Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.
Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni.
A templomba Hosszu sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.
Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből - Úgy mint régen - Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Óh, de nagy boldogság Szállna a világra. És a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomoru útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
Tudod, hogy házamon nincsen cégér, de ha jönnél én mindig itt vagyok. Gyere - ha nincs - meleg eleségért s puha fekhelyet is adok. Ne légy - ha nem kívánod - kóbor, eldobott levél mi szállong céltalan, és ha ajkadon régen volt már jó bor, keress meg engem - itt néha van. Én tudom, bármit adnál cserébe, de semmi az - ide nem kell zálog: nem léphet az emlékek helyére nagyobb érték e szónál: barátok. S ha eljössz, mint a gyönge tészta feldagadnak a régi napok, s úgy lesz megint minden egész, ha te mesélsz és én bólogatok. S beszéld el azt is hevesen, ki művelt belőled meghasadt farönköt, ki tudta a titkod, mit kevesen, hogy lábadról ily könnyen ledöntött. S ordítsd mint régen, igaz torokból, hogy az egész világ piszkos kátrány, azt is, hogy aki kéne nem csókol s hogy cigarettacsikkes a párkány hogy nem léteznek az úgy várt csodák hogy melléd huppant apád a fáról hogy anyád elfelejtette a vacsorát hogy minden éjjel írsz és fázol hogy odale menni milyen jó lehet csak magától sosem váj helyet a Föld hogy hozzádszólnak a színes gyógyszerek: a kék, a piros, a sárga meg a zöld... De tudod, hogy házamon nincsen cégér és azt is tudod, hogy ott bármi állhat. Ezért ha egyszer mégis ideérnél, kopogás nélkül gyere be - ahogy én is tettem nálad.
Legyünk egy kicsit csendben! Födje mély csend a szíveket: mert a sötét, elgyötört földre Karácsony közeleg. Jó, ha most lelkünk messze hagyja a hajsza, lárma mind. Ne siessünk hangos utakra! Karácsony lesz megint. Kezem a jászol előtt szépen imára kulcsolom. Nyomorúságom, szegénységem mind elpanaszolom, Szívem kitárom: kérlek add meg, ami nincsen nekem! Csodáddal csodálatos gyermek, takard be életem! Hadd legyen szívünk boldog csöndje imádattal tele! Újra leszáll a sötét földre Karácsony éjjele.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Ragyogj reánk szikrát szórva, Minden szívhez tisztán szólva, Forrassz lánccá sok kis kezet, Fakassz boldog énekeket, Ringasd lelkünk illatoddal, Tündökölj a csillagokkal, Játszd a múló szerepedet: Árassz közénk szeretetet!
Áldozz mindent csak a mára, Először és utoljára!
Hisz e szerep, tudod, véges, Nem leszel már holnap ékes, Nem csodálunk ajkunk tátva, Boldogságot tőled várva, Elhullanak szép ékeid, Nem maradnak értékeid, Nem leszel már fényes bálvány, Csak egy kóró,- korhadt állvány!
Holnapra már Karácsonyfa, Te leszel a halál csokra.
Véresre zúzhatod az öklöd rajta. Ha rugdosod, a lábad lesz sebes. Repülnél? bénán hull le a szárnyad, könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha. Nincs menekvés, nincsen kiút belőle. Legyen bár éles, mint a sasé, szemed, át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte. Eléd mered, fejed fölé magaslik, merev, mint a fal s áthatolhatatlan a bűvös kör, mit végzeted vont köréd világrajöttöd első pillanatában, s amit úgy hivnak: "Asszonynak születtél."
- hacsak nem a férget a föld alatt, mely széjjelmarja majd az ajkadat - hogy ember akartál lenni, hű, derék, s asszony lehettél csak, semmi egyéb. Kit érdekel, kit érdekelhet már ma lázadásod s bús éjszakáid száma? Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád, a lelked senkit sem érdekel tovább! Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog, mert gyarlóságod szégyenkezve hordod? Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer. Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Ki a Tiberis messzi partját rovod ma, míg rád Róma kéklő ege borul, tudod-e, hogy ma sem vagy messzebb tőlem, mint szép szerelmünk izzó idején?
Tudod-e már, hogy Tiberistől a Duna, Sziciliától Észak derengő fénye, óceántól a kék mennyboltozat, Hades honától Jehova trónusa nincs messzebb, mint volt és lesz mindörökkön az asszonylélektől a férfilélek.
Nem tudom, miért jut mindez az eszembe. Hazament akkori családjához, egy asszonyhoz és egy másik gyerekhez, akik nagyon szerették őt, és ő is nagyon szerette őket. Megkarácsonyoztak. Rengeteg színpompás ajándékkal, igaz, félig alvó szemekkel, már alig bírták kivárni. Villanyégők voltak a fán, karácsonyi lemezt hallgattak, apám még rendesen evett a rántott halból. Hogy hogy bírta? Mindez tizenkilenc évvel ezelőtt történt. Apám akkor azt mondta, jár egy negyedórát, olyan szép, havas az idő. Csak úgy földobta magára a barna kord felöltőt, rövid csizmában ment ki a lejtős útra. Halkan fütyörészett, igaz ott ivott még két pohár Tihanyi Cabernet-t. Azt mondják, a kis kerti vaskapuból visszaintett. A kutya a bozontos havat rázta ki a bundájából. A lábnyomai meglátszottak a hóban, ameddig elkísérte. Azért közlöm ezt az írást az ausztráliai, dél-amerikai, új-zélandi, fokföldi, párizsi, japán és budapesti lapokban, hátha valaki ráismer. Zöld szeme volt, erre minden bíróságon meg merek esküdni.
Körülbelül így jutott apám hozzánk. Agyonszeretve, csomagokkal a kezében. Mi is ünnepséget tartottunk, mi, az ő három gyermeke, rengeteg ajándékot hozott, két kofferra valót. Néztük arcán a gyertya visszfényét. Körszakállán csillogott az ezüst. Elénekeltük a Kis karácsony, nagy karácsonyt, töltött tojás volt, főtt sonka - még csodálkoztam is, hogy fér be apámba ennyi étel, ennyi ínyenc szeretet? Hogy győzi? Még az ételeket is csak letukmálja magába, de a szereteteket? Hova fér? Nem fél attól, hogy belehal ennyi szeretetbe? Majd megy át a havas hídon - egyedül, mert apám egyedül volt, ezt állíthatom -, már senki sincs az utakon, de ő csak lohol és lohol tovább, új karácsonyok, új ünnepek, anyák, szeretők, testvérek, barátok, gyerekek, nyomorultak felé, hogy bekopogjon, ajándékot hozzon, lihegjen, fulladozzon. Megy a lucskos hóban, új háztól új házig - az utcákon senki sincs, hiszen ilyenkor mindenki otthon van -, beesik a nyakába a hó. Nagy ember volt az apám. Berobbant az ajtón, örömet, színt hozott, élénkséget, millió ötletes ajándékot - és ott volt a béke. A jó szagú, istenteremtette béke - s ő maga zakatolt belül, zöld zakója alatt, mint egy túlfeszített motor. Úgy hurcolta a szeretetet házból házba, mint egy kuli. De ki bír ennyi szeretetet cipelni? Mi, mint egy elhagyott család, körülvettük őt. Nem a szemrehányásunkkal - bár arra is lett volna okunk, hiszen kisgyerekek voltunk, amikor elhagyott bennünket. Magunk maradtunk anyánkkal, négy nőleány, akik áhítozták a férfiszagot, az emberszagot. De gondoskodott rólunk, és sűrűn megjelent, és itt volt ez a karácsony. Ahogy ette nálunk a kiskanállal a majonézt - két kisebb testvérem is figyelte őt -, láttam, hogy siet. Tovább siet. Még el kell mennie, újabb karácsonyt tartani, az előszobában kis batyukban újabb ajándékok várták, beteljesíthetetlen ígéretek - egy istennek is sok volna. Még játszott velünk, mintha ráérne. Pedig már várták, este tizenegykor.
Nem tudom pontosan kideríteni azt a délutánt. Apám rohant. Következtetésem szerint először egy nőhöz szaladt, akinek fekete kardigánt vásárolt az ünnepre. Az Ulászló utcában lakott ez a nő, apám szerette. Ennek a nőnek volt egy gyereke - nem apámtól, egy svéd mérnökhallgatótól, aki aztán továbbállt a gazdag Svédiába. Apám fölszaladt a második emeletre, leadta a csomagját, a fiúnak is vitt egy játék autót, de azok már vidékre utaztak a nő szüleihez. Így csak a házinénivel beszélt, aki szidalmazta a nőt, hogy ide szült neki egy gyereket, pedig csak albérlő. Apám kavargatta a teát az idegen idős asszony szobájában, aztán átjött a szomszéd öregasszony, konzervhalat bontottak, ittak egy korty vörös bort. - Maga is mással adhatná össze magát. Ennek albínó gyereke van. - Hát, igen, kicsit szőke. - Igyon még egy teát. Maga komoly ember. Láttam egy-két írását a Tükör-ben. Ne szeresse ezt a nőt. Nem méltó rá. - Nem vagyunk méltók rá, hogy szeressenek. Nem azért szeretnek. - Maga így el fog veszni. - De, karácsony van, gondoltam, egyedül vannak... - Egyedül? Ezek - soha. - Azért én szerethetem, nem? Én becsülöm. Igazi ember. Az öregasszony nevetett, apám szaladt tovább. Behúzott nyakkal törtetett a havas úton, köhögött. Mindig köhögni szokott. Az emberek utolsó bebugyolált csomagjaikkal siettek hazafelé. - Hány karácsony van, - néha azt kérdezem. Ő egy budai villába ment, ha jól sejtem. Barátai gyűltek ott egybe, akik szerették. Előcsomagolta szerény ajándékait, melyek nagyon is gazdagok voltak, aztán megbeszélték a világ sorát és a szakma gondjait. Azt hiszem, a palesztin állam sorsáról is szót ejtettek, talán csak azért, mert Jézus is élt Palesztinában. Vagy ott nem volt állam? Már nem emlékszem. Apám ekkor már nagyon gyűrögette a szakállát, ideges lehetett, még két karácsony előtte állt. Vagy három? A Bajcsy-Zsilinszky útra tartott. Átjött a 49-essel a hídon, fölment az első emeletre. Vörösbarna nő lakott ott, egyedül. Plafonig érő karácsonyfát vásárolt, teleaggatta díszekkel, csokoládés szaloncukorral. Apám egy aranyláncot vitt a nőnek, aki csinos volt, harisnyában jár le s fel, valószínűleg arra számított, hogy apám agyoncsókolja, szeretgeti. A nő harisnyás lábát az ölébe tette, már háromnegyed hat volt, apám mosolyogva nézte. - Szép fát vettem? - Szépet. - Neked. - Nekünk. - Ugye szeretsz? - Mindenkit szeretek. - De, ne így... Mondd, hogy szeretsz. - Persze, tudod. - Akkor csókolj meg. - Megcsókollak, de mennem kell.
Apám szeme zöld volt. Én akkor a nagyanyámnál laktam - apám költöztetett oda. Nagyanyám eltörte a csombnyakcsontját vagy combcsontnyakát - azóta se tudom, hogy kell mondani -, nagyon elesett volt, durcás, nehéz teremtés, kőkék szemekkel, széles szájjal átkozódott. Szidott engem, pedig én szerettem. Hogy rendetlen vagyok, hogy rágom a körmöm, hogy ócska állásban dolgozom, egy pincében biciklialkatrészeket rakosgatok havi ezernyolcszáz forintért, pedig többre vihetném, mert eszem van, de makacs vagyok, és csak a magam élvezetét keresem (egy kórusban énekeltem, igaz), és hogy nem lesz belőlem ember. Alig tudott fölkelni az ágyából, de a botjával fenyegetett, hogy élek, hogy kevés parizert tettem a vajas kenyérre (ami egyébként nem volt igaz, minden reggelire tizenöt dekát vásároltam a saját pénzemből, mert ő eldugta a magáét, de féltem, hogy éhen hal, nem is tudtam pontosan, mennyi kell egy embernek), szidott, hogy későn járok haza, hogy barna a hajam. Vasárnaponként fölbukkant az apám, teli lábasokkal, madártejjel, paprikás csirkével, rántott szeletekkel, hogy megetessem a nagyanyát, az anyját. Megsimogatta a fejemet, hogy ki kell bírni, tudja, hogy nehéz - zsörtölődött és kedveskedett nagyanyával, és elviharzott. Nos, karácsonykor is ott járt. Később tudtam meg, telefonon. Ilyenkor karácsonykor elindult, volt egy budai otthona, onnan indult el, jókor, délelőtt. Fölrohant a nagyanyámhoz háromnegyed tizenegykor, májgombócos levest vitt, meg rántott pulykamellet, mákos gubát és narancsot, ételhordóval jelent meg, hozott ajándékokat, egy flanell hálóinget, egy lengyel sótartót, citromos tortát, két kék teáscsészét, a csillárra akasztható ünnepi szalmagömbvirágot, és a tizenöt centiméteres karácsonyfán, melyen volt két kék szaloncukor meg egy habkarika, s a régi díszekből egy törött ezüst templom lógott, meggyújtott két gyertyát, s kicsit beszélgettek. - Nem szeretem a lányodat - mondta a nagyanyám. - Anya, anya. Tudod, hogy ő segít rajtad. - Köszönöm ezt a segítséget. - Most is idekészítette neked a vajas kalácsot, a sajtot, a kávét, a sonkát, a leves a tűzhelyen... - Most is elment. - Hazament a testvéreihez. - Nézd meg a cipőit, szanaszét a szobájában. - Anya, hát karácsony van... Próbáld megérteni te is... - Nem akarom megérteni. Nem akarok karácsonyt. Apám hátrasimította a haját. összeszedte nagyanyám cókmókjait, felöltöztette, botosan kibandukoltak a lifthez, és leszálltak a földre. Taxit kerített, és átevickéltek a városon. A járókelők boldog arccal rohantak ajándékok után, s a megritkult utcán utolsó kis karácsonyfát cipeltek magányos öreg férfiak. A nagybátyámékhoz rohantak. Ott is karácsonyoztak, nagyanyám végre egy fotelban ült, mérges szemmel nézegette a rokonokat és apámat, aki zöld bársonykabátban sürgött-forgott. Elénekeltek egy-két kis dalt, apám körszakállt hordott, egy kicsit Jézusra emlékeztetett. Alig evett a délutáni halból, rohant tovább. Földalattira szállt. Ott állt magányosan a hazasiető utasok közt, kezében a batyukkal. A táj havas volt, a föld peremén vékony fehérség húzódott, apám utazott.
Uram, ha a jelen Karácsonyának estjén, ez új –megkeseredett– világra születnél, talán jászolodra sem jutna már friss szalma: koldus mindhiába hisz benned, ha látja, hogy kufárok prédája lett Betlehem harangja.
Ha ma jönnél Názáretből, ázottan, fázva, lucskos december este talpig megalázva, ha jönnél az utcán-szenvedők közé Pestre, elkergetnének Gazok egy "melegebb" helyre: Tarts csak másutt hegyi-beszédet: szombat este!
Oly messzire került a Te országod Uram, hogy éhezőkön nem segít már reményfutam, miközben szent fád kályhájukban értük lángol, egyetlen igaz reményük mi megmaradt még, csak a Te szavad uram: a Te "Miatyánkod"
Uram, ha álmaink Karácsonyának estjén egy újra megtisztult világra születhetnél, jászolodra juthatna friss, illatos szalma, és minden Ember boldogan hallgatna, miként szól a Te országodban: Betlehem harangja.
A Negyedik vasárnap a mennybolton megjelenik egy lila lepelbe öltözött angyal, kezében lantot tart, s énekel a tiszta szívű embereknek. Sok kis angyal kíséretében zengi a béke dalát, s életre kelti a földben szunnyadó magvakat, hogy tavasszal virágok és zöldellő növények borítsák be a földet. Az újjászületés és a béke rezgéseit közvetíti az emberek számára.
Bajkalifoka.
