Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43729

L. Gály Olga

 

 

VÉRT NÉLKÜL

 

Mégis eljött egy új tavasz.

Kellett, hogy jöjjön, mégsem vártam.

Csupaszon, mint egy újszülött,

kerestem helyem a világban.

Támaszt keresett két kezem,

hányódtam árny és fény között,

teli emlőért sírt a szám,

akár egy vak macskakölyök.

 

Valaki mondta: nézd szegényt,

milyen esett, gyámoltalan.

S egy másik: ugyan, sose féltsd,

mindünknek ilyen sorsa van.

Megszül, életet ad anyánk,

s mi sírva fogadjuk e tényt,

hogy kezünk van, mely támaszt vár,

és ajkunk van, mely enni kér.

 

Csupaszon, mint egy újszülött,

vért nélkül, mint ókori isten,

megyek az új tavasz elé.

Nézzétek, ez most minden kincsem:

a dallá szépült zokogás

s az ökölből simult tenyér.

E két tenyérrel fogom át

a világot, mely belefér.

 

 

Szívdobogás [50.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43728

L. Gály Olga

 

 

HETEDÍZIGLEN

 

Valamikor minden az enyém volt –

belőlem fakadt, mint földből a kenyér.

Karjaim közé futottak a fák,

nekem lángolt a nyár, lehelt az avar illatot.

Valamikor minden az enyém volt.

 

Most már nincs szent kötődés – könnyű lettem.

A messzi oly közel, s mi itt volt, tovaszállt.

Gondjaim nyája kölcsönréten legel,

fejem fölött egy pillanatra áll csak meg a felhő.

Most már nincs szent kötődés – könnyű lettem.

 

Hiába lett volna minden – gének csordulása?

Lágyságok, háborgások, időtlen éjszakák?

Nem érem fel a fán a magas ágakat.

Lehemtől ért gyümölcsét mint óvjam jégveréstől?

Hiába lett volna minden – gének csordulása?

 

Hetedíziglen bukkanok fel a semmiből –

ezüst csilingű csengő, riadt őzgida.

Porló havakat tükröz majd e szempár,

de ha egy szikrányit ment is át a volt tüzekből –

hetedíziglen bukkanok fel a semmiből.

 

 

Szívdobogás [49.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43727

L. Gály Olga

 

 

EMLÉKEK VARÁZSA

 

Ma írd le: holnap talán már nem teszed meg!

És emlékezz! Mint egy elefántnak,

mindenre úgy kell emlékezned.

 

A gyermekre, aki a réten furcsa varázsigéit mondta.

A darázsra, amely papsajt s bogáncs közt

bosszús basszusán körüldongta.

 

Az árokra, mit patakká hizlaltak

tavaszok, őszök halk esői

s bő kedve nyári zivatarnak.

 

A ház előtt a kerekes kút

síró láncára, hűs vizére,

amelyhez vissza nem vezet út.

 

A falra futó hajnalkára, a részegítő violákra.

Anyádra, amint alkonyatkor

ingázott locsolókannája.

 

A mesékre, a rémítőkre, meg a vidám Zöld Elefántra.

A lázra, melytől kígyóvá lett

a nagy kredenc faragott lába.

 

Hogy féltél, mikor a szomszéd bácsit holtan,

bajuszkötővel, elnémítva

láttad a nyitott koporsóban.

 

Emlékezz lágy hegedűszóra, serény varrógépkattogásra.

Most írd le mindezt: holnapra meghal

a lépkedő emlékek varázsa.

 

 

Szívdobogás [47-48.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43726

L. Gály Olga

 

 

ÉGRE ÍROM NEVED

 

Tudom, gyermekem, riaszt a világ.

Benne az ember törékeny virág.

Szél fújja, jég veri, ritkán süti nap –

becsüld az embert és

szép virág-magad.

 

Múltunkat nem kéred, s nemzedékedet

fegyverzajtól riadt múzsa gyötri meg.

Az ember mulandó, csak a harc örök –

feszülő erőknek

könnycseppje a föld.

 

Elhervad a szépség, elhamvad a tűz.

Bölcsőtől halálig előre mi űz?

A nagy űr ritmusát zúgják a dobok –

szeresd e ritmust, mely

mindenben dobog.

 

Sorsod nem adtam én, csak életed.

Tetteid bírája már én nem leszek.

Vágyam: messze világító fény legyek,

hajód ha sodorják

baljós tengerek.

 

Elhagysz, mert csábít a szín és a fonák,

ismeretlen ködből gomolygó csodák,

magam írom mégis égre a neved,

mert látom, holnap

a holddal fogsz kezet.

 

 

Szívdobogás [42-43.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43725

L. Gály Olga

 

 

FÉNYTÖRÉSBEN

 

Fehér szülőszoba,

de minden halványkék lesz,

vagy halvány rózsaszín.

Csak várni kell, csak várni,

hogy jönne már a barna,

a bíborban rikoltó,

okkerba lágyuló

és szabadító kín.

 

Sötétlila sikoly, opálos forgatag.

Két részeg holdkorong, teljes s fogyatkozó.

Nagy nekifeszülés, csikorduló fogak,

és újra barna kín, okkerba lágyuló…

Mintha sírás lebegne ég és föld között –

a fogyó hold az égre, a fény a mennyezetre

s könnypárás szemekbe költözött.

 

Szivárvány-köldökön

vércsöpp sötét rubinja;

remeg és ragyog

a rózsás kis hason,

akár viaszpecsét

egy letűnt korszakon.

 

 

Szívdobogás [41.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43724

L. Gály Olga

 

 

GYENGE ÓRÁN

 

Mint új anyák szülés után,

a párolgó föld úgy pihen,

és szinte hallik lélegzése.

Te mégy elvetélt álmaiddal,

engedelmesen, kéz a kézben.

 

Hiába kérleled a földet,

kalászt már nem kínál a búza.

Pipacs int csak álommezőkről,

szürke lisztet őröl a molnár,

kés a kenyértől visszahőköl.

 

Nem jársz már kötésig vetésben.

Tarló tüskéje sérti lábad.

Varjú károg, örvend a káron.

A megbillent ég ablaka

becsukódik a láthatáron.

 

Léptedre őszi fák figyelnek

meggörnyedve és vetkezetten,

szemérmes szégyenükbe bújva.

Egy-egy ág mintha mesebeli

apónak lenne intő ujja:

 

Vigyázz! Már lesben áll a tél.

Fedelet, házat álmodj inkább

didergő tenmagad köré.

Hidd – ereszének csatornáin

csordul még tavasz lábad elé.

 

 

Szívdobogás [33-34.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43723

L. Gály Olga

 

 

HIDEG NAPFÉNYBEN

 

Köszöntelek, napsugár –

Apolló gyermeke.

Vajon hány fényéve

indultál el hozzám?

Néhány ezer métert

én jöttem elédbe,

ide, hol a Tátra

kemény kőkarmai

markolnak az égbe.

 

Simogass, mert fázom.

Melegségre vágyom.

Nézd: vihartól tépett

nyírfa vagyok én is.

Csupasz ágaimon

dermedt cseppek ülnek,

mint le nem hullt könnyek

szivárvány tüskéi.

 

Érintésedtől a

testem könnyűvé lesz,

mint ölelés után

a szerelem kelyhe,

s szívem helyén mintha

egy űrben lebegő,

súlytalan zsebóra

egyenletes, zengő

tiktakja ketyegne.

 

Rettenek e hangtól –

szép szívem helyébe

ki tett hideg fémből

rideg időgépet?

Zsibbadó testemben

lepkeszárnycsapásnál

is halkabb az élet.

 

Keringek az űrben

néma csillagok közt.

Mellettem, köröttem

is órák ketyegnek:

sebzett emberszívek

vérük egy-egy cseppjét

hullatják a földre,

mint forrásuk vesztett,

pusztuló gejzírek.

 

Hol vagytok, emberek,

én hús-vér társaim?

Holdkráter-magányom

rikoltom a szélnek –

vagy szférák zenélnek?

Nem! A napringató

végestelen bölcső

hidegkék kárpitján

kottafejek égnek!

Lebegek a fényben,

súlytalan a térben,

s vallatom az égen

feslő jeleket:

 

Vajon melyik lesz az?

Az ibolyántúlról

érkező sugárzás,

vagy a társra vágyó

s lelő kezek láza,

amely melengetni

képes a didergő

s az űrben ketyegő

emberszíveket?

 

 

Szívdobogás [30-32.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43722

L. Gály Olga

 

 

MIT ÉR?

 

Mit ér az étel sótalan,

mit ér a szív, ha szótalan,

ki húsburokba, bőr- s izomba:

vak kalodába zárva hordja.

 

Mit ér a jó, mit ér a szép,

a szabad föld, a tágas ég,

ha szárnyaidat megnyirbálták

a sorsodon civódó párkák.

 

Mit ér a dal, ha éneked

nem hallgathatja senki meg?

Szíved magánynak ismerője,

és éjfélkor van delelője.

 

Mit ér a harcok embere,

ha megrozsdult a fegyvere,

és él azért, mert élni kell,

s hogy nem is él, nem éri fel.

 

Mit ér a fa, ha lombtalan?

Mit ér az élet gondtalan?

Pávás örömök kergetői

jövő álmát nem tudják szőni.

 

 

Szívdobogás [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43721

L. Gály Olga

 

 

DRÁGA ÓRÁK

 

Csak elnyújtózom lustán, jólesőn,

mint hólepel a csendes, sík mezőn.

Testem simítja, hűvösen dajkálja

a hímzett vászon fehér gondolája

pihentetőn.

 

Szemem lehunyom. Mire a szemek?

Mi én vagyok – anyagtalan lebeg.

A múló idő gyors lábú őrsége

minden órában puha talpán lépve

cserél helyet.

 

Drága órák. Jó most így egyedül.

A városra november ege dűl,

mint ősz cigány a nagybőgő nyakára,

s a búcsúzó nap narancsszín ruhája

ködbe merül.

 

 

Szívdobogás [24.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43720

L. Gály Olga

 

 

CSAK AZ SZERESSEN

 

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

 

Aki kétkedve kérdezi,

mitől villóznak fényei

(tűz van-e ott vagy szalmaláng,

mit szél kiolt, vagy szél hevít –),

 

abban sziklára hullanak

a gyújtani vágyó szavak,

s mint visszalőtt nyíl, megsebez

a társra nem lelt gondolat.

 

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

 

 

Szívdobogás [19.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43719

L. Gály Olga

 

 

A LEGNEHEZEBB ÚT

 

A legnehezebb út önmagunkba vezet.

Egyedül kell megjárnunk –

nem nyújthat kezet

senki a szűk ösvényen,

ha szakadékhoz érünk,

s a túlsó partra jutni

pallónyi csak reményünk.

 

A legrejtettebb tó lelkünk tengerszem mélye,

mit nem világít át csak

belső énünk fénye.

Apály-dagályos tükrén

oly tisztán ring arcképünk,

hogy bátorságos tett

szemünkkel szembenéznünk.

 

Mégis, hogy élni tudjak, akarom én e képet.

Hogy mérhessek – magamról

kell vennem hű mértéket.

S ha megtérek a mélyből,

sugár ül homlokomra,

mint megtalált világom

parányi napkorongja.

 

 

Szívdobogás [17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43718

L. Gály Olga

 

 

AZ ÉN NAPOM

 

Nem gyászolok múló időt.

Ruhámat meg nem szaggatom,

csak fáj, hogy kévés bronzhaját

elhullajtja az én napom.

 

Sisakrostélyát leengedve

robog a barna alkonyat,

és bár a penge vértelen –

sebben remeg a markolat.

 

Leszáll a sűrű éjszaka,

tenyerembe holdfény csorog.

A tisztára sepert ég alján

fakulnak már a csillagok.

 

Nincs hang, nincs pittyenésnyi jaj.

Madár ül Isten tenyerén.

Csőrét a kelő napba mártja,

s újra lobog a bronzsörény.

 

 

Szívdobogás [18.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43717

L. Gály Olga

 

 

MÁSKÉNT MINEK?

 

Az eltemetett szavakon

tort ül az élő fájdalom.

Szeretem én a küzdést, és bár törzsem vészesen inog,

gyökerem még mélyebbre ás,

s állva maradok, mint a fák.

 

Kérdem magam: honnan erőm, s megújulásom titka mi?

Miért nem tudtak régi és új űzők s bajok kiirtani?

S kérdelek téged: életem,

mi célod lehet énvelem?

 

Felnyitni csillagok hunyt szemét:

lásson minket a messze ég.

Szívekről görgetni követ.

Minden lenni valakinek.

 

Mint feldobott kő, földet érni.

Sírókat álomba mesélni.

Szánni a gyönge hősöket.

Tán ezért lettem – másként minek?

 

 

Szívdobogás [16.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43716

L. Gály Olga

 

 

KI MEREM MONDANI

 

Ki merem mondani,

nem vagyok

néma:

a legtöbb, amit adtam –

élet.

A legtöbb, amit kaptam –

e véna,

ez a szédítő, sodró

lengés,

tárcsáját pergető múzsám

kedve szerint: magasba,

mélybe,

tavasszal, nyáron, kristály

fagyban,

vagy mikor őszi V betűt ír

a vadludak éke

az égre.

 

Ki merem mondani,

nem vagyok

gyáva:

a legszebb, amiben hiszek –

a hűség.

A legrútabb – a hit

halála.

 

Rőten lüktető szívkamráim

ajtóit két kulcs

nyitja, zárja.

Pitvarában virraszt

a szépség,

küszöbén kardos angyal

árnya.

Szüntelen harcot vívnak

bennem.

Egyik sem győz – enyém

a pálma:

az ár ellen feszülő

pisztrángok

gyönyörű, ezüstös

hal-magánya.

 

 

Szívdobogás [14-15.]

Gregor Samsa Creative Commons License 2018.04.09 0 1 43715

Ady Endre: A magyar Ugaron

 

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

 

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

 

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

 

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

 

https://www.youtube.com/watch?v=S-dqkQw8Knk

 

Szalamadra Creative Commons License 2018.02.27 0 0 43714

Már több mint két éve, hogy örökre elment. Emlékét, munkásságát végre nyomtatott formában is sikerül megörökíteni: ( Korábban itt is publikált)

Aláírtuk a kiadóval Szabolcsi Zsóka (Gyöngyvirág) összegyűjtöt verseinek kiadását. A megjelenés várható időpontja 2018. április 12. - Zsóka születésnapja. 
A nyomda miatt fontos egy közelitő példányszámot tudni ezért kérem, hogy jelezzetek vissza, ki szeretne vásárolni belőle. Az ára közelitőleg 3500,- és 4000,- Ft között lesz. Oldalszáma kb. 400 lap. Jelezzetek vissza a muszka1951@gmail.hu e-mail címen.

 

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43713

Kunszery Gyula

 

 

PÜNKÖSD

 

És amikor elérkeztek

a Pünkösdnek napjai,

összegyűltek egy kis házban

Krisztus első papjai.

(Rongyos ruhák, kérges kezek,

fésületlen üstökök:

ily egyszerű proletárok

a legelső püspökök.)

És hirtelen lőn az égből

mint egy sebes szélvihar,

s betölté az egész házat

zengő-zúgó égi zaj.

És eloszlott tüzes nyelvek

lebegtek a szobában,

s az isteni Szentlélekkel

betelének mindnyájan.

 

S akik eddig gyávák voltak,

bátrak lettek hirtelen,

s a tudatlan agyvelőkben

kigyulladt az Értelem.

S kik eddig a zsidón kivül

nem tudtak más nyelveket,

minden nyelven hirdették már

a krisztusi elveket.

És kiket a sanda kétely

oly gyorsan megrendite:

ingadozó tamásoknak

megszilárdult a Hite.

Köztük eddig egyetértés

alig-alig lehetett,

s fellángolt most a szivükben

az isteni Szeretet!

 

 

Innen és túl [623-624.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43712

Kunszery Gyula

 

 

HÚSVÉTI FÁK

 

Azon a vasárnap

ujjongtak a pálmák,

mert a megváltásnak

messiási álmát

valósulva látta

Jeruzsálem népe;

jött Jézus… lepleket

dobtak le elébe,

s lengettek fölötte

büszke pálmaágat,

azon a vasárnap.

 

Akkor, csütörtökön

a szelíd olajfák

karcsu ágaikat

lankadtan lehajtják,

mert a Getsemane-

kertben gyötrelemmel

vért verejtékezett

egy magános ember,

vére szétfolyott a

fekete rögökön,

akkor csütörtökön.

 

Azon a pénteken

szomoru szél susog,

búsan hajladoztak

bánatos cédrusok,

mert fönn a Golgotán

cédrusfából ácsolt

kereszten függött egy

véresre korbácsolt,

meggyötört, megkínzott

kihűlt, sápadt tetem,

azon a pénteken.

 

S a másik vasárnap

úgy pirkadat tájba’

kivirult a világ

valamennyi fája,

északi fenyőktől

délszaki pálmákig

mind üdén kizöldel,

lombot hajt, virágzik,

mert halottaiból

Jézus ím feltámadt

ezen a vasárnap!

 

 

Innen és túl [487-488.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43711

Kunszery Gyula

 

 

LORETTOI LITÁNIA

 

Szűzeknek szent szűze,

Istennek szent Anyja,

a fogantatásnak

szűz makulátlanja,

igazság tüköre,

bölcsességnek széke,

örömünknek oka:

áldás, malaszt, béke!

Lelki tiszta edény,

kinek szűz a lénye,

tiszteletes edény,

áhítat edénye.

Titokzatos rózsa,

Dávid király tornya,

mely mintha elefánt-

csontból való volna…

Mária aranyház,

szövetség szekrénye,

mennyország ajtaja,

hajnalcsillag fénye,

betegek orvosa,

bűnösök oltalma,

és vígasza annak,

aki bútól halna.

Ahol Te vagy, minden

búbánatnak vége,

a keresztényeknek

vagy Te segítsége.

Királyné az égben,

mely angyalok hona,

minden szenteknek szent

királyné asszonya;

Magyarországunknak

nagy oltalmazója,

szeplőtlen királyné,

füzérbe font rózsa…

Hozzád fohászkodunk,

kik annyit vétettünk,

könyörögj érettünk,

könyörögj érettünk!

 

*

 

Istennek báránya,

vedd el bűneinket,

irgalmazz minékünk,

Krisztus, hallgass minket!

 

 

Régi nagy patrónánk [288-289.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43710

Kunszery Gyula

 

 

HANGOK

 

Jaj, szörnyű itt a lárma!

Egy dzsessz harsogja szüntelen:

kislány kezeket fel…

szeretem fent és szeretem lent…

kislány… kislány… szeretem…

A rikkancs ordít: A Reggel,

A Dél, A Nap, Az Est, szenzáció,

véres gyilkosság, drámai szembesítés!

A szónok dörgi érces hangon:

új demokrácia, titkos szavazás!

Egy suhanc sziszeg: tüsszkő, tüsszkő!

Tőzsdések üvöltik: adom, adom, veszem,

dorogi gumi, Ganz-Danubius…

s egy utcasarki koldus sírja:

szegény világtalan, szegény világtalan!

Jaj, már elég, megsüketülök;

oldjátok el a köteleket!

Úgy!

 

Száz méter.

Már csak egy tompa morajt hallok,

amelyből néha még tisztán kihangzik

a villamos-csengő és autó-tülök;

a tűzoltók szirénáznak: tűz van!

 

Ötszáz méter.

Egy gyárkémény búg panaszosan:

övék a tőke, miénk a munka.

 

Ezer méter.

Éles, hasító gránátrobbanás,

tompán morajló ágyúdörgés,

a japánok lövik Pekinget.

 

Kétezer méter.

Már csak a menny dörög.

 

Tízezer méter.

Csend.

De mégse. Egy kis kápolna harangocskája

s pár szerzetes halk zsolozsmája

itt zengő harmóniává terül.

 

A földi hangok zsivajából

csak ez tör fel a magasokba,

s a világűr csodás akusztikája

mindent betöltő nagy szimfóniává

fokozza e kis hangfoszlányokat,

és az ibolyántúli sugárzásban

zengenek az ibolyántúli hangok:

Gloria in excelsis Deo!

 

 

Mai magyar költők, (1941

előtt) [107-108.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43709

Kún József

 

 

DÉLI CSÖNDBEN

 

Köröttem álmos déli csend,

A völgy szokatlan fényben ég,

Fűszál se leng, levél se reng, –

Valamit vár most a vidék.

 

Vágyón nyujtózik minden ág

És fojtva száll egy-egy fohász,

Mély tűzben ég ezer virág:

Megannyi rubin és topáz.

 

A tájon pihegő varázs

Mintha megváltást esdene,

Minden oly babonás, csodás,

Oly várakozással tele.

 

Ha most a szót kiejteném,

A megváltó varázsigét,

Betelne száz mohos remény,

Száz ősi lánc pattanna szét.

 

Ha most a szót kimondanám,

Tán megvirradna nekem is,

Aranykékbe öltözne tán

Az én borongó egem is…

 

 

Száz év zsidó magyar költői [144-145.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43708

Kún József

 

 

NAPSZÁLLTA

 

Egy láng az ég nyugattól keletig:

A nap a tó felett nyugvóra szállva,

Tűzlegyezője lángleveleit

Még egyszer diadalmasan kitárja.

 

Színek, színek! Szikrázó színcsodák!

Ó esthajnalnak ünnepi zenéje!

Napsugár-rózsák, aranyviolák

Hullnak halk-zengőn a tó tükörébe.

 

Színek, színek!… Lenyűgöz a csoda.

Lelkembe kap a hétszínű ígézet –

A végtelen tündöklő távola

Szebb, ragyogóbb, mint a legszebb ígéret!

 

Ó babonaság, villogó vizek,

Boldog szemekkel iszom a csodás fényt –

Nekem az élet színekkel fizet,

Egy siralmas lét minden borújáért.

 

 

Száz év zsidó magyar költői [144.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43707

Kulimár János

 

 

TITOK

 

Hamvadó szikrákat

szórt a nyárvég,

hegedűk húrjain titkokat

mormolt a tenger.

Drága arcod a szőke

felhőkből rám néz

és jövőmre zuhan

 

egy kedves árnyék.

 

Bűbájos mesékből

jöttél nekem,

vigyázok Rád veszendő

értékek fölött.

És e bűnös föld romlatlan

ízét ízlelgetem,

titkos kertünk fái között,

 

ha fogod a kezem.

 

Hol nincsenek sziklák,

a sast elűzi onnan vágya,

szabadsága belevész

hullámok altatódalába.

Nekem Te vagy a bérc,

a fenség óceánja,

és titkokat szórok jövőnk

tajtékzó tavába.

 

Ám ha majd sok-sok év múltán

árnyékok ülnek mindenütt

és hajadban sincs kék virág,

szerelmed gyöngyházfénye

tűnt éveimre hullván,

őrzi egyetlen kincsemet,

mint éj nyugalmát a mécsvilág.

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43706

Kulicz Gábor

 

 

LÁNC

 

                                         Z.J.-nek

 

És majd öregek leszünk,

kezem felé remegve indul,

viharaim már nem tombolnak,

csak teste emlékein túl,

 

és már összecsiszolódunk,

s nem lesz egy szavunk sem durva

mint most: kőként

másik kőre hullva,

 

és már távol tartja,

ami nem érdekel,

és a dolgok is csak

általa érnek el,

 

és már tudni fogom

mikor és mit inna,

de a teát ugyanúgy

melléöntöm mint ma,

 

és már nem lesz bosszús,

hibáim is mind csak neki szépek,

őriz mint elfeledett kastély

őriz, elfeledett képet.

 

 

Az év versei, 2003. [231-232.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43705

Kulicz Gábor

 

 

KEZDET

 

A konyhában folyton csak virrad.

A gyertyák lassan fényüket vesztik.

Színeid más értelmet nyernek,

ahogy az új napot kezdik.

 

Talán hajad vöröse teszi

vagy hangod, amint egyre mélyül,

talán kezed, mozdulataid,

ahogy elérnek végül

 

vagy mindaz, amit nem mondtunk el,

szavak, melyek belénk égtek,

vagy csak ez a pillanata fáj

a tehetetlenségnek,

 

mégis mindez együtt valami

iszonyú elegye a szépnek,

és az árnyak végül szemed

sarkába aludni térnek.

 

 

Az év versei, 2003. [231.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43704

Kulcsár Tibor

 

 

GYÖKEREK

 

Kde domov múj, kde domov múj?

 

hol a honom hol a hazám

 

kóstolgatod sós ízét e szavaknak

míg szádon halk fohászként felszakadnak

ősidők óta zúgnak benned

mint ösztöneid legmélyéről feltört

morajlása messzi mély tengereknek

mint végtelen szűntelen dallam

mondod magadban

öntudatlan

ízlelgeted a szót

míg kiejted

babusgatod

szívedben hordod

mint önként vállalt

hűségesküt

mely alól nincs

aki feloldoz

 

ez a sorsod

 

az egyedüli örökséged

terhével vagy

megvert

megáldott

mint bimbóját a feslő rózsa

töviseid közül

 

kibontod

megtalálod

mint csecsemő az édes anyamellet

hogy újra meg újra elrebeghesd

mint a legszebb szót

a szeretők

hűs tavaszi éjszakán –

hazám

hazám

 

hajolj le hát

a gyökerekhez

 

általuk őrzöd

a léted

velük kötődsz

a mindenséghez

hajszálereiken át

szívod fel az éltető nedvet

anyanyelved

köldökzsinórjára kötve

őrzöd

századok óta minden ősöd

ükapáid kínját keservét

anyád ajkán az altatódalt

a fényt az illatot a zöldet

nagyapád udvarát

a házat

hol a kíváncsi szemű gyermek

legelőször otthont találhat

falud határában

a rétet

az út menti jegenyefákat

a Bodrogközt

azt az egyre tágabb

országnyi tájat

mindazt mit úgy hívsz

szülőfölded

melyből nőttél

egyetlen helyét a világnak

melyet váltig

tiszta szívvel

vallhatsz

hazádnak

 

a külföldet sokfelé bejártad

láttad Londont Stockholmot Bécset

Helsinkiben a fehér éjszakákat

láttad Velencét és a tengert

szépségeit újra meg újra

megcsodáltad

a fényben úszó esti Budapestnek

ereidben lüktet zúg Európa

mégis

kell hogy valahol

megvethesd a lábad

nem lehetsz

a nagyvilág lakója

 

elválaszthatatlanul

ide kötnek

milliónyi szálak

 

ezt a tájat

mindenestül magadba zártad

ez lélegzik pórusaidból

benne munkál a sejtjeidben

benne lüktet vérköreidben

változásait szemedben hordod

ide köt

minden vágyakozásod és keserved

egyedül itt van otthon

a lelked

egyedül csak itt lehetsz boldog

 

minden

ami körötted

benned

itt gyökeredzett

 

itt élned kell

 

ezt add tovább

a gyermekednek

 

 

Verses magyar Bohé-

mia, 1986 [341-343.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43703

Kulcsár Tibor

 

 

AHOGY SOKASODNAK AZ ÉVEK

 

ahogy sokasodnak az évek

ajkadon is halkul az ének

 

gyűlik a gond az öröm ritkább

vizsgálgatod a dolgok titkát

 

magad mindig mélyebbre ásod

szólítgatod a hallgatásod

 

múló időd delet harangoz –

 

elérkezel-e önmagadhoz

 

 

Förtelmes kaszálógép avagy

köszöntés Hiccingából [156.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43702

Kulcsár Tibor

 

 

ZSOLTÁR ZSUZSANNÁNAK

 

nem maradt más tőled

                     mikor messze voltál

csak neved zsongott bennem

                     mint a zsoltár

mint drága játékkal a gyermek

                     önfeledten

játszottam vele

                     míg darabokra szedtem

ízeire bontom most

                     újra betűzöm

mindegyik betűjét

                     koszorúba fűzöm

 

neved első ZS-je

                     kék vagy lila zsálya

ezeregyéjszakák

                     legszebb muzsikája

keresem a rímet

                     nevedben az U-ra

ne fordítsa sorsom

                     soha szomorúra

úttalan utakon

                     térdig sárban járva

útra kelnék

                     újra meg újra utána

az a második ZS

                     távoli zsolozsma

mintha csak

                     az első nyomában osonna

neved két A hangja

                     hamvas aranyalma

halkan pengő lantok

                     húrjának visszhangja

az a két N

                     régi nagyasszonyok árnya

alkonyi harangok

                     kongó mély búgása

nevedben a két A

                     a két néma N-et

úgy öleli körbe

                     ahogy én ölellek

az a két A ketté-

                     nyíló szárnyas ablak

ha benézek rajta

                     csak téged kutatlak

 

most hogy rád találtam

                     játékom ne vedd el

hagyd hogy mindhalálig

                     játsszam a neveddel

mert már

                     halálosan komoly ez a játék

el ne törjön

                     ilyet sehol sem találnék

 

bennem zsongó zsoltár

                     suhanó varázslat

testemet-lelkemet

                     betöltő világ vagy

nyugalmat nélküled

                     sehol sem találok

bennem égő tűzzé lett

                     a lobogásod

s míg e tűzben égve

                     tüzet gyújtok másnak

írom e sorokat néked

                     vallomásnak

életem értelmét

                     tebenned találva

most már együtt játsszunk

                     életre-halálra

 

 

Förtelmes kaszálógép avagy kö-

szöntés Hiccingából [154-155.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43701

Kulcsár Tibor

 

 

RAPSZÓDIA

 

Jársz, kószálsz a város utcáin,

                elvégezvén köznapi munkád,

reád hull hűvösen az alkony,

                zajgó, zsibongó terek, utcák

vesznek körül, s magad vagy mégis,

                falusi utcák lombos csendjét

hordod magadban, s éles tőrként

                lelkedig ér az idegenség,

suhan a szél a Duna-parton,

                kigyulladnak a neonfények,

tűsarkakon kopog az este,

                megnyugvást keresne most a lélek

lányok jönnek: szomorítói,

                vigasztalói életednek,

csak egyért szüntelen loboghass,

                csak egyet halálodig szerethess,

mert csak a magány most a társad,

                céltalan az utcákat járod,

magaddal viszed a gyermekszemek

                tüzéből rád hullt tisztaságot,

gondjaiddal egyedül jársz csak

                utcák, terek forgatagában,

vergődsz csak pólustól pólusig,

                akár a magasfeszültségű áram –

meddig inted még türelemre,

                hallgatásra, ki benned lázad,

meddig fojtja beléd a szót még

                valami ősi, félszeg alázat,

meddig hagyod, hogy elorozzák

                jussodat: élni ember módra,

jussod a dalra, igaz szóra,

                hű szerelemre, tiszta csókra;

hányszor szóltál volna már, hányszor,

                sose jutottál el a szóig,

gyönge voltál magasra nyitni

                gátlásaid zárt sorompóit,

minden szándékod vert sereg lett,

                gyáván elfutó, meghátrált had,

magad is megfutamodtál,

                barátja lettél a magánynak,

s mint a sün, ha üldözik, bántják,

                tüskéidből emeltél vértet,

konok némaság, kényszerű gőg,

                hallgatás lett a menedéked,

minden közöny, gúny lehullt rólad,

                nem ért fel gőgöd magasáig,

azt hitted, üresen kongó üstdobok közt

                hangosabb néha a hallgatás is,

magas gőgöd tornyába zárva

                azt hitted, hogy hallgatni könnyebb,

a magányod nyirkos védfalából

                önkínzó, rideg börtönöd lett,

pórázra vert, leláncolt ebként

                nyüszítesz most dacos haraggal,

éjszakáid sötét vermében

                hasztalan viaskodsz önmagaddal,

nem menekülhetsz a szavaktól,

                kísértenek, akár az átok,

korán ért gyümölcsként elhullik

                alig megízlelt ifjúságod,

sorsod: ez az egyetlen élet,

                s véges a napok, évek száma –

szólj, kiálts hát, mert nincs jogod rá,

                hogy belehalj a némaságba,

sorsod: ez az egyetlen élet,

                ideje végre, hogy kilábolj

páncélként rád fagyott közönyödből,

                magad szőtte anarchiádból,

s mint az űrben az égni vágyó

                csillagok is mind megtalálják

a nekik rendelt csillagképet,

                pályájuk galaktikáját –

a külön fénylők önelégve

                meteorként a földre esnek

hasztalanul, nyomtalanul –

                ideje neked is megkeresned

lélektől lélekig az utat,

                a szívekhez vezető ösvényt,

oldjon föl éltető tüzénél

                a megtartó, teremtő közösség,

ha szólani rendelt a sorsod,

                igaz őrzője légy e kornak,

tanúja légy, felelni tudj,

                ha majd egykor vallat a holnap,

ne engedd, hogy fertőzze lelked

                különc becsvágy, kétes dicsőség:

bontsa ki szívedben a verset

                megfontolt férfifelelősség,

élned kell már, amit vállaltál,

                vallanod kell, bármi is vár rád:

magányod porrá égett üszkén

                építsd fel hited Déva várát,

s hittel építsd jövő honunkat:

                az új, tiszta Emberi Rendet,

míg önlelkedben a harmóniát naponta

                újra meg újra megteremted.

 

 

Pogány imádság [100-103.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43700

Kulcsár Tibor

 

 

SZERELMES ÉNEK TELJESSÉGÉRT

 

Állok a kései éjben a hídon,

zajlik a mélység, csobban a hullám.

Ringat az éjszaka zsongva, csitítón,

csillagok dárdaözönje zúdul rám.

 

S míg játszik az emlék, békít a múlttal,

volt szerelemmel, sok régi kalanddal,

múlt tüzek üszkén újra kigyúltan

téged idézlek most a tavaszban,

 

s széttöröm börtönszikla magányom,

melyet rám zártak mostoha évek,

szívem a szélbe kibontva kitárom,

s míg lelkemen ülnek gyáva lidércek,

 

újra kimondom, újra: szeretlek,

s hinni szeretnék újra a szónak,

testünk a csókba ha belereszket,

szemsugaraink ha egymásba fogóznak.

 

Lobogni szeretnék, égni egészen,

hinni egészen, már sose félig,

fél ember az csak, vagy mámoros, részeg,

ki fél szerelemmel is megelégszik.

 

Hinni a vágyó, tiszta szemeknek,

megkapni tőled mindent, mit adhatsz,

önnönmagamra találni tebenned,

s őrizni önzőn, féltve magamnak.

 

Megkapni egy csókban a mindent, a teljest,

mint csöppben a tengert, egy ölelésben

örök, nagy időnek élni a percet,

s újrateremteni tudni elégszer.

 

Kibontom a szívem az esti szeleknek:

új szerelem, jöjj, jöjj, tisztíts meg csak!

Ilyennek akarlak, ilyennek szeretlek,

jöjj, szeress, kedves, hogyha ilyen vagy!

 

 

Pogány imádság [89-90.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!