A túra saját pecsétjei rendben, a jelzések a tökéletest közelítik, jól követhetők, frissek. A szakasz jól járható és szép, csak rendkívül sok a beton. Meglepő volt, hogy a legdzsindásabb rész is jobban járható volt így nyár végén, mint az OKT egyes szakaszai. A Hegyestű megtekintésért nem értem miért szednek (nem is kevés) pénzt, hisz az egy geológiai képződmény. Egyáltalán van erre valami jogszabály, hogy tehetik?
A Sajkadról az Őrtorony-kilátóhoz vezető sárga háromszög él? Ha igen vajon miért nincs felfestve, illetve miért van leszürkézve?
Az osztrákok amúgy is más stílust képviselnek, mint mi. Pár őszinte csodálkozást láttam már arcokon amikor 1,5-2 szakaszt csináltam a Zentralból egy nap alatt (általában, 30 km vagy afölött), többnyire időnyerés és unatkozás elkerülése (most 5-6-7 óra menet után megérkezek délután 3-ra a szállásra mit csináljak? Beszélgetni nem olyan egyszerű) végett. Náluk az megy hogy kis batyuval (30-40 liternél nagyobb zsákokat ritkán látni hosszabb távú túrázón) az alkalmas vendéglátóhelyeken meg-meg állva, amelyekből most nyáron van egy jó pár (száz) a hegyekben. Kaja, ivászat után meg mennek tovább, ha akarnak, ha nem akkor maradnak. Nem idegeskednek ezen.
Schladmingi Tauernbe volt, hogy én voltam az egyetlen aki a tömött Ignaz-Mattis hüttéből a Breithlahnhüttéig elment (2 szakasz/nap, elég húzós volt, 22 kili kb 1800-2000 szinttel) a többiek mind rövidebb távra mentek, meg más irányokba. Ott ez a megszokott, nem törik össze magukat. Ezért is él meg a sok felvonóüzemeltető cég meg magashegyi étterem.
Szóval osztrák szemmel nézve a stílus és az ár is rendben van.
Ráckevén nem volt a forgalmi irodában senki, mert a létszám annyira lecsökkent a mióta a MÁV üzemelteti, hogy nincs személyzet, így bélyegző sincs. Itt csak jegyautomata van. Az állomás oldalában van egy kis bolt, ott az eladó nagyon szívesen bélyegzett, miután ittunk nála egy kávé-üdítő kombót.
Szigetcsépen valami csoda folytán vasárnap volt a forgalmi irodában egy hölgy, aki tudott adni "szigetcsépes" bélyegzőt. Az állomás mögött egyébként van egy söröző, ott biztos adnak.
Hosszú évek tapasztalat az, hogy ha fogyasztasz, akkor szívesen adnak bélyegzést. Még akkor is szoktam inni egy sört, vagy üditőt, esetleg veszek egy csokit, ha a bélyegző jól látható helyen ki van téve. A kis falvakban szinte ez az egyetlen bevételi forrás. Néha az ütemtervemet is borítja egy-egy ilyen eset, mert annyira el akarnak velem beszélgetni, hogy nincs szívem otthagyni őket. Többször csodabogárnak is néztek, mert "minek gyalogoni, amikor ott a kocsi, azzal gyorsabb". Persze van ellenpélda is, amikor sikerült pont egy vita közepére beérnem egy sörözőbe, ahol majdnem repültek már a kések.
Ez változó, de általában így van. Faluhelyen főként. Ott segítőkészebbek az emberek. Ne feledd, a belgák nagy léptekkel haladnak a túrán: naponta megtesznek 40 km-t, autóval elvinni a cókmókot a következő szállásra és onnan vissza akár kb. 80 km-t is jelenthet! Háromezerért elvállalni a csomagszállítást ilyen távra azt jelenti, hogy szinte csak a benzinköltség van fedezve!
Persze voltak extrém esetek is: ilyen volt pl. tavaly a Mátraverebély-Szentkút - Putnok szakasz, ahol egyáltalán nem volt vállalkozó erre a műveletre! Azt hiszem Mátraverebély-Szentkút - Vörösmarty turistaház - Sirok - Bélapátfalva - Bánkúti síház - Putnok voltak a szállások azon a szakaszon. A szentkúti zarándokszállón elutasították a csomagszállítás, a Vörösmarty személyzete sem vállalta, meg Bánkúton és Putnokon sem. Ide a siroki szállásadó szomszédja lett beszervezve, aki nyugdíjas létére sok szabadidővel rendelkezett és egy komolyabb - de a belgák számára filléres - összegért vállalta, hogy a cókmókot minden nap elviszi a következő helyre.
Idén Létavértesen egyházi szállást találtam csak nekik, a Szent Kristóf Ifjúsági Turista szálláshelyet. Innen az egyik atya majd busszal(!) viszi át a két fő cókmókját a Vekeri-tóhoz, a kempingbe! Ráadásul először még pénzt sem akartak ezért elfogadni! Néha bizony még én is elképedek az emberek segítőkészségén, pedig megértem már egysmást!
A belgáim már negyedik szezonra szervezik így a kéktúrázást. Három szezon alatt járták be az OKT-t, most 21 nap alatt végigmennek majd az AK-n is. A szervezésben elkél a segítségem, mert sok helyről nem válaszolnak, ha angol nyelvű levelet írnak a szállásfoglalásra. Tehát ők is csak a napi málhával mennek, a poggyász zömét mindig továbbküldik egyik szállásról a másikra. Ezt kicsit bonyolult megszervezni, de eddig mindig megoldódtak a dolgok. Egyébként elég olcsón. Szállások: 3000-5000 Ft/koponya (az olcsóbbakat keresik: turistaház, fizetővendég szoba, olcsóbb panziók, stb.), a poggyász szállítása meg eléggé változó: van olyan szállásadó, aki elviszi szívességből, van, aki pénzt kér érte: általában 2000-3000 Ft-ot. Ahogy mondtam, a szervezés nagy részét elvégzik ők, a maradékot pedig én megteszem vatikáni valutáért.
indexen van most egy cikk Alpok-Adria túraútról, amihez igénybe lehet venni szervezett végigjárást is (lefoglalják a szállásokat, csomagszállítás minden szállásra és a végpontról visszafuvaroznak a kezdőpontra)
Ez osztrákiában 9 napra 690 EUR-ba fáj, ami első látásra sok, még másodikra is (főleg mikor felszoroztam a családlétszámmal) viszont marha kényelmes lehet minden nap kis zsákkal menni, nem foglalkozni a szállásfoglalással meg semmivel csak az élmények befogadásával
Szerintetek itthon kéktúrára lenne ilyennek létjogosultsága?
Úgy értem szerintetek volna aki igénybe venné, vagy hamvába hó'na rövid úton?
Mondjuk nyilván a teljes 40+ napra nem sok mindenki tudna egyben elmenni, de mondjuk három kb. kéthetes szakaszra lehet hogy ügyesen fel lehetne bontani
Én egyszer a vasárnap délelőtti Regéc-Novajidrány járattal utaztam. Érdekesség volt, hogy az eredeti busz lerobbant Fonyban, így a buszgarázs mélyéről előkukázott tartalék fehér Ikarus volt a jármű. Szerencsére nem volt jelentős késés, így Novajban vonatra tudtam szállni.
Amúgy én így szakaszoltam:
Cserehát..-Fancsal-Boldogkőváralja falu (megszakítás)-Regéc (megszakítás, alvás 2x)-Makkoshotyka (megszakítás)-Vágáshuta (alvás)-Füzér (alvás)-Hollóháza, hazaút.
Mi tavaly úgy oldottuk meg, hogy Korlát-Vizsoly vasútállomásnál hagytuk az autót, onnan délelőtt van egy busz Regécre. A túra végén Boldogkőváraljáról elgyalogoltam az autóhoz (3 km). De ha valaki elég gyors, akkor elérheti a délutáni vonatot Boldogkőváralján...
Sajnos BAZ megyéből nagyon rossz tapasztalataim vannak a buszközlekedést illetően.
Csütörtökön értem haza a Sárvár Keszthely közti szakaszról, és úgy gondoltam péntekre pihenő, ma pedig, azaz Szombaton megoldjuk a Boldogkőváralja- Regéc
közti szakaszt egy egynapos túrában. Na igen ám, csakhogy hétvégén a két település közt nincs járat :(
Így maradt egy Szorospatak-Ágasvár, Szamárkő, Mátraszentistván. Ez sem rossz, de szerettem volna az OKT-s szakaszaimat gyarapítani.
Fejben próbálgatom összerakni a szakaszolását a Zemplénnek, de sajna a közlekedés elég gyenge ezen a részen.
Pár hete voltam arrafelé egy 3 napos túrán, és próbáltam beszélgetni a buszsofőr kollégáimmal, miért nem jelzik a vezetésnek ezt a nagyon nagy problémát.
Azt mondták, már sok túrázó jelezte, hogy legalább a azokra a településekre szeretnének több járatot, amiket érint az OKT, de egyenlőre süket fülekre talált :(
Május végi szép napsütéses időben szálltunk le a HÉV-ről a ráckevei állomáson. Vasárnap lévén alig voltak a vonaton, az állomáson is csak a forgalmista ásítozott. A sarki büfében a reggeli kávé mellé kaptunk bélyegzést is, majd az aluljárón keresztül nekivágtunk a mai tervbe vett közel 20 kilométerünknek. A Vasút sorról jobbra fordulván értük el a Gárdonyi sort és a mellette folydogáló nevesincs patakfélét. Itt olyan hangzavar volt, hogy saját gondolatomat se hallottam volna. A környék összes békája itt tartott kuruttyversenyt. Hamarosan elértük a városszéli földutat amin balra fordulva megkezdtük utunkat a sziget belseje felé.
A kuruttyverseny helyszíne
Az eldugott jelzés
Pitypang
A szántóföldek között talán unalmas lett volna az út, amikor balra megláttunk vagy 4-5 nyulat az erdősáv szélén. Mire előkaptam a fényképezőgépet eltűntek, mert az égen feltűnt egy parlagi sas pár. Sokáig köröztek, majd méltóságteljesen odébbálltak.
Még levegőt is majd elfelejtettem venni, annyira belefeledkeztem a látványba. Még fel sem ocsúdtam a kábulatból, amikor fiam pisszegve hívott, hogy lát valami érdekes madarat a távolban. Óvatosan megközelítettük az útszéli magányos fát, amin pedig egy tövisszúró gébics ült.
A nyúl mint leendő préda...
A parlagi sas mint a vadász...
A gébics mint ártatlan szemlélődő...
Ilyen élmények hatására majd elfelejtettük elkanyarodni balra a Vízművek felé.
A kerítés mellől már látszott a töltés, ahol észak felé kell fordulnunk, de előtte megálltunk első pihenőnkre. A nap már erősen tűzött, mikor majdnem ráfordultunk a töltésre. Azért csak majdnem, mert ebben a tavaszi-nyári időszakban a természet az úr. Majd méteres a gaz, így a töltés aljában, a gazdák által kitaposott füves részen folytattuk utunkat. Vagy jó fél órája bandukoltunk szótlanul, amikor is egy kisebb facsoportnál megálltunk inni. Itt olyan piros jelzéssel találkoztunk, ahol fel volt festve, hogy mennyit jöttünk a gáton, illetve, hogy mennyi van még hátra. Ez utóbbi szám volt a kevesebb. Épp indulni akartunk, amikor – mint a mesében – vagy száz pillangó kiröppent az erdőből és mintha ott sem lettünk volna vad táncba kezdtek körülöttünk. A hátizsákunk a ruhánk és a karunk leszállópályává avanzsált a huncut játékukhoz. Kis idő múlva már fáradtan napoztak a talajon.
A gát így nyáron
A jópofa jelzés
A fáradt pillangók
Gyorsan tovább indultunk, és hamarosan beértünk Szigetújfaluba. A Mester utca végétől megszűnik a traktorok által kitaposott út, innentől vagy 2-300 méter közelharc kell, hogy eljussunk a Rév közig, ahol már az aszfaltozott útra fordulhattunk ki. A Fő utca sarkán lévő kocsmában oltottuk szomjunkat és kaptunk eredeti „Pest Megye Turistája” bélyegzőt.Szigetújfalut a Temető utcán hagyjuk el, kis ligetes részen haladtunk vagy egy jó kilométert, a néha kicsit saras földúton amikor eltévedtünk. Illetve csak majdnem, mert a GPS jelzett, hogy letértem az útról. A földút ugyanis balra elkanyarodik, de a piros jobbra bemegy a dzsumbujba. 100-150 méter csak, de nem úsztuk meg vágások és karcolások nélkül, de kiértünk a HÉV vonala mellé. Innentől az út hol a sínek mellett, hol egy kicsit eltávolodva fut, de követi az északi irányt. Miután átmentünk a nagyfeszültségű vezetékek alatt, de még tangazdasági út előtt, eddig balra kellett fordulni, a vízkiemelő kutak felé. Ez most megszűnt, már a régi tangazdasági megálló után jobbra kell fordulni, majd 100 méter után balra egy földútra. Balkéz felől szőlőföld, jobb oldalon mező kiséri utolsó kilométereinket, majd nemsokára a Váci Mihály utca elején találjuk magunkat. A Petőfi utcára fordulva nemsokára feltűnik a vasútállomás. Egy utolsó bélyegzés, majd ruházatunk rendbeszedése után szinte percre pontosan érkezik zöld vonatunk.
Szigetújfalui bélyegző
"Jelzetlen" jelzés
Kiértünk a dzsumbulyból
Mindent összevetve kedves kis szakasz, ornitológiai szempontból csemegékkel, viszonylag jó jelzettséggel. Néha találkoztunk fehér alap jelzéssel, valamiért nem került rá még a piros sáv. Nekünk a vége 17,2 km lett.
17,3 km hiányzott még a gyerekeknek a tájegységi jelvényhez, ezért 2 nappal a Piliscsaba-Dorog túra után újra bakancsot húztunk, hogy a Rozália téglagyár-Pilisszentkereszt szakaszon összegyűjthessék a hiányzó kilométereket. A kánikula miatt most is a korai indulás mellett döntöttünk. Reggel az egyik autót elvittük Pilisszentkeresztre, a másikkal pedig visszamentünk Pilisszántóra, ahonnan van közvetlen buszjárat a téglagyárig. (A két Pest megyei falu mindössze 3 km-re van egymástól, de tömegközlekedéssel nem lehet eljutni egyikből a másikba…)
7 órakor szálltunk le a buszról a Bécsi úton. Rövid séta a téglagyárig, pecsét a füzetbe és már indulhattunk is a vasúttal párhuzamos, kitaposott ösvényen. Nem sokáig mentünk a gyalogúton, mert a mellette lévő és sok helyen belógó gaz gyakran a gyerekek fejéig ért. Ezért inkább átmentünk a vasúti töltés szélére és a sín mellett gyalogoltunk el a vasúti átjáróig.
A forgalmas 10-es úton átkelve kezdtük meg az első hegymászást. Először a Kövesbérci utcán haladtunk, utána pedig bementünk az erdőbe és a fák között sétáltunk tovább egy köves úton. A bércre felérve, majd onnan továbbindulva olyan érzésünk támadt, mintha egy mesebeli erdőben sétálnánk.
Pilisborosjenő szélén egy napraforgótábla, majd pedig egy legelő mellett vezetett az út. Itt egy udvarról kiszökött, nagytestű, kajla kutya okozott riadalmat a gyerekek között, de szerencsére a gazdája egy hatalmas sprintet kivágva gyorsan utolérte és hazavezette az állatot.
Hamarosan egy széles földutat kereszteztünk, majd nem sokkal később a Teve-szikla lábánál találtuk magunkat. Ezen a szakaszon egy kicsit hiányosak (vagy nehezebben észrevehetőek) voltak a jelzések, de egy kis nézelődés után meg lehetett azokat találni.
A Teve-szikla feletti részt elhagyva egy rövid séta következett egy széles, sóderes úton, majd egy derékszögű jobbkanyar után megkezdtük a nap második hegymászását a Kevély-nyereg felé.
„Meglepően” gyorsan felértünk a nyeregbe, ahol az esőbeállónál tartottunk egy rövid pihenőt. Még csak 9 óra volt és már túl voltunk a szakasz nehezén! Pecsételés és evés-ivás után kezdtük meg az ereszkedést a hegy északi, lankásabb oldalán. Olyan volt, mintha nem is ugyanazon a hegyen járnánk, ahová nem sokkal korábban, a köves, sziklás úton felkapaszkodtunk. Lankás, sima, jól járható földút vezetett le Csobánka határáig. Az erdőből kiérve egy sóderes úton haladtunk tovább a hajdani kemping kőkerítése mellett. Elég lehangoló volt az elhagyatott, gazos terület látványa. A műúton átkelve is folytatódott a sóderút, egy darabig a napon, később pedig már a Hosszú-hegy fáinak árnyékában.
A következő pihenőt a Szent-kútnál tartottuk, ahol a kulacsainkat is feltöltöttük jéghideg forrásvízzel. A víz kissé vas-ízű volt, de a hőmérséklete feledtette a szokatlan mellékízt. Fél 11 után nem sokkal vágtunk neki a túra utolsó, Dera-szurdokig vezető szakaszának. Ekkor már jelentkeztek a fáradtság tünetei a gyerekeken, de mindenki hősiesen rótta a métereket. Kb. 1 óra alatt értünk el a szurdok bejáratáig. A szurdok valóban lenyűgöző volt, csak egy dolog hiányzott belőle, a víz.
A szurdokból kiérve már csak egy rövid, napozással egybekötött aszfaltkoptatás várt ránk ahhoz, hogy begyűjthessük a jól megérdemelt pecsétet.
A pecsételés után elváltak útjaink. Feleségem a 4 gyerekkel együtt beült a reggel itt hagyott autóba és hazamentek, én pedig folytattam az utat Dobogókő felé. Az orvosi rendelő előtt találtam egy nyomós kutat, ahol feltöltöttem a vízkészletemet, utána indultam el felfelé a Szabadság utcán. Dél volt, tűzött a nap, árnyék sehol,… , nem fáztam… Az út meredeksége később sem csökkent számottevően, de legalább az erdőben, a fák árnyékában lehetett felfelé kapaszkodni. Ráadásul az ösvény mellett rengeteg szeder volt, aminek nem lehetett ellenállni. Néhány fénykép kedvéért még a Zsivány-sziklák tetejére is felmásztam.
Dobogókőn kicsit több, mint fél órám volt a pilisszentkereszti busz indulásáig. Hétköznap lévén viszonylag kevesen voltak a kilátónál, így volt lehetőségem gyönyörködni a tájban.
Pilisszentkeresztre visszaérve még várt rám egy 3 km-es séta a Pilisszántón hagyott autóig…
Eredetileg egy nappal korábban terveztük bejárni ezt a szakaszt, de hajnalban szakadó esőre ébredtünk, ezért a halasztás mellett döntöttünk. Jól tettük…
Erre a vasárnapra is 30°C feletti hőmérsékletet jósoltak a meteorológusok, ezért úgy terveztük meg a túrát, hogy dél körül már Dorogon legyünk. Reggel elvittem az autót a célba, majd felültem a Piliscsabára tartó vonatra. Néhány megállóval később a feleségem és a 4 gyerkőc is felszállt a vonatra, így 7 órakor már Piliscsabán üthettük be az első pecséteket a füzetbe. Az előző napi eső hatására ekkor még nyoma sem volt a kánikulának, kellemes kirándulóidőben indulhattunk útnak.
A városból kiérve rátértünk a homokos kocsiútra, amely Piliscsévig vitt bennünket. Az elején enyhén emelkedett az út, utána enyhén lejtett, végig kicsit sáros volt, de jól lehetett rajta haladni.
Ezután egy rövid séta következett az ébredező Piliscséven. A faluból kiérve először egy széles, árnyékos kocsiúton haladtunk, majd pedig egy kaszáló mellett vezetett az út. Az emelkedő és az egyre erősebben tűző nap egy kicsit megizzasztott bennünket, de hamarosan újra fák árnyékában haladhattunk tovább Klastrompuszta felé.
Nem sokkal 9 óra előtt értük el a pálos kolostor romjait, ahonnan pecsételés és rövid ivószünet után indultunk tovább az aszfalton. A gyerekeket azzal bíztattam, hogy már csak egy húzósabb emelkedő vár rájuk, utána szinte végig lefelé kell menni. Egy sorompónál kellett jobbra letérni a műútról, ott egyből meg is kezdődött a korábban beharangozott emelkedő. 20 perc hegymászás, majd egy rövid, kényelmes séta után értünk ki az erdőből és a Kétágú-hegy lábánál folytattuk a gyaloglást. Szerencsére ezen a szakaszon hátulról sütött a nap és egy kis szellő is fújdogált, így elviselhető volt az egyre melegebb idő.
Innen nagyon szép kilátás nyílt a környező hegyekre, valamint az alattunk elterülő Kesztölcre. Ráadásként pedig ott volt a rengeteg szeder, amelyet az út mentén található bokrokról lehetett szedni.
Az Öreg-szirt lábánál volt egy hely, ahol jobban oda kellett figyelni a jelzésekre. Egy sziklán még látható egy régi, kopott kék jelzés, amely korábban egyenesen vitt tovább. Most viszont balra kell kanyarodni, de a dús növényzet miatt nem könnyű észrevenni a fiatal akácfa törzsére festett új jelzést. Ezzel együtt az egész szakaszon jók voltak a jelzések, eltévedni szinte lehetetlen.
Elmentünk a pálosok gyógynövény kertje mellett, utána pedig szőlőültetvények között vezetett az út. Kesztölcre beérve, az Esztergomi és a Cseresznyéshát utca kereszteződésében, a villanyoszlopra szerelve megláttuk a Pilisi Vándorlás bélyegzőjét, azzal is pecsételtünk egyet a füzetünkbe. (Nagyon szép pecsét, a lenyomata is tökéletes!)
Ekkor már fél 11 felé járt az idő, árnyék csak elvétve, így örültünk, amikor Kesztölcről kiérve és a 117-es úton átkelve ismét fák között folytathattuk a túrát. Magas, kopasz fákra festett jelzések mutatták, hogy hol kell balra fordulni.
A fák között haladva egyre hangosabb lövések jelezték, hogy közeledünk a dorogi lőtérhez. Az erdőből kiérve egy rövid szakaszon a kaszáló szélén haladt az út, majd a kutyaiskolát megkerülve érte el a Kenyérmezői-patak hídját.
A patakon átkelve, egy éles jobbkanyar után a Kesztölci úton kezdődött a körülbelül félórás városi séta, amelynek a végén, a vasúti aluljáró lépcsőjének tetején gyűjtöttük be a nap utolsó pecsétjét. Útközben elhaladtunk a református templom, az éppen felújítás alatt lévő sportcsarnok, valamint a közel 100 évvel ezelőtt felavatott, korábban szebb napokat látott Buzánszky Jenő Stadion előtt.
