Rumi: SZERELEM: AZ ÉG FELÉ REPÜLNI... Szerelem: az ég felé repülni, Percenként ezer fátyolt széttépni, Kezdetben életünket feladni, Vég-lépés után láb nélkül lépni, A létet szemeinkből kivetni, Tulajdon szemeinket se nézni.
Mily áldott - így szóltam a szivemhez -
Szeretők hajlékába beférni, Szemeid látókörén túllátni, A keblek utcájába betérni.
Ó, lelkem, honnét jött a lehellet, És szívem dobogása! ki érti? Madaram, legyen hangod madár-nyelv, Rejtett értelmét elmém megérti.
Szólt szívem: Láttam az ős műhelyben Víz és sár hajlékát forrni-égni, Az anyag házából kirepültem, Az anyag háza teremtett élni, Azután, erőm fogytán, befogtak, Formátlan létet, formába térni.
Néha jó csendben maradni, Semmit nem mondani, Meg sem szólalni, Órákig hallgatni. Néha jó csendben maradni, Emlékeket betakarni, Fájni, kívánni, vágyni, Egy helyben, mozdulatlan várni. Néha jó csendben maradni, Senkit, semmit hallani, Túlélni, élni, remélni Egyedül félni, s örökké remélni.
Óh, pírban fürdő, Szépséges világ, Pihent testeknek Boldog, lomha kéje, Rejtelmes, fényes, Ezer puha fészkű, Gyönyörű Város. Óh, szent hajnal-zengés: Élet szimfóniája, Csodálatos Élet, Be jó volna élni. Mennyi öröm zúg És mind a másé, Mennyi arany cseng És mind a másé, Mennyi erő küzd És mind a másé, Mennyi asszony van És mind a másé, Mennyi új kéj zsong És mind a másé, Mennyi szándék tör És mind a másé, Mennyi minden van, Mennyi szép minden, Mennyi szent minden És mind a másé.
Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé, És elbeszélgetek vele. Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csakhogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala, Te lész majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmakkal mulat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen... s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő... és attól oly érzékeny lesz a kedvem, amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll... elég vén: meghal az idő; a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben örök búgássá szélesűl egy nóta.
Jó volna öregen születni, Érkezni bölcsen a világba, Hogy sorsunk szálait kibontsuk, Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt, S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk. Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak, Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába, S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe, Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek, Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk, Beszélni tanítanának, álomba ringatnának, És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre, Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
Ha lennék az, aki nem lehetek… És ha lennél az, aki nem lehetsz… Ha tenném azt, amit nem tehetek, és ha tennéd azt, amit nem tehetsz… Ha lennék az, akivé Veled lehetnék, és tenném azt, amit Érted tehetnék… Akkor is az lennél, aki nélkülem lettél, és én az lennék, akivé magadért tettél?
Küszöbre vert hitünk fölé ki emel megvigyázni sátrat? A csontokig lemart szavak szomorúsága kinek lázad? A szemtelen túlélni-hős mit ment magával át vacogva? S ki lesz erős, hogy ezt az űrt magába tömje és kimondja? Ki hordja Istenig vitézül a megvigyázott tisztaságot? S mit ért belőle majd az Isten ha túlerőben lesz a látnok? Az árvaságba semmisült költők szívén ki önt harangot? S ki vár a barbárság kövén hogy megszólíthassák a hangok? Ki vetkezik még hóesésben csupasz szavakra, szerelemre? S ki forgolódik éberen a rettenet nevét keresve? Ki gyújtaná magát zokogva egy csipkebokor-jelenéshez? A tántorgó homok között ki mondana egy szentbeszédet? Ki ácsorogna kert alatt hátát tartva a zümmögésnek, mikor már mások alszanak, s szívükben is tömény sötét lett...
