gimiben a fizikatanárom rajtakapott, hogy bagózunk a Petőfi szobor mögött, hát akkor lepergett előttem az életem, de amúgy nem voltam komolyan életveszélyben, csak a Tomb Raiderrel, de vele sokszor.
Én kevésszer voltam életveszélyben. E kevesek egyike, amikor Izraelben turistabuszunk egy három sávos autópálya második sávjában döngetett úgy 100-110-el. Egyszer csak a pálya két oldalát elválasztó sövényből teljes lendülettel áttört egy hatalmas kamion, melynek az egyik első kereke kidurrant és a vezető nem tudta megtartani az úton. A mi pilótánk már nem tudott fékezni, de megcsinálta a rénszarvas tesztet (amin az új kismerci felborult) és a kormányt jobbra, majd balra rántva kikerülte az elénk vágódó monstrumot. Mi utasok össze vissza repkedtünk a busz légterében, de megúsztuk. Utána gépkocsivezetőnk megállt és percekig nem tudott továbbmenni. Azóta is ettől a szituációtól tartok legjobban, amikor a pályák belső sávjában rohanok kocsimmal, valamivel gyorsabban, mint az akkori százas tempó volt.
Én soxor voltam már életveszélyben, az egyik legszebbet leírom:
Három éves voltam, amikor a mandulám már nagyob be volt durranva, és ki kellett szedni, mert azt mondta az orvos, elpatkolok, ha nem. Na de, egyik kórház sem vállalt, mert nagyon legyengültem. Míg nem - csoda - a gyulai kórház elvállalta a műtétet. Anyu bevitt, elbúcsúztunk, és hát másnap műtét. Akkor jött a baj, mert kiderült, hogy "novocain" érzékeny vagyok, de ez csak akkor lett világos, amikor belémnyomták, úgyhoz szépen, ahogy azt kell, megállt a szívem. (Klinikai halál...azt hiszem) Az orvos - nem tudom, a nevét leírjam-e - csaknem egy perc után újraélesztett. Az esetre pontosan emlékszem, vagyis a klinikai halál állapotában eltöltött időszakomra, valamint az egész műtétre. Most én 26 éves vagyok, és tavaly előtt ellátogattam Gyulára, és megkerestem az orvost, aki azóta a fül-orr-gégészet főorvosa. Megköszöntem neki, emlékezett rám, együtt sírtunk.
Tél, skoda 105 (idönként csak három hengerrel), éjszaka. Valamilyen buliban
voltunk és egy haver barátnőjét kellett hazavinni ha jól emlékszem Válajba. Csípős tiszta téli éjszaka, tiszta az út is (szép fekete, sehol hó rajta). Úgy félút táján egy falú végén, a haverom meglátott egy éles kanyar táblát, és automatikusan visszakapcsolt 3 ba (kb 60 nal mentünk) ekkor leált az egyik henger ami megfogta a kerekeket és megpördültünk. Kb 30 métert csúsztunk pörögve a kanyar ívén. Ha jön valami szemben semmi esélyünk. Az út két oldalán pedig mély betonozott árok és beton kerités. Bele is sodródtunk volna az árokba ha nem pont egy nagyon keskeny hidra csúszúnk fel félig. Kb 5 percig ültünk csöndben a kocsiban mind az öten. Aztán meg nem tudtunk elindulni mert a lefulladt motor meg a reflektorok lezabálták az aksit. Na jó toljuk meg. Nem tudtuk megtolni. Mert az út olyan jeges volt hogy kétlábon megmaradni is elég volt rajta, és hiába toltuk a kerekek csak csúsztak, végül félig az utpadkán a hóban sikerült betolni. A hátralévő kb 10 km és a hazaút kb 25 km es távját úgy 10-15 km/h sebességgel tettük meg, mégis majdnem az árokban parkoltunk le haveromék háza előtt.
Nem volt semmilyen lepereg az élet filmje vagy hasonló dolog, sőt közben még talán élveztem is, csak amikor megáltunk suttogtam azt, hogy basszameg.
Nekem is volt egy gyermekkori kalandom (10-11 éves lehettem). A szemközti bérház pincéjében "egyiptológusosat" játszottunk, azaz a pincében nem kapcsoltuk fel a villanyt és mindenféle zseblámpával mentünk felderíteni a "piramis" belsejét. (ti. a pince zegzugos folyosóit.)
Én meg a nagy eszemmel kitaláltam, hogy az igazi felfedezők nem zseblámpával, hanem fáklyával nyomultak, tehát a feladat adott... Csak fáklyát nem tudtunk szerezni, ezért szintén kitaláltam (fene azt a nagy eszemet, inkább maradtam volna otthon), hogy keressünk egy teli Nitrohigítós üveget, dugjunk bele egy rongyot, várjuk meg, amíg egy kicsit megszívja magát, majd FIRE!!! ('56 rulez :-))))
És ez így is lett. Lángolt, mint egy kigyulladt olajkút. Mikor befejeztük a játékot, jött a következő probléma: hogyan fogjuk eloltani? Itt ismét brillíroztam: (a nap ötlete volt) tegyük le a folyosó közepére, majd kezdjük el dobálni kővel, és attól majd elalszik (!)
Célba is vettük, el is találtuk, a felforrósodott üveg el is pattant rendesen. A higító amerre csak fröccsent, mindenütt lángolni kezdett. Még a plafonon is. A pince meg tele volt lommal, papírral, autógumival.
Első ötletünk az volt, hogy rohanjunk, ahogy bírunk. A második az, hogy el kellene oltani a folyosót. A harmadik az, hogy mire vizet szerzünk, leég a ház. A negyedik ötlet volt aznap a legjobb (korábban olvastam valahol, hogy így is lehet tüzet oltani): egy rossz szőnyeggel sikerült apránként leborítani a tüzet...
Aznap vacsora előtt még a gáztűzhely lángjától is frászt kaptam...
Ha azt hiszitek, hogy ezután én lettem a kisangyal, tévedtek. Egy héttel később ugyanazzal a haverommal, ugyanabban a bérházban lekapart gyufafejből és üres tollbetétből gyártottunk csőbombát...
"A gyermekkor ártatlan játékai, bizony, bizony..."
Salgotarjanban bringaval egy eleg meredek
utcan tuztem le. Megeloztem egy zsuk-ot,
aztan lattam, hogy nem kellett volna, mert
az ut teljesen visszakanyarodik. Probaltam
abszolvalni, de eleg remenytelen volt.
Egyenesen egy kis osveny ment tovabb, de
olyan keson dontottem amellett, hogy az ut
szelen allo jardaszegelyt meg betonkorlatot
talaltam telibe. En szerencsere elszalltam a
korlat folott, valami nagy lejton lezugtam.
Felultem, es vegigneztem magam: ugy lattam
minden OK. Visszamasztam a meredelyen, a
bringa erdekes modon egyben maradt, csak az
elso kereke sinylette meg. Egy oreg batyo
ott allt tatott szajjal, mutatja a labam. Aa
terdem alol oldalt kiszakadt egy kis okolnyi
hus. Mondom ja, koszonom. ELovettem egy
darab madzagot, es visszakotottem a helyere.
Aztan megkerdeztem, hol van a legkozelebbi
kerekparszakuzlet. Utolag betojtam, de mikor
lattam, hogy a jon a kanyar, meg a
betonkerites, akkor jart az agyam, mint egy
szamitogep, hogy milyen lehetosegek vannak.
Egyszer a 8-ason jottunk haza, Ford
Tarnzittal. A ficko nagyon sietett haza,
jottunk vagy 140-el, es egy Fiat (Citroen?)
furgont eloztunk, az isten barma, meg mikor
melle ertunk, elkezdett elozni. A srac meg -
almos volt - elrantotta a kormanyt, eloszor
le a bal padkara, majd a jobbra, majd vissza
balra egy kis dombnak, ami megdobta a buszt,
hogy repult par metert, majd az oldalara
esett. A srac kifejelte a szelvedot (ez volt
a szerencseje, mert ezzel annyi energiat
vesztett, hogy nem kenodott szet az
uttesten. En be voltam kotve, ugyhogy
paholybol neztem az egeszet. Az elso
gondolatom az volt, mikor a busz megallt,
hogy ismetles nincs? Aztan kikaszalodtam, de
rohadtul fajt a nyakam. Lattam dol a benzin,
A motorhazat nem kellett kinyitni, meg mar
voltak egyparan, mondok nekik, le kene venni
az aksit, mielott baj lenne. Aztan levettuk.
Meg egy embert megkertem, hogy hadd
telefonozzak haza, hogy kesobb megyek. Aztan
a mentos mondja, hogy a fejem teteje eleg
jol szet van nyilva, majd a korhazban
megnezik. A nyakamra meg rarakott valami
satut, ami eloszor igen jol esett, de kesobb
mar alkudoztam, hogy vegye le. Aztan
veszpremben kiderult, hogy harom
nyakcsigolyam eltort, mert mint kiderult, a
kisbusz racsa berogyott, es a cucc, masfel
tonna szamitogep meg a fejemre esett.
Igazabol nem is voltam megijedve, inkabb
duhos voltam.
Konnektort cseréltem a házban. A szobámban lekapcsoltam az áramot, és mivel érvilágítós a kapcsoló, megnéztem, hogy nem világít-e az ér. Nem világított. Szétszedtem a konnektort, és épp be akartam kötni a fázist. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell néznem, nincs-e benne áram. Kék és barna drót össze, sistergés, szikra, csönd. Egy szobában 2 körön vannak a cuccok. Most már tudom.
Siklóernyőzés. Baromi nagy szél, hátstart, lobbantom az ernyőt, azonnal felkap a két segítővel együtt. Segítők elengednek (nem akarnak velem repülni a gazok! :) ) és persze, hogy rossssz irányba próbálok kifordulni. Kötelek összeakadva, irányítani lehetetlen, egymillióval háttal lefelé/előre. Aztán valahogy sikerült rendesen kifordulni persze mostmár 2x, egy fa tetejének elvitele a beülőm aljával, majd egy rutinos leszállás a szántóföldre. Miután összeszedtem a cuccot kezdtem el erősen ideges lenni, amíg a levegőben voltam, valahogy sikerült arra koncentrálnom, hogy megússzam.
Taxiról jut eszembe Egyiptom és az ottani közlekedés.Nincs kresz,ha vmi van dudálsz pl.:átmész egy keresztezödésen a lámpa egál mit mutat,dudálsz és mész.A reptérről taxi hozott be minket,a legnagyobb ellenségemnek sem kivánom azt az élményt.Iszonyú volt.
Sípályán általános szabály, hogy csak belátható helyen szabad megállni, különben elütnek. Egyszer rendes sebesség mellett az utolsó pillanatban tudtam csak kikerülni egy fényképezkedés miatt rossz helyen álló csoportot, de közben elestem és berepültem az erdőbe.
Vízitúra a Tiszán, Kiskörénél zsilipeltünk. A kelleténél korábban nyitották a kaput, így aztán rendes tempóban távoztunk a zsilipkamrából.
Vezetés közben megcsípett egy darázs, nem is tudom, hogy maradtunk az úton.
Tavaszi olvadáskor tőlem nem messze zuhant le egy hatalmas jégcsap az ereszről. Beleállt egy parkoló autó motorházába.
Én is utaztam párszor azon a cavalesei síliften, amelyiknek elszakította a kötelét az amerikai katonai repülőgép. És bizony akkor is sűrűn jártak arra a repcsik. Bár akkor ez nem tűnt veszélyesnek, csak az ominózus baleset után.
Párizsban a körgyűrűn 190-200-as tempóval vitt a taxis, közben evett és a repülőjegyemet vizsgálgatta, hogy melyik terminálhoz is kellene vinnie. Megszólalni se mertem.
Egy offtopic Kemény Makknak:
Az, hogy valaki nem tagadta meg a parancsot, csak akkor jelentette, hogy antiszemita az illető, ha a zsidók iránti utálata miatt nem tette ezt.
Barátom, Big Zoli felhatalmazott a következő két eset elmesélésére. Szerintem mindkettő nagyon király, és megérdemli, hogy az a néhány megfáradt vándor, aki erre téved, felüdítse magát velük, akár egy pohár pincehideg homoki vörösborral a lugas hűvösében.
Nos hát, Big Zoli barátomék egy időben rendszeresen jártak kukkolni: nővérszállások, koleszok, satöbbi, tudjátok. Egyik este ismét éppen az Állami Balettintézet kollégiumát cserkészték be (ha valaki nem tudná, ez a Gellért-hegy oldalában van), ahol a legjobb figyelőhelyet csak valami keskeny sziklapárkányon átaraszolva tudták megközelíteni – alattuk persze iszonyatos mélység meg minden. Már majdnem átértek, amikor neszt hallottak elölről. Azt hitték, most lesz a buktavári. Visszafele reménytelennek látszott a menekülés. Sziklapárkányon, ugye, nem ugrál az ember. Nem volt mit tenni, mentek tovább előre. Képzeljétek el a pofájukat, amikor látták, hogy a neszt egy másik kukkuló srác csinálta, aki volt olyan rutinos, hogy kötélen ereszkedett le a figyelőhelyre. De rendes volt hozzájuk, és adott nekik pár tippet, hogy hol vannak még jó helyek, és ezeket hogyan érdemes megközelíteni.
A másik életveszélyes helyzet egy kubai munkásszállónál történt meg velük. Ketten voltak, és valahogy észrevették őket a néger macák, mert visszatükröződtek a nyitott ablakban. Lett nagy rikoltozás, ők meg tűz, el. A feka gyerekek meg ott kergették őket pajszerokkal a vasúti töltés oldalában, csak úgy zúgtak el a fejük mellett a hatalmas kavicsok. Aztán Big Zoli egyszer csak észrevette, hogy nem látja a társát, a kubaiak pedig kezdenek lemaradozni. Bújkált még a környéken egy fél éjszakát, de semmit nem talált, aztán hajnalban hazahúzott. A haverja meg otthon várta, vigyorogva. Kiderült, egyáltalán nem bántották, csak szóltak neki, nehogy mégegyszer arra lássák.
Hát szerintem ezek tényleg világi sztorik! Várom visszhangjaitokat, barátaim, hiszen megfogadtuk, mi úgy módosítjuk Descartes mester beszólását, hogy: Élek, tehát vagyok. A kutyán meg az emberen is átmehet egy kamion, mégsem egyformán élik meg az eseményt. Élményt!, ezt várom tőletek, barátaim. Az életüket hivatásszerűen kockáztatóknak (tűzszerészeknek, pilótáknak, akarom mondani hajózóknak, stb.) azonban fel kell hívnom a figyelmét, hogy ez az amatőrök oldala; a háborúban, ugye, mindennap életveszélybe kerülnek a katonák, mert lőnek rájuk meg minden, de hát ez távolról sem ugyanaz az szitu, mint amikor kiscsikókoromban egyszer elmentem a szomszédék idióta gyerekével légpuskával lövöldözni az erdőbe, aztán egyszer csak elkezdett rám tüzelni.
Ja, hoppá! Egy kérdés Irokéz főnöktől. (Szólíts nyugodtan Vandál Mikulásnak, mint említettem, csak egy technikai hiba miatt nem így szerepelek.) Ha a tizenkettőre gondolsz, akkor egyiknek sem. Talán valamelyik elveszettnek. Egyébként olyan árjás szőke hajam meg kék szemem van, hogy a Harmadik Birodalomban, azt hiszem, tenyésztettek volna. A farkamat egyébként körülmetéltettem, de csak azért mert így higénikusabb, meg megkeményedik a makk, és jóval tovább bírod a natúrgimnasztikát. És nem vagyok antiszemita, és ebbe az arabokat is beleértem, hiszen ők is a sémi-hámi népek közé tartoznak. Szerintem mindenkinek van helye, futkározzon a nap alatt.
Mit nem mondok? Nem vagyok antiszemita? Barátaim, ha mélyebb önvizsgálatot tartok, rá kell jönnöm, hogy igen erősen antiszemita vagyok, de ezt meg kell magyaráznom, hiszen kapcsolódik eredeti témánkhoz.
Nos, szóval, meg minden, két évvel ezelőtt a feleségemmel oda-vissza végigbringáztuk a Duna osztrák szakaszát, a szlovák határtól a német határig, Passauig. Közben van egy hely, ahol az égi folyók összefutnak és a felhők meghalnak, és ahol egyszer volt, hol nem volt egy koncentrációs tábor, Mauthausen. Elég félelmetes látvány, kábé úgy néz ki, mint a visegrádi vár a dombtetőn, a különbség pusztán annyi, hogy az egészet a rabok építették a hátukon egy kőbányából felhordott kövekből. Maga az emlékmúzeum egyébként elég "szoftra" van megcsinálva, sehol matracnak használt emberi haj, szemüvegkeret-hegyek, zsúfolt körletek, tetovált emberbőrből készült lámpák, tehát a szokványos horror, amit egy koncentrációs tábortól az ember elvárna. Van üvegfal mögött néhány üres Cyklon-B-s doboz, meg egy lánc a tábor bejárati kapuján, amivel az engedetlen rabokat szokták az őrök a nyakuknál napokra kikötni, de ez minden. A bejáratnál belépőt szednek meg képeslapokat árulnak (Üdvözlet Mauthausenból, jól hangzik, nem?), és lehet bérelni magnetofont is, amiről minden fontosabb stációnal meg lehet hallgatni, mi volt ott a történés.
A feleségem leragadt egy filmvetítésen, én meg leragadtam egyedül a gázkamrában, ahol a falra írt feliratokat olvasgattam (van közöttük magyar is). Namost, ez az egész hely nem nagy, talán egy 5x5 m-es csempézett falú szoba, két vasajtóval: egyiken bejöttek a hullajelöltek, a másikon kivitték a kápók a testeket. Szóval, teljesen magamba merültem, és mint mondtam, egyedül voltam. Egyszer csak hallottam a vasajtó csapódását, és egy sziszegő hangot. Mint a villám fordulhattam hátra, és mit láttam? Egy amerikai túristát, olyan igazi 220 fontos húsos gyereket, hawaii-mintás ingben; aki a bérelt magnóját kezében tartva túristáskodott. A sziszegő hang, amit hallottam, csóresz magnó volt, talán épp az elején járt a kazetta. De! Most már kitűnően el tudom képzelni, mit érezhettek a foglyok az utolsó pillanat előtt. És azt is tudom, barátaim, hogy én abban a táborban mindenképpen a vesztesek között végeztem volna: ha a foglyok között vagyok, valószínűleg nem bírtam volna ki a megpróbáltatásokat, és elveszítettem volna az életem; ha pedig smasszer vagyok, nem lett volna lelkierőm, hogy megtagadjam a parancsot, és elveszítettem volna az örök életet. És, barátaim, mindaz, akinek nem lett volna lelkiereje megtagadni a parancsot, nem mondhat többet magáról, mint azt, hogy antiszemita, legfeljebb nem gyakorolja a hitvallását.
Na, ennyi elég az epikus hagyományokból. Kíváncsi vagyok, elovassa-e valaki rajtam kívül.
1. Köldökzsinór nyakon 2x körbe
2. 11 évesen pirosban át, kispolszki. Semmi bajom nem lett, az öklömet horzsolta le a beton, máig látszik. Nem értem.
A következő 3 ejtőernyős "kaland".
3.1 Első kézi nyitású ugrások egyike. Ilyenkor még nem tud stabilan zuhanni az ember, össze-vissza pörög. Belenyitottam a pörgésbe, a lábam beakadt a kupolába. Ilyenkor kb. 300 kg-os rántás jön, kb. 2 mp-re elosztva. Szerencsém volt, ledobta magáról. Az utánam ugyanezt "előadó" alaknak szintén szerencséje volt: minden szalag elszakadt a térdében, 3 hónapig gipszben volt, de nem szakadt le a lába. És még le is szerelték :).
3.2 Paplanernyőt földközelben "átejtettem". Ilyenkor az ernyő összeesik, és megindul 45 fokban hátra, lefelé. Pár méterről odavágott, a hátamra estem, 2 percig sem mozdulni, sem levegőt venni nem tudtam. Nem kívánom senkinek.
3.3 Egy aránylag kis füves területet próbáltam elkapni, körben épületek, fák, beton. Már a célra húztam, de túl magasan voltam, ezért nagyjából egy helyben, az átejtés határán lavírozva csökkentettem a magasságot. Utólag mutatták, pont a villanyvezeték fölött, pár centivel lejjebb megyek, elkapom.
A hiányzó láncszem:
A himnuszos csomag rulez! :))
Melyik törzsbe is tartozol?
1. Eppen a rendorok igazoltattak amikor tolem kb. 100 meterre felrobbantottak a FIDESZ szekhazat.
2. Kiskoromban kb 5 metert zuhantam egy cseresznyefarol bele a nyulketrecbe. Ket nyulnak azonnal vege lett, de en megusztam.
Egy apró tengeri vihar után, és egy jóval nagyobb viharral az életemben visszatértem, barátaim, többek között ehhez a témához is - talán úgy, mint az elefántok meghalni a szülőhelyükre, de az is lehet, hogy csak úgy, mint a kutya, megkeresni az elásott csontot. Vagy mint a Kincses sziget kalandorai, Flint kapitány kincséért.
Miközben egy halászhajón utaztam, ahol a tökrészeg chief állandóan ánizspálinkával kínálgatott, egy pillanatra eszembe jutott, itt a lehetőség, hogy megdöntsük a már Kant mester által is régi előítéletnek és útszélinek tartott tételt, miszerint az embert a gondolkodás különbözteti meg az állattól. Ez egy adott korban igaz lehetett, barátaim, de a mi önző elkövetkező századunkban a tétel már így hangzik: az embert az élmény átélésének képessége emeli fel. Az a képesség, hogy mindenki ezerféleképpen tudja átélni ugyanazt a pillanatot, és ezt éreztetni is tudja az embertársaival. Az ember ezért szeretkezik, és nem párzik, ezért nézi a kedvese arcát közben, és ezért zavaró, ha nem látja.
Ne legyetek lusták, barátaim, csupán tunya befogadó közeg, hanem dolgozzátok fel magatokban, amit láttatok. Ne sodortassátok magatokat az árral, mint a halak, hanem legyetek pengék, akik átvágják magukat mindenen. Gondoljatok vissza, éljétek át még egyszer az élményt, és osszátok meg velünk.
Hát akkor kezdjük a horrort: Mint olvashattátok, vagyok már annyira öreg, hogy aakdtmár olyan helyzet az életemben, amikor egy pillanatra megzuhantam, és tényleg találkoztam a halállal. Érdekes, de ezek semmilyen hatást nem tettek rám (vagyis lelkiképpen). A tízparancsolat minden pontját megszegtem már, a Ne ölj! kivételével, viszont darázni először tényleg akkor daráztam, amikor megpillantottam az első halottat. Tudjátok, vidéki gyerek voltam, ahol szokás felravatalozni az elhunytakat. Nekem kilencéves koromban halt meg a nagymamám, de látni akartam. Ez sokkal nehezebb, mint bármi. Megszűnik egy lény, aki ha elmentem passzolgatni a lasztit, hozta utánam a lekváros kenyeret. Egy passz, egy harapás.
Na, de gyorsan tovább. A halál azóta is igen nagy benyomást tesz rám. Valahogy mindig ott áll az út végén, és ez szar. Eddig még kétszer találkoztam vele. Egyszer apám halt meg, utána pedig a barátom húga, aki a nők közül máig is a legnagyobb hatást tette rám. Sielésből hazafelé beült egy srácnak az autójába, mert ott csak ketten voltak, és aludni akart. A baj csak az volt, hogy a srác is elaludt, és beleszálltak egy buszba. Persze a gyerek érintetlenül megúszta, ügyesen kapta félre a kormányt. Szóval, ne kisértsétek a halált, mert a halál köszön nektek, és ezt napokig halljátok.
Na, gyerünk, várom a hozzászólásokat az emberi mibenlétről! Lehet, hogy nem lövök azonnal vissza, mert főállásban a CNN Message Boardján harcolok bizonyos iráni terroristákkal, akik szerint tegnap megsértettem országukat, pedig dehogy. Elképzelhető, hogy az ajatollah azóta kihirdette a halálos ítéletemet, és inkább fedezékbe kellene vonulnom, mint Rushdie-nak. Nem tud valaki egy jó helyet?
Ja, valaki kérdezte, hogy a nevem indián név-e. Nem, eredetileg Vandál Mikulás akartam lenni, csak elcsesztem az e-mail címet. Az indián nevem Vízes Fűben Kúszó Kígyó, tábornokom.
A Tiszán kenuzók, meg a tiszaiak tudják, hogy a folyó partján helyenként 'Tarzan-hinták' vannak függesztve a víz fölé nyúló ágakon, hogy a fáról ellendülve jó messzire be lehessen ugrani a vízbe. Épp egy ilyen hinta kötelét fogtam ugráshoz készülődve, mikor valami isteni sugallatra mégsem ugrottam el. Egy másodperccel később a bokrok közül kisiklott egy kenu, olyan közel a parthoz, hogy ha ellendülök, tutira szétkenem a fejem rajta. Ez volt az egyetlen alkalom eddig, amikor a Gondviselés kezét láttam egy eseményben. De lehet, hogy csak véletlen volt.
1. Be kellett fognom egy megvadult járőrkutyát.
2. A pocsolyarészeg Kamillo szét akarta lőni a fejem, mert mellé álltam a bárpulthoz ráadásul nem zavartattam magamat, amikor poharakat csapkodott a földhöz.
A párom friss autóvezetői vizsgáját jutalmazandó szüleimhez menet az utolsó 10 km-t Ő vezette a Bogárhátúnkkal. Minden rendben ment, de amikor a főútról az utcánkba kellett fordulnunk, akkor Ő ezt kb. 60-al tette meg. Persze az autó kisodródott (egy házfal felé) és nekem kellett a kormányt elkapnom, akkor meg egy kerékpáros került a célkreresztbe. Késbb Párom elmondta, hogy egy kamion jött a nyomunkban és ezért "felejtett" el lassítani a kanyar előtt, mert félt, hogy belénk jön - pedig az irányjelzőt időben kitette. Nagyon megijedtem, hogy el is üthettük volna azt a kerékpárost ! Egy negyed óráig le voltunk zsibbadva.
Egyszer a Fônökömnek azt talaltam mondani hogy:
nem!
szerencsere csuklottam egyet a nagy izgalommiatt, es igy utana gyorsan hozzatehettem:
csuk.. huk... hiszem hogy tevedni tetszett..
szerintem ez 10-es elmenynek minosul
Hatással bíró élmények:
Mint írtam, nekem max. 2-es erősségű élményeim voltak. Az egyik, rendszeresen visszatérő az volt, hogy borozás után felmentem hol a veszprémi várba, hol a püspöki palotába. Ez a lépcsőn nem nagy kunszt, de én a várfalon másztam fel. Olykor-olykor lepotyogtam, de utána másztam tovább. Aztán amikor felértem, örömmel konstatálltam, hogy ezek szerint valakinek vannak még tervei velem, hisz megint túléltem.
Öregebb fejjel már csak mosolygom az akkori magamon.
És a hatás? Valamikor, amikor lesz időm, szeretnék könyve(ke)t írni. Az első témája már megvan: egy pacákról szól, aki folyamatosan azt képzeli, hogy külső hatalmak irányítják a sorsát. Szeretném lebegtetni a témát - a pacák néha beszélget is ezekkel a külső hatalmakkal - de úgy, hogy nem derül ki, hogy képzeli-e, vagy sem. Olyan Don Camillo-san. És persze éreztetni, hogy a dolog ennél mélyebb, hisz a valamiben hívés meg az önbizalom tényleg pozitív visszacsatolás, de a túlzott fatalizmusból eredő pofáraesések jellemcsiszoló ereje sem elhanyagolható. :-)
Már jártam itt, de nem jutott eszembe egy sem, most viszont olvastam mások gyerekkori történeteit, nekem is beugrott néhány.
1. Általános iskolás kor. "Kézigránátot" gyártottunk, két nagyméretű (lehetett vagy 30-as) csavarból meg egy anyából. A gyufák fejéről lekapart anyagot be kell szorítani az anyába a két csavarral, aztán nekidobni valami keménynek. Jó nagyot szól. Mi üres vastartályokhoz dobáltuk. Az egyik srácot hátbatalálta a szétvágódó csavar. Szerencsére semmi komoly baja nem lett.
2. Ugyanaz a társaság. Egy lakatlan házban meggyújtottunk néhány dolgot, (papír, szemét, bicikligumi) majd otthagytuk. Ahogy ballagunk eszembe jutott, hogy otthagytam a táskámat. Mikor visszaértem már füstölt rendesen. (Szerencsére nem lángolt.) Táska fel és tűznék el a helyszínről. Akkor ért oda pár idősebb fiú. Kérdezik, mit csináltunk. Előadom, mire ők: Oltsd el! Erre én be a füstbe, és csapkodva valamivel eloltottam. Közben fostam rendesen.
3. Ez korábban történt itt nem voltam életveszélyben, "csak" mint tippadó szerepeltem. Szomszéd skác gyufával próbált "robbantani" úgy hogy meggyújt egy 9V-os elemet. Hülyeség -mondtam neki, miért nem próbálja meggyújtani a közeli telken álló kukoricaszár kazlat. Megpróbálta. Amikor meggyulladt, a tippekből még mindig nem fogytam ki. Hozz vizet! Beszaladt a házukba és... teltek a percek. Már úgy a kazal negyede lángolt amikor egy kancsó vizzel megjelent a komám. Akkor kezdtem el kiabálni a többieknek: - Béla felgyújtotta a kazlat!
Összeszaladt az utca, vagy fél órán át oltották. Szegény mit kaphatott otthon, én meg csak lapítottam. Szar érzés rá gondolni.
