"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Én Istenem, te szép, híves patak, Hová futottál, szökdeltél elõlem? Hol csillapítsam buzgó szomjamat? S hogy bocsássak meg néked eltûnõben? Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz, Ahol a szomj legperzselõbb a hõben, S idegen-légiónyi kín fakaszt Új kínt csupán, de nem forrást a kõben. Három vadkacsa úszik a vízen, A part hosszát a király fia járja. A feketékre céloz - úgy hiszem, Már itt a szél - s a fehéret találja. A víz egyetlen vadkacsát viszen, - Már itt a szél! - habszínfehér a szárnya. De iszonyúbb - itt a szél, úgy hiszem - Ha néhanap a feketét találja. Legalább biztosan repülj, golyó! Húszezer éve szoktatunk a rendre. - A takaró szegélyén indigó- Színû betûkkel állt nyomtatva: "elme". És indigó-színben foltosodó Az elmeosztály rács közt a gyenge Vénájú kar, különben, mint a hó, Ha olvad, - és szétolvadt. Ez a rendje. Ne vígy kórházba, ne engedj oda! Iszonyú szag búvik az ételekben. De jobb talán a rendõrõrszoba? Szûköl a test, hogy vére, csontja freccsen, Vagy jobb az abroncs-bontó éjszaka, Hol szétárad az elkerülhetetlen, S az ember csak füleli, tétova: Hogy bugyborog a szív a rettenetben. Hová futottál, szép, híves patak? A deli szarvas képe hol a habban? A hab vadkacsát úsztatón dagad, Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan, Freccsen a vér, a rémület fakad, Az éjszakai abroncs szertepattan - Hogy csillapítsam buzgó szomjamat; S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?
Körül Minden csendesen, eltelten örül. A napsütés vidám, S a forró, sárga ragyogásban Minden vén tölgy egy víg, élő titán: Emeli barna karját Frissen az áldott égbe, A szent, illatos, teli kékbe, S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend. Kábult fülem hallani véli A zengő, örök napot odafent, Billió mérföldek étherén Átszűrt, ájultfinom neszét: Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül Minden csendesen, eltelten örül. A tömzsi, lustán rezzenő hársak Illatokkal kenik fénylő, pőre testük, S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék Néznek át felettük, Túl a hullámló, mély rengetegen, Néznek, a merengés halk gyönyörétől Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat, Érezni a derűt, mely mindent áthat; Titokban éltem is szépen tovább égett, Mint számban a parázsló szivar, S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek, Mint a napfényben a szivarfüst Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni, Fáradt, szegény látásomat Zöld pázsitkendőbe törülni, Aztán lehunyni a szemem egy percre, Míg az élet kis, nyomorú perce Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán S nézni ezer évvel öregebben, Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben A nap örökké fiatal Nagy, zengő aranycsillagát!
Most már a barna, dérütötte rónán mulandóságról mond mesét a csend. Most már szobádba halkan elvonulhatsz s hallgathatod az álmodó Chopint. Most már a kályhatűz víg ritmusára merenghetsz szálló életed dalán, míg bús ködökből búcsút int az erdő,
