Nem is ffi, aki nem mer sírni. Na, nem a hiszti. Annál már csak az csúnyább, amikor álsír egy ffi: mikor kibuggyanna belőle a sírás, a fájdalom, visszafogja, és kiejt némi álkönnyet, h azért biztosítsa magának a figyelmet és egyebet, de a lelkét elrejti.
Teljesen igazad van. Nem női priviligéum a sírás,csak a férfiaktól bizonyos helyzetekben elvárják,hogy erősek legyenek,magabiztosak...amiket írtál...de néha nekik is kell,hogy elengedhessék magukat-nem feltétlenül akkor amikor senki sem látja...
talán azért "furcsa" ha egy férfi sír mert általában ők erőssek,magabiztosak,és az érzelmeiket kevésbé intenzíven mutatják ki (tisz a kiv.) mint a nők
de egyáltalán nem ciki ha egy pasi sír..legalább tudod,hogy érző lélek:)és had vezesse már le a feszültséget Ő is így,ez ne csak nekünk nőknek legyen a jogunk
Azon gondolkodám, hogy nem lehet, hogy sokan azért nem szeretik, ha vígasztalják őket, mert sírvafakadnak ugyan, de a vígasztalással tudatosul bennük, hogy ez olyan kiszolgáltatott helyzet-szagú dolog és akkor már inkább "nem vagyok én hülyegyerek, megvígasztalódom magamtól"-című műsort adnak elő? Na persze, ez így cinikus, de a lényeg a lényeg. És esetleg ez a tudat tartja őket vissza más vígasztalásánál is, hogy nehogy megalázza a síró felet azzal, hogy igen, látja, hogy sírsz, nagyon sajnál, gyere ide te kis butuska?
Nem ölel - még - át, mert még nem tudja egészen biztosan, hogy engem nem zavar, sőt kifejezetten kívánatosnak tartom a vígasztalást. Békeidőben sokszor és szívesen teszi ezt, tehát nem ez a probléma. De ilyesmiről nem lehet beszélni igazán, hiszen ő (ők) a nagy és erős férfiak, akik nem nagyon lelkiznek, holott akkora a lelkük igazából, mint ide Debrecen:-P
Aki nem tud vigaszt adni, az valószínűleg nem ért egyet a sírás intézményével, nem tudja hova tenni, illetve a gyengeség olyan feloldhatatlan jelének véli, hogy még olyan szinten sem akar vele azonosulni, hogy vigasztalni próbáljon. Kizárja ezt, mert valószínűleg ettől fél, hogy őt is gyengének találnák, miközben vigasztal. Ez férfira nőre igaz lehet.
Nem ölel át, mert nem érzi - nem akarja ? - őszintének érezni a mozdulatát.
Persze ehhez az is kell, hogy a stresszmentes időkben se legyen hanyagolva ez a gesztus.
Érdekes, amit mondasz. Ismerek valakit, sőt, most így hirtelen két valakit is, akik nem tudnak vígasztalni. Az egyik a barátnőm volt. Ha sírtam, ő állt, mondogatta, hogy ne sírjak, mert nem tudja, mit csináljon, végül sírva fakadt ő is és én vígasztaltam a végén őt:-)
A másik emberkével élek jelenleg. Sosem tudta, hogy vígasztalni kéne, vagy ha igen, nem mutatta, mert nem hiszem, hogy tudta, hogyan kéne.
Viszont, amíg a barátnőmet lehetett, sőt kellett is vígasztalni, kedvesemet nem nagyon, ahogy lentebb írtam. Mostanság már kezd változni a dolog, mert sűrűsödnek a felhők a fejem fölött, valamelyik nap eljutott odáig, hogy hívott és az ölébe ültetett, de ennyi. Ez is valami:-)
Szóval érdekes, hogy ha valaki azt mondja, nem tudom, hogy kell vígasztalni. Miért nem? Nem látta sosem TV-ben, nem érzi, hogy most át kéne ölelni az elkeseredettet, egyáltalán, nem súgja semmi belöl, mit kéne csinálni? Ez nekem magas, mint nyúlnak a farzseb...
A vigasztalás a megértés első jele lehet. Persze sok formája van és nem mindegy, hogy hogyan jelenik meg. Az ember nem tudja magát megtagadni, az is sokat mond el róla, hogy hogyan vigasztal.
Érdekes eset, ha valaki nem tud. Ez esetben valószínűleg Ő sem szereti elfogadni, mert sokan magukból indulnak ki.
Nekem az a véleményem, hogy a vigasztalás jó és kell, hogy az ember felvegye a kontaktust a másikkal, ám tudni kell szabad folyást is hagyni a sírásnak. Ha az feszültséget vezet le nem kell feltétlenül megszakítani vigasztalással. Ha figyelemfelkeltő, akkor pedig igenis kell.
Ez annyira egyedi lehet és a két ember kapcsolatától függő, hogy bármi kijöhet belőle. Egyszerűen érezni kell, mi a teendő.
És változtatni, ha nem jön be.
Elsősorban a férfiaktól kérdezem, de a hölgyek válasza is érdekel:
hogy viselitek a vígasztalást?
Én jobban rázendítek a sírásra, de csak akkor, ha azt mondogatják, ne sírj. Volt egy barátom,a ki azt mondta ilyenkor, sírj csak nyugodtan. Abban a pillanatban abbahagytam. Ha lehet, akkor már nem érdekes:-) Viszont ha a ne sírj lép életbe, hamarabb megnyugszom, mint ha nem vígasztalnak. Egyszóval szeretem, de a ne sírj változatot:-) Kedvesem viszont utálja, nem is akarja, hogy ilyenkor átöleljem, legfeljebb a hátát simogathatom.
Szió,
Végre :-) Mindigis érdekelt, sírnak -e egyáltalán és miért és mikor utoljára, meg ilyenek. Aztán csak olyan férfiemberkéktől tudtam megkérdezni, akik erre nem voltak hajlandóak érdemi választ adni. De most megtudhatom... Szerintem nem szégyen, meg állítólag ezért is élünk mi nők tovább, mert dühünket, keserveinket, kétségeinket könnyekkel tudjuk/merjük egy kicsit feloldani :-)
bodzavirag
Igen, igen, azt még hozzátenném az előző hozzászólásomhoz, hogy az elkeseredésemet az táplálta, hogy úgy éreztem, nem érti, nem érdekli, mi van. Erre egyszer csak sírva fakadt, hogy miért vagyok ilyen, miért keserítem őt, mikor ahogy csak tud, hanyatt-homlok szeret és ezeken a könnyeken annyira, de annyira megdöbbentem, hogy ha sír, akkor mégis érez, hogy még sírni is elfelejtettem hirtelen. Azóta is nagyon nagy szeretet és melegség, gyengédség áraszt el, ha nagy ritkán sírni látom és nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen érző és gyengéd lelkű, nagy mackó férfiember a társam! És ez igaz bármely férfira, például az apukámra, akit életemben kétszer láttam sírni és mindkétszer meghatott, kétszeresen is. Egyrész az én nagy és erős, védelmező apukámról van szó, másrészt azért ő is férfi, vagy mi...:-)
unikornis: osztom véleményed annyi különbséggel, hogy mikor uezt átéltem, egy rövid ideig sem hökkentem meg emiatt (mármint hogy a pasi sír előttem), sőt örültem neki rögtön. bár sok ilyen örömre nem adott okot :) mindenesetre szvsz a nők nagy része örül neki.
nekem meg ráadásul elég komoly problémám ez, mert rögtön minden kis marhaságtól bőgni tudnék. ha felidegesítenek, ha méltatlanság ér, ha elszomorodom, ha nagyon megijedek, ha meghatódom stb. stb. vannak helyzetek, mikor nagyon utálom magam emiatt... oda minden tekintélyem, és sokszor (adott helyzetben) más nincs is, totál megalázó (pl. megtörtént, munkahelyi szituban, abszolút igazam volt, letámadtak, erre elbőgtem magam. esélyem nem volt ezek után)
abs.
Nem is tudom... Most is tudnék. És minden alkalommal, ha a párom utálatosabban szól, mint kéne. Meg akkor is, amikor kicsit megalázó helyzetbe hoznak. Ez nem a legjobb, mivel kínos, és ráadásul védekezni sem tudok a másikkal szemben, mert fojtogat a sírás. Na, ezt utálom.
Viszont nagyon jó érzés filmeken, könyveken sírni, meg azon a filmen, amit a képzelet tud vetíteni a szemhéjadra...
Igazán kiborulós sírásom néhány hónappal ezelőtt volt, a párom/magam miatt. Szerintem rondán és önzőn viselkedett, szerinte nem és ezen a végletekig elkeseredtem. Ráadásul, mivel tudta, hogy ki fogok borulni, nem volt hajlandó találkozni velem, csak késő este szándékozott hazajönni, vagy még akkor sem. Felhívtam és üvöltve zokogtam a telefonban. Végül átjött és nem sikerült jó ideig közös nevezőre jutnunk, bennem pedig egyre jobban nőtt a feszültség, a félelem, a rettegés, hogy íme egy probléma, amit nem tudunk megoldani és a kapcsolatunk végét is jelentheti és hiába kért, hogy ne sírjak, akkor már végképp nem bírtam tovább, és nagyon bőgtem. Talán annyira elborult az agyam, hogy még a hajamat is téptem. Szabályos őrülési jelenetet produkáltam, de ami a legfélelmetesebb volt az egészben, bennem egy cinikusan kuncogó "izécske" folyamatosan tájékoztatott, hogy rendkívül idiótán viselkedem, mennyire nevetséges és szánalmas, amit csinálok - egyszóval kész elmeklinika voltam.
Hát ilyen is van és ez a nem jó sírás, mert ezután nem tud megnyugodni az ember, legalábbis sokáig nem.
Sajnos jelen pillanatban nincs idom vegigolvasni az elozmenyeket, (persze ezt a kesobbiekben meg fogom tenni) ezert remelem nem ismetlek. Volt egyszer egy alkalom, amikor egy baratom elsirta magat. Persze eloszor nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert az agyambol jottek a beletomott sztereotipiak, hogy egy ferfinak nem szabad sirni stb. de csak egy villanas volt, azutan azonnal meg akartam es meg is vigasztaltam. Vegul ugy ertekeltem az egeszet, hogy az elso ferfi aki fel merte vallalni ezt az erzest es frenetikus hatassal volt ram. Nem azt mondom, hogy a bogomasinakat szeretem, de az klassz ha egy pasi el tudja engedni magat annyira, hogy ezt is megtegye.
Egyeltalan nem tartom ferfiatlannak, es szerintem ha a pasik is gyakrabban sirnanak, talan kevesbe lenne nagyfeszultseg, meg bevert orru no, no meg pasas is.
Igen, a férfiakat arra szocializálja a társadalmi környezet, hogy akkor is játsszák meg a kőkemény macsót, amikor arra semmi, de semmi szükség. Márpedig tudvalevő, hogy a férfiállatnak bizony van lelke és ez kellemes behatásokra sérülni is tud rendesen. Tessék elolvasni József Attila "Nagyon fáj" vagy "Íme, hát megleltem hazámat" című verseit, hogy csak az ismertebbeket említsem.
Szóval szerintem hamis kívánalom egy férfitól, hogy soha ne mutassa ki, ha valami bántja. Inkább tegye ezt, akár sírja el magát, mint hogy alkoholba vagy drogokba próbáljon menekülni a fájdalma elől, vagy a gyerekét, feleségét kezdje el püfölni.
És nagyon örüljön, ha van barátnője, felesége, akinek a szemében a sírás nem a férfiatlanság jele, hanem rendelkezik annyi érzelmi intelligenciával, hogy megérti, meghallgatja, ha kell megvígasztalja embertársát.
Azt hiszem, illetve a magam tapasztalatából tudom, hogy kincs az ilyen társ abban a ricsajos és érzelemszegény korban, amelyben most élünk, és amely hatalmas tömegekben termeli az önérdeken kívül semmi mást el nem ismerő, mindenfajta empátiára képtelen nulla érzelmi IQ-jú egyedeket.
én pl. könnyen tudok sírni, mer akkor kiszaladnak belőlem a nyomasztó érzelmek. megtörlöm a szemem, megmosom az arcom és úgy kiszalad belőlem a gyilkos indulat mint a franc :)
hát akkor színtvallok ide, mint ffi-
azóta nem sírok, hogy lelepleződött ez a dolog magam előtt. hogy mennyire átlátható, 1szerű és felszínesen blőd. mer akkor (esemény, mind1) bőgtem, és láttam mennyire magamnak szól, önző + hazug, hogy akiért bőgök az énmagam és amiért bőgök az mindössze mások sajnálata/szeretete/x. csalás, csalás. azóta néha könnyezek, zokogás nélkül, pl utcán, szélben, ilyesmi. vagy kibőgöm magam, ha jól berúgok, akkor nincs gátlásom vagy szégyenérzetem, és mitagadás néha jól esik, bár utólag gáz. mégis úgy látom, ez egy félrevezető dolog részemről, tkp hazugság, hamis jel a környezetemnek/magamnak, hogy most sajnálni kell, ami marhaság, nem kell sajnálni. mások tragédiáin is egyenesebb dolog valahogy, bárhogy segíteni, mint tüntetőleg és haszontalanul sírni.
néha viszont kezelhetetlenül kiborulok, keserűséggel, reménytelenséggel, tehetetlenséggel - ilyenkor sírok, bizony zokogok és görcsösen kiadom az egész rohadt katyvaszt. nem segít, de jólesik...
"sírni, sírni, sírni"
OFF
Nahát, nahát, ezt még nem is láttam.
Nem is olvastam el, csak a topicnyitót.:)
ON
Én általános iskolás koromban és középiskoláskoromban nagyon cinikus voltam, nagyszájú . vagány de azért szerető és jólelkű. Sosem sírtam, kemény voltam, mint a kő. Mindent egyedül vittem. Sosem sírtam
Aztán 21 éves lettem, amikor történt velem egy dolog, és 1 évig nem bírtam kijönni belőle. Sírtam, csak sírtam, csak sírtam. Utcán, buszon, villamoson, egyedül, társaságban.
Ez azóta annyit módosult, hogy most is elképesztően könnyen elsírom magam. Ezzel csak az abaj, hogy nagyon hülyén veszi ki magát, és én már tudom, hogy ezek a könyne csak az érzelmi felindulás jelei és igazából nem jelentenek semmi komolyat, mindig mindenkit megijesztek velük. Hiába bizonygatom, hogy nem kell komolyan venni őket.:)
Legtöbbször már magam sem értem, hogy miért is bújnak elő. De csak jönnek és jönnek és nem bírom őket megállítani. És nem tudom, hogy miért is jönnek olyan nagyon és olyan gyakran.
Azzal vigasztalom magam, hogy 21 évig egyáltalán nem sírtam, biztos most jön ki minden belőlem, sok a bepótolni valóm.:)
Azért remélem egyszer beáll az egyensúly.
Sírni nem ciki. Fiúknál sem. Sem öröm miatt sem bánat miatt. Alapvetően szeretem a könnyeket.
Ha lelki okok miatt kezdenek potyogni, az a legzordabb férfi esetében is természetes. Ha fizikai fájdalom az okozó, az már más kérdés.
Amúgy ahogy a könnyed kacaj, úgy a sírás is stresszoldó.
A lelkibúvárok mindkettőt előszeretettel ajánlják.
ennyi topicápolás megér annyit, hogy hozzászóljunk, szvsz a hozzászólások elmaradása is jellemző - minden férfi sír, csak nem szereti bevallani.
Nagyot akkor sírtam utóljára a kormánykerékre borulva , amikor hazavittem valakit, aki azt mondta hogy a kapcsolatunk változzon meg egy picit.
És legyünk barátok.
Ez ugye sok más topic, de azt hiszem, sikerült.
Tegnap született egy kislánya (nem tőlem...)és örülök, hogy boldog. Talán még örömkönnyeim is voltak, amikor megtudtam.
Asszem nem hinné L senki, de nekem a Trainspotting végén kellett nagyon a számba harapni. Szerintem nagyon megható volt a vége, és számomra az a film teljesen a barátságról szól.
