„Aki azt mondta, hogy a költemény ne valamit jelentsen,
hanem legyen, az összefüggéstelen dolgot fogalmazott meg.”
(Arthur C. Danto)
"A gyökér biztos benne, hogy az ág csak bohó bolond, És a föld a valóság. Az ég a maga világosságával üres képzelet."
Radnóti Miklós
Gyökér
A gyökérben erő surran, esőt iszik, földdel él és az álma hófehér.
Föld alól a föld fölé tör, kúszik s ravasz a gyökér, karja akár a kötél.
Gyökér karján féreg alszik, gyökér lábán féreg ül, a világ megférgesül.
De a gyökér tovább él lent, nem érdekli a világ, csak a lombbal teli ág.
Azt csodálja, táplálgatja, küld néki jó ízeket, édes, égi ízeket.
Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény.
Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett.
(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 8.)
Radnóti Miklós
Erdei ének valahonnan
Fejünket majd szépen lehajtjuk, most a bokrok közt hálunk, mint a madarak, neszelve hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton, mert barátunk látod, és talán még két hét;agancsa helyén már szép apró dúdorok nőnek és elbőgi álmában magát, hogy fölriadunk;előbb, mint a virágok nyitnák ajkuk a harmat előtt, előbb,- előbb, a hangjukat imádó részeg madarak énekénél mert jaj! oly messze még a derengés is; majd heverünk csak alvó bokrok leveleit tépdesve félve ujjaink között babonásan nyitott szemekkel nézzük egymást.
Egyébként nagyon jók ezek a fotóid is. Nem kell szerénykedned!:-)
Rég jártam arra, a gyermek még elfért a hónom alatt. Mezei látogatók is fényképezhetnek?
Legutóbb (nem a minap) Predjamanál barlangoztam, ott szigorúan tilos volt, s mivel helyenként rendetlenkedtünk, kikapcsolták a világítást válaszul, hogy nézzük, amit a vaksötétben látunk:-)
Augusztus 2. 18.00 órától Aggtelek Baradla-barlangban ad hangversenyt Szakcsi Lakatos Béla.
A művész és a helyszín együtt, fantasztikus élményt kínál.
Az óriás terem, annak akusztikája, a csodálatos természeti képződmények és a zene együtt…
Akinek van kedve, ideje, lehetősége, ne hagyja ki!
Egy valamilyen korú férfi Elég fiatal és elég öreg Gondok árnyékolják tekintetét És átlátszó szemüveg Ott ül egy fal tövében Egy fal tövében szemközt egy fallal S azt mondja elszámolok százig Száznál abbahagyom Most tehát egyszer s mindenkorra Elkezdem egy kettő satöbbi
Hetvenháromnál elakad
Olyan ez akár ha az éjféli óraütést számolná az ember de amikor eljut tizenegyig Sötét is van és mit lehessen tudni Megpróbálja a szünetekből utánakövetkeztetni a ritmust De mikor is kezdték az egészet
Szóval megvárja a következő óraütést
Azt mondja magában gyerünk járjunk végére a dolognak Kezdjük előlről Egyszer s mindenkorra Százig Egy…
Valaha olyan verseket írtam Melyekben ott volt az egész körsugár A középponttól a kerületig sőt azon is túl Mintha nem létezett volna semmiféle kerület csupán középpont S mintha én lettem volna a nap: köröskörül a határtalan tér S aztán nekilendültem volna hogy végiglövelljek a sugár mentén
Az ember ilyenkor a boliád iszonyú sebességére gyorsul S ugyan miféle középponti vonzás akadályozhatja meg ilyenkor hogy elszakadjon tőle Micsoda konkáv égboltozat hogy átszakítsa Ha ilyen lendület röpíti kitörni a határokon túlra
Aztán megtanulja az ember hogy a föld nem lapos Hanem gömbforma s a középpontja nem középütt van Hanem a testközpontban S megtanulja a sugár hosszát e nagyon is kitaposott utat S hamarosan megismerkedik a gömb felszínével is Melyet immár lépésről-lépésre fölmértek megvizsgáltak végigaraszoltak csupa régi agyonjárt Ösvény
Marad tehát az a nyomorúságos küldetés Hogy a gömbívet feszegessük a lehetőség határáig Remélve hogy a gömb felszíne megreped Megpattannak a határai S ismét szabad lesz a levegő és a fény
De jaj ott a reménytelenség is olykor S az egész sugár lendülete Ezzé a felszíni holtponttá változik
Ember vagyok Gyors megérkezéstől félve a túl rövid úton Megrövidülnek meglassúdnak a lépteim Paránnyá kell lennem Hogy a véges távot végtelen sok részre osszam S a húr és az ív között Éles elmével megteremtsem analóg terét a minden határon túlinak S e szűkös anyagban megtaláljam Megélhetésem és művészetem
Tellér Gyula fordítása
Forrás: Óda a Szent Lőrinc folyóhoz* Québec mai francia költészete*
Rá is emlékszem - én is.:-) Holott élőben sosem láttam. Égen-földön itt találtam a leghosszabb képes anyagot róla, pedig szerettem volna kihagyni az aktuálpolitikát.
Nem maradt, csak a csönd s a reggel illata minden várakozáson.
*
Nem ismertelek mint a búza- földet se mely kenyerem adja.
Úgy hallgattalak ahogy a városok névtelen zaját.
Úgy láttalak mint a reményt láttam csirákat simogatni.
Testem világos délben egy árnyékot rögtönzött s ez utamat olyanná tette mint egy irkában egy eltörölt hibát.
Úgy éreztelek ahogy a fondorlat szükségét mikor a magunktól-menekülés egy tévedést védeni késztet.
Egy vesztett csata füstjei köröztek az égbolt körül ahogy a háziszárnyasok egy idegen major előtt.
A tájék rettegett szétdúlt szántóitól. Ámulva olvasták egy fűszál remegését a katonák.
*
Az égaljak egy álmot szöktetnek ki az álmok véleltleneiből.
Napra tárt ablakok jóvoltából unott szerepük rabjai a tárgyak hátukat az életnek vetik.
Váratlanul kiszöktem nevemből odahagytam emlékezetemet míg el nem érnek a túl éles képek amiktől nem változó vonások dermednek bánatukra.
Tiszta vizű ajkad szemed friss ágszerű mozdulatod mint egy titkos járókelő tompa lámpája úgy adott irányt nekem.
Végül fölkelt a nap arcod magaslatán s én ráeszméltem hogy kelet felé tart a kivonulásom mert bizonyságom volt felőle hogy belőled árad a reggel.
Megérkeztünk egy faluba melynek kövei elvesztették hatalmukat oly tavaszi zápor-illatot ontott széjjel ott a szabadság.
Tudtam hogy nyugodt lépteim ámulatában a talaj mozgatta a vért ereimben.
Tudtam hogy a csontjaim egy humusz-rétegen törnek át és csak ha véget ért növényi kalandjuk térnek vissza hozzám.
Egy pilla-rebbenéseid kegyén függő világ növénye feledkezéseidben kerestem támaszom.
Egy fáról egy rosszul csukott ajtón elszabadult a szél hogy kivésse a válladon egy mélységes mély csók nyomát.
*
Most figyelem hogy követed ajkam az évszakok során. Egy nappalától nagy nap kél kutatásainkból arcod magaslatán s ha elborul mikor kezed megremeg tőle hogy megértett újra hajnal dereng föl új kakasszóval új törekvések kezdődnek újra megnyugtató szavamra.
Egy nappalától nagy nap terjeszti ki terét a napba melyet egy mosolyban a fogaid villantanak föl.
Egy nappalától nagy nap űzi el este jöttén a zajt melyre az ember fáradtsága ragadt.
Azért élünk azért élünk tudd meg hogy a fagyot meglepjük megtörjük nehogy tönkrerepessze a cementet.
Azért élünk azért élünk hogy a szavunktól megjuházzék a végtelen. - fordította: Rónay György
/Paul Chaulot Az arcok fala - Európa Könyvkiadó, 1982/
Döbbenetes volt látni Belfastban és környékén a szögesdróttal alaposan be-/elkerített iskolákat, családi házakat, stb. A szállodában az éccaka közepén beindult a vészjelző. Mint kiderült, csak vaklárma volt, "apró meghibásodás"...
Immár a félelem sokszor sziven érint és néha messzi hír csak néked a világ; egyre régibb emlékként őrzik gyermeki korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték között, háborúk közt élted le életed felét s most is ellened hajló szuronyok csúcsán villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj, verseid hona, hol szabadság illan át a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban, tollal ékes kezed súlyosan mozdul és mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes felhő falja föl egén az enyhe kéket, s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár és munkám után lassan megyek: gáz, gép, bomba készül ellenem, félni nem tudok és sírni sem, hát keményen élek, mint a hideg hegyek között útépítők,
akik, ha könnyű házuk fölöttük összedől elaggva, újat raknak és közben szagos forgácson alusznak mélyeket s reggelente fényes és hideg patakba mártják be arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek: körül borul. Mint hajónak ormán viharban, villám fényinél kiált az őr, ha partot látni vél, úgy vélek én is, mégis partokat és l é l e k ! kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog és hangom messzehordja hűvös csillag és hűvös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be, alvó asszonyom álmában beszél, a barnuló felhők széleire fehér fodrokat fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön; törten heverek majd, senkise lát; férges föld fekszik szájamban és szememben s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat, lefekszem én is, később dolgozom. Napod fénye már a bokrokon lóg. s amott az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen, lenn, parázsló levelek tövében ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK
A síkos égen ereszkedik a nap, korán jön végig az úton az este. Jöttét az éles hold hiába leste: ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap, az este a fák ága között forog és egyre dong, míg épülnek e sorok s egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus pattan és itt két hatodfeles jambust szalad. Faltól ablakig, egy barna pillanat s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag férgek másznak szét a messzi réteken és lassan szerterágják a végtelen sort fekvő holtakat.
A nyolcvanéves Bartley Costello egy konyhaszéken ült ezüstszürke tweed-öltözékben, carraroe-i háza előtt, közel a tengerparthoz, szájában pipa, porter sör a bakancsa mellett:
"Húsz éve nem eszek mást, mint tengeri csigát, mit szikláról szedek saját kezemmel, maga negyedannyi, mint én, ha csigát enne, bízvást megérné ezt a kort, ugyancsak jó erőben."
Északi Falnál, a Liverpool Bárban, útközben gyermekeihez menet, egy öreg rámnézett, aztán a sűrű dublini sörre. A sötét pohárra mutatott: "Is lu i an Ghaeilge má an t-uisce sa ngloine sin."1
Egy javakorabeli férfi, Beartle Confhaola, terelve a gulyát pipacs- és sziklamező közt, át a napverte carnai kvarchomokos dűlőn, a hetykén lesajnáló idegennek felelt így, apró fekete marháira mutatva: "Ezeknél jobbat sehol sem talál!" A szomszéd ivóban egy helybéli szólt a városinak: "Labhraim le stráinséiri. Creidim gur chóir bheith ag labhairt le stráinséiri."2 Mint aki büszkén mondja: "Sziklamezőből gyümölcsöst neveltem, bougainvillea kúszik a szénakazlamon."
A vörös homokparton egy dublini turista tüzifát keresve egy csónakroncsra akadt, már kezdte kitördelni a bordákat, amikor egy arra menő öreg, fejét csóválva rászólt: "Aa, a mhac: ná bi ag briseadh báid."3
Nyugaton a sziklamezőn az alacsony falak sikált fehérek, szépek. Takaros köveken át a réseken szabadon jár a szél. Keresztülnézve rajtuk, látni a kék napot. De keletibb vidékre érve, magasabbak a falak, szürkék, mocsok-szürkék. És eltűnnek a rések, a falakon keresztül mit se látni.
Végül is a városba térsz be. Gyönyörű ott - a halványzöld Corrib ívelt hídja alatt lazac sütkérezik - de ronda is, mert a sok boltos úgy néz az emberre, ahogy Bartley Costello és Beartla Confhaola, hisz ők írül beszélnek és csigát esznek, kis fekete marhát nevelnek, és lenéznek minket, csupán amért idegenek vagyunk.
Fodor András fordítása
1 Ritkább már az ír nyelv, mint a víz e pohárban. 2 Beszélek idegenekkel. Azt hiszem, helyes, ha szólok az idegenekhez. 3 Jaj, fiam, sose apríts fel csónakot!
***
Patrick Kavanagh Eposz
Oly fontos helyeken éltem olykor, Ahol nagy dolgokról határoztak, És vasvillával vitatták, kié Legyen a senkiföldjén a kősor. "Dögölj meg", ordították Duffyék. Az öreg McCabe a rámeredő Vasak elé csupasz mellel lépett - "Így menetelünk a kősor előtt." És ezévben Münchenben is történt Valami. Melyik volt a fontosabb? Ballyrush és Gortin ügye már-már Elégtelennek tűnt; de Homérosz Sugott: helyi pör volt az Iliász. Mi fontos, mi nem, tudják az istenek.
Kabdebó Tamás fordítása
***
Seamus Heaney
PARTVONAL Shoreline
Egy kanyar még, egy emelkedő Country Downban, s a tenger ott Surrog, ott terül szét egy Sövény mögött. Vagy szürke
a Gyűlés gyűlölködése zúgolódás hazudozás nők békének csúfolt kimerültség kiontott véren kotló emlékezet
„ Feküdj el a kincses szóban – szólt a Hang – túrjad barázdált agyad villódzó tekervényeit
Sötétben írj. Északi Fény jő csupán hosszú portyáid végén ne várj verőfényt
Szemed oly tiszta maradjon mint a jégcsap buborékja s higgy a kevéske kincses tudásban mi tapintó kezeden ott maradt”
Határ Győző fordítása
Eavan Boland A történelmen kívül (Outside History)
Mindig vannak be nem fogadottak. Az ír január vas fényei, csillagai
Kiknek fényei több ezer évvel a mi fájdalmunk előtt ragyogtak fel. A történelmen kívül voltak akkor is.
Távolságtartók. Alattuk a hely, hol embernek találtad magad és
a táj, amely mint halandót övez. Itt az idő, válassz! Választottam:
A mítoszból a történelembe értem és rám sújt az ítélet, melynek éjsötétjét
most érzékelem a mezőn, a folyón, az utakon, melyeket egybesző az éjjel a halál.
Lassan halnak meg ők. Mellettük térdeplünk, fülükbe súgunk. Ám elkéstünk, el. Túl későn értünk oda el.
Fordította: Kabdebó Tamás
Forrás:
Kabdebó Tamás nemcsak a magyar irodalom megismertetéséért fáradozik Írországban, hanem második hazájának költészetét is igyekszik bemutatni a magyar olvasóknak. Bill Tinley 2007-ben kiadónknál megjelent kötete után most az egész kortárs ír lírából válogatott: 35 poéta 100 versét olvashatjuk zömében az ő fordításában (néhány költeményt átvett Fodor András, Gerevich András, Határ Győző és Tótfalusi István magyarításából). Az antológia tematikailag is igen sokszínű: az ír táj, éghajlat, történelem, mitológia számos megjelenítésében gyönyörködhetünk. De „mint magában az egész ír költészetben – írja bevezetőjében Kabdebó –, ebben az antológiában is élen járnak a tengerrel, a tenger-élménnyel kapcsolatos költemények”. Köszönet Kabdebó Tamásnak az élményért
The letters between Robert Lowell and Elizabeth Bishop are one of the great poetic correspondences of all time—and became the real essence of their relationship"
-
Elizabeth Bishop: CIRQUE D'HIVER CIRQUE D'HIVER
Jár a felhúzható játék a padlón. Kaphatta volna hajdan egy király tán: kis cirkuszló, fehér, valódi szőrrel. Szeme, akár a kátrány. Egy táncosnő egyensúlyoz a hátán.
Lábujjhegyen áll, s csak forog, forog. Papírrózsák rézsút lejtő füzére fut végig szoknyáján s bádogfűzőjén feje fölébe emelve műrózsák másik füzére.
A ló sörénye: tiszta Chirico. Valami gépi bánat ül a lelkén. Érzi a kis nő rózsás lábaujját hátán, a pálca mentén, mely áthatol a nő testén s a lelkén,
meg az övén is, s felbukkan alul, hasán, mint jó nagy bádogkulcs megint. Három lépést üget, majd meghajol, térdre ereszkedik, üget, kattan, megáll és rám tekint.
A táncosnő már a hátát mutatja. Kettejük közül ő az ostobább. A kis lóval csüggedten nézzük egymást - szeme csillag! - "No hát" mondjuk, "eddig jutottunk, nem tovább..." - fordította: Rakovszky Zsuzsa
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
Schein Gábor(a kárpitba koptatott)
A kárpitba koptatott angyalok
átalusznak minden délutánt,
s ha álmukban egy szárny megüti
a szövetet, a fotel előtt újra egy
öregasszony áll, parókátlan feje
csupa seb, ecetszagú haját az
angyaloknak fésüli, vakon, mintha
múlhatna e délután, lábán virágzik
egy műanyagpapucs, és én fésülöm,
fésülöm tovább, a gyereket és a
parókátlan öregasszonyt, ülök egy
régi tükör előtt: aludjatok, angyalok
VIOLA And what should I do in Illyria? Shakespeare: Twelfth-Night
Ő játszotta Violát. Földszint per egy, Ez volt a szobaszáma. Kitüntetésből, büntetésből? A büntetésre gondolt, rég nem járt a fellegekben. A lehúzott redőny mögött a téli járda csillogott. Összekucorodva a hömpölygő sötétben, Elnézte, ahogy a szobalány kapkodva lehúzza A régi lakó ágyneműjét - egy bőrönd is állt ott -, S beleborzongott: náthazöld a kárpit! Mint egy rossz álom a garniszállodáról, Útonlét senkiföldje, mindig áthallatszik Az időjárás a papírvékony falon. Amikor kislány volt, a szülei színházba mentek, És őt magára hagyták a szombat négyszögében, Amely szobából hómezővé változott, Terpentinszagú színpaddá, Normandiává... "De mit csináljak én Normandiában?" Senki nem kötött a lelkére semmit. Mint akit vendégjátékra hívtak,de mire Megérkezett, kihúzták a szerepét a darabból. Mi melegítse át? A gótika lángjai, Amelyektől pirosak az ádventi orcák; Vagy lopjon egy parázsló hasábot, a máskor És másnak gyújtott máglyáról, Johanna városában: Ott áll ez az ismerős poloskafészek. A december alagútjában, véges-végig Hunyorgó villanykörték sorakoznak: Zárlatos táj, mint húsz éve Erdély, a koloniál Komforttal leplezett szegénység. A tévében elkezdődött a kvízműsor, És mintha abból lépne ki A hollófekete hajú recepciós: ahogy fölvonja Pártfőtitkárhoz méltó, vastag szemöldökét! Csücsörítő ajka egy kiélt, fanyar Transzvesztitáé, mikor megkérdezi, Kér-e holnap reggelit. A látszatra adni kellett volna, Viola mégsem kért semmit. Realista döntés. Ellenőrizte a zárat, és leült a tükör elé. Almaarcán elsimult az éjszakai krém, Mint a vaj a pirítós pórusaiban. - /Térey János Ultra - Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT., 2006/
--- (...) Shakespeare olyan, mint a világ vagy az élet. Minden kor megtalálja benne azt, amit keres, és amit látni akar benne. (...) Még a Titus Andronicusban is, amit Shakespeare valószínűleg ugyanabban az évben írt vagy dolgozott át, amikor a III. Richárdot, sokkal többet talál a mai néző, mint csupán "a fölösleges kegyetlenkedések karikatúrába illő, groteszk halmozását", ahogy a XIX. századi kritika írta. És amikor a Titus Andronicust úgy adják elő, ahogy azt Peter Brook tette, éppoly lelkesen tapsolja meg az általános mészárlást az ötödik felvonásban, ahogy Shakespeare korában tapsolták meg a szabók, mészárosok, kazánkovácsok és katonák. Az egyik legnagyobb színpadi siker volt ez annak idején. (...) Ha a Titus Andronicus hat felvonásból állana, Shakespeare a földszint első sorában ülő nézőket is befogná és kegyetlen kínhalálba küldené. A színpadon ugyanis Lucius kivételével a tragédia egyetlen hőse sem marad életben. Még mielőtt az első felvonásban fölmenne a függöny, már meghal Titus huszonkét fia. És ez így megy végig, egészen az ötödik felvonás vége felé bekövetkező egyetemes mészárlásig. Harmincöt hulla van ebben a darabban, nem számítva a katonákat, poroszlókat és alantasabb személyeket. Legalább tíz nagy gyilkosság a néző szeme láttára történik. Mégpedig rendkívül változatos módon. Titusnak levágják egyik kezét, Laviniának kimetszik a nyelvét és levágják mindkét kezét, Kép1 a dajkát megfojtják. Mindehhez ráadásul még erőszakoskodás, kínzás, emberevés. Kép2 Ehhez a reneszánsz drámához képest a mai amerikai "fekete" irodalom bűbájos idill. Nem a Titus a legbrutálisabb Shakespeare-darab. Több hulla van a III. Richárdban, sokkal kegyetlenebb a Lear király. Én nem találok Shakespeare egész színpadi munkásságában vérlázítóbb jelenetet Cordelia halálánál. A Lear király minden bizonnyal remekmű. (...) ... a Titusban Shakespeare épp hogy alakítgatni kezdte a drámai anyagot, amit kapott. Már nagy alakokat gyúrt, de még nem tudott ezeknek a gigászoknak teljes hangot adni. Még dadognak, vagy ki van tépve a nyelvük, mint Laviniának. Mert a Titus Andronicus már Shakespeare színháza, de még nem Shakespeare-szöveg. Peter Brook és Olivier... fölfedezték ebben a nyers masszában Shakespeare összes későbbi tragédiáinak csíráit. Titus szenvedései már kétségkívül azt a poklot jövendölik meg, melyet Lear király fog megjárni. Lucius, ha a gótok tábora helyett wittenbergai egyetemet kereste volna fel, bizonnyal Hamletként tért volna vissza onnan. Tamora, a gótok királynéja, ha lelke mélyére nézne, hasonlítana Lady Macbethhez; csak a bűn tudata hiányzik belőle, ahogyan Laviniából is hiányzik a szenvedés tudata, mely tébolyba ragadta Opheliát. S talán épp ha a Titus Andronicust nézzük, akkor értjük meg igazán - jobban, mint bármely más Shakespeare-darab vizsgálatánál -, miben nyilvánult meg Shakespeare géniusza: belső tudatosságot vitt a szenvedélyekbe, kiterjesztette a kegyetlenség fogalmát, mely addig csak fizikai volt. Shakespeare felfedezte az erkölcsi poklot. És a mennyországot. De a földön maradt. (...) Shakespeare sűrítésekből felépített cselekménye a színésztől is ennek megfelelő játékot kíván. A szöveg intenzív, metaforikus. Shakespeare szüntelenül közelképekkel operál, akár a film. Szerető, áruló, király, trónbitorló; rövid csoportjelenet és monológ. A monológot egyenesen a kamerába mondja a hős, a proszcéniumon, a nézőhöz. A nagy monológ olyan, mint a közelkép. A régi iskolából kikerült színpadi színész az ilyen pillanatokban tanácstalanná válik. Hiába próbálja a monológot valószínűvé tenni, továbbra is maga körül érzi az egész színpadot. Holott voltaképpen csak ő van és a nézők. Ez a shakespeare-i közelkép. És ez a filmbeli közelkép is. (...) Peter Brook beviszi a film konvencióit a színházba. A fény kioltása időbeli ugrást jelez. Kép3 A képek áttűnéssel következnek egymás után. Akár a filmben. A néző nem veszi észre ezt a konvenciót. Egyszerűen elfogadja. És éppen ekkor fogadja el Shakespeare-t szó szerint. A király és kísérete csakugyan vadászatra indul. Tamora csakugyan találkozik Aaronnal az erdő sűrűjében. Laviniát csakugyan megerőszakolják. Kép4 (...) Talán ez a legnehezebb szerep. A második felvonástól kezdve néma, s mindkét keze le van vágva. Kép5 Csupán a pillantása marad meg, kendőbe burkolt kezeinek rebbenése, alakja és járása. Kép6 De hogy tud járni! Hogy tud nézni! Mennyi szenvedést fejez ki puszta meghajlásával, vagy azzal, ahogy letakarja arcát! (...) - fordította: Kerényi Grácia
*** A hátsó fedlap belsejére a(z egyik?) korábbi tulajdonos felírta a nevét, lakhelyét. Elgondolkodtam, vajon mi lehet vele, hogyan került a könyv egy antikváriumba. Aztán eszembe jutott egy vers is, majd talán máskor begépelem.:-)
Robert LowellÉBREDÉS VASÁRNAP HAJNALÁN
Ó megszabadulni indián
lazacként, mely föl-lesuhan
szimatolva a pokoli
kő- s csont-zúzó vizesés felé -
nyers áll, puha hús a bömbölő
létra előtt, míg itt az idő,
s végsőt szökik s ott fönn terem
az ívni, halni elég eleven.
Megállj, takarodj! Fölszínre evez
a lazac, s testem ébredez
kiélvezni a tiszta békét
s a fiúk vétkes henyeségét -
szivárvány-csali az ég-zuhatag
habjában nálam nem szabadabb,
ki sárkányként kucorgók itt
a konc időn, míg hajnalodik.
A féreg öblös lyukba tér;
órákig görget egy egér
golyót a sarokban, abbahagyja;
termesz vet ágyat az ácsolatba -
halld az éj-szülte, vad, veszett
és biztos-léptű lényeket:
tovább rágcsálnak, míg az új nap
nyomorult sötétsége virrad.
Ádáz, hanyatló hamu-elme.
Nézz föl s látod, a kikötő telve:
míg szokás szerint pang,
az üzlet hajókon vág neki a viznek -
koszos farhullám, dacron-szál,
Jó Reménység vagy Bermuda vár,
mielőtt bő tűz mosogat
borvörös törzsű yachtokat.
Egy kancsó vizet bámulok,
falán pelyhedzik a jég-nyirok,
ezüst színek és némi menny,
sugárzik a derűs közöny -
de ha gondolok egyet, hirtelen
valami deszka-holmit lát szemem,
a barna magvak háttere
árnyalja, de nem mocskolja be.
Ó ha megmaradhatna a lélek
űzetve is árnyban a fénynek!
Jobb öltözetben s fát hasogatva,
pusztulva új Keresztes Hadba -
akárhol másutt, csak nem itt!
És új villany-harangjaink
„Atyáink hitét" zengve zengik,
s a gyülekezet fölsereglik.
Ó Biblia, kit keresztre feszít,
hogy föl nem fogjuk himnuszaid,
szellem és szépség szelídebb
elméssége nem enyhiti meg
e keményre kalapált vers szakokat -
békét zengnek, halálosat;
de mégis uralják a sötétet,
és réseiken bújhat ki a lélek.
Nem, öltsd magadra a régi ruhát
a fás kamrát kutatni át:
szenny s piszok közt: szerszám, nyeletlen,
tíz gyertya-csonk, de gyertya egy sem,
a Templom kiokádta lomtár,
mit szóval s tettel ostoroz Pál,
száműz a király, tilt Izrael:
pengő cintányér, néma jel.
Meglátjuk-e szemtől szembe Őt?
Mind feketébb üvegen csillan át.
E községben, amit ismerek rég,
látom sok pusztuló jelét,
fehér tornyát, zászló-sudarát,
mely porcelán fogantyúként
mered ki a ködből: ócska, únt, lom,
hogy segítsen a tébolyulton.
Kapatos, vértes Góliát
kovácsol hadi-glóriát -
nem töri magát a csőcselék,
hogy megtagadja fegyverét,
az elefántot és phalanxot,
mely halad a korral s mind viharzóbb;
ha a királyság lő bakot:
millió fityma szennye ott...
Szólj lágyabb szót! De mit, ha az
új diminuendo nem hoz igaz
enyhülést, csak álmatlan éjt,
veszett versenyt a sikerért,
csak józan öncsalást, amit
őrült óvatosság vadít,
míg konganak harangjaink -
akárhol másutt, csak nem itt!
Ó megszabadulni. A földi dicsőség
lány, akit megszédít a hőség...
akár az Elnököt az eszme,
ha társadalmával övezve
ma reggel, mint beszédes hal,
úszkál az agytröszt tagjaival,
kik meztelenül tempózva utálják
más-agyalta retorikáját.
Nincs szünnap a mennyben. Háború süt
föl, a föld nyalogatja nyílt sebeit,
csupa friss törés, friss rang,
sietős gyilkosság, nincs haladás.
Csak az ember véknyul az Ünnepnap
delén kedves hanggá, a vak
favágó kezében a balta
az élet fáját hasogatja....
Szánd meg bolygónkat, gyászba borult
ez az édes vulkáni kúp;
béke fiúnkra, ha földre veri
helyi háborút követő helyi
háború - míg, kémlelni a földet a lét
végnapjáig, valami szellem
köröz a végtelenben
únt gőgünk kárhozottjaként.
(fordította Orbán Ottó)
Kotori falak
Egy arc. 
Ma kissé megkoptatták a "téglák".
Lóéknál kis kajla született. (A színeket levettem, így jobban tetszik.) A szögesdrót engem választ el tőlük:-)
Pearse Hutchinson
-
