Szomjas fénnyel betakarsz az Illés kút mellett. Cigánykodunk – mondod, és egy verset morzsálva elhadarsz. Sietsz? – kérdezem, de te csak rámutatsz: a pad alatt maradt egy körtecsutka.
Ültem az árokparton, s a hegyek mögé sóvárgó lélekkel vártam rád. Az első óra lassan telt el, az út pora ölembe fészkelt. Az éjszaka sötétbe burkolt, hajnalra harmatcseppek fürösztöttek. Másnap napsugarak simogatták cserzetté bőröm, s tudatomba beköltözött az első hangya. Aztán teltek félszeg hetek, majd fürge hónapok, lábam mélybe gyökeret eresztett, testem vadon magot termett, karjaim az égbe szálltak, s fejembe fészket rakott a madárdal. Az évek így jártak, egyre több virággal, egyre több bogárral. S mikor az érlelő nyár elhozott, talpad finoman rajtam tapodott, lombjaim arcodra mosolyt rajzoltak, s árnyaim tarisznyádba loptad. Belül én is elmosolyodtam, lám, nem hiába virrasztottam, s a közelgő ősz elé utadra legszebb szirmaim hullajtottam.
