Pedig már mindannyian halottak vagytok, illetve örök életűek. Az egésznek semmi értelme sem lenne. Ez így logikus. Igaz az is logikus, hogy minden ami megtörténhet, meg is történik (D.A.: Jobbára ártalmatlan), tehát az is megtörténik, ami nem logikus, tehát az egésznek megint nincs semmi értelme.
Boldog, vagyok ám nem tudom miért, de nem is érdekel.
Az en eletem/felfogasom megvaltozott (jo iranyban) attol, hogy kozel kerultem a halalhoz.
Egyszeruen atertekelodtek a dolgok - egy csomo minden elveszitette a fontossagat es helyettuk uj dolgok jottek.
Peldaul a szuleimmel sokkal tobbet torodok, a bulizas meg sokkal kevesbe erdekel. Sokkal ovatosabb vagyok (bar bevallom, autot meg vezetek).
Nem arrol van szo, hogy barkinek a halalara keszulodnek, hanem az addig tarto eletet probalom minel ertekesebben elni.
A halal termeszetes dolog es megvan annak is a szepsege. A siro ozvegyek, a gyaszolok az arvak... Mind magukat siratjak , hogy milyen nyomorultak es most mi lesz veluk. Az a szegeny ordog aki meg a sirban fekszik odafentrol - ha rossz volt akkor lentrol - vigyorogva nezi a sok tehetseges es kevesbe tehetseges szineszt.
Én biztosan sírni fogok, ha meg kell halnom.
Akkor is sírok, ha más meghal, de ha én halok meg, sokkal jobban.
Ha meghal valakim az óriási csapás.
Lassan ki lehet heverni, igaz, mindig lesz egy fájdalmas emlékem, egy tüske, aminek a szúrása az idő haladtával csökken, de soha nem szűnik meg. Amikor majd rám kerül a sor, szomorú leszek azok szomorúsága miatt, akik szeretnek, és akiket itt kell hagynom. Eszembe jutnak majd azok az apró örömök, amiket egymásnak okoztunk, a hétköznapok pillanatai, a szép és csúnya dolgok, amik mind hiányozni fognak, mert mind emberiek, élettel és nyüzsgéssel teliek. Hiányozni fogok nekik, de ők élik tovább az életüket,
mint ahogy én tettem ugyanezt. Ahogy telnek a napok, hónapok, új ismerettségekre tesznek szert, és új kapcsolatokra. Másokkal fognak örülni és veszekedni, talán úgy mint korábban velem, és lassan homályosodni fog az emlékem.
Más haldoklása, és halála felfoghatatlan, de bele lehet törődni, a saját mikrokozmoszom pusztulása, azonban magam számára értelmezhetetlen, felfoghatatlan.
Ezt a vívódást tökéletesen fejezi ki, Mozart Requiem-je, ahol a zeneszerző nem tud megbírkózni, a közeledő halálának
gondolatával.
Laci!
Köszi a kérdést, valamikor a jövőhéten majd publikálok újabb fotókat. Mi az hogy jól van? Egy vasgyúró, iszonyú harcokba tud keveredni a labdájával, meg a világ összes cipőfűzőjével!
Egyébként pipi szavaiban szerintem is sok igazság van, mégha nem is teljesen úgy látom a dolgokat a Mennyországgal, ahogy ő.
Tehát ha valaki meghal, akkor az emberek miért sírnak, mert ő nincs többé? Persze, mert ő nem tölti be azt az űrt az életükben, amit eddig betöltött.
És még valaiért sínak, mert nem tudják, hogy hová került az az ember, és nem tudják, hogy ők hová fognak kerülni majd, ha eljön az ideje.
Így megy ez.
Mallory,
én kösz, hogy elmondhattam, régen nem beszéltem már erről!
Laci,
idézlek:"maxiliberális-idealista-relativista-materialista-pista ".
Ne haragudj, de a pista az már túlzás! J
Provo cat,
és ha azzal alszanak el este, hogy semmi gond , reggel szorongó boldogsággal (mert mégiscsak koraszülött a pici) mennek be a kórházba és a gyerek már az intenzíven van...
Egyébként igaz, hogy a gondolkodás befolyásolja a dolgokat ("agykontrollista" vagyok), de ez nem zárja ki azt, hogy tudomásul vegyük, mi van benne a pakliban...
(Személyes: sokkal nagyobb ütés volt (*fizkailag* más, nagyobb!), amikor az orvos egyszercsak azt mondta: "lehet, hogy szopornyicás a kutyus, életveszélyben van", mint amikor reggel felébredtem azzal a gondolattal, hogy "él vagy nem?" és nem élt. Persze az utóbbi sokkal hosszabb távú élmény... nem vagyok biztos benne, hogy elkerültem volna a sokkot (elég instabil vagyok pszichésen), hogy ha nem veszem tudomásul, hogy ez is megtörténhet....
(Remélem, senkit nem sértek meg azzal, hogy egy ember halála mellett egy kutya halálát hozom párhuzamként... Két lényhez kötôdöm (kötôdtem) igaz szeretettel és ô volt az egyik...)
De nem vagyunk egyformák... valószínlű, hogy sokaknak tényleg jobb úgy, hogy megtörténik, sodródnak az eseményekkel és az érzelmekkel, aztán egyszer csak csökken a sodrás és partot érnek.....
Köszönöm.
Mallory
Jaj, Csülök, olvastam a hozzászólásodat, és 39 éves, 100 kilós férfiember létemre könnyezni kezdtem! Nekem is van Tesóm... Nekem ez bebizonyította, hogy a topicban az eddigi vita (legalábbis számomra) értelmetlen! Nem lehet a halálra felkészülni! Ez a másikhoz kötődő érzelmi szálak tudatos elszaggatását jelentené, még annak életében... A szerencsétlen látná, hogy én már életében eltávolodom tőle, pedig most van rám a legnagyobb szüksége... Nem folytatom, mer' megin' lepadlózom...
Csülök, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem/velünk ezt a fájdalmas élményt.
Az ilyen, komoly szenvedéssel járó halál tényleg nem (vagy nagyon nehezen) toleráható...
Köszönöm, hogy elmondtad.
Mallory
A halálnak bizonyos körökben örömöt kéne kiváltania,(vallás) hiszen a megboldogult végre eljut a menyországba, és találkozik Istennel. Tehát végül is a gyászolók nem az elhunyt miatt sírnak, hanem önmagukat sajnálják. pipi
A halál szerintem is egy ellenség (welcome back dear old CooCooFooZoo)!
És szerintem az is természetes, ha az ember beleborzong a halál gondolatába, nem gondolnám, hogy egészséges az, ha megszokjuk.
Én speciel nem félek a haláltól sem a saját viszonylatomban, sem másokéban (ha már meghalt, akkor lehet, hogy fáj, hogy űrt hagy maga után, de akkor már nincs mit tenni).
Régebben maxiliberális-idealista-relativista-materialista-pista koromben úgy gondoltam, hogy a halál az életnek a része, most mit kell úgy odalenni, de ma már nem ezt gondolom, hanem a jó öreg konzervatív felfogás szerint látom a kérdést: a halál az élet ellentéte.
Viszont nekem jó reménységem van afelől, hogy a halál egy legyőzött dolog, az élet nagyobb a halálnál, és van feltámadás, de ez már off tipoc, bocs.
Tényleg elég messze van egymástól a véleményünk. Alapvetően két okból
1. IMHO a saját életünket mi alakítjuk. Aki tehát jól felkészül a halálra ahelyett, hogy abban bízna meggyógyul, nagyobb valószínűséggel fog meghalni. A szervezetünk ugyanis általában engedelmeskedik az agyunknak. Bizonyos mértékig ez igaz a szeretteidre is. Ha mindenki azt gondolja, hogy valaki biztos meghal (ráadásul készülnek rá) nagyobb valószínűséggel fog meghalni. Persze nem lehet mindenkit pusztán az akaratunkkal visszahozni a sírból (bár ilyenre is volt példa), de biztos, hogy nem segít ha az egész környezet, sőt a beteg is azt gondolja meg fog halni.
2. Nem látom be, hogyan lehet a később bekövetkező negatív eseményekre felkészülni. IMHO ez beállítottság kérdése. Van aki "jól" viseli a rossz híreket (bár erősen relatív mit nevezünk "jónak"), van aki nem. Az aki nem az, ha előre készül a dologra kétszer (vagy többször) fog elkeseredni. Egyszer amikor készül, aztán amikor a dolog bekövetkezik. És ha nem következik be, akkor felesleges izgatta magát.
Mondok erre egy példát. A közelmúltban egyik ismerősömnek erősen koraszülött gyermeke született, ráadásul az orvosok azt feltételezték, hogy bélelzáródása van, minimum meg kell műteni. Mielőtt elküldték a vizsgálatra a picit, részletesen leírták a szülőknek, hogy milyen veszélyes helyzetben van a gyerek és készüljenek fel a legrosszabra is. Természetesen a szülők egy szemernyit sem tudtak aludni egész éjszaka. Másnap kiderült, hogy a gyereknek semmi baja. Én állítom, hogy ha a pici valóban meghal, nem lett volna kevésbé megrázó, hiába készültek fel a "legrosszabra". Így viszont teljesen feleslegesen aggódtak egész éjszaka. Volt ennek értelme? Szerintem nem.
Ergo azért sem érdemes előre "készülni" a rosszra, mert lehet, hogy nem is következik be. És akkor feleslegesen "készültünk".
"Születésem előtt egy egész örökkévalóságig semmi voltam. Hát most miért félek attól a
nemléttől, amelyet volt alkalmam megszokni egy örökkévalóságon át?" (Lucian Blaga)
Kedve Mallory,
már nem (nagyon) fájdalmas, 88-ban történt, az a banális hülyeség, hogy az idő begyógyítja a sebeket, az bizonyonyos fokig igaz.
Az életben ez nem egészen (, vagy nem midíg) így történik. Természetesen lehet készülni, végig gondolni a dolgokat, de mikor ott fekszik a testvéred, aki már csak percekre van magánál a fájdalomtól, meg a morfintól, szorítja a kezed, és csak fájdalom és szomorúság van a tekintetében (szép, barna szeme volt és igen szerencsétlen, rövid élete) akkor nincs más csak a fájdalom és a fogcsikorgató küzdelem a sírás ellen. (Még ennyi év után is.)
Csülök,
ne haragudj, nem akarok fájó emlékeket felébreszteni, ha rossz neked errôl beszélni, kérlek ignorálj, vagy írj egy pár sort, hogy ejtsem a témát. Köszönöm.
Szóval Csülök,
így utólag visszatekintve nem lett volna kevésbé fájdalmas, ha egy kicsit elôre átgondolod, milyen lesz az, amikor odahív az ágyhoz, mert érzi hogy itt az idô, és te meghallgatod, te is elmondasz mindent, amit fontosnak érzel , majd elbúcsúzol tôle...?
Ott ülsz az utolsó pillanatokig és fogja a kezedet....
Ezt valóban kérdésnek és nem tanácsnak szántam.
Tartozom annyival a topic résztvevôinek, hogy elmondjam: azért érdeklôdöm különösen a téma iránt, mert - ha sikerül - szeretnék hivatásként thanatológiával (a halál és a haldoklás témakörével és a haldoklók és családtagjaik aktív segítésével) foglalkozni.
Kérek mindenkit, hogy szóljatok, ha tapintatlan lennék; számomra a kérdés már kicsit közelebbi, mélyebben átgondolt, mint a legtöbbünk számára, ezért hajlamos vagyok rákérdezni olyan dolgokra, ami esetleg másnak meg sem fordult a fejében eddig, ezért váratlanul, fájdalmasan érinti.
Köszönöm.
CooCooFooZoo !
Én a saját halálomtól nem félek, csak másokétól, pedig (én úgy gondolom), hogy utána semmi nincs. De ha lene is, ez az élet, amit szeretek, akkor is megsemmisül.
Mallory,
ne haragudj, de nem. Én jópár éve elvesztettem a testvéremet, akin már kívülről látszott az egész testét megtámadó rák, mégis, haláláig minden nap úgy mentem be hozzá a kórházba, hogy arra vártam, gyógyulni kezd. Pedig jól tudtam, hogy nincs rá esély. De ez itt nem a "Van Isten, vagy nincs" topic.
CooCooFooZoo,
utolsó mondatoddal teljesen egyetértek....
Ez a topic talán hozzásegít ahhoz, hogy legalább néhány embernek kényelmesebb legyen a halálhoz való viszonya....
Csülök,
szeretteink halálát is (talán) könnyebben tudjuk viselni, ha nem a villámcsapás váratlanságával (és várakozásainkkal gyökeres ellentétben) ér bennünket. Persze egy baleseti halálra nem igazán lehet felkészülni, de pl. egy nyilvánvaló kimenetelű betegség vagy nagyon idôs kor már lehetôséget ad az átgondolásra. Talán másabb így, mint ha utolsó percig azzal áltatjuk magunkat, hogy "persze hogy anyu meg fog gyógyulni, hétvégén elviszem sétálni a Városligetbe".
De a megrázkódtatás mértéke valóban egyéni. Csak az egyénen belül, önmagához képest lehet kisebb ilyen módon a szenvedés.
(Személyes: amikor a kiskutyánk meghalt, én már valamennyire sejtettem elôre, de az uram egyáltalán nem. Ezért ôt sokkal mélyebben érinthette, megdöbbentette az élmény, de mégis nálam jelenkeznek sokkal súlyosabb mentális tünetek.)
Rég jártam az Asztalnál, jó egy ilyen topicot olvasva visszajönni.
Én mindenkinek, aki a haláltól így vagy úgy fél, csak azt tudom javasolni, hogy lépjen ki egy kicsit a világ korszerű, iskolás felfogásából. A modern, materialista (hú, de rút) világfelfogás nagyon megnehezíti a halálról való gondolkodást, mivel a valós, emberileg értelmezhető dolgok körét csak az "én általam az én életemben megtapasztalható világ"-ra szűkíti le. Ettől persze a halál azonnal ellenséggé válik, amivel "szembe kell nézni".
Hangsúlyozom, hogy NEM valamilyen hittérítésről van szó, csupán arról, hogy szemléljük kritikusabban a saját, a világról alkotott képünket. Bárki képes rá.
A halál - az én székemből nézve - így a születéssel egynértékű kaland és mindenki számára megfejtendő titok.
Halálraítéltek klubbja ? Itt a helyem nekem is. ;-)))
komolyra fordítva a szót : szerintem ezt egyéne válogatja. Valakinek kell, hogy foglalkozzon vele, mert így jobban fel tudja dolgozni, a másik meg annyira fél tőle, hogy inkább elhessegeti magától még a gondolatát is. (nem megy temetésre, kórházba...stb)
Én inkább nem szeretek ilyesmivel foglalkozni, próbálom a szép oldalát látni a világnak. Valahogy mindig az az érzésem ha beteg haldokló embert látok, hogy vele halok egy picit én is.
Közeli hozzátartozók kivételek, mert szerintem is nagyon fontos elbúcsúzni, és ott lenni is.
Mallory,
amit írsz a hozzászokásról az igaz, csak tapasztalatom szerint egyáltalán nem érvényes, ha a szeretteinkről van szó. Nem az életveszélyről beszélek, hanem a halálról. Ha tényleg szerettél, akkor a veszteség az embertelenül fáj, nem lehet rá felkészülni.
provo cat,
amint látod eléggé ellenétes véleményen vagyunk. Azért egy kicsit mepróbállak meggyôzni, a dolog praktikus oldalát ragadva meg:
IMHO ha valamilyen esetet elôre átgondolsz, akkor már jobban tudsz cselekedni, amikor megtörténik. Ellenkezô esetben pedig talán pánikba esel. Tehát pl. ha vhol baleset szemtanúja lennél, és némi felkészültséged folytán nem esel pánikba ("Jajistenem, meghaltak, haldokolnak...!"), akkor a helyzet józan felmérése mellett esetleg még segíteni tudsz a túlélôkön....
Vagy egy esetleges szívrohamnál nem súlyosbítja a tüneteket a rettegés, ezért életben maradsz...
A kevésbé praktikus, de lényegesebb oldala a dolognak az, hogy megbarátkozunk egy kicsit az elkerülhetetlennel. Ha már nagyjából tudjuk, hogy mi az, ami vár ránk, nem érezzük annyira kényelmetlenül magunkat. Idôskorában vszínűleg minden embert egyre jobban foglalkoztat a saját halálának kérdése, és sokat segíthet, ha ekkor már tapasztalatokkal, kész képpel tudja felmérni és elfogadni a helyzetet...
(Hú, nehéz volt fogalmazni, remélem azért érhetô lett.)
IMHO semmi értelme nincs előre foglalkozni a halállal. Ráérünk akkor, ha eljön értünk a kaszás. Ugyanez vonatkozik a szeretteink halálára is. Elég akkor feldolgozni, ha valaki tényleg elment. Nem lesz attól jobb, ha előre gondolkozunk rajta. Sőt, esetleg már előre rossz hangulatunk lesz tőle. Pedig előbb-utóbb mindenki meghal.
kheiron,
a félelmetességet elsôsorban a holttesttôl való félelemre értettem (ld. zombie-k meg ilyesmi).
Megszokás: szerintem csak egy bizonyos fokig működik. Tűzoltó ismerôseimet még sok év után is megrázza egy-egy durva balesetes látványa.
De valójában (szerencsére) nem az erôszakos halál a gyakori. Lehet *szépen* is meghalni... fôleg ha ott vannak a szeretô családtagok is. (Persze nem nagyon lehet válogatni a mikéntet illetôen....)
Természetesen van mit tanulnunk a hollandoktól !
Mindjárt az elején a focival kezdeném ;-)))
De miért kellene kórboncolnia annak a jogászpalántának aki világéletében, mondjuk az összehasonlító alkotmányjog rejtelmeiben fog elmélyülni ?
Donneck
Ui. A fenti jogászpélda nem én vagyok, csak egy példa !
Ui.2. Nyugodtan írjatok csak Donnecket, elsőre elrontottam a nicket és ezért kellett hosszú névvel login (persze Duduschnak továbbra is ki kell írnia ):-)
