Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Érdekes módon a "kekec"-kifejezést /bár eléggé mesterséges szónak tűnik/ tartalmazza a Magyar Szókincstár az antonima kategóriában és így határozza meg a jelentését:
Akkor lehet, hogy a kekec-et nem is így kell írni? :))
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Paul Verlain: Óvatosság
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide, ez órjás fa alá, melynek lombsátorában A hold cirógató fénye fehérlik lágyan, Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire. Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.. Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya, az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden, hogy folytathassa majd a szíved és a szívem e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet; nem jó zavarni, ha becsukta már szemét, a vad Természetet, e néma Istenséget.
Nem mondhatja senki, hogy az átlagosnál rosszabb a helyesírásom, de ezzel a "dehát/de hát" kifejezéssel bajban vagyok.
Gyakorlatilag mindig "dehát"-ot írtam, egészen addig, amíg egy helyesírási szabályzatban meg nem láttam ezt a másféle -ezek szerint helyes- írásmódot. A Google találataiban viszont sokkal több esetben fordul elő az én "helytelen" írásmódom, mint a "hivatalos". Ráadásul -a számomra hasonló jellegű- "dehogy" kifejezés meg így írandó és nem "de hogy" módon! No, ez aztán végképpen megzavart. Jó, mondjuk a "dehogy" és "de hogy" esetében értelmi különbség is van a kettő között: Pl. - Dehogy vagyok én annyira kekec, mint állítjátok! - De hogy lehetnék én annyira kekec! Ne már!"
Szóval zavaros ez a mi édes anyanyelvünk, akárki megmondhatja.:-)
Tudom én, tényleg szép, de hát miért ne kekeckedjek egy kicsit, amikor annyira jólesik!:-)
***
Botár Attila
Madárijesztő monológja
Az idő tája szüli nyomait és elveszíti aztán ugyanitt a kérdéseinkre kurtán felel vidéki zöngék tájszó hagyja el az ajka félig nyitott kapuját, Zarándokom, a gaz egyre bujább rongyokba négy égtáj öltözteti egy torony tál harangszót küld neki de ha mégsem? már el se kárhozik Jézus érte is ült szőrén csacsit feszült feszítvén s bűntől oldozott ilyet is aki áll esőt napot fél lábon rongyban inkább csupaszon tudatja: szép, csak nincs rajta haszon, a világ szép és éld ahogy tudod te is Zarándok nézd meg e zugot s felejtsd hamar: a világ köldökén: Madárijesztőn pihen meg a fény: a tengelyen: csak bot-rongy öltözék. Ne keresd. Máshol s máskor nincs közép.
Nektek is visszataszítóak a filiszterek - a kispolgárok Tettetett modoruk a hitük Ti hisztek a hazátokban az élő emberekben a tudásban a barátságban és a... szerelemben
Szil-Tarcsán az őszi erdőn hét nagy erős kondás vacsorázott s velük együtt Eső-Virág András, aki jött csak valahonnan, maga se tudta, hogy honnan.
Oldalt varrott csizmájára port rakott a messze s mutatta az útja hosszát, s azt, hogy nem kereste: Falevélként, irgalombul hajtja a szél, ha elindul…?
…Ült az erős hét kondással, szalonnát sütöttek s körülöttük láthatatlan harangok ütöttek. Tudatták, hogy jön az óra s hamarosan koporsóba
fektetik Virág Andrást az erdei kondások. – A csend nyelvén üzentek a puha csobbanások. Bennük tán a táj riadt fel halált sejtő kis jelekkel
Mikor a szalonna megsült: tölgyfa-csobolyóból nagyot ittak… nyolc ember egy fadongájú tóból. Azután meg rádudáltak. Máskor úgyis csak bút láttak.
Kivált Eső-Virág András, kinek fél kenyere se volt soha… s mint a puszta, puszta a tenyere. Abba borult ő csak, hogyha pihenni a vágy elfogta.
Volt neki egy citerája: akár annyi ezüst – pedig barnára fogta már az idő meg a füst. Oldalán a csillag, a hold, s rá volt faragva a mennybolt.
S volt egy aranyszín tolla is. Mérhetetlenségből szállt az a toll… úgy szedte fel fütyölve a rétről. Fütyölt bizony, mert nem tudta: attól nem lesz többé nyugta.
Citerával, a szép tollal lett aztán elveszett. – Megnőtt benne minden dal és minden emlékezet. S szegény… egyre hordta őket, mint az ég a nagy esőket.
Mondom: a hét nagy kondással ültek a fák alatt kinn Szil-Tarcsán és dudáltak, és az idő haladt. Virág ekkor elővette tollát s a húrokra tette.
A húrokon egy hős ország támadt fel dalolva, - a hét kondás hallgatta csak egymásra hajolva. S összesúgtak, hogy megölik: leszúrják, vagy agyonlövik.
Hát mért játszik sokkal szebben, s más húron a bolond. – Testét majd a disznófertő belepi, vagy a lomb. Hallgatták a húr pengését s elővette mind a kését.
Azután körülvették Andrást, mint herceget álnok, bosszús, irigy, erdőtnyövő, nagyhajú királyok. S mire odanézett a h old: Eső-Virág András csak – volt.
Testét fertőbe vetették, rácsaltak vagy hat kant; pengették a citeráját, de az széjjelpattant; oldaláról lehullt a hold, s kétfelé hasadt a mennybolt.
A tolla meg elszállott, el a messzeségbe, hét nagyhajú gonosz elől mérhetetlenségbe. Akkor szólott a legvénebb: – átka ne legyen a vérnek!
Temessük el Virág Andrást, nőjön mező rajta – s ha tavasz jön: nagy nyáját a pásztor ide hajtja. Bizony mondom: jövendőre tej lesz és méz őbelőle.
Amikor hát jött a hajnal: a hét gonosz kondás kikereste a sár alól, s így lett Virág András televényföldje a fának, s ágya száz új ibolyának.
Ha volna szögesdrótod, Isten áram alatt, mely ölni tud még, e temetőből célegyenest a magasfeszültségnek futnék. Eibergenben, a Berkel mellett, kutyatemető. Sétány. Hantok. Isten ártatlan négylábúi innen tovább már nem rohantok. Ez talán már a Világvége, s hogy itt járt földönfutó fajtám, bizonyíték két sírkő, két név, magyar keresztnév: László, Zoltán. A gazdik régtől nem beszélték (már törve sem) az anyanyelvet. A biztos elhollandulástól ilyenkor kutyánk neve ment meg. Ők viselték is becsülettel, temetőben és temetetlen, hazatértemtől egyfolytában szűköl, vonyít e két név bennem.
***
Ha volna szögesdrótod, Isten, árammal, amely szénné éget, most egyenesen nekimennék az égigérő kerítésnek.
könnyű a szív és könnyű a lélek: nem egyedül kell járnom az úton, ha öl, nemcsak engem öl a méreg, ha gáncsolnak, nem egyedül bukom. fenét nem. de kísér egy szem, félek, félek, hogy nem lehet majd hazudnom. a porció már rég ki van osztva, megkaptuk, amit ember kaphatott, most egyél, figyelj a tányérodra, együnk, a végső szó kimondatott
Kafkás poharamból kávét iszom A mozartosból forró zöld teát A whiskys és boros poharakon semmilyen felirat ők azok akik arctalanul felségjelek nélkül támadnak rám magamra hagyott éjjeleken menetelnek a magára hagyott felé jönnek a magányosra arctalanul könyörtelenül a magára hagyott éjekre a sötét és rettenetes poharak Elöl a whiskys nehéztüzérség nyomában a vörösboros könnyűlovasság és ilyenkor hajnalig csengnek az (egyébként állítólag rákot okozó) ólomkristályok és nincs harc mert nem védekezem Ha meg kell halnom haljak meg de méltósággal férfiként fölbukva elvágódva az ágyam előtt reggel megtalálva mereven Azért egy májzsugort nem szeretnék összeszedni az mégiscsak méltatlan halál méltatlan utójátéka és kínos záradéka még egy ilyen életnek is és hagyjuk el itt a mint után fölsorolható megannyi fölösleget Legyen úgy hirtelen figyelmeztetés és előjelek nélkül hangtalan dőlni el mint a fák Ez szép volt sőt annyira szép lesz hogy magam is hosszan röhögcsélek rajta
átfestem arcod krétaporral ma újból kopogtak az ablakon ma újból a gyilkosok boldogabbak – csak krétapor az asztalon és ahogy festek arcod torzul a ráncot ellepi a por vagy öt hat számlás a postaláda a parlament olvasni tanul az arcod mint meszelt börtön itt-ott a vakolat reped a réseket majd én betöltöm a padláson sovány egerek ma újból a gyilkosok boldogabbak a ráncot ellepi a por a templom előtt koldul a város teste a falra rálapul
Nyújtsd a kezed, táncoljunk egyet! Legyünk vidámak, ha szól a zene. Csak azt ne mondd, hogy nincs hozzá kedved.... Megcsókollak. Simulj a mellemhez, hogy irigykedve nézzék a fal mellett ülő vénasszonyok. Ne magyarázkodj, hogy szégyelled magad! Elvesztettem miattad az eszem. Gyerünk a rozsföldre a fészerek mögé! Ne játszd meg magad, Maris, hogy fázol!
***
SZAKRAT JANOVICS
Feleségemnek
Ne kívánd azt, hogy csak téged tiszteljelek és a szívem-lelkem csupán neked adjam! Ne kényszeríts arra, hogy csupán a te mosolyod lássam és csak annak örüljek végtelenül. Hallod? Anyám ott zokog álmában a kemencepadkán.
Álom, uralnak a boldogok és a halandó népek s mindamaz élők még, akiket táplál a kerek föld: mert ura vagy mindnek s mindhez közelítsz, egyedül te, és testük lekötöd, noha láncod nem kikovácsolt. Gondokat-oldogató: édes pihenés megadója; minden bánatokat ki csitítgatsz szent vigaszoddal, és a halál gondját tovaűzöd, mented a lelket, mert a Felejtésnek s a Halálnak vagy te fivére: boldog urunk, kérlek, jőjj hozzánk édes erőddel, s isteni dolgunkhoz tartsd fönn avatott csapatunkat.
/Orphikus himnuszok - görög/ Devecseri Gábor fordítása
Régen veled csatangoltam hóba arccal befordultam jobb válladon ringatóztam elevenen fújt a holdam kezdetben még vizes voltam tőled sebbel lombosultam ágam csillaggal rakodtam a szél színét kitanultam életemmel is a múltam
Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem sujtaná máskor, nem láttam enyészni, megújúlni, csak ahogy terebélye pompáját évről évre megismétli egyformán, mégsem unalmasan, csöndben telítődöm az árnyas örökzölddel, s már kezdeném a fehérszirmú verset, de elszáll rögtön, mert folytathatatlan, ha nincs szavam az első anyanyelvhez, melyet a beszéd előtt megtanultam, tétova illat csupán, illó fények, bujócskái az áldott békességnek, nincs eseménye, tárgya, szép csodában rejlő talányos magunkbanvalóság föloldódása egymás mivoltában, páros hűségre hasonlít leginkább, és csak kettőnkre tartozik a titka, miért van nyitva akkor is ha csukva.
„Fuvaros voltam, tudja. Jártam én éjjel árkon-bokron a lovakkal, de sohase találkoztam senkivel. Csak egyszer történt meg velem Kertán, hogy két kutya elkezdte rakni a lucernát a szekérről. Egyszer csak eltűnt a lucerna. A télen tudtam meg, ezek a népek voltak, csak éppen kutyára változtak akkor. Mert a garabonciások foggal születnek. Amelyikre a bába rámondja: »Foga van«, az nem lesz igazi, az csak besegítő lesz, amelyikre nem szól egy szót se, az lesz az igazi garabonciás. Mikor lefeküdtem, akkor jöttek a télen. Harminc-negyvenen lehettek. Ekkorák, ilyen alacsonyak, olyan cigányformák, de volt közöttük egy szőke is. Annak korona volt a fején, nem arany, se nem ezüst, inkább mintha fakorona lett volna. Egyik mellém feküdt. »De hideg ez a fej« – gondoltam. A másik azt mondta: »Jézusom.« Ez még rendes ember lehetett. Volt, aki el is köszönt: »Jó éjszakát, Sándor bácsi!« De egy nő az ágy alá feküdt, onnan szurkált bajonéttal, alulról. Aztán rám tekerődzött a kígyó, a fejét a nyakamtól dugaszolta a szám elé, úgy pisszegett, háromméteres is volt, olyan vastag, mint a karom, akkora feje volt, mint az öklöm.
Ággyal együtt vittek. »De szép idő van, mondtam, de szép piros vesszeje van a Hauzinger szőlőjének.« Mikor vittek, az egyik pokrócomat elcserélték rongyszőnyegre, azzal takartak le, aztán letettek egy akácás szélén. A szecskavágót készítették, föl akartak darabolni. »Láttuk mi már egymást? Hát van szívük maguknak?« – mondtam az egyiknek. Úgy eldobta a szecskavágó kaszát, csak úgy röpült. Aztán meg villanyt akartak rám vezetni. Mért, mért nem, azt se csinálták, csak mondták. Hajnali harangozáskor hazahoztak. Akkor kezdődött a lakoma. Még a gyerekek is ittak, megittak 10 liter pálinkát. A ponyvát ráterítették a fejemre. Ellopták a kaszakövet meg cipőt, lucernát, ötmillió forint árát elloptak. Aztán eltűntek, de a kígyó még a sümegi kórházban is ott volt. Ezt onnan tudom, hogy elém raktak két szelet kenyeret meg egy májkonzervet, a májkonzerv már este eltűnt, reggelre a kenyeret is elvitte a kígyó. Azt gondolták az orvosok, hogy megveszekedek, döglök, kivették a véremet, megfeketedett, ijedt volt a vérem.
Mire a kórházból hazaengedtek, eladták a lovaimat a rokonok. Ezek a népek lovakat árulnak, a múltkor találkoztam hárommal Keszthelyen, észre se vettek. Arra laknak, Kanizsa felé, ott össze tudnám szedni ezeket a népeket. Elfelejtettem mondani, hogy a pokrócot visszaadták, mikor hazahoztak, már ott volt rajtam a pokróc.”
*
Karakószörcsök
Bocsánatot kérek ettől a falutól, mert szégyenkeztem miatta. Pedig vasútállomásán láttam életemben először csodát, vonatot – terepszín-ponyvásan húzott keletnek, ismereteim határain túlra, a hegyek közé; ott ültem először vonatra, tízévesen, s ritka utazásaim nagy ünnepei között ez az állomás ajándékozta a kisebbeket is, a Kupovics bácsi kocsmáját, a kocsizásokat utazó testvéreimmel oda, aztán hazafelé, az eltávozók hiányával, amikor már az ülésdeszkák lekerültek a mélyre. Nyáron a közelítő úton, a réten át, az erdő alatt, a tavacska partján, fölrebbentve életem első vadkacsáit; télen az országúton, és mindig attól félve, hogy lekésünk. Sokszor füstölt el a vonat fekete csíkja, lovakkal utolérhetetlenül.
Akkor még olyan természetes volt ez a név: Karakószörcsök. Egyszer, gimnáziumi táborozásom utolsó napján kitört a röhögés, amikor vezetőnk a jegyeket ellenőrizte, s megkérdezte, meddig megyek, nevetett maga is. Azt hittem, én vagyok a nevetséges, a ruhám, a tétovaságom. Elpirultam, nézegettem magam, pedig csak a jegyem szólt Karakószörcsökig.
Azóta inkább többet fizettem néhány forinttal, Kertáig vettem a jegyet, mert féltem, hogy valaki fölröhög hátam mögött a sorban, elmosolyodik a pénztáros, én meg kotródhatok. Letagadtam ezt a falut, mintha a parasztokat szégyelltem volna: a szüleimet, a falumbelieket. Térdig érő rövidnadrágom volt ő a városban, klottgatyám, ormótlan bakancsom. Aztán a hűtlenségem. Pedig kiválásom és visszatérésem kapuja. Itt találkozom a régi ismerősökkel először, itt áll mindig az autóbusz, amely tíz perc alatt hazavisz, itt kezdődik az édes sár, az a munka, amelyet harminc év folyamatában tudok, itt akár gyerek is lehetek, vagy bálozó suhanc, csóklopó diák – hajdani barátaimmal innen hazafelé.
Bocsánatot kérek, mert komolyan vettem a kabaréröhejt, amely, úgy látszik, múlhatatlan, még ma is hallható. A karakószörcsökiek nemrég tiltakoztak, hogy ők nem olyan buták, hogy dinnyemagnak higgyék a bolhát, mint ahogy a kabaréban beszéltek róluk. Akit vidékre helyeznek, azt Mucsára, Börgözdre, Karakószörcsökre helyezik a viccekben, oda, hol még a kitaláló sohasem járt. Miféle úrhatnám lesajnálás következménye ez? Egyidős a vonatokkal, amikor a pestiek először meghallották a pályaudvaron a falu nevét? Vagy akkor nevettek rajta először a nagyságosok, amikor egy karakószörcsöki lány cselédnek jelentkezett náluk? S lett a névből Karakószörcsög, Harapóhörcsög. Vicc lett ez az ősi magyar falunév, amely a környező falunevekhez természetesen illeszkedik. Azon a tájon nem gúnyolja senki, és nem is tudják, mit lehet nevetni rajta.
Kis falu Veszprém megye nyugati felén, a budapest-szombathelyi vasút és a grazi műút mellett. A Pápáról, Celldömölkről, Sümegről érkező buszok végállomása, ezek a buszok tíz-tizenöt falu lakóit szállítják a vonathoz. A nagy forgalomnak megfelelő állomásépületet emeltek mostanában. A lakosság nagy része bejáró munkás, húsz perc alatt Ajkára érnek, tehát nem is jellemző rájuk a sokat utazó munkások rideg élete. Kultúrája nyugat-dunántúli szinten áll. Vagy talán azért nevetséges, mert nehezen lehet kiejteni, mint a Tihanyi Alapítólevél magyar szavait?
Most pedig kérek egy másodosztályút Karakószörcsökig. Négy órát utazom. Megérkezem, megindulok gyalog, jobbra, hazafelé. Nem kell semmi jármű. A kis toronytól egyre távolodva elballagok a tó mellett, ahol kicsinyeiket úsztatják a vadrucák a halak fölött, alig látható véglények cikáznak a parti, sekély vízben, boglárka nyílik, az erdő varjúfészekvárosai zsibonganak. Megállapítom, hogy kivágták a rét elején azt a nyárfát, amely a fele utat jelezte, de a kis galagonyabokor még mindig él. Az autóbusz már régen hazavitt volna, de szükséges az egykori út, még akkor is, ha azt hiszik – ma is hiába várnak. Megérkezem majd, ha az elvesztettet, elárultat visszahódítottam.
Mit tudod te, mit félek én. De nem panaszkodom. Ne sajnálj. Irgalom hogy szállhatna le arra, aminek nincs neve? Ott lent a hűvös gyermek-estben, ott, hol lapultam kérdezetlen, ott locsogott már, csermely-ágon, növő barlangi némaságom.
(Mily édes ez a csepp harangszó, mely itt himbálja sejtelem- vékony virág-magát a száron az éji kertben, testtelen!)
*
Második
De meg nem óv az ismeret sem, a magyarázó eredet, a kép savát hogy mentegessem, ha szétmarja a szineket? Megsűrüsödnek nedveim, a tömény-sav kiüt a bőrön, s a maró, merevedő kíntól így lassan kőzetté gyürődöm.
(Nem is tudom, talán a szél borzolja itt a tornyokat, váltig csorognak, csengettyűznek apró-kis patak-hangokat.)
*
Harmadik
És harmadszorra: négy világ facsarja minta-kínjait, utánuk gyűri hajlatát az ész, s mind újabb kínt gyanít, kiáltana vagy szaggatottan hebegne – nincs mód –, ráborul a bányaomlás háború kimondhatatlan torlaszokban.
(Pendül a hang. Óraütés hullatja rá magát, s mint szökőkutak tálain csordul – tovább – tovább –)
