Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szelek zúzzátok hamuvá a szíveket és vessétek a tavaszi olvadásba hogy összekeveredjenek a földdel a levegővel a nappal és a vízzel zölden kerüljenek be az erekbe mint éltető csodaszer és hadd éljen szívvel a természet, ha az ember arra képtelen
Napos tavaszi délelőtt. Origami-állatok az erkélyen, százféle férfihang a fejemben, a piros asztalterítőn túllocsolt muskátli. Épp a nyolcadik dinoszauruszt hajtogattam, amikor felhívtál. Egy pillanatig csak a ventillátor forgott, aztán katt. Úgy akartam megélni a valóságot, mintha apró darabokban potyogna az égből. Mint a gyufaszálak a padlóra. Kiesett a telefon a kezemből. Elképzeltem, ahogy majd az ittfelejtett pulcsiddal körbetáncolom a nappalit, vagy ahogy bekereteztetem a bevásárlócetliket, amikre ráírtad, hogy szeretsz. Visszamentem az erkélyre, és hajtogattam egy dobozt. Nem tudom, mi van benne, a tiéd. Ha 20 percen belül érte jössz, talán még megmentheted. De ne csodálkozz, ha a kapucsengő foglaltat jelez. Most épp téged várlak.
Mikor lefelé jövünk a hegyről, januári szürkületben. Az elszótlanodás, valami növekvő, halálos szomorúság, és hirtelen meghallom, ahogy zörög a hátizsákban az összegyűrt alufólia, amibe a szendvicseket csomagoltam, a fényképezőgép kezd minden lépésnél kellemetlenül az oldalamhoz csapódni, érzem a sár súlyát bakancsomon. Öntudatlanul is a kocsma felé kanyarodunk, gyorsan, szótlanul iszunk, és próbálunk nem gondolni arra a pillanatra – éppen ettől gondolunk mindig csak erre –, mikor magunk mögött hagytuk az erdőt.
Amikor kibírhatatlan az erdő. Valami, ami időtlenül legtisztább önmagát mutatja, valaminek a legtisztább önmagában járkálsz órákat, te, hazugságokkal és elhallgatásokkal és be nem ismerésekkel teli. Menekülsz innen, mert minden fatörzsben és félbetört pitypangszárban elmulasztott és elszalasztott lehetőségeidet látod, nyomaszt a tökéletesség, de nem menekülhetsz, akárhova nézel, ég, föld, folyó.
Oly közel volt A partunk... Nevetett a nap A juharok dúdoltak Keringőjét járta köröttünk A vénasszonyok nyara Arany levéllel Zörgette ablakunk Az ősz... De tavasznak hittük Az őszt... Öröm lobogott A szemünkben és házat és kertet Rajzoltunk az azúr égre... egy nap egy árny szó Elrabolta a napot a házat a kertet Pedig oly közel volt A partunk...
Nem fölbukkan olykor egy- egy, elrajzoltan, hajjal vagy kopaszon, görbe vagy pisze orral, ránctalanul vagy varangyosan, mintha rubeola pöttyözte volna gyerekként, nem; tolonganak benned az arcok, akarod vagy sem, viharos szülési sebességgel, követni s meg- gátolni se tudod, bent ki- béleltek türelemmel, hogy bírjad az arc-záport, s mint kőgörgeteg omláskor, élőn zúdulnak alá benned, haj- szálnyira pontos fej- s váll- mozdulatokkal, fénnyel ütve napon, árnygödrökkel este a nyírfa alatt, a holdas kertben, orruk uralta arcrajzukat feledni, ki- törölni nem tudod, ők-ké (ék-kő) lettél, százszámra jönnek, áttünedeznek egymáson, mutatják magukat sapkában, nyakuk puha sálba tekerve, elsuhanni látod rajtuk a szerelmet, a kételyt, le- sminkelt bűneiket, ahogy alászáll (arcbőrre küldve jelét) a rejtélyes lent vonulása a test barlangjaiban; nem futtatja mondatait agya- fúrtan, csak néz s befogad az alázat; csevegők piaca, elevenszülő, körfolyosó, pajta s temető vagy.
Hogy lemondó arcából ne ejtse földre bánatát és fájó vágyát, lassan hordja a tragédián át hervadandó, szép csokorba kötve
bús vonásait, mikből vadul és lazán egy tubarózsa hull, egy tévedt mosoly esik a földre.
És nyugodtan megy rajtuk tovább fáradottan, szép és vak kezekkel s tudja, hogy nem lelné meg ezekkel
és koholtat mond és tétovát, melybe végzet, álom, talmi sors van és a lelkét általadja gyorsan, hogy a szónak súlya, mint a mázsa, mint a kőnek jajgató sírása —
és magasra vont és hősi állal újra mondja, amit szíve vállal és megint, mert nincs arra szó, ami benn a fájdalmas való és övé, mindig csak az övé s — talpatlan edényt — magasba tartja mindig följebb a nagy este partja, híre és a végtelen fölé.
A jelzések, a rejtett utalások megvilágosodnak egyszerre; látni az elkövetkező lépéseket, s az egyértelmű jóslat, melyet mégis félremagyaráz a titkos óhaj: ne muljon az idő! beválik. Elhallgatnak és átölelik egymást de a sötétség hirtelen meglazul, elébük áll az ajtó, kimennek; szemünk elől eltűnnek örökre. S ami aztán történt, ami a megjósolt búcsút követte: amikor egyedül ment a hegyről a lejtős utcákon haza, nem tartozik a történethez,
Debrecennek van egy ere, Hortobágy annak a neve; arra van egy kőhíd rakva, kilenc lyukra van állatva. Kilenc lyukon, nyolc kőlábon, úr tengernyi rónaságon; hívják azt is Hortobágynak, azaz A hortu bágyának; Agár mezeje volt régen, Avarország idejében; avar népből magyar nép lett, avar névből magyar név lett ... Ha az a híd kőfal volna, s rajta kilenc lyuk nem volna, úgy találna a víz útat; megkerülné azt a hidat ... Mint kilenc hó múltán szűlve, fekszik az a híd feszülve, szűlve folyót, népet, nyájat, csodájára a világnak. Fekszik a híd, mint Emese, szól kiről ős magyar mese, mint kilencet fiadzó nő, alatta a víz: csecsemő. Nem szerették azt a vizet, — megvetették a civisek: szomjas nyájak bele álltak, s jóízűen iddogáltak. Nagy csárda a hídhoz közel, azért épült hogy ne vízzel, — torkuk' borral öntözhessék, portól öblögessék Innák már azt a vad vizet, vedelnék már a civisek, pint, meszelyszám, kincsen mérve, világuk csak visszatérne, az ő „régi jó világuk ..." Mi van abból? — A kilenc lyuk, a híd, meg az a jó nóta, hogy „kilenc lyukra van állítva".
Jókor reggel elmentem a király levelestárába. Ez idő szerint egy istállóban kapott helyet, mely Salamon király lovai számára épült. Ott találtam a két írnokot, Elihórefet és Ahiját. Egy asztal mellett ültek és kockáztak. Ahija előtt halomban állt a siklus, és több gyűrű is volt előtte és egy karperec és egy pár csinos saru egyiptusi szattyánbőrből és egy bisszusi patyolatból varrt köntös; Elihóref pedig egy szál ingben ült az asztal túlfelén. És Elihóref így beszélt a kockákhoz : „Miért hagytok cserben, ó, ti boldogságos csontocskák, Urimnak és Thummimnak, az orákulumnak édes unokatestvérei? Nézzétek eme Ahiját, angyalkáim, nézzétek, micsodás s mennyi gazdagságot harácsolt össze máris ez a gazfickó, ez a kelés az emberiség arculatán, ki ingyen élősködik a király kenyerén! Miért nem akartok úgy perdülni, ahogy Jehovának tetszik? Miért követitek minden gonoszság urának, Beliálnak parancsait? Jertek, kedveskéim, ne makrancoskodjatok tovább ! Egy, csak egy szerencsés dobást ! Ne üssetek agyon, miképpen Káin Ábelt, inkább mutassátok ki igazi, nemes természeteteket; hisz ti vagytok a szegények gyámolítói, a megalázottak támaszai! Lássátok, én bizalommal vagyok irántatok, édeseim, felteszem rátok az ingemet, utolsó vagyonomat. Ne tűrjétek, hogy pőrén és mezítelen járjak Jeruzsálem utcáin, Izrael szüzeinek mulatságára és a vénasszonyok bosszúságára! Hozzatok rám szerencsét, engedjétek meg, hogy hármat avagy hetet avagy tizenkettőt dobjak !" És Elihóref ben Sisa bal tenyerére vette a kockákat, s másik tenyerét ráborítván, megrázogatta, miközben pillantását égnek emelte mi Urunk, Jehovához, ki teremtője a világnak s mindannak, ami benne van. Aztán elvetette a kockát. Kettest és négyest dobott. Kétségbeesésében ököllel verte homlokát, elátkozta a napot, amely rá süt, atyját, ki őt nemzette, és a rühes kost, kinek szarvából a kockákat kifaragták. Ahija mindvégig mozdulatlan arccal, némán hallgatta fivérét, ekkor azonban kinyújtotta a kezét, és azt mondta : „Ide az inget !" Megesett a szívem Elihórefen. Jósafát ben Ahilud kancellár tanácsára jöttem ide, mondtam Ahijának, hogy bizonyos feljegyzéseket s írásokat felkutassak; ehhez nem nélkülözhetem az ő, valamint fivére segítségét, márpedig Elihóref nemigen állhat neki anyaszült meztelen a keresésnek. Ahija odadobta fivérének az inget, sarut. Majd megcsóválta a fejét, és azt mondta, csodálkozik Jósafáton. Hát a kancellár nem tudja, hogy a levéltárban a legteljesebb káosz honol, és semmit, egyáltalán semmit nem lehet megtalálni? És odamutatott az istállóállásokra, melyekben halomra hányva ,agyagtáblácskák hevertek, másutt pedig irattekercsek hányódtak iszonyatos összevisszaságban. „És ez még semmi -tette hozzá Ahija —, akkor láttad volna a királyi levelestárat, mikor egy pajtában tartogattuk, ahol eső áztatta, s homokkal verte be az írásokat a szél." Hátha csak azért küldött ide Jósafát, hogy szépszerével túladjon rajtam, gondoltam, és megkérdeztem Elihórefet, Ahiját, hallották-e hírét Dávid király írnoka, Séja hagyatékának, s ha igen, merre lehet vajon. Mindketten azt felelték, igenis hallottak róla. Elihóref úgy vélte, a kérdéses iratok az első sorban, azaz az istálló bal felén, a harmadik rekeszben találhatók, Ahija ellenben úgy vélte, hogy a harmadik sorban, azaz az istálló jobb felén, a tizenhatodik rekeszben, s ezen nyomban hajba is kaptak. „Hát nem készült jegyzék a levelestár könyveiről és iratairól ?" — kérdeztem. Mindketten felettébb kívánatosnak tartottak volna egy ilyen jegyzéket, és Ahija hozzátette : tudomása szerint el is fog készülni, mihelyt a leveles tár kijelölt helyére kerül, tudniillik ama nagy templom padlására, melyet a királyok legbölcsebbike, Salamon építtet. Elihóref azonban másként vélekedett. Ember tervez, Isten végez, mondta, s azt nézzük meg, mi lesz itt, ha megérkezik Egyiptomból a legújabb lószállítmány a király részére, és a lovakat bekötik az istállóba; mire a két fivér ismét hajba kapott. Lássunk hozzá, javasoltam, keressük meg Dávid király írnokának, Séjának hagyatékát. Elihóref és Ahija felcihelődött, és példámat követve kereséshez fogott. Elihóref az első sort választotta, az istálló bal felén, Ahija a harmadikat, az istálló jobb felén, én pedig a második, azaz a középső sor állásait. És turkáltunk az agyagtáblácskák és bőrtekercsek között, és oszlop támadt körülöttünk porból, ama felhőoszlophoz hasonlatos, mely Izráel fiai előtt járt Egyiptomból való kivonulásuk és a hosszú pusztai vándorlás alatt. Míg azonban Izráel népe kisebb-nagyobb kitérők után rátalált az Ígéret Földjére, Elihóref, Ahija és én nem találtunk rá Séja hagyatékára. És amikor már reszketett a térdünk, sajgott a karunk, verejtékben fürdött egész testünk, por és pókháló lepte be tagjainkat, felhagytunk a kereséssel, és Elihóref csúnyán köhögött és mondta : „Isten tegyen akárhová, ha valaha kézbe veszek eztán egyetlen agyagtáblácskát is" ; és Ahija áhítattal rámondta : „Ámen." „Nézzétek el, jó uraim, ha szolgátok ellentmond nektek — feleltem. — Éppoly mocskos és elcsigázott vagyok, mint ti, és két feleségem van, kiknek gondját kell viselnem, és egy ágyasom, akit ki kell elégítenem. Mégsem sokallom a fáradságot, s nem ismerek csüggedést a királyok legbölcsebbikének, Salamonnak, valamint a történetírásnak szolgálatában; kegyes engedelmetekkel holnap visszatérnék ide, mégpedig két rabszolga kíséretében, kik járatosak az Alef-béthgimmel használatában és különféle írásmódok kibetűzésében." „Kit az ördög csiklánd, bőrét is levakarja" —mondta Ahija és Elihóref hozzátette : „Ne igen halogasd a dolgot, Ethán, máskülönben megeshet, hogy legközelebb szabad ég alatt találod a királyi levelestárat, madarak, egerek s a gonosz vörös hangyák prédájaként." Én pedig megtértem Sába királynő utca 54. szám alatti hajlékomba, ahol Lilith megfürdetett és megdögönyözött; majd Eszter társaságában elköltöttem egy szelet kenyeret olajbogyóval s hagymával. „Megint elmégy?" — kérdezte Eszter. „Fájdalom, fel kell keresnem Joábot, Séruja fiát, ki Dávid idején a seregek főhadnagya volt; meg kell tudnom tőle,hogyan pusztult el Saul király, s hogy megölette-e vajon Dávid Jonathánt is, akivel erős szövetséget szerzett." Eszter szívére szorította a kezét: „Van egy délibáb, míg élsz, futni fogsz utána! A neve igazság, s szülőanyja a végzet. „Nagyon fáj ott benn? — kérdeztem aggódva. — Mit tehetnék, hogy megkönnyebbülj?" Eszter tagadólag rázta a fejét. Én pedig felkerekedtem, és kimentem a városból a déli kapun, és átvágtam a kaputól délre eső kerteken, mígnem egy házhoz jutottam, mely tarka téglákból épült. És egy peleteus állt őrt a ház ajtaja előtt. Jöttömre súlyba helyezte dárdáját, és mondta: „Nem vagy házaló kereskedő, ki portékát kínál, mivel nincs a hasadon láda ; de paraszt sem vagy, ki zöldséget hoz, avagy tojást avagy édes szőlőt. Mondd hát meg, igaz hitedre, ki vagy, mivel Benája ben Jójáda, seregek főhadnagya szüntelenül rajta tartja a szemét e házon." „Isten áldása legyen rajtad, ifjú ember! Bölcsen kifundáltad, hogy nem vagyok házaló, ki portékáját kínálgatja, sem paraszt, ki földjének gyümölcseit árulja — feleltem. — Ám öt ciklust teszek egy ellenében, hogy nem találod ki, ki., miféle vagyok."
Nem lehetetlen az éjbe merülni. Éjszaka úszni a lomha sötétben, légiesedni, vegyülni a nincsbe, és feketülni a fénytelen éjhez. Nem lehetetlen a csendbe kerülni. Csendes ölébe az elfeledésnek.
Az illeszkedés kísérlete elárul. Kiközösít a nyáj. A különb kérge küszöb, s a kint-bent ugyanúgy sehol. Tűnő káprázat, ha élősdi fény sziszeg kígyó-fürtökön; küllőitől megfosztott kerék az Örök Körforgás. Nem ural érdek, düh, szánalom, átmeneti formák az élők, a lét szüntelen vágta hulla-halmokon. A röfögve négykézlábra ereszkedők kényszerítik harcra a felegyenesedőt.
Szelvény, te szemelvény, semminek megszeltén, se hosszán, se széltén, se fogytán, se teltén. Kedves embóliám, meg nem jött paripám, szép tavasz a fagyra, olvadj, vérre fagyva. Virulj, piros lámpa, muskátli árvája. Lábam felesleges ne legyen járásra, de járdaszigeten se is megcsúszásra. Székről, ha akarok, felállni csak tudjak, leültem, ne üljek aztán órahosszat. Csak nem is újsággal, csak ne is világgal, ne legyek se béke, se per a világgal. Mihez képest sok igaz jót kívánni nem átall ismeretes hívük. Csak meg bedöglöttem, most is csak bedöglök. Mit élek, lenne több. Úgyse mondom: ELJÖTT, nem végem szavával.
*
Nem arra lettem volna, hogy éljek.
*
Egész életem nem nekem való volt. De ennyi vallomás már sok a jóból. (Mondjuk, leszámítva medvéimet. De itt már jön megint az élet, a kivételek.)
Az éjszakák nyújtózkodnak távollévő testük alszik ott ahol mindig arra vártam hogy zavartan megérintsem. De tegnap történt a múltban, amint arra gondoltam hogy egybevessem a rajzokat. Szeretem az ajkait a lelkén megőrizni újra meg újra elképzelni a testeink között a veszélyt. Oly szépek a kertek.
ha csak a madarakat hallani és a csendben emelkedő dombok az emelkedő szépsége a rövid lehelet Ogalillahban van egy fal mi megengedi hogy leüljünk egymásra rakott kövekből embernél magasabb egy fal hol kilihegheted magad az árnyékban amikor kibírhatatlanul tűz a nap elcsodálkozunk hiszen éppen itt van szükségünk falakra
Theokritosznak ilyképpen kesergett egy napon Eumenész, az ifjú költő: „Éppen ma két éve, hogy írni kezdtem, s csak egy idillt sikerült összehoznom. Ez egyetlen elkészült alkotásom. Jaj, látom én, nagyon meredeken visz a Költészet lépcsője a magasba, s az első lépcsőfoknál, ahol állok, feljebb, én nyomorult, sosem jutok már." „Ezek a szavak — Theokritosz úgymond — fölöttébb illetlenek, sőt profának. Ha csak az első lépcsőfokon állsz is, boldognak és büszkének kéne lenned. Nem csekélység ám feljutni idáig, amit tettél, már az is nagy dicsőség. Mert ez az első fok is, e legelső, távol van már az alacsony tömegtől. Ahhoz, hogy e legelső fokra felhágj, az kellett, hogy az eszmék városának teljes jogú polgárául tekintess. E városban pedig vajmi nehéz és ritka dolog polgárjogot szerezni. Agoráján olyan törvényhozókra lelsz, kiket kontár meg nem vesztegethet. Nem csekélység ám feljutni idáig, amit tettél, már az is nagy dicsőség."
Ó, gyártsatok álarcot s falat elrejtőzni: zománcfény, Szúrós szemetek, cvikkeres karmotok kéme ne lásson Becstelenítést s lázongást e gyerekszoba-arcon; Adjatok szófogó szájpecket: elzárni a pőre ellenfél Elől a nyelv szuronyát e védtelen csonk-ima mélyén, Pergő szájt s a hazugság édesdeden fújt kürtjeit szintén; Metszve az ódon vért s a tölgy acéljába egy tökfejü képét, Pajzsul remegőn fénylő agynak, vássék bele vizsla tekintet, S könnymaszatolta meddő bút, a szempillákra-szitáltat; Fátylat a belladonnán — a száraz szem így másban lesné el, Mint árulják ők hazudott panaszát hiu kárnak, Ha görbül a meztelen ajk — s a marokba takart nevetéssel.
„És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj fel Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked.” /Mózes I. könyve 22./
A rigókra a nyári kertből, a fákra, a rózsabokorra a sarkon, most erre gondolok. Mintha menne és becsapná a kaput.
Egy kép jut eszembe, ahogy a fotelben ül, abban a bordóban, engem épp felemel, mögöttünk meg ég a kályha.
Emlékszem akkor festettek, fehérre az egészet, anyám utált mindent, ami színes, kivéve a kéket.
Apámat csak este láttam, dolgozott. A húgomnak így magyaráztam a napokat, ha nem megy, akkor hétvége, ha igen, akkor hétköznap. Talán csak azóta érti.
Egyszer apám elvitt sétálni, három-négy éves lehettem, megmutatta a rigókat, meg a fákat, a rózsabokrot a sarkon, s felültetett egy kőre, csak annyit mondott: figyeld milyen fehér és milyen kék az ég.
Még mindig megvan az a kő, kinn a gátnál, még mindig a rigók, a fák, a rózsabokor, és ahogy felemeli táskáját, elindul, becsapja a kaput.
Még mindig a kályha, amit azóta se gyújtottunk be, és még mindig a hétköznapok.
Azóta megtanultam, a halottak fehérre, az élők meg kékre festik az eget.
A fák ruhája éjjel földre hullott. A csupasz törzsek szégyenkezve állnak. Szánva őket, az avarból, füst támad, és terít görcsös ágyékukra burkot.
Csupán a szarkák űznek velük csúfot. A szürke gyolcsot szaggatják a szárnyak. Részeges kedvvel csattog a madárhad, akár a drukker, futballmeccsen, s ujjong.
Az ősz őszinte. Minden leplezetlen fordulhat át a téli fehérségbe, de túlfeszül a tömlő, s reácseppen
egy indulattal terhes bika vére. Bár ellenállni – mondják – értelmetlen, tartással kell kilépni bármi fényre.
