Keresés

Létay Lajos

SEJTELMEK

Ma oly boldogan ébredtem fel,

mintha fogtam volna kezed,

oh, be ragyogó volt e reggel,

minden reggelnél reggelebb.

Mire gondoltam volna: élek,

meleg az ágy és nyugtatón

szólnak rám álmok, szenvedélyek,

akár tovább is alhatom.

Simogass át a másvilágba,

simogasd át az arcomat,

hogy szemem lehunyva is lássa

szépségedet, mi itt marad.

Veled legyek még tovatűntén

életemnek – oly múló már!

mint árnyék a sima tó tükrén,

ha száll fölötte egy madár.

Hozzád szóló szavak [52.]

Létay Lajos

EGGYÉFORT TENYEREK

Mint ahogy összeillik két tenyér

és egymást szorosan fedi,

nem te vagy Te és én se vagyok Én,

vagyunk Egytest halmai, völgyei.

Én így szeretlek: s lásd, ez tán elég,

hogy megérezd benne a lényeget,

nem kell rá szó, a hangtalan beszéd

több nekem és tudom, hogy több Neked

minden szónál: eggyéforrt tenyerek

vagyunk és ezt sohse tépheti szét

semmi. A Sors örökre összetett

s rajtunk tartja varázslatos kezét.

Hozzád szóló szavak [38.]

Létay Lajos

BIMBÓS BOKOR

Nézem a japánbirset nemsokára

kinyílik rózsaszín a bimbaja

rád gondolok tán Te is kinyílsz drága

kinyílsz nekem szerelmem szép virága

holnapra már de hátha máris mára

Siettetném az időt merre jár a

nap hogy csak ballag mint a juhász nyája

kapunk előtt mit zártunk éjszakára

és szállt a por szállott a gyapjas pára

hullámokban meglátlak valahára

én kedvesem s mi lesz a gyapjak ára

Tébolyultan várok Rád bimbajára

kényes birsem alkonyatom csodája

csodám hitem kit annyi kert hiába

részegitett s tört vergődni hiába

Téged látlak érted vagyok még mára

s holnapra tán bokrodnak illatába

hajolva míg egy hajnal hasadtára

meg nem szólal a pásztor furulyája…

Hozzád szóló szavak [33.]

Létay Lajos

HÚSVÉTI REGGEL

Bármerre nézek, Te vagy ott,

a kávéscsésze mosolyog,

a virágos szalvéta rebben,

virágok nyílnak a szemedben.

Húsvétokat üzensz nekem,

boldog feltámadásokat,

(függtem elég kereszteken!)

hozzám hajló Magdolna vagy?

Mi vagy nekem? Az életem!

ami élni még megmaradt.

Koszorúnak a fejemen

érzem simogatásodat.

Érezlek, látlak, boldogabb

vagyok, mint bárki bármikor,

teríted az asztalomat –

Te vagy közepén a csokor.

Hozzád szóló szavak [32.]

Létay Lajos

SZÍVKÖZELBEN

Mondd meg, miért szeretsz Te engem,

miért vagy nekem földi mennyem,

hogy sohse kelljen sóvárogva

néznem istentudj csillagokra,

mert itt vagy mindig szívközelben,

hogy az ég magához öleljen

bármi gyötrelmes pillanatban,

mikor már-már sárba ragadtam

s nincsen kiút, nincsen sehol más

végvár, csak a sír a megoldás –

s akkor Te, két karod kitárva

szólítsz: repülj énhozzám, drága!

S bepólyálsz, ahogy csak Te tudhatsz,

szerelembe, bársony puhába.

Hozzád szóló szavak [22.]

Létay Lajos

LÉGY VELEM MINDIG

Micsoda Okosság vagy

nem tudok olyat szólni

hogy ne legyen rá válasz

Te okosabb szavad

kellesz nekem tanácsnak

kellhetnél a világnak

így sokkal jobban menne

a lét hullámai

szépen elsimulnának

bánná magát a bánat

s csak örömmel teli

lenne minden zegzug

a barlang

fényektől dagadozva

fogadná a sötétet

terjednének a rétek

a zord sziklák felé

mennénk kéz kézen fogva

s nem kellene keresse

lábunk, hogy milyen nyomba

lépjen tudnók az utunk

a végtelenbe vinne

össze-összehajolva

Te kellesz nekem mindig

Te kellesz nyiladozni

Érted gyúló örömre

itt lenni közelemben

itt lenni távolokban

mikor a kezem érez

mikor a gondom elfut

messze csillagkörökbe

szólj hogyha rosszat mondok

hívj hogyha nem kiáltlak

légy velem mindig mindig –

Veled leszek örökre.

Hozzád szóló szavak [17-18.]

Létay Lajos

VERS ÉS VALÓSÁG

Fél éjszakán dédelgettem egy verset,

hogy reggel majd elmondom kedvesemnek,

de hajnaltájt mindegyre kevesebb lett:

mert szólni kezdtek suttogón a kertek.

Szerelmes ezüst kalendárium [22.]

Létay Lajos

CSAK ENNYI VOLT?...

Mint álmos pilla, rezdül fenn a lomb,

be-becsukja a tündér-kék eget,

fut a patak, még egy-két szót kimond,

de nem hallom már tisztán, merre megy.

Csak fekszem itt a vízparton veled,

s nézem, amint egy vitorlát kibont

a hűlő nap s hangtalan ellebeg,

bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt –

Hogy itt jártunk, csak ennyi volt csupán,

egy délelőtt, egy lanyha délután

s az útra már az alkony árnya ing?

Csak ennyi volt?... Csak ennyi? Homlokom

elfeketül... De réteken, lombokon

örökre ott ragyognak álmaink!

A föld hatalma [24.]

Létay Lajos

ELEJT AZ ÁG EGY LEVELET

Kék hordókat gurít a csend,

a tölgyesben hullong a makk,

borzosszárnyú fák emelik

a krumpliálmú tájakat.

Csokorban áll az ősz. Zizeg

a tarlókon a szarkaláb.

Vad bánat tépi a szivet –

hallani a tücsök dalát.

Hallani, amint elpereg

a rózsák, rétek bársonya.

Elejt az ág egy levelet,

s nem nyúl utána már soha.

Megfagy a mezők éneke

s ha feltörtük a dombokat,

pendül s kifordul az eke,

mint holt agyból a gondolat.

A föld hatalma [17.]

Létay Lajos

TÁN CSILLAGOK LESZÜNK

Az Alvernán nyílnak a szilvafák,

egy pille kéken ringatja magát,

zümmög a sok fehérfátylas kökény,

mint útszélre ült mennybéli család.

Bizony, most imádkozni kellene,

vagy szép szavakat súgni legalább;

helyette csak bontom, csomózgatom

kis kedvesem virágszagú haját.

Ó, szép ez így! Oly könnyűek vagyunk,

hogy egyszer csak, ki tudja, merre szállunk!

Elröpít egy felbillenő levél;

könnyen megyünk – mért sírnátok utánunk?

Tán csillagok leszünk a klastrom tornyán,

tán pillangók vagy galambok, lehet;

s mi hozzuk nektek szürke telek múltán

a legelső ibolyás fényeket.

Magyar Elektronikus Könyvtár, 1943

Létay Lajos

ELÉGIA

Fáj, hogy válnom kell tőletek,

kedveseim, kiket szerettem,

ösvények, dombok, erdőmély,

hova szívem hűsülni rebben,

gyerekkorom tisztásai,

hol úgy lépkedett fürge lábam,

oly gondtalan, hogy a virág

összeölelkezett nyomában.

Itt, a Mogyorós tetején

csend van, a bokrok alján gomba;

ha lehajolok, rezgőfű

s szöcske ugrik a homlokomra.

Rendre szépen lehajolok

mindenkihez, kezemet fogják

az emlékek, az emberek,

s menekvésem összebogozzák.

Szólok hozzájuk csendesen,

megértik s a szívemhez állnak;

oly ünnepi hangulat ez,

mint egy derűs őszi vasárnap. –

Itt állasz, kertünk, fáidon

gyümölcs érik, hűs pincénk álma;

zümmög a ribizlibokor,

piros szájjal nevet a málna,

a diófán bújócska-hely

(levelei sercegve égnek),

bicsok, füstölgő kispipák,

csiklandozó fiatal mérgek.

Aztán az udvar és a ház –

megtépem a boruló kazlat –

barlangok, pelyhes félhomály,

első ölelésem te adtad.

S te, cérnavékony kis patak,

hogy a térképen nem is látszol,

időnként felfújtad magad,

futott a rémült csordapásztor,

ríttak a kicsi malacok,

hazahajtottuk a libákat,

aztán jöttél ... nagy köveket

görgettél és kidöntött fákat.

Jött veled az erdő, a rét,

mit nehéz munkánk összegyűjtött,

úgy harsogtak hullámaid,

mint győzelmes tavaszi kürtök. –

Nagy esemény volt, istenem,

nagyobb, mint most egy háború:

partjaidra kigyűlt esős

szendergéséből a falu.

Halásztunk; horgunk mérgesen

cibálta a hullámokat,

míg hirtelen elült vized,

s csak bűzös iszapod maradt.

S ott maradtunk mi is. Akár

pocsolyákban a halak.

Hetekig semmi-semmi hír:

délben vártuk a juhokat,

este a tehéncsorda jött,

aztán bezártuk a kaput.

A szél lágyan ringatta a

meleg vacsoraillatot. –

Ó, szép idő, tündér idő,

miért kell mindig összevetnem

veled a gyérlombú jelent,

ahova mégis úgy siettem;

s ahonnan máris elmegyek,

mert vonják sorsomat a percek,

holnap tán oly öreg leszek,

hogy minden szépet elfelejtek;

homlokomról lefordul és

a földre csurran illó fényem –

röpítsetek, emlékeim,

át időn és végtelenségen!

Hazahív a hűség, 1942 [274-276.]

Létay Lajos

EMLÉK

Lassan lépek a pitvaron keresztül:

a görnyedező gerendák szakadt

pókhálójában száz parányi nesz ül

s mint selymes madár, puhán tátogat.

Rég jártam itt. Simul a tarka szőnyeg,

a vén küszöb kopottan hempereg,

a képek kék ajakkal rám köszönnek,

koccannak a befőttes üvegek.

Ó, mennyi-mennyi emlék! Messze-polcok,

bársonyos birs, száraz szőlő, aszalt;

a tornyos ágyon régi drága gyolcsok

hevernek s ájult levendulaszag...

Mintha látnám rég-halott nagyapámat:

a nyitott tűzhely padkáján mereng.

Megszólítanám, de kérdő gyerek-számat

ijedt kézzel szorítja le a csend.

Az év versei, 2008., 1942 [10.]

Lesznai Anna

SZAVAIM ANYJA

Furcsa szavak, szivembe merről nyilaztok

Mint ölelkeztek játszva pillangós ajkamon?

Miért mondom: „Rózsát és vágyat vérzik a dombunk.”

Hisz barna földből duzzadt a hűs halom

Rajta a virágok tőből teremnek

S kit összebogoz vélük kusza szóm.

A vér s a vágy, lüktetése eremnek.

Zöldnedvű zsenge májusi füvet tapodva

Mosolygok bolondos hervadt őszi szavaknak:

„Múltamnak magvát hintem búcsúzó daruhadaknak.”

S ha foglyot és nyulat rejtő csalitos parton

Érett szederrel telíti november a markom,

Fejem csóválom a szókra, kit májusi kedvem kevert el:

„Tavaszok tejét szíva szívem kacagva hevert el.”

Mert édes szóim szülője nem vagyok:

Életem varázskapuja alatt

Idegen vándor karaván halad.

Végtelen ősöknek bogárzó kedve

Nyerít soraim dobogó zenéjén,

S még eljövendő napsütések kéjén

Zsendülnek szóvá sallangos betűk.

Gyökérző ősök, csillagzó utódok

Testvéri párzás hangja zsong belém

S fák, füvek, felhők párás képzetén

Rovódik révült emberi beszéd.

Szószirmok hullnak halk lelkem havába

S daloló csőrét hajnalszín flamingó

Mártja meg vérem ringó hab tavába.

Zengést küld reám zengő Avalun

Hol szól a lomb és cseng a déli csend.

Szeretkezés kincseitől hasadva

Rózsazáport lövell a föld a napra

Hímporos lepkeszárnnyal szőtt az ég

Hívó hegyeknek színe kékkel ég

S keblébe ölel – vár reánk a kék.

Ott mennyen húznak megnyílott szemek

Énekes rögben szívek vérzenek,

És szó, szem, szív, mind áttetsző üveg:

Mögöttük ég az ég, mögöttük égek én

Én szóló mécs, fénylő ige az Úr kezén.

Innen és túl [104-105.]

Lesznai Anna

TÁRGYAK TESTE

Kinyújtom kezem a gyufáért

remegve gyújtok gyertyalángot.

Ez itt szobám, a bizton álló asztal,

nem csalhat meg amit szemem tapasztal:

ez a mosdó, a kályha. Jaj minden álomnál

jobb az élet földhöz ragadt szobája.

Mohón érintem a biztos tárgyak testét:

ez fa és nem más, ez itt az ecset meg a festék,

az ajtó a folyosóra nyílik mely kedvesemhez vezet,

kezét megfoghatja kezem ha már nem is szeret,

s ami most fáj az biztos való fájdalom!

Boldog vagyok hogy ezt a kínt még holnap is fájlalhatom.

Sárga ernyő [12-13.]

Lesznai Anna

ŐSZI FALU

Hidegül a zsombék, bámulnak a rétek,

búcsúzik a vadlúd, berzenkedve lépked,

meglibben a szárnya,

rásiklik az árnya

a ballagó nyájra.

Pirospozsgás képét harmatozó halmon

sírva pihenteti a duzzogó alkony.

Varjak népe gyűlik,

nagy éhséggel fűlik –

a szántást megülik.

Pelyvavirág csörög a fecsegő szélben,

kukorica-csövek a kerítés-szélen.

Mögöttük a kertek

már őszbe kevertek,

hűvös eső-vertek.

Zsúpfedeles kunyhók hunyorgatva bújnak,

csorba kéményükből csípős füstöt fújnak.

Ágról diót vernek,

telt zsákok hevernek,

kútból vizet mernek.

Fáradt lábbal ballag haza a vén ispán,

ásít a kocsmára, de betér mégis tán.

Nyitva áll a pajta,

vénasszony orsója

vénségét sóhajtja.

Támolygón terjed szét az estharang érce.

Kakas már a létrán, nyomában a jérce.

„Hancsa, hozd a tálkát!

tejet kérsz vagy kását?”

A répát kiásták.

A pitvarajtóban csupa jézusgyermek,

gödrös testecskékkel csecsemők hevernek,

anyjuk krumplit hámoz,

gazda jöhet már most.

A tehén is álmos.

A vándor üveges, portékája hátán,

nekidől a hídnak. Még vevőre vár tán?

Éhes esti óra –

nem les vásárlóra:

tál ennivalóra.

Zsidóné gyertyája a szombatot várja.

Siralmas rekrutát búcsúztat a párja.

Hull az ökrök járma,

nincsen munka már ma,

dagadoz a párna.

Felvakkant a puli, késett dongót kerget.

Hét szilvafa alatt kis csikó legelget.

Szegen lóg a ködmön.

Pillegető ködben

te se maradj ébren.

Fehér nagy udvaron setét sürgés járja,

három szüle hajlik fortyogó lekvárra,

kever-kavar bele,

fől a szilvák bele,

üst párával tele.

„Ha nem nagyanyónak szólítottál volna,

varangyos békává váltottalak volna.”

Mese mese mesd el...

rettegni ne restellj,

végit ne nevesd el.

Ott hol bölcsőd ringott olajmécs világán,

akaszd föl a gondod, száradjon a kályhán.

Vesd le a topánod,

szíved is, ha fáradt...

Jó melegség árad.

Ablakod verdesi tar juharfa gallya,

babonával tömött ágyad derékalja.

Mese mese mesd el...

Falu békéjébe

magadat temesd el.

Hatvani kalendárium, 2016.

(1938) [159-160.]

Lesznai Anna

ONDOVAPARTON

Zemplén napja fürösztött,

az Ondova vize mosott erőssé,

hol a rozs arany koronája koszorúzza a partot.

Itt lestem a csivittes szárnyú fecskemadár

gyors ki-beröptét éhes csőrü fiához.

Távolban kéklett a hegy...

hátáról vadak és álmok szálltak le éjjel:

a röfögő vadkan hozta fűszer szagát

s a szarvastehén hímért epedő nyögését.

A sasnak borongó árnya is onnan eredvén

súrolta iszapos tükrét a völgyi folyónak.

Túlnan tengeri lengeti bajszát a szélben,

burgonya tátja nedves ajkú virágit,

a kasza eljárja toborzó táncát s ütemre

boldogul rendre a betelt szemű kalász...

Szerelem itt lelt: kakukkfű kékjén, hűs avaron

s az Ondovapartnak ezüstöt szóró homokján;

elébe hulltam, mint kalász a kasza elé.

Most érett a tájék köröttem: imára kulcsolt ujjakkal

keresztbe épült a kéve, pihennek a fészkek

játszi fehér evezővel szelve a szellőt

s a láncfű bóbitája úszik a légben.

Őszülök immár, de mindenik estém kicsalja

az égi pástra a kövér csillagokat.

Köd előttem, köd utánam, (1923 1930) [282.]

Lesznai Anna

TAVASZI JÁTÉK

Mint a piros ünnep

a szürke betű közt,

bíborszín ibolya

búvik meg a fű közt.

Zöld a fűz tarkója,

barnul széthullóban

rügyek takarója.

Fenyő tobozából

akár ifjasszonyka

kecses dobozából

illatos por lebben.

Friss bimbók epednek,

haranggá repednek

kövér katicáknak

imbolygó terhétől.

A rózsatő épül

a nárcisz kitárul

arany násfát árul,

barack bálba készül,

kacér bojtok csüggnek

öreg diófárul.

Sombogyó levél közt

bokrétába fogva,

bogár szerelmével

zúg a vén törzs odva.

Almavirág keblén

mint kisded az emlőn

szomjas pille csámcsog,

füzértáncot járnak

az oroszlánláncok,

nefelejcs, százszorszép

is belép a körbe,

vizes árok partján

késlekedő írisz

tekint a tükörbe.

Halmok keble duzzad,

völgyek öle süpped,

gulya csülke alatt

a puha sár hüppög,

kecske gödölyével

juh a bárányával

a legelőt lépi,

hosszúlábú csikó

hol az anyját szopja

hol meg próbálgatva

az újfüvet tépi.

Napon napot lopva

ugrándoz a hörcsög,

tavasz kocsmájában

ízes rügybort szürcsöl.

Kémény körül rója

köreit a gólya,

meglebben a szárnya,

kíséri az árnya,

piros lába görbed,

kiköt fészke szélén,

négy langyos tojáson

hátravetett csőrrel

kelepel a párja.

Cikázik a fecske

kap a szalmafélén

s bogárért elejti,

kakukk fattyát rejti

s kacag a csaláson.

Rigófütty a hárson.

A nap pőrölyével

végzett a télévvel

s a fellegek súlyát

kis pihékre törte.

A patak megáradt

minden elsöpörve

ami lomha, fáradt.

Kacagós az égbolt...

Ez tavaly is így volt,

tíz éve is így volt,

húsz éve is így volt

meg negyvenöt éve,

jaj de régen tudom

kikelet nótáját

szószerint betéve!

Egy-egy gyenge hangját

fülem elfelejti,

szó színét veszejti,

apránként kiszorul

a tavasz belőlem,

csak odakint járja.

Betolódik lassan

a szívem závárja,

a vidám játékot

zordan kirekeszti.

Köd előttem, köd utánam,

(1931-1938) [278-281.]

Lesznai Anna

BÚCSÚZTATÓ

Nem ma, nem holnap, tán holnapután –

suta napokat számolok bután.

Hogy rámderültek a régi napok,

ágam közt dal és kék mennybolt lakott.

De bíbor nyárnak bús szüretje van.

Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,

száradó ágon szárnyad élni fél –

bolond nyarakon rideg tél ítél.

Erős az évad rendje: menni kell.

Gólya meg fecske tegnap mentek el,

lám, a vadkácsa holnap száll tova.

Fázós szívemen szíved tétova.

Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.

Esik az eső, jönnek a fagyok,

ha itt maradnál, hiába maradnál,

megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.

Az évad rendje rendre menetel.

Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.

Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,

hullott árnyékát fenn égő napodnak.

Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,

temetnek önnön díszem avarával,

rejtenek saját lombom aranyával,

elcsattant csókok piros zavarával.

Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.

Csók helyett új csudát leljen a száj,

leljen búcsúszót, lelket felderítőt,

sebes szárnnyal kék egekre repítőt.

Lombom kalitja nyíljon meg neked:

láss meg hét határt, ismerj hét eget,

hét csókos évünk feledjed el hétszer –

hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.

Mert ősibb a nyár minden madaránál,

ősibb az avar a nyár aranyánál,

ősibb és ifjabb a fészek az útnál

s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.

Köd előttem, köd utánam, (1923-1930) [255-256.]

Lesznai Anna

ALTATÓ NÓTA

Künn március vad évszakán

tavasz sajkál az éj taván,

riadó felleg-karaván

üget a zúgó éjszakán.

Sírnak a felszakadt rügyek,

kedves, ne vess rájuk ügyet!

Te kedvesem, jer én babám

pihenj meg csókom vánkosán.

Bennem őszi derű dereng,

betelt mennybolt békén mereng,

dajkadalok danája leng,

anyai csók csengője cseng.

Itt fekszem búfeledten,

múltak csendje felettem.

Tavaszok viharában

tékozoltam az ágam,

leráztam a virágom,

lombom a nyárba öltem,

meztelen várt gyümölcsöm

mézét szívedbe töltöm.

Mosolygó alma keblem

teneked melengettem,

szóló szőlő az ajkam

szádba szűrni akartam,

csengő barack a csókom

érleltem édes módon.

Díszem magamra öltöm

hogy rád hajolva költsem,

szüretemet ne vesd meg,

múlt fájdalmát kövesd meg,

pillantásom keresd meg.

Feledjük a tavaszt

véres bimbót fakaszt,

feledjük el magunkat

elkésett csillagunkat,

arányló földi ölbe

csitultan hullik már le

fellegek puha leple,

lágyan az őszi ágyban

pólyaruhával lep be.

Köd előttem, köd utánam,

(1923-1930) [251-252.]

Lesznai Anna

TAVASZELŐ 

Kis bimbó bontja szárnyait

s mint ha valakit várna itt

kitaszítja kócos fejét:

már kankalint virít a rét.

A sárgacsőrű fecskefi

fészke szélére lépne ki,

szárnyán még lágy pehely lobog,

kis szíve kíváncsin dobog.

Göndör bárány bég az akolban,

keresi, anyja csecse hol van.

Hosszat kortyint ha megtalálta,

kéjesen görbed puha háta.

Gyékénybölcsőben kis gyerek

langyos pelenkán hentereg,

rózsás talpát nyújtja az égnek

mint angyalkák, kik kékre lépnek.

A föld friss sugár tejét issza.

Dedó világ ez, játszi, tiszta!

A lágy sár is azért vagyon

ha elesel, ne sírj nagyon.

...Mindennek ma még híre sincsen.

Kezem ott fagy a rézkilincsen,

leheletem párállni látom,

vad szél kapdossa el kabátom.

S mégis ott lenn a föld ölében

varázsos bába-kemencében

pirítják új tavasz csodáit

s táltos vérem lelát odáig.

Ó vér, bölcsebb vagy, mint a lélek!

Mert a halál telétől félek,

s ha kókadnak a szenvedélyek,

feledem, hogy örökké élek.

A földnek szívéig lelátok,

de jaj, elér az emberátok:

a szívem mélyéig soha!

S mint akit gonosz mostoha

üldöz el a szülői háztól,

úgy rettegek az elmulástól.

Ott nincs, aki ölébe zárna...

Boldog a test. A lélek árva.

Köd előttem, köd utánam,

(1923-1930) [241-242.]

Lesznai Anna

TESTVÉRISÉG

Hogy lészen fák feltámadása

Holt virágok, mely mennybe tűztök?

Szitakötő, szíved hová száll

Pásztortüzek, hogy üdvözültök?

Vándorhabra hol vár feloldás

Rög, Messiásod merre késik

Izzó dél, illó páratested

Mely öröklét kövébe vésik?

Áldott ó házak ébredését

Mikor riadják harsonák?

Gyertyák boldogulttá hogy égtek,

Hol leli tűnt illat hónát?

Én testvéreim, néma dolgok

Tört tárgyak züllött, bús szeméten

Ki gyógyítja rátok kezét

Mondván: kelj föl életre készen.

Én testvéreim, látszat-lányok

Szín, szivárvány, tükör-kísértet,

Hang, szerelmes visszhang, madárfütty

A keresztfán ki hal meg érted?

Álom, te is, kit ágy ölében

Rezzent ágaskodó ideg,

Mely valóságok vérborával

Itatják szomjas sémened?

Ó néma dolgok, Látszat-lányok,

Ti emberlélektől szüzek,

Jertek, illatok, színek, álmok

Fák, virágok, párák, tüzek:

Veletek játszik kisded lelkem

Lakmároz dús anyag tején

Nélkületek útnak nem ébred

S a végítélet idején

Véletek száll az Úr elébe

Együtt konyulunk a kezébe:

Egy üdvösség-szomjas kehely...

Vagy könnyű, könytelen pehely

Együtt hullunk a semmiségbe.

Köd előttem, köd utánam, 1922 [166-167.]

Lesznai Anna

ESTI CSENDÉLET

Csillog a kert, mert

Gyökérkereső eső

Mosta zöldre képét

Csámcsogó fiatal földre

Frisset csapkodott.

S lám most

A fecskék sarlószárnyú népét

A tiszta lég

Könnyű magasra emeli.

Teli violaszőrű muskátliágyon

Hever az alkony:

Napot kérődző ősi arany barom, heves pirossal.

De táncol a tejszínű kecske,

Fekete szeme szapora lyukat ver

Égi kéken.

Régi fehér udvaron

Sugáros legelő-pásztot tereget

Honlelő, hősi zajjal térő kolomp.

Ott, hol jobban reszket a lomb

Lompos fürtű érő szilvák közt

Kenyeres párját hívó gerle bujdokol.

De barna karon, tenyeres juharon

Halkan kalimpál

Szárnyas karommal a magvas gyümölcs

Kirívó arany rigó ringó bölcs ütemén.

S a hársak sorban álló, napfaló társak

Csorba villás ága remeg, mert rajta

Remekfajta, tarkabarka harkálycsőr tőre villan.

Illan a pille szivárványszárnya

Hímporos bársony farka

Kövér rózsára hullva, illatba múlva ér.

Már vár

És hímes hírnöknek meghasadva nyit,

Márvány belit kitárva,

Ölet az öles rózsavár.

Alatta kölesszemre kukorékol

A karakán kakas

S lifegő nemre-gőgös tarajjal piroslik.

Szájtáti robajjal lihegő karaván,

Itókás libák, kerek kék leső szemre fogják:

„Mi leszen itt, mit teszen, mit eszen

A cafrangos, parókás, karmantyús kán

Ki nőstények hódolatán sarkantyús kéjjel gázol?”

De éjjelárnyú ereszen

Ösztövér szárnyú, bárgyú denevér

Körtéje csüggedve csüng

S köréje kört vonva

Széjjel-teregetett varázs-leve erejével,

Éhsége tudós szőttesével

A jós pók szövi be.

Tölgy tövibe, mélyes gyöpübe

Hangosló tücsökdal heve erjed.

Terjed a szürkület

Kéjes diadal díja csalogánydalt csattog a sűrűn.

S a völgy ölibe,

Arany csat a láthatár kék övibe,

Égő égi köpübe

Körösztül ezer égő gyűrűn

Pőrén gördül a nap. Izzó bőrén

Dőrén tépett szerelmes bíbor sebek.

S ki tegnaptól habfelleg szőrén hunyva holt;

A hold kilépett

Égi bált sejtve

Tengernyi rőt fényfátylat rejtve

Gyűrt képe alá.

S a nappal tűrt szolgái

Esti urak, a fura békák

Édes kuruttyolással, negédes nagy ugrással

Teremnek a hasadt tornác kövén

S az éji veremnek dongás vedreiből

Zsongás kél.

Félrebillen az árnyékbogrács-födél.

Fekete élő bogarak

Furcsa holt fények ömlenek egyre

S már bagolybegyre került

Az első félénk madárfiók.

Vonuló völgyre, hasaló hegyre

Egyre szorosabban szorul

A fekete rend varázsgyűrűje köröttem:

Sötétség, tövis, kő, örvény, kizmet, kétség.

Ismét messze a reggel s emberi arcom...

Csak egy puha lépés nesze az árnyak közé még

S lelkem levetkezé emberi bőrét.

Ragadozók csőrét, hüllők siklását

Esetlen csírák bomló nászát

Sírom serkedve magamban.

Nyakamba szívós szíjú, kerítő éji kéj kerül:

Külön hiú szeszély a lélek

Látásba révült lázadás,

Örök csak az édes éji láz

Bő, vak adás.

Testem falat falánk füvön,

Szem a földnek testén,

Boros kehely

Teremtő düh úrasztalán,

Élet-szülő szőlő,

Talán párzó pille

Isten mutatóujján megülő

Remegő hímpor.

Köd előttem, köd utá-

nam, 1922 [159-162.]

Lesznai Anna

MESE-MESE, MESD EL

Este van már, este, csend az estek teste

Szürkülő határba lóg az eső lába.

Már a nyár is őszt vár, künn a mezőn csősz jár

Szőlőtőke reszket, rejti a gerezdet.

Dézsmáló madárnak seregei szállnak

Lejjebb párás völgyben, odvas törzsű tölgyben

Mókus karikázik, farkával cicázik.

Kemény makk is koppan, túró disznó toppan

Gyep harmatban ázik, késő virág fázik.

Árny fordul avarra, kanász jobbrul balra

Subájában alszik, hortyogása hallszik.

Még lejjebb a réten, bujdosó setéten

Ugat jó kutyája küllős karikára.

„Jaj, de mély az árok! Kocsis, merre jártok?

Leszna arra vagyon, hova vágyom nagyon.”

„Ne szólíts hiába, lóg az eső lába

Sárga villám lobban, hadd sietek jobban!”

„Állj meg kocsis, állj meg, hazatérőt várj meg!”

„Dörög már az ég is, utasom elég is.

Benn ülnek az ősök, búsan nevetősök

Benn ülnek a holtak, mind kik Lesznán voltak.

Viszünk sok cókmókot, mosolyt, könnyet, csókot,

Hét kosár emléket, nótákat, meséket

Legelső kérődet, feledt szeretődet

Régvolt játszótársod, sok elhalt pajtásod.

Viszünk érett múltat, derültet és dúltat

Sok lehántott éved szekerembe téved.

Holló száll magasba, nincsen hely a kasba

Lóg az eső lába, ne szólíts hiába!”

Este van már, este, csend az estek teste

Elhallgat az eb is, beheged a seb is.

Kit oly szépen kértem, visszatér majd értem –

Lóg az eső lába... szemem könnybe lábad.

Köd előttem, köd utánam, 1922 [154-155.]

Lesznai Anna

GYERMEKREJTVÉNY

1

Gyönyörű gyömbérgyökér

Szívben terem, ajkig ér

Ajkon terem, szívbe nyit

Gondolkozz csak egy kicsit.

Ki lehetek? Ha kiejtesz

Többet tettél, mintsem sejtesz.

Vagyok dalos kalitka

Képeskönyv meg muzsika

Pergő orsó, cimbalom

Rejtő-tárna, szélmalom

Kilincs, bilincs, drága kincs

Szerem nincs, se számom nincs.

Mindenekké én válok

Mindenkit megtalálok.

Ki lehetek? Ha idézel

Feneketlen kútba nézel

Ha lefektetsz fehér ágyra

Megfelelek távol vágyra

Csengő utam illó pára

Mégis vagyok multak vára

Oldó, szerző, szerződő

Veszejtő és megőrző

Keltegető, igéző

Semmit be nem tetéző

Senki sebét nem érző

Mindennel együtt vérző.

Nem fért belém soha semmi

De belém kell mindent tenni

Nincsen ujjam, nincsen szemem

Mégis sorsodat szemezem.

Könny vagyok és nevetés

Börtön, halál, születés

Csók-zálog és csalogány

Tárt kapu és zárt magány

Koporsó és ébredés

Minden vagyok, de kevés.

Ki lehetek? Minden vagyok

Ha bennem más szíve ragyog

Ha mögöttem más nem áll

Vagyok hamvadt gyufaszál

Kevesebb a könnycseppnél

Melyet értem ejtettél

Kevesebb a fuvallatnál,

Mellyel engem fuvogattál

Szived nélkül kiaszó

Ki volnék, ha nem: a szó.

2

Arany béklyó, jegygyűrű

Játék labirintsűrű

Eltévedtek pántlikája

Ki nem ejtett szavak szája

Elkerítő kerítő

Párokat felderítő

Vers szegélyén drága hím –

Ki volnék ha nem: a rím.

3

Örök vándorút eredben

Tüzes pőröly kebeledben

Bölcsőd billenő ringása

Sárga lombok sóhajtása

Szellő fodros hullám felett

Hűséggel térő kikelet

Dolgos órák ketyegése

Kisdedeknek pötyögése

Vándorludak V-betűje

Halk misének csengettyűje

Hajnal pünkösd ébredése

Szívedben holt csókok kése

Csillapodás emlékezet

Kezemben a kedves kezed

Kezedben a jövő tettek

Ajkam imája felettek.

Teljesedő nem tervezett

Jövő-menő elérkezett

Gyűrűs folyam szerelem

Kiben fogom kegyesem

Kiben fogan kisdedem

Kiben szívem fürdetem

Benne békél tetemem

Mert befogad kegyesen

Isten vére: szent ütem.

4

Öletlen ölben ringani jó volt

Én voltam a föld, én voltam a mennybolt,

Alakom száz volt, dallamom egy volt

Névvel neveztek: Édenem megholt.

Ki az, ki nevem leveszi rólam?

Szárnyamat bontja gubózó szóban

Szivem celláját feltöri kézzel:

Ömöljék egybe mennyei mézzel?

Nevet az hamvaszt, ki lobbantja méccsé

Gubót az bomlaszt, ki megszövi késszé

Cellát az repeszt, ki formázza épre

Színig dús mézet hordván a lépre.

Te is, ha vágyad versbe keríted

Falatnyi szíved teljesíted

Leválik rólad, mint szilva a gallyról

Szabad elérés kötött sóhajról.

5

Ezer szónál kipróbálom

Valót melyik csókol számon.

Segítsetek, szavaljátok:

Oldó-e vagy kötő átok?

Mert ha tán én kiejtettem

Anélkül hogy megsejtettem

Köztetek van az, ki sejti

Szívének fészkébe rejti.

Nevemnek megtalálója

Néki leszek szolgálója

Ki sok útját véle rója

Termése takarítója

Barátsággal takarója

Üdvössége akarója

Ki magától is megóvja.

Te, ki nevem megtalálod

Megszépülök, majd meglátod.

Ha elkallott nevem kerül,

Orcám mosolygósra derül

Eszembe jut, merről jöttem

Ki parancsa, hogy küldettem

Ki királynak lánya vagyok

Csillagházam merre ragyog.

Szeretőm is megösmerem

Ölembe ölelni merem:

Mert magához hittel nevel

Igaz névvel ő nevez el.

Köd előttem, köd utá-

nam, 1922 [148-152.]

Lesznai Anna

PÁRÁS A DOMB...

Párás a domb,

Szomjas a lomb

A hegyhát fehér

Köd a berekben

Ernyedt erekben

Aludni tér

A vér.

A könnyem is

Könnyen

Rejtem szememben

Ringatom rengeteg

Emlékmagom.

Vajjon kikelnek?

Kehelybe kelnek?

Mézzel is telnek

Uj tavaszon?

Kedves kezedre

Hütlen szemedre

Vajjon még meddig

Szállok híven?

Vagy szállok a napnak

Hol fénydarazsaknak

Fiai laknak

Égmézt harapnak

Zizegve kapnak

Engem szíven?

Uj kelő nyáron

Bomló határon

Ne keress párom.

Rózsád szétszórva

Szerte virul.

S ki tudja majdan

Ki szedi egybe,

Csokorba kegybe

Örökös jegybe

Kinek pirul?

Nyugat, 1918.

18. szám

Váci Mihály-Végül.

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Váci Mihály verseit legalább húsz éve olvasgatom. Mostanában a helyi könyvtárban selejteztek le egy '77-es válogatást, abban találtam az őshazás versre. A gúgli segített abban, hogy megtaláljam ebben topikban. Sok év után, ismeretlenül is köszönöm, hogy annak idején felraktad ide.

Lesznai Anna

IMA

Isten, te mindenütt vagy, nincsenek utaid.

Nézz le miránk, kik vándorútra kelten

Nem tudjuk, mi az, biztosan megállni.

Isten, mindenttudó vagy, előtted nincs titok.

Nézz le miránk, kik titkok erdejében

Tétován járunk s nem tudjuk, miért.

Isten, te végtelen vagy, merő határtalanság.

Nézz le miránk, kik mindig végit érjük

Kinyújtott karunk koszorús körének.

Isten, te halhatatlan, tiéd minden öröklét.

Nézz le miránk, önvérünk lüktetése

Méri és mossa életünk határát.

Isten, te vagy a minden, kívüled semmi nincs.

Nézz le miránk. Minden kivül vagyon

Az emberszivek piros börtönén.

Isten, te önmagad vagy, azonos mély öröm.

Nézz le miránk, sok forrás fut belénk

S önmagunkhoz sohasem juthatunk.

Isten, egész vagy, tömör teljesülés.

Nézz le mi ránk, sebzett részek vagyunk

Egésszé nem érik életszemünk.

Isten, te szent szabad vagy, vétkezned nem lehet.

Nézz le miránk, minket gördít kezed

S ha hullva hajlunk, mégis vétkezünk.

Isten, Isten – feléd kérdve kiáltunk

Hadd igyuk válaszod áldott borát

„Miért”-ed balzsamát ontsad le ránk –

Ne tudjunk mást, csak hogy kellünk neked.

Köd előttem, köd utánam, 1918 [137-138.]

Lesznai Anna

ISTEN ASZTALÁT TERÍTEM

Mióta elejtett engem titkos ágom,

Mióta a buja barna földet hágom,

A tejízű álomburkot szívós ajkkal feltöröm,

S elindultam Isten felé,

Gyenge gyermekkorom óta

Ő volt szomjúm s örömöm...

Kerestem a napnak pengő lépte táján,

Égnek tülekedő bikkes lajtorjáján,

Tükrös kékjét mély kutakban,

Éj erdejét felkutattam.

Rám borult a déli réten,

Térdig tüzes lóherében,

Buzgó boldogságom.

Menny harangja zengte: „Hála, hála néked,

Ki öledben ringatsz tentermette néped,

Ki szent köldököddel ezer eget táplálsz,

Magot, szárnyat, lelket tenyeredben számlálsz.”

Tüzes lóherében ígyen énekeltem:

„Te, ki bennem reszketsz, pedig benned keltem,

A verőfény rajtam a te olvadt tested,

Benned fürdő orcám színörömre fested,

Tizenötesztendős nyári aranyalma,

Legyek asztalodon ujjongásba halva

Isten csemegéje.”

Kenyeret az Úrnak, mert az Isten éhes

Férfivágyódásra, asszonyszerelemre,

Ölelések malmán ő feléje ömlő

Áldozattá őrölt csók gerjedelemre.

Magját elhintettem utam barázdáján,

Első füve serkedt anyám csókja táján,

Hajnalt lestem, bimbók kelyhüket hogy oldják,

Madárfészek bújva tanultam meg módját:

Hogy telítsek fészket pici puha testtel,

Játszó szeretettel, ki fájni se restell;

Szökkenő mezőkön szemet szaporázzak

Hűlt csók hava alól új tavaszba fázzak.

És amiért magam alázattal adtam,

Ajándokul öröm őrlő tenyerének,

Bennem kalász keljen, életszemmel teljen

Örök arany mára Isten asztalára

Valóság-kenyérnek.

Hogy szüretre értem, szőlőhegyre tértem

A szívemet piros Kánaánban értem:

Néma tőke tövén szóló szőlőfürtöt.

Nedvemet facsartam felhők játékából;

Ereimbe bíbort arany égikürtök

Ontottak riadva, hol az alkony lábol.

Színem szegfüveknek színsujtásos leplén

Kisarjadzott vérem mindeneknek testén

Kezemnek nyomából mustot serkentettem

Ajakam szavából mámort merítettem

Dolgok öröméből, magam mélységéből

Édes boritalul a lelkemet mértem

Isten asztalára.

Melyik édenkertben gyűjtöttem a mézem,

Dolgok édes szívét sejtő méheimmel?

Mikor szomjuhozva önmagamba néztem

Láttam, hogy a szívem ezer szívet mímel.

Ember, állat, növény s a kövek, a holtak

Százszirmú szívemben egybefogva voltak.

Százszirmú szívemnek zengő rózsájában

Ezer harmatcseppben ezer képük úszott.

Bennem hazajártak, bennem hazagyűltek,

Csöppbe kerekedtek, eggyé édesültek.

És mert én is, én is mindenekben alszom

Íme, minden küldött, hogy feleljen rólam

Szívem trónusához egy-egy drága túszot.

...Létre riogatva ezer álomlepkét

Kibontom most szívem százszín rózsaleplét

Ajándékba virult nyílás örömében

Szívetrejtő szívem száz sziromra tépem,

Szívszirommal hintem az Úr asztalát én

Isten abroszául.

Még egy kicsit várok, a nap erre járjon

Aratás térdeljen megérett határon.

Még egy kicsit várok, delelőre érjek

Áldozatra édes teljességgel térjek,

Orcám kivirítson békés belátással,

Könnyem keljen egybe minden vágyódással,

Építsem önmagam szeretettel épre,

Akkor két kezemet mosom tiszta szépre

Bizalom tejével, tejjé olvadt vérrel

S felemelem őket áldó mozdulattal

Rakodt asztal felé, melyet terítettem,

Melyre lelkem adtam, melyre testem tettem

S ráolvasom halkan csekély imádságom:

„Isten, ki leszálltál, nékem testté váltál,

Testeddel etettél, véreddel itattál,

Ne tagadd meg tőlem áldott éhességed,

A szívemnél állj meg, asztalomhoz térjél,

Fogadd szolgálódat, aki szólít téged

Szerény lakomádul.”

Köd előttem, köd utánam, 1918 [133-136.]

Lesznai Anna

DARABOS IMÁDSÁG

Tudom Istenem, nem a te hibád...

Én voltam az, ki elbuktam előtted.

Volt hivatásom, de én elmaradtam,

A kérdezőnek tévedt szót feleltem

S egy cseppel mindig kevés volt a vér.

Bár érdemetlen vagyok, Istenem

Tudom, hogy van ut, mely célhoz vezet

És bűnös az, ki el nem érkezett.

Istenem, tudom, hogy van helyes válasz,

Mely úgy illik a kérdések sebére,

Mint konyult porzó ajka tárt bibére.

Istenem, vallom, vagyon teljes mérték

Igaz serleg, amelyet színig töltve,

Biztos kézzel feléd nyújtani, érték.

Hogy minden kín, csak: éretlen öröm.

Szűnnék minden kín, hogyha szűk szívembe

Világod beférne, mely mérhetlen nagy.

...S azért, hogy végesbe tört gyenge vágyam

Tudom és köszönöm, hogy végtelen vagy.

Köd előttem, köd utánam, 1918 [132.]