogy annyi báj

és annyi sajdulás rokon:

e belső gyöngyházfény, a táj

a téli délutánokon.

A színhelyek mögött oson,

a fák között süt át a nap.

Még vége sincs s már olvasom:

a sor rajtam is áthalad,

a betűk talpfáin a sor – –

s a szöveg engem is befed.

Az idő kérdi valahol

hogy engeded, nem engeded?

Valószerűtlen napszakok,

különös januári fény.

Amire bármit megszokok,

már elsodorták, nem enyém.

Két tábla között valahol – –

a vonatot! a csillagot!...

Hogy én, vagy legalább a hold

láthassuk már a címlapot.

111 vers Kolozsvárról [87-88.]

Lászlóffy Aladár

SZÁRHEGYI LITÁNIA

Hajnalodik. Az ég tojása

kinyílik lassan. A hegyek –

mint való s annak égi mása

sötéten felfehérlenek.

            Ha minden végig keresés volt,

            e tavaszodó régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy magadra találj.

Teremtés, önmagáig érve,

átcsapva s visszatérve még –

akkor van így az égre mérve,

ha többszörös tükörbe néz.

            Ha minden végig tagadás volt,

            e sosem múló régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy békére találj.

Mindig a pirkadat csodája

a szem hitének záloga:

belülről lepi el a pára,

s kint élesebb a kék csoda.

            Ha minden végig tévedés volt,

            e fellélegző régi táj,

            az élő örök téli égbolt

            segít, hogy kiútra találj.

Isten gondolkodik a tájban –

látványa szemünk ablakán

színeket próbál a világra:

ez az?... vagy ez?... lehet... talán...

101 vers a Székelyföldről [87.]

Lászlóffy Aladár

ANTIK FÉLÁLMOK

I. (Torda)

Megengedett a fagy, gyémánt csorog.

Az égi felleg-lejtők boldogok

és minden regény valódi remény

egy haldokló kisváros főterén:

a korcsma és a gyógyszertár kinyit,

koldus kinyitja kézvirágait,

törött üveg töretlen hóba ül –

pár napsugár meleg bimbóba gyűl

s már üzemel a hétfőreggelek

angyali gyára. Fel sem ébredek,

utolsó álmom, mint a téli hal,

fenékre szállt le bölcsen még tavaly.

Elindul ismét vonalán a kör.

Az idő megint életemre tör.

II. (Enyed)

A homlokzatok stílusnyomai.

Fejem magyar, a lelkem római.

A régi házak s a mégrégibb ég.

Öreg királynak vén ország elég.

Így akárhol bármire gondolok,

már falaznak kőművesangyalok,

s az égi felleg-lejtőn boldogan

mint lavina a városra zuhan

a meleg fény és még és még és még…

Még emlékszem mi volt enyém, tiéd.

Mi lesz a múlt, ha már nem álmodom

s más kor legeltet fenn a dombokon,

nem aki tényleg végig bírta itt

fehér idők karcolt márványait…?

III. (Gyergyó)

Új esti ostrom kél a nap felől.

Az idő mindig életemre tőr,

és becsapódik, mint a meteor

a szárnyaink alá egy téli kor.

Akkor ropognak végleg, igazán

a kettérepedt ég, a celofán

öntudat és a hű emlékezet:

legvénebb koldus – nyújts neki kezet.

Romom magyar. A lelkem jó, mai.

Építhetnél rá újra, római,

számíthatsz rám: nehéz korok között,

mikor a Föld az Égbe költözött

s a szél sikálta volt-márványait,

csak én vagyok, csak én lehettem itt.

IV. (Déva)

Öreg királynak vén ország elég?

A régi házak s a még régibb ég?

Az idő megint életemre tőr?

Elindult újra vonatán a kör?

Fejem magyar? A lelkem római?

Mely homlokzatok stílusnyomai

száz haldokló kisváros főterén?

Enyém a fény? És kié a remény?

Legvénebb koldus az emlékezet?

És békejobbot vagy segédkezet?

Fehér idők meghajszolt nyájait?

És szélsikálta volt márványok? Itt?

Még falaznak kőművesangyalok?

Én akárholé s bármié vagyok?

Bársonyok és Borgiák, (2000) [15-17.]

Lászlóffy Aladár

KODÁLY

Ámulva hallom: milyen kellene,

Peturi bordal vagy Tücsökzene?

Véremből hallgatom a muzsikát:

hogy énekel a szív kamráin át,

a századok pitvarnyi termein,

menyecskekórus visít, mint a kín,

ez úri bordal és tücsökzene

és feltámadó lelkünk mindene.

Ámulva hallom mennyi szív dobol

a feszülő ég-hártyán valahol,

alattunk csend, hó, holdfény-Trianon

szabdalta hegyek-völgyek, Balaton

s a két tündérleány: Olt és Maros,

e férfikórus: főúr s fuvaros,

göcseji, székely, matyó, kun és jász

s van ami mindent, mindent magyaráz –

az ősi bölcső, ugor-Jónia,

hol belénk halt a pentatónia.

Ó perzsajárás, tatárjárás ó,

a szívből mindig kimutatható,

mint meghajszolt eszmények kórusa

egy Te Deum sok boldog pórusa.

Ámulva hallom: minden kelleme

már Európát-fürdető zene.

123 vers a zenéről, (1998) [110.]

Lászlóffy Aladár

HUNGÁRIA-TURIST

Esőre áll a Balaton felett.

A gesztenyefák nagy zöld fellegek,

gomolyognak a dombok oldalán.

Nagy ZIMMER FREI – a múltunk volt talán.

„E ház épült…” még Világos előtt

Frissen stuccolták most a nádtetőt,

benn világoskék zuhany, csempe-tó

s a műholdas adás is fogható.

Mit hord a szél a nagy tükör felett?

az égen pufók osztrák fellegek,

a víz színén a tükröznivalók

hol máshonnan, hol más korból valók.

Halomba döntött római helyek,

gót, longobárd, gepida jellegek

gomolyogtak a várhegyek között,

mikor az Isten vérrel öntözött.

Háború volt a Dunántúl helyett,

királyra váró veszprémi hegyek,

püspökre váró pécsi templomok

felett lófarkas zászló lobogott.

Esőre áll a Badacsony felett,

az égen biedermeier fellegek,

Habsburg-határtalanság szerte szét,

betyárvilág issza a hegy levét.

Estére áll. Most mindezek helyett

lesz zivatar a Balaton felett,

a megadni, a fizetni valók

mind máshonnan és más korból valók.

Bár senki erről senkinek se szólt,

e hely itt mindig Európa volt,

e hely itt mindig Ázsia marad,

melynek határa hol Bécs, hol Arad.

Ha etalonja Svájc vagy csak Tirol,

csak szemlesütve létezhet az ól.

Ha mércéje a trágyásabb kelet,

nagyon fenn van – a csillagok felett.

És jó helyen van, karavánutak

keresztezik a sok gémeskutat

s az út felén sok szerencsés követ

itt cserél firmánt, borostyánt s követ.

Csak eddig értek Sztálin tankjai,

itt halt Attila, Szolimán s Ady,

itt született a képesség, s a kín,

mely erőt vett rodostók tájain.

A kopjafákon nevek nincsenek,

elhúz a kor a temető felett,

de sorról sorra bennünket betűz

a nap, ha télre fagy, ha nyárra tűz.

LATIATUC mégis VOGMUC, emberek!

szőlő terem az ISA PUR felett

és mindennek egy titka is vagyon:

… mamád! … nomád! – a vérünk hallgatom

Valahol túl a tolerancián

e megkínzott keresztény hely pogány

s legszabadabban európai,

hol minden őst magyarul hallani:

a Petrovicsok, Zrínyik, Zápolyák,

az örmény, besenyő meg a polyák

még nászágyában kimondta szegény

„e néphez állanék ezennel én…”

A Balaton medrében tócsa nőtt,

hol összegyűltek régi nagy esők,

az idők jönnek-mennek – egy dolog

már világos: ez el nem párolog,

mint könny, mint sár, mint vér, mint vizelet.

Az Úr lelke kormányoz vizeket,

rommá lövik a világ várait –

a Balaton a föld naptára itt,

hol ezeréves törzseinek között

leülhetnek százéves főnökök,

hogy elszívjanak egy békepipát –

nézzétek Noé rezervátumát!

Anjou-leventék, Hadik-ezredek,

kabarok, kunok, svábok és csehek

és janicsárok génje dolgozik,

hogy nézhessük e nagy szinkron mozit.

A szabadtéri Balaton felett

egy hárfahangú Bartók csepereg,

a Kárpátívek Dávid-lantjain

„pengeti sírván” germán, szláv, latin,

kezdődik újra – árva szép homály

hangol az eső szállain: Kodály…

A régi égi zengés, zivatar

most látható, hogy milyen fiatal.

Szép versek, 1993 [150-153.]

Lászlóffy Aladár

HAYDN: BÚCSÚSZIMFÓNIA

Isten termében hajdan,

a világ-virradatban

harmóniák és szentek

hallgattak és pihentek,

időtlen idők vártak:

vajon még megtalálnak? –

Üres volt még a kastély,

de kezdődött az estély.

Jönnek – suttogták nyomban

a boldog izgalomban…

A legelső belépett,

megkoccantott egy széket,

aztán a padló reccsen,

egyszercsak voltak ketten,

s mikor már hárman voltak:

vajon mit hoz a holnap?

Nem kellett belopózni,

csak jönni, gyűlni, hozni,

rendre új jövevények,

neszek, köhintő népek

töltötték meg a termet,

hűvös, sötétlő vermet,

valaki gyertyát gyújtva

beengedett még újra

egy tömeget ott hátul,

a gyenge fénysugártól,

megszépültek a dolgok,

már mindenki mosolygott,

és zsongva várakoztak,

egy furulyát is hoztak,

előkerültek sorra

egy dob, egy kürt, egy flóta,

hegedűk s harsonák is,

látván mit tud a másik,

mindenki megpróbálta

s amint a próbát állta,

felsorakoztak karban,

játszottak zenekarban;

hosszú volt a feszengés,

de összeállt a zengés

(semmi se volt hiába)

mint fény a glóriába!…

Ekkor valami csattant,

egy húrocska elpattant,

valakik megijedtek,

felkeltek, elsiettek,

késő van – sóhajtottak,

akik még elfutottak

s a roppant öröm ettől

halkult, mint rémülettől,

valamit elrontottak,

most már csak fogyva-fogytak.

Eljött a világ-este,

az utolsókat leste.

Ha Isten terme végül

nem elég menedékül,

már remény sincs, mint hajdan,

csak csend honol a bajban.

Mit hozhatott a holnap,

mikor csak hárman voltak,

aztán maradtak ketten,

a Föld utolsót reccsen,

feldöntenek egy széket:

az utolsó kilépett…

Akik így kilopóztak,

csak elvittek, nem hoztak;

hallgató mindenségek

rágcsáló kisegérnek

engedik át a boltot…

Valaki villanyt oltott.

Szép versek, 1993 [146-148.]

Lászlóffy Aladár

FOHÁSZ, TITOKZATOS

Orgonaillat van ma Váradon,

kökényvirágos fennsík Cserhalom

és Torda kettébehasadt hegyén

nagy patkó nyomát öntözi a fény.

Titokzatos, milyen titokzatos,

hogy honnan bukkansz fel körünkben most…

De mi lesz velünk, hogyha Szentmihály

még lángpallosú arkangyal se már?

mai testünk-lelkünkből mi marad,

mikor köznév csupán Szentgyörgy, Arad?

mire Szentlászló már csupán falu,

betelt rajtunk valami szomorú,

vagy csak az idő keze dolgozott?

Titokzatos, milyen titokzatos:

az idők illatától mámoros

a sok berek és hágó és szoros,

nagy idők színe ül e tájakon,

ezüstpalástját hordja Cserhalom

s aranyhomokját hozza a Szamos…

Titokzatos, nagyon titokzatos,

mert Szépkenyerüszentmárton se más,

mint névből nyíló hangos látomás,

egy szóból zengő bonyolult delej,

mit névtelen pór-ízlés hangszerelt

a szimfónikus anyanyelv szerint,

mely minden szóra, névre visszaint.

Titokzatos, nagyon titokzatos –

Uram király, jelezni kéne most,

elég valami árva áhitat,

mely igazol s erővel átitat,

hogy láthassuk: magasztalód, a nyelv

már névszerint is szent begyébe nyelt

és ördöngös a lét vagy angyalos –

együtt lakjuk szülőhazánkat most.

A magyarokhoz, (1990-1993) [417.]

Lászlóffy Aladár

ERDÉLYI TEMPLOMOK FEHÉRE

Erdélyi templomok fehére

vigyáz az idő türelmére.

A templom mindig ünneplőben

állott a mívesnap-időben.

Vándor, ki bárhová is mennél,

úgyis nagy szeme előtt lennél.

A tornyok mind utánad szólnak:

nélküled mi lesz velünk holnap,

mikor a közel és a távol

egymással rólunk is elszámol?

Keresd magadban azt a sarkot,

amely szívednek otthont alkot,

a legcsendesebb csendességet,

melyben már csak a lélek éghet,

amely nem bontatott le, nem rom,

még ép és tiszta, mint a templom.

Kavics vagy roppant kőfalából;

hát számolj, számolj, számolj!…

Ahogy tova a sorsunk foszlik,

a száz út millióvá oszlik;

századok számolták el rendre:

hány zsák s mennyi a búza benne

s ezerév számolta meg itten,

hogy egy az Isten! egy az Isten!…

Vándor, ha átvonulsz e tájon,

a harangszó csak akkor fájjon,

ha Istent s földjét – ezt az egyet,

valami folytán elfeledted.

Kőfalon kőszó, (1990-1993) [37-38.] (DIA)