Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43969

Lelkes Miklós

 

 

MIKOR A HEGYEN…

 

Mikor a hegyen már tavasz

fehér kökényvirág

lobban, s széljáték szétviszi

friss öröm bánatát.

 

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.

Dörmög a föld, s meleg.

Járják az erdőt önmaguk

kereső emberek.

 

Mikor a hegyen már a nyár:

az illatujj hegyén

bogár megül, elszáll, s forog

a fénykerék-remény.

 

Egy-egy madár, ha felkiált:

az illatujj remeg.

Járják az erdőt volt-maguk

kereső emberek.

 

Mikor a hegyen már az ősz:

a színek ünnepén

megyek, hol úgy voltam Veled,

hogy sohsem voltam én.

 

Sárgába és vörösbe hull

a táj, a hegytető,

s dobban a szív, sóhajt a szív:

gyönyörű temető!

 

Száz szolga-árnyék meghajol.

Az égen görbe hát,

s érzed kifosztott alkonyok

elkésett bánatát.

 

Mikor a hegyen már a tél:

nincs más ott, csak magam,

s a csend, a kő, törzs, ág, avar, –

mind, minek álma van.

 

Az álom velük összeköt.

Hógyöngyöt sír a fény,

s volt-ösvény átfut, múltba fut

a szívem közepén.

 

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43968

Lelkes Miklós

 

 

GYÖNYÖRŰ VARÁZSLAT

 

A zöld kutakban búgtak a galambok, –

szél vitte szét az ezüstvizű hangot.

 

Az égi tóból merített a fecske, –

szállt légi kéknek csengő tükörcseppje.

 

Az útnak dőlt kisablakos faházon

lassan győzött egy könnyű, barna álom,

 

mely úgy jött el, pálcaintésre, szépen,

oly bűvösen, akárcsak a mesében.

 

Éreztem, tudtam: életem csak látszat,

mint rózsák közt az álmodó faházak,

 

mint sziromhullás pirosan, fehéren

árnyékkezet kinyújtó messzeségben.

 

Csöpp kis manóknak, kérdező szemeknek

erdő-kutakból fényhangok feleltek.

 

Szívem nagy tóból merített, mint fecske, –

fénylett a vers könnyszikrás tükörcseppje.

 

Szavai gyúltak aranylángú dalnak.

Álom-faházon nyílt kíváncsi ablak,

 

de jól tudtam: nincs élet-vers, csak Látszat,

e menekülő, fenséges varázslat,

e Látszat, mely az űzött földi létben

egy Csillagig lát el a messzeségben,

 

s azt, ki menekül, mind szívébe zárja, –

ez a Csillag a Holnapok Királya.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43967

Lelkes Miklós

 

 

HOL LENNE JÓ?

 

Hol lenne jó? Talán olykor a télben,

egy kis házban, kékálmú hóesésben,

ha fenyőágak fehéret emelnek,

s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

 

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,

szabad szabadban hinni a szavakban,

ha piros vágyuk kinyíló csodája

lobban a szívig: tulipánok lángja.

 

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,

ha fénytükrében bólintó kalász van,

s fecskeív int fent a felejtő égnek,

s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

 

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,

a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen,

szín-temetőben nézni lombot, árnyat,

s mosolyogni: a léten túl is várnak?

 

Hol lenne jó? Mindenütt, ahol béke

néz vissza békét kívánó szemébe,

s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben,

Ember, múlandó, – s kicsit mégis isten…

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43966

Lelkes Miklós

 

 

NYÁR VÉGE

 

Együtt lengtek az ágak, hinták.

Tündér sütött ki palacsintát.

 

Álomba ért köténye széle.

Kék csendült rá konyhánk kövére.

 

Az ablakon nyárvégi hangok

darázsdongása átaranylott.

 

Bűvös diókban csöppnyi székek

hallgattak halkuló meséket.

 

Szél gyorsult világvégi réten

felhő, szépség futótüzében.

 

Kilengtek, lengtek ágak, hinták,

múltba villanó óraingák.

 

A kék elcsengett, elfelejtett.

Arany derengi át a csendet.

 

Elcsillogott másik világba

a darázskirály koronája.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43965

Lelkes Miklós

 

 

A FORRÁS ÉNEKE

 

A bükkfák szürke törzsét

átölelte a kék,

úgy hallgatta a fényben

a forrás énekét.

 

Föld alól feltört szépség:

a víz ezüstje vitt

hangokat, éber álom

csillogó cseppjeit.

 

Árnyékot égetett el

zöldarany lángú táj.

A szürke bükkfatörzsön

sétált egy csöpp madár..

 

Egy kőre ült a tündér

és eljátszott velem

bújócskát éber álom:

seholsincs életem.

 

A mélyből feltört szépség

csengett szívembe át:

vitte a víz ezüstje

énekét, csillagát.

 

Alkony jött, égi bánat.

Pirosat otthagyott,

s az is szívemig csengett,

szívemig ragyogott.

 

A forrás énekével

mentem nagy hídon át,

hogy hazámat keressem:

egy üldözött hazát.

 

Dalolt az égi víz fent,

fénylett csillag-szava,

s lent is zengett a forrás

éneke, csillaga.

 

A kék lassan sötétült,

s egy nagy szemben a Szép

szállongó feketében

kezdett holdas mesét,

 

s tudtam: hűtlen hazán túl

van egy másik Haza

a szívekben, s felette

a Szépség Csillaga.

 

 

Új Hevesi Napló, 2000.

július [13-14.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43964

Leleszi Balázs Károly

 

 

OSZD SZÉT A SZERETETET!

 

Összekulcsolt kezek.

A hajnali napsugár viola-könnyekkel

beharmatozza a verandát.

Nesztelen remeteként térdeplek,

csodálatos ez a magány,

a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.

Ilyenkor minden elcsitul,

s a tegnapok vérző, tövises sebeit

jelenléted bekötözi.

Olyan ember vagyok,

ki titokzatos utakra indult,

nyugtalan, menekülve,

pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,

mire megértettem az élet üzenetét.

Szétosztom

most alázatosan magam,

ezt a költeményt,

a szeretetet, a tüzet,

hogy soha meg ne fogyatkozzon.

Fogadjátok a fény szétáradó békességét!

Tudom,

csak tovább növelem a zűrzavart,

ha nem szeretek,

tékozlásom megbélyegez,

idegen maradok

és nem értik meg szavam.

Szeretet...

a legszebb gyöngyszem

szíved ékszerében.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43963

Léka Géza

 

 

HAJLÉKONY EST

 

                   A Fekete Bojtár emlékére

 

Ültünk a konyhában ketten,

Öregmama, meg én.

Ki hat évemmel már pereltem

A bűnnel az Olajfák Hegyén;

Halk életének hullámait néztem

Hetedik bőrét koptató kezén.

 

Fájdalmas gyöngyeiből olvasott,

Míg bírtam a friss tejet –

Mi nagyanyám parányi gondja volt –,

Ám mire hajlékony este lett;

Hét imától gazdagultan

Kereste nyomban a kedvemet.

 

Hangjában mély, fáradt húr lakott,

De énekelt nekem.

Szemében a sors balladát bújtatott,

Mi, ha párnámig jött velem;

Pillám közé álom szorult,

S hiába küszködte két kezem.

 

Ujjai közt rossz vaskó cirregett,

Nyelve táncolt az asztalon,

S már láttam, amint a rét felett

Fény botlik át a harmaton;

S közénk nőve, kék nyalábon,

Tűz virágzott a dallamon.

 

A láng körül betyárok suhogtak,

Küzdött velük a Hold-karéj.

S mire mindent elsajogtak,

Elpihent bennem a szenvedély;

S egy árván hagyott bot tövére

Cirokból font erdőt az éj.

 

 

A magyarokhoz [361.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43962

Lehóczky Ágnes

 

 

MÁRCIUSI MONDAT

 

Mindvégig az arcodat, ezt az itt-ott felbukkanó

erdei jelet követem, mely furcsa módon

ott rejtőzik, azokon a törzseken, tájakon,

napszakokon, ahol együtt nem is jártunk,

sőt te egyáltalán nem

és ahogy eljött a március zivatarokkal,

széllel, egyszerre vakító fénnyel,

arcul csapott, ahogy egy nap lendületből

kivágódtam az ajtón a szabadba,

akkor épp egy meg nem fogalmazott de nap mint nap

átélt örök esti kérdést morzsolgattam…

 

ezt a jelet újra tisztán láttam egy délután,

ahogyan a függőlegesben és vízszintesben,

(még nem egy helyben, nem feszület-alakban,

nem önmegadásban),

síkságokat és hegyeket szeltem át

valami kitörni készülő vággyal,

nem tudom mire irányult, talán éppen önmagára

a háromszoros tagadásra

mígnem rájöttem, hogy utamat

ismeretlen madár éneke követi

amely, mint ahogyan mondtad, valóban

eltűnik az égbolton,

levegőből él odafenn,

de éneke olyan hangos és szívet gyönyörködtető,

mintha innen a tenyeremből szólna…

 

így amikor az ajtón kilépve a szél szinte

magával sodort és arcomba vágta

a megmásíthatatlant, hogy vége a télnek,

rájöttem, hogy nem is a helynek, a meg-

jártnak, sem az időnek, a megéltnek,

sem a jelenlétnek, sem a hiánynak

nincs jelentősége,

sem az ajtónak,

hanem a tavasznak, ennek az életerős

évszaknak kérlelhetetlen arculcsapása,

ahogy szinte egyszerre érte bőrömet

emléked (ez az elfojtott statikus sírás)

és a széllel és esővel vágtató dinamika,

a dobogáshoz hasonló,

ami önmagamnál továbblendített.

 

 

Az év versei, 2003. Antológia. [vál. és szerk. Szentmártoni János]. Budapest, Magyar Napló K., 2003. 240-241.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43961

Lehoczki Károly

 

 

TÜNDÉRFÉNYBEN

 

Alálobban a bukó nap a nagy, kék fellegeknek,

a völgy fölött az ormok a párahegyekkel

csillámolnak, lebegnek.

 

Így tűz át az arcod túlvilági sugárral

tornyos, gomolygó éveken,

bennük tündöklöm, lebegek, szálló szikla a lángban.

 

Nagycseppű, súlyos eső ered meg.

Omlik rajtam nedve mélabús szemednek.

Sodródva utamon fények, fellegek, ormok,

s tündérarcod kísér, amerre bolyongok.

 

 

(2005)

 

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43960

Lehoczki Károly

 

 

A VÖLGYBEN

 

Már sohasem térek vissza

az ormokra, túl a zöld-fekete lombokon.

Már sohasem térek vissza.

 

Még nem vágok neki

az útnak, ahol a vastag csönd lépteim felissza.

Még nem vágok neki.

 

Csak állok és nézem a fénylő ormokat,

a feketén zöldellő lombokat,

az utat, ahogyan hosszan elnyúlik

előttem az időkön túlig.

 

 

(2005)

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43959

Lehoczki Károly

 

 

JAPÁN AKÁC

 

Fölém magasodik sok komor japán akác,

míg végigűz nap mint nap egyazon úton

a pénz s valami flegma munkaláz.

 

Sűrű lombokon villámol át a fény.

Szemed? Vagy napsugár? Óv-e, vagy ellenem tör

a rám hajló barna-zöld tenyér?

 

Kedves! – nap mint nap szemedről álmodom.

A fény se csak ha napba nézel ér!

Van aki óvjon, van ki ellenem tör,

mégis egyre álmodom szemedről.

 

 

(1992)

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43958

Lehoczki Károly

 

 

MOST, HOGY MEGFEJTETTEM MÁR

 

Tenyérnyi résből tűz a nap,

nehéz, cuppanó cseppek hullanak

s én beledőlhetek puhán a fénybe.

 

Most, hogy megfejtettem már az Egészet,

nem leselkednek rám új miértek,

téged is megláthattalak.

 

Oly sok voltál, s oly éltető, mint e cseppek,

oly meleg s vakító, mint a sugár fönn.

Énbennem voltál, s kívül e földi körön.

Ki vagy te? Szeretlek!

 

 

(1992)

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43957

Leé József

 

 

PIACI PERPATVAR MEGOSZTVA

 

A fejes káposzta acsarog a tökre:

Ütődött vagy, komám! Az maradsz örökre!

Lököttnek talált ki téged a teremtés,

Kobakod, ha van is, nem fő az – csak termés!

 

Ámde nézd az enyém! Csudájára járnak:

Legkerekebb feje széles e világnak!

Az asszonynépség is csak miattam áll sorba,

Becézik buksimat, úgy tesznek szatyorba.

 

Nem bírja spárgával, a tök is megszólal:

Savanyú káposzta leszel – egy hordóval!

A kecske rágjon meg! A káposzta sorsa,

Ha leveti ruháját, nem marad, csak torzsa!

 

Igazságot tenne mérgesen a gomba.

Olyat mordul rájuk, hogy az már goromba:

Éretlen nyikhajok! Nem osztottam lapot!

Pofa be! Köztünk csak én hordok kalapot!

 

Ni csak, ki beszél itt? A csarnok bolondja!

Röhög a sok krumpli ládástul gurulva.

Röpködnek az átkok – kontra és rekontra –,

Csak a paradicsom bújik meg pirulva.

 

Micsoda zsibvásár! Vak légy ritkán látott

Piacon röpködve ily cudar világot!

Reszketnek levelek, recsegnek a szárak,

A csillagos égig szöknek fel az árak…

 

Elég! – így az árus. Az asztalt csapkodja,

Gyalázza az árut piszokul ordítva:

Kiárusítás lesz! Tonnánként, zsákolva!

S lehúzza a rolót. Mára már záróra.

 

 

Alkonyattól pirkadatig [111-112.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43956

Leck Gábor

 

 

AZ ÉN TENGEREM

 

a tenger a legvégső ok

amiért még vagyok

megfejtés

nem isten

de istent idéző tökély

nem megváltás

csak a megnyugvás

szentélye

a tenger az utolsó érzés

és az első is ő

jóleső könyörület

késő beteljesülés

eleven mementó

szelíd tömeg

mely átfolyik létemen

be mégsem hódol

az idő is a tenger foglya

két szívverés

közötti csendben is

hallhatod

ő az örök befogadó

mondom a tenger

istent idéző tökély

a parton állok

arccal a tengernek

megvárom míg belém szeret

egy langyos hullámmal

megpaskol

 

 

Versek a tenger-

hez és a csilla-

gokhoz [114-115.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43955

Leck Gábor

 

 

VERS NEKED

 

(Mirkához)

 

új harmónia született

talán a sejtek is megnyugszanak

az erkölcs hófehér falai közt

helyreállni készül az ősi rend

még nem a fényt látom

csak érzem ahogy

a sötétben rám mosolyogsz

ahogy lassan közelít

szinte hozzám simul

nyugalmat árasztó arcod…

tudom megtalál a béke

ahogy angyalok szavára ébredek

hirtelen kilépsz a sötétből

s kezed komoly arcomhoz

illeszted…

 

 

Versek a tenger-

hez és a csilla-

gokhoz [113.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43954

Leck Gábor

 

 

IDILL

 

mint nemes penész a sajtot benő minket is az éj

holdfarkasok ugatnak felbőszülve a földre

sötétbe borul mimikátlan arcunk akár egy

félresikerült röntgenkép

kitárt ablakaikon langyos levegőt lélegeznek

a dohos bérházak visszatérő álmaikban

mezítlábas gyerkőcök szaladgálnak

nedves huzalokban elszundít az áram

ma már nem dolgozik villamosok gyomrában

csak istent érezni ahogy megpihen tekintete

holdfénnyel betakart ágyakon

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [97.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43953

Leck Gábor

 

 

ÚJ VILÁG

 

fáradt levélként hullnak fejemre az évek

szemhéjam alatt hemzsegnek pajkos gyermekkori képek

most már tudom üveggolyóba száműzött makacs csend vagyok

a valóság ólomporában fekve csak sejtem csak álmodom

ahogy ködös belső tájaimon hullámzik komótosan az idő

s elhiszem a jövő a múlt átvérzett vásznára varrott szép lepedő

az elmúlásból fogan minden egyes gondolat

csillagok lágy ölébe rejtve talán megmarad

egy tiszta lánggal belém lobbanó emlék

míg kiégett testemre fátyolként rásimul az alkonyi fény

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [92.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43952

Leck Gábor

 

 

IMPRESSZIÓ

 

hideg éjben nyugalommá szelídül a bánat

holdfény simogat áporodott szobádban

hallani ahogy Atlasz lapockája nagyokat reccsen

átvedlik hangtalan az őrület s szétfeszíti az emberi testet

szikár kezét ökölbe szorítja a fájdalom

az önzés árnyéka szétömlik világító vágyakon

isten ábrándokkal kecsegteti magát a mennyben

hogy felolvad szívünk a nagy-nagy szeretetben

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [80.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43951

Leck Gábor

 

 

ÚJ IDŐSZÁMÍTÁS

 

Istenem tárj elénk

torzítatlan képet

borogass meleg kézrátétellel

vedd számba kőoltárra kiterített

áldozati bárányaid

számlálj meg egy kezeden

mert bizony kevesek vagyunk

homályos röntgenkép lett

kicsontozott arcunk

fakaszd bennünk új forrását

a töretlen hitnek

tépd fel szemünkről a hályogot

hogy ne furakodjanak belénk

alattomos tüskék a

hazugság sűrű bogáncsos erdeiben

mert új időszámítás kezdődött

s mi partra tévedt delfinként

riadtan tátogunk

                          veszélyes partokon

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [79.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43950

Leck Gábor

 

 

VÁGY (VERS AZ ÉLETRŐL)

 

felhígulni a csendben

csillagok duruzsolnak

hemperegni boldogan

gyémántkoszorúban

 

 

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [74.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43949

Leck Gábor

 

 

HARMÓNIA

 

arca tisztán lüktet

akár üstökösök sugárnyalábja

s mikor megenyhülök

a tiszta fény markában

duzzadt agyam egy csapásra elernyed

pupillám tágul mámorittasan szédelgek

a hajnal oltárán eljegyez egy kósza pillanat

tápláló íze nyelvem alatt cirógat

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [73.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43948

Leck Gábor

 

 

PORTRÉ

 

lassan mocorog

felocsúdik az utca

aszfaltja bordáit

az eső fényesre mossa

párát fújtatva

ásítanak a házak

a sötétség foszlányai

végleg tovaszállnak

sok éve bódítanak

üde gyermeki vágyak

kapaszkodnék értük

vézna szalmaszálba

kudarcok formáltak

akár vésők a sziklát

fejemet megóvni

a falak megtanítják

akár pimasz parázs

égek folyton

a pillanat hevében

s nyűgösen mormolom

most már tán nem félek

vagyok vagány csillag

fűszálon hintázó harmatcsepp

agyamban nevetve tombol

ezernyi őrület

nyelvemet kicibálnák

számból gonosz csipeszek

szívemről a bú mégis

könnyű penészként lepereg

elegem van minden

nyavalyás bábból

nem kérek semmilyen

hamis ragyogásból

makacsul hajlok én is a jobbra

lelkek sötét bugyrait

fényemmel beragyogva

mert legyen minden lélek

világra nyíló fényes ablak

szívünkről a konok abroncsok

végleg lepattognak

arcomra a remény lassan

langyos csókot lehelne

de fortyogó dühöm kráterét

be sosem temethetem

nincs is most igényem

talán semmi másra

mint szívizmot szaggató

vérlobogásra

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [71-73.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43947

Leck Gábor

 

 

CSAK ÚGY

 

                álom volt

vagy kényszerképzet

mérsékelt égövi tenger

                szökőhullámán

holtplankton-tenyészet

 

                a partot

soha nem ért vizet

most partra veti

                a dagály

hullámtaréjon hánykolódik

                sóstetem-sirály

 

                ízek

robbannak számban

ízekre tépve

                szófoszlányok

s feledett verslábak

                úsznak

nyelvem alatt

                jelentés

fent – alant

 

                érhálózatom

torkolati lombbá tágul

szívbillentyűm utat nyit

                s csendben

magába zárul

vérkristály-függelék

                a falakon

 

egymásba

nyíló barázdák

esztelen labirintus

égbe hökkenő oszlopok

világba képedő lírikus

szemrehányás-szemrevágyás

 

                van-e

még szellemi egység

ki eleven érvként

nem veszi

                sérvként

s kezében tüzes tollal

ajkán alkotó szóval

                szóval

elindul feltárni

tegnapi sejtelmeket

                bogozatlan

                rejtelmeket

 

ez már az elmúlás

vagy talán átmenet?

 

 

Versek a tengerhez és a

csillagokhoz [66-68.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43946

Leck Gábor

 

 

MOST IS AZ UTAT KERESEM

 

nagy kevély füzek

                     trombitálnak

a hajnal fénypillangói

                     megtalálnak

arcomra fröccsen

                     a dér

 

homlokomon fodrozik

                     szűzies napsütés

batyumban elhoztam

                     a leszakított peremek

                     lantjainak énekét

eltorlaszolt ösvények

                     megrövidített értelmét

 

torkokból kifacsart szót

                     köhögtem fel újra

mint fuldokló

                     ki érzi vesztét

körém elhintett apostolok

                     szurony alkonyok

                     jövendöltek

csillagokból porzó koromszemcsét

 

az óramutató ellentétesen jár

kitakartak a múlt meleg odúiból

                     kővé dermedt kezek

                     csontok daloltak

                     őrölt kavicsok énekeltek

 

emlékszem jól

a megduzzadt folyó

                     fatörzset sodort

hátán utazott egy másik idő

körvonalazódó lehetőség

                     kegyelmes önzés

                     árnyaktól mentesen

tisztán mint a bércek lehelete

 

most is az utat keresem

számlálatlan variációk között

az éppen tetszetőst elteszem

felvértez a kudarc

mind kevésbé félek

romhalmaim fölött

az álmok önmagukat írják

színjelenetek forgatókönyvét

zsákomban még szuszog az

oldalvitorlámból kifogott szél

felfeslő felhők mögött

újra reménykép szitál

s egy kóbor hullócsillag

végre homlokomra száll

 

 

Versek a tengerhez és a

csillagokhoz [60-62.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43945

Leck Gábor

 

 

NAPNYUGTA

 

őrzik már a nyárfák

a hamvadó nap sugárszerenádját

a folyóvízből is kihűlt már a meleg

szótlan becézem a merengő csendet

mezítláb oson

ciripel a tücsökzene

a szökőkút mellett mélázva

szemembe porlik a tarka vízsugár

permetét szürcsölik a rozsdanyakú fák

ágyát veti hangtalan a fény

a szalánci hegy tetején

s mint tündérszemű képzelet

siklik rám az éj

 

 

Versek a tengerhez és a

csillagokhoz [47-48.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43944

Leck Gábor

 

 

HONVÁGY

 

pusmognak az erdők

bús hiányuk osztja szét

a becézgető szellő

 

a folyó ölelése visszavár

szomjas vizében elsirat engem is

a leányérlelő nyár

 

a csendhálón túl

valami búsan vonaglik

testem a tájból lassan kikopik

 

még kék ernyőt tart fölém az ég

de már visszavágyok

a dértől fénylő búgó őszi rétre

hol játszadoztok nemes gyámolító fények

 

kavarognak bennem

virágba font

emlékszövevények

kis éji tücsökzene

csábos madárének

 

 

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [45.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43943

Leck Gábor

 

 

TÉL

 

meghalt a kakukk

az órában mikor

elütötte a telet

 

csillagok hózápora

szövi bele

a tájba

a jégcsapfürtök énekét

 

zúzmarafák nőttek

a templomharangba

belesüketült a csend

 

mezítláb toporzékol

az éjszaka

a hólében fénylik igaza

 

a csonkahold ígérete

meséli tele álmunkat

s az üresjárat

nesze elhal az ébredés óráján

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [44.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43942

Leck Gábor

 

 

ARS HUNGARICA

 

nem is annyira Széchenyi időtlen hídja

mint egy büszkén álló vörös huszársapka

nem is annyira a parlament ezernyi szuronytornya

mint Tokaj zamatos vulkanikus bora

nem is éppen Kossuth méltó szobra

hanem egy ősi szkíta lovas visszacsapó íja

nem is annyira Bartók zenetrónja

mint inkább a csárdáskirálynő vállig érő copfja

és nem is annyira Amerika magyar agytrösztje

mint inkább Szigetvár poétikus eleste

nem is éppen a Szent Korona ezeréves története

mint egy ínycsiklandozó zsiványpecsenye ízömlenye

nem is annyira a Citadella korzója

mint inkább az alföldi alma nappörkölte mosolya

és talán nem is annyira a Tiszakanyar vízbe font csöndje

annál inkább a Vereckénél tatármód betörő légtömegek

nem is annyira a Nagykörút pezsgő forgalma

mint inkább az élemedett puszta akác szőtte futóhomokja

bár szörnyű de mégsem a Nagymarostól lezúduló csonka víztömeg

hanem sokkal inkább a rákoskeresztúri temetőnél egy könnyező kopjafa…

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [38.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43941

Leck Gábor

 

 

UNGI TÁJAKON

 

őz szökken elő a hűs erdő rejtekéből

víg kalapú csodagomba bukkan ki a puha reggeli földből,

a felkelő nap arany fénye

vidáman fut fel az égre.

 

napsütötte faluk arca

mosolyogva tekint vissza a napra,

gomolygó felhők kavalkádja

bolondos árnyat vet a tájra.

 

itt születtem én ezen a tájon,

vers és táj az én szülővilágom,

s ha már szememnek nem nyit a zöld,

itt vegyen vissza a föld.

 

 

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [36.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43940

Leck Gábor

 

 

TÉLI ELÁGAZÁSOK

 

dérrel meghintett szakállának

dús lombozatát omlasztotta a tájra

erre a szelíden megkövülni látszó

őskori világra

 

hóráccsal

telítettek a kerítések szuronyredői

szikrázó áldozati oltárok

a dűnék fénylő párkányai

 

a sík elvegyül

e meddő csendben

önön határain lassan átfolyik

szemhéjam alkonya alatt

távlati vízióm semmissé kopik

 

göcsörtös karjaikkal

az égen kúszó holdtollú dunnákat

szúrnák nyársra a jegenyék

s a zakatoló télidő

ütemre rázza le hódarázs köntösét

 

a szám mint hópelyheket

olvasztó bolyhos tégely

hátamon csiszolatlan hókristályok

váza libabőrt fodrozva folyik széjjel

 

ültő helyemben peregnek

gyereklázas téli képek

érzem

megalkuvó árnykörömből

mozdulatlanul kilépek

 

az elágazásból

indaként tekerednek az utak

mezítlábas nyomok didergő

magányát juttatják eszembe

      – ne hagyj elágazni

      – hagyj még egy kevés gyermekösztönt

      nekem

 

viharkabátok távolodó

szárnya mélán leng a szélben

a dűlőutak fehér habja alatt

kirótt útjaim merre mendegélnek?

 

a megsüppedt feszület

is térdig hóban gázol

ablakok tövében szunnyadó gyerek

bégető bárányfelhőket számol

 

az égi ráktérítőn

túlbaktatott már a nap

kihűlt arcának terhes közönyével

tekint rám

talányként félszó ködös távolából

a miért összeáll

 

 

Versek a tengerhez

és a csillagokhoz

[33-35.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!