Keresés

Lelkes Miklós

AZ ESŐ HULLT

Kint hullt az eső, tűnődő fonállal

beszőtt utat, erdőt, hegyet, mezőt.

Mindent beszőtt: érthetőt, érthetetlent,

felejthetetlent, elfelejthetőt.

Néztem egy ódon óra belsejéből,

s oly mindegy volt már, hogy szívem ketyeg

vagy mellettem a rozzant óra-házban

mutatókat mozgató szerkezet.

Az eső eláll, s megáll majd az óra,

a számlap-arc a múltba fénylik el...

– tudtam, és azt is: csak a Csend időtlen,

s a Csillag, melyről a Csend énekel.

Az esős holdra elfáradt szemekkel

még áthajoltam óraüvegén,

nagy ablakán a romos óraháznak,

míg bent továbbment mutató, remény.

Tudtam, a Nagy-Nagy Óra belsejéből,

ha elmegyek is, nem én megyek el,

én nem vagyok, csupán a Csend, – s a Csillag,

melyről a szív, míg dobog, énekel.

Lelkes Miklós

A LÁTHATÓT

A láthatót már százezer alakban

láttam, de csak maradt a Láthatatlan.

Az utak vittek, álmodtak, szerettek,

s minden útból az úttalan maradt meg.

Annyi igaz szó sírt, s küzdött hiába:

Mindenütt úr a Hazugság Világa.

Csillagig szállt a hegedűhúr hangja,

s visszahullt fájni a csillagtalanba.

Írom a verset gúnyos földi létnek.

Szívemig érnek égi messzeségek

és földi létem vágya még a régi:

a Láthatatlannak szemébe nézni.

Lelkes Miklós

KÁRPÁTALJA CSILLAGA

Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra

utazz el: szépség-dús, s titkok hazája.

Más itt a hold, mint másutt, énekében

bánat is bájos, gyöngyruhás reményben,

s hajnalokban piros lovak sörénye

lángol színt a még bóbiskoló égre,

s búcsúzó csillag csók-pillanata

döbbent szívet: a Világ Csillaga!

Ilyen tájat eddig sehol sem láttam.

Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban,

ezüst zengést adnak a hegysötétnek,

fenyőkben mélység és magasság: lélek.

Különös föld! Akárcsak Csillagában,

nyugalmában is elszállni kész szárny van.

Arany tücskök szórnak szikrát a réten:

Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben!

Az esték illatban, sziromkehelyben,

s az ember helyett eltűnődő csendben

máris égen a világ-jel maga:

Kárpátalja fenséges Csillaga.

Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban:

határtalanban viráglobogás van,

fű, fa, bokor, újult kristályú ének

mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, –

kis ékszerekből összeáll az Ékszer,

s messzeséget koronáz Messzeséggel.

S ősze oly szép, míg pirosat keverget,

s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek!

Majd sárga füttyent, jön függönyös eső,

s köd, a csúcsok közt furán eltekergő,

szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla,

s a Felejtés emlékezik a Nyárra.

Milyen tele? Az Elmúlás – fehéren,

szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben.

Alszik a medve brummos barna lénye,

s nyelvén málnaszem álomédessége.

Azé ily álom, kit csak érzet éltet,

csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet.

Az ész hiú, de a szív olykor kérdi:

nem jobb csupán csak érzetekben élni?

Ám azt is láttam: hányan meg sem értik

se történetük elejét, se végit,

az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak

gőgös ukránnak, butított magyarnak.

Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket,

Láthatatlan Varázslat! És szerelmed

mutassa fel szíveknek a Csodát:

Megértés, Béke közös Csillagát!

Lelkes Miklós

MIKOR A HEGYEN…

Mikor a hegyen már tavasz

fehér kökényvirág

lobban, s széljáték szétviszi

friss öröm bánatát.

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.

Dörmög a föld, s meleg.

Járják az erdőt önmaguk

kereső emberek.

Mikor a hegyen már a nyár:

az illatujj hegyén

bogár megül, elszáll, s forog

a fénykerék-remény.

Egy-egy madár, ha felkiált:

az illatujj remeg.

Járják az erdőt volt-maguk

kereső emberek.

Mikor a hegyen már az ősz:

a színek ünnepén

megyek, hol úgy voltam Veled,

hogy sohsem voltam én.

Sárgába és vörösbe hull

a táj, a hegytető,

s dobban a szív, sóhajt a szív:

gyönyörű temető!

Száz szolga-árnyék meghajol.

Az égen görbe hát,

s érzed kifosztott alkonyok

elkésett bánatát.

Mikor a hegyen már a tél:

nincs más ott, csak magam,

s a csend, a kő, törzs, ág, avar, –

mind, minek álma van.

Az álom velük összeköt.

Hógyöngyöt sír a fény,

s volt-ösvény átfut, múltba fut

a szívem közepén.

Lelkes Miklós

GYÖNYÖRŰ VARÁZSLAT

A zöld kutakban búgtak a galambok, –

szél vitte szét az ezüstvizű hangot.

Az égi tóból merített a fecske, –

szállt légi kéknek csengő tükörcseppje.

Az útnak dőlt kisablakos faházon

lassan győzött egy könnyű, barna álom,

mely úgy jött el, pálcaintésre, szépen,

oly bűvösen, akárcsak a mesében.

Éreztem, tudtam: életem csak látszat,

mint rózsák közt az álmodó faházak,

mint sziromhullás pirosan, fehéren

árnyékkezet kinyújtó messzeségben.

Csöpp kis manóknak, kérdező szemeknek

erdő-kutakból fényhangok feleltek.

Szívem nagy tóból merített, mint fecske, –

fénylett a vers könnyszikrás tükörcseppje.

Szavai gyúltak aranylángú dalnak.

Álom-faházon nyílt kíváncsi ablak,

de jól tudtam: nincs élet-vers, csak Látszat,

e menekülő, fenséges varázslat,

e Látszat, mely az űzött földi létben

egy Csillagig lát el a messzeségben,

s azt, ki menekül, mind szívébe zárja, –

ez a Csillag a Holnapok Királya.

Lelkes Miklós

HOL LENNE JÓ?

Hol lenne jó? Talán olykor a télben,

egy kis házban, kékálmú hóesésben,

ha fenyőágak fehéret emelnek,

s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,

szabad szabadban hinni a szavakban,

ha piros vágyuk kinyíló csodája

lobban a szívig: tulipánok lángja.

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,

ha fénytükrében bólintó kalász van,

s fecskeív int fent a felejtő égnek,

s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,

a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen,

szín-temetőben nézni lombot, árnyat,

s mosolyogni: a léten túl is várnak?

Hol lenne jó? Mindenütt, ahol béke

néz vissza békét kívánó szemébe,

s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben,

Ember, múlandó, – s kicsit mégis isten…

Lelkes Miklós

NYÁR VÉGE

Együtt lengtek az ágak, hinták.

Tündér sütött ki palacsintát.

Álomba ért köténye széle.

Kék csendült rá konyhánk kövére.

Az ablakon nyárvégi hangok

darázsdongása átaranylott.

Bűvös diókban csöppnyi székek

hallgattak halkuló meséket.

Szél gyorsult világvégi réten

felhő, szépség futótüzében.

Kilengtek, lengtek ágak, hinták,

múltba villanó óraingák.

A kék elcsengett, elfelejtett.

Arany derengi át a csendet.

Elcsillogott másik világba

a darázskirály koronája.

Lelkes Miklós

A FORRÁS ÉNEKE

A bükkfák szürke törzsét

átölelte a kék,

úgy hallgatta a fényben

a forrás énekét.

Föld alól feltört szépség:

a víz ezüstje vitt

hangokat, éber álom

csillogó cseppjeit.

Árnyékot égetett el

zöldarany lángú táj.

A szürke bükkfatörzsön

sétált egy csöpp madár..

Egy kőre ült a tündér

és eljátszott velem

bújócskát éber álom:

seholsincs életem.

A mélyből feltört szépség

csengett szívembe át:

vitte a víz ezüstje

énekét, csillagát.

Alkony jött, égi bánat.

Pirosat otthagyott,

s az is szívemig csengett,

szívemig ragyogott.

A forrás énekével

mentem nagy hídon át,

hogy hazámat keressem:

egy üldözött hazát.

Dalolt az égi víz fent,

fénylett csillag-szava,

s lent is zengett a forrás

éneke, csillaga.

A kék lassan sötétült,

s egy nagy szemben a Szép

szállongó feketében

kezdett holdas mesét,

s tudtam: hűtlen hazán túl

van egy másik Haza

a szívekben, s felette

a Szépség Csillaga.

Új Hevesi Napló, 2000.

július [13-14.]

Leleszi Balázs Károly

OSZD SZÉT A SZERETETET!

Összekulcsolt kezek.

A hajnali napsugár viola-könnyekkel

beharmatozza a verandát.

Nesztelen remeteként térdeplek,

csodálatos ez a magány,

a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.

Ilyenkor minden elcsitul,

s a tegnapok vérző, tövises sebeit

jelenléted bekötözi.

Olyan ember vagyok,

ki titokzatos utakra indult,

nyugtalan, menekülve,

pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,

mire megértettem az élet üzenetét.

Szétosztom

most alázatosan magam,

ezt a költeményt,

a szeretetet, a tüzet,

hogy soha meg ne fogyatkozzon.

Fogadjátok a fény szétáradó békességét!

Tudom,

csak tovább növelem a zűrzavart,

ha nem szeretek,

tékozlásom megbélyegez,

idegen maradok

és nem értik meg szavam.

Szeretet...

a legszebb gyöngyszem

szíved ékszerében.

Léka Géza

HAJLÉKONY EST

                   A Fekete Bojtár emlékére

Ültünk a konyhában ketten,

Öregmama, meg én.

Ki hat évemmel már pereltem

A bűnnel az Olajfák Hegyén;

Halk életének hullámait néztem

Hetedik bőrét koptató kezén.

Fájdalmas gyöngyeiből olvasott,

Míg bírtam a friss tejet –

Mi nagyanyám parányi gondja volt –,

Ám mire hajlékony este lett;

Hét imától gazdagultan

Kereste nyomban a kedvemet.

Hangjában mély, fáradt húr lakott,

De énekelt nekem.

Szemében a sors balladát bújtatott,

Mi, ha párnámig jött velem;

Pillám közé álom szorult,

S hiába küszködte két kezem.

Ujjai közt rossz vaskó cirregett,

Nyelve táncolt az asztalon,

S már láttam, amint a rét felett

Fény botlik át a harmaton;

S közénk nőve, kék nyalábon,

Tűz virágzott a dallamon.

A láng körül betyárok suhogtak,

Küzdött velük a Hold-karéj.

S mire mindent elsajogtak,

Elpihent bennem a szenvedély;

S egy árván hagyott bot tövére

Cirokból font erdőt az éj.

A magyarokhoz [361.]

Lehóczky Ágnes

MÁRCIUSI MONDAT

Mindvégig az arcodat, ezt az itt-ott felbukkanó

erdei jelet követem, mely furcsa módon

ott rejtőzik, azokon a törzseken, tájakon,

napszakokon, ahol együtt nem is jártunk,

sőt te egyáltalán nem

és ahogy eljött a március zivatarokkal,

széllel, egyszerre vakító fénnyel,

arcul csapott, ahogy egy nap lendületből

kivágódtam az ajtón a szabadba,

akkor épp egy meg nem fogalmazott de nap mint nap

átélt örök esti kérdést morzsolgattam…

ezt a jelet újra tisztán láttam egy délután,

ahogyan a függőlegesben és vízszintesben,

(még nem egy helyben, nem feszület-alakban,

nem önmegadásban),

síkságokat és hegyeket szeltem át

valami kitörni készülő vággyal,

nem tudom mire irányult, talán éppen önmagára

a háromszoros tagadásra

mígnem rájöttem, hogy utamat

ismeretlen madár éneke követi

amely, mint ahogyan mondtad, valóban

eltűnik az égbolton,

levegőből él odafenn,

de éneke olyan hangos és szívet gyönyörködtető,

mintha innen a tenyeremből szólna…

így amikor az ajtón kilépve a szél szinte

magával sodort és arcomba vágta

a megmásíthatatlant, hogy vége a télnek,

rájöttem, hogy nem is a helynek, a meg-

jártnak, sem az időnek, a megéltnek,

sem a jelenlétnek, sem a hiánynak

nincs jelentősége,

sem az ajtónak,

hanem a tavasznak, ennek az életerős

évszaknak kérlelhetetlen arculcsapása,

ahogy szinte egyszerre érte bőrömet

emléked (ez az elfojtott statikus sírás)

és a széllel és esővel vágtató dinamika,

a dobogáshoz hasonló,

ami önmagamnál továbblendített.

Az év versei, 2003. Antológia. [vál. és szerk. Szentmártoni János]. Budapest, Magyar Napló K., 2003. 240-241.

Lehoczki Károly

TÜNDÉRFÉNYBEN

Alálobban a bukó nap a nagy, kék fellegeknek,

a völgy fölött az ormok a párahegyekkel

csillámolnak, lebegnek.

Így tűz át az arcod túlvilági sugárral

tornyos, gomolygó éveken,

bennük tündöklöm, lebegek, szálló szikla a lángban.

Nagycseppű, súlyos eső ered meg.

Omlik rajtam nedve mélabús szemednek.

Sodródva utamon fények, fellegek, ormok,

s tündérarcod kísér, amerre bolyongok.

(2005)

Lehoczki Károly

A VÖLGYBEN

Már sohasem térek vissza

az ormokra, túl a zöld-fekete lombokon.

Már sohasem térek vissza.

Még nem vágok neki

az útnak, ahol a vastag csönd lépteim felissza.

Még nem vágok neki.

Csak állok és nézem a fénylő ormokat,

a feketén zöldellő lombokat,

az utat, ahogyan hosszan elnyúlik

előttem az időkön túlig.

(2005)

Lehoczki Károly

JAPÁN AKÁC

Fölém magasodik sok komor japán akác,

míg végigűz nap mint nap egyazon úton

a pénz s valami flegma munkaláz.

Sűrű lombokon villámol át a fény.

Szemed? Vagy napsugár? Óv-e, vagy ellenem tör

a rám hajló barna-zöld tenyér?

Kedves! – nap mint nap szemedről álmodom.

A fény se csak ha napba nézel ér!

Van aki óvjon, van ki ellenem tör,

mégis egyre álmodom szemedről.

(1992)

Lehoczki Károly

MOST, HOGY MEGFEJTETTEM MÁR

Tenyérnyi résből tűz a nap,

nehéz, cuppanó cseppek hullanak

s én beledőlhetek puhán a fénybe.

Most, hogy megfejtettem már az Egészet,

nem leselkednek rám új miértek,

téged is megláthattalak.

Oly sok voltál, s oly éltető, mint e cseppek,

oly meleg s vakító, mint a sugár fönn.

Énbennem voltál, s kívül e földi körön.

Ki vagy te? Szeretlek!

(1992)

Leé József

PIACI PERPATVAR MEGOSZTVA

A fejes káposzta acsarog a tökre:

Ütődött vagy, komám! Az maradsz örökre!

Lököttnek talált ki téged a teremtés,

Kobakod, ha van is, nem fő az – csak termés!

Ámde nézd az enyém! Csudájára járnak:

Legkerekebb feje széles e világnak!

Az asszonynépség is csak miattam áll sorba,

Becézik buksimat, úgy tesznek szatyorba.

Nem bírja spárgával, a tök is megszólal:

Savanyú káposzta leszel – egy hordóval!

A kecske rágjon meg! A káposzta sorsa,

Ha leveti ruháját, nem marad, csak torzsa!

Igazságot tenne mérgesen a gomba.

Olyat mordul rájuk, hogy az már goromba:

Éretlen nyikhajok! Nem osztottam lapot!

Pofa be! Köztünk csak én hordok kalapot!

Ni csak, ki beszél itt? A csarnok bolondja!

Röhög a sok krumpli ládástul gurulva.

Röpködnek az átkok – kontra és rekontra –,

Csak a paradicsom bújik meg pirulva.

Micsoda zsibvásár! Vak légy ritkán látott

Piacon röpködve ily cudar világot!

Reszketnek levelek, recsegnek a szárak,

A csillagos égig szöknek fel az árak…

Elég! – így az árus. Az asztalt csapkodja,

Gyalázza az árut piszokul ordítva:

Kiárusítás lesz! Tonnánként, zsákolva!

S lehúzza a rolót. Mára már záróra.

Alkonyattól pirkadatig [111-112.]

Leck Gábor

AZ ÉN TENGEREM

a tenger a legvégső ok

amiért még vagyok

megfejtés

nem isten

de istent idéző tökély

nem megváltás

csak a megnyugvás

szentélye

a tenger az utolsó érzés

és az első is ő

jóleső könyörület

késő beteljesülés

eleven mementó

szelíd tömeg

mely átfolyik létemen

be mégsem hódol

az idő is a tenger foglya

két szívverés

közötti csendben is

hallhatod

ő az örök befogadó

mondom a tenger

istent idéző tökély

a parton állok

arccal a tengernek

megvárom míg belém szeret

egy langyos hullámmal

megpaskol

Versek a tenger-

hez és a csilla-

gokhoz [114-115.]

Leck Gábor

VERS NEKED

(Mirkához)

új harmónia született

talán a sejtek is megnyugszanak

az erkölcs hófehér falai közt

helyreállni készül az ősi rend

még nem a fényt látom

csak érzem ahogy

a sötétben rám mosolyogsz

ahogy lassan közelít

szinte hozzám simul

nyugalmat árasztó arcod…

tudom megtalál a béke

ahogy angyalok szavára ébredek

hirtelen kilépsz a sötétből

s kezed komoly arcomhoz

illeszted…

Versek a tenger-

hez és a csilla-

gokhoz [113.]

Leck Gábor

IDILL

mint nemes penész a sajtot benő minket is az éj

holdfarkasok ugatnak felbőszülve a földre

sötétbe borul mimikátlan arcunk akár egy

félresikerült röntgenkép

kitárt ablakaikon langyos levegőt lélegeznek

a dohos bérházak visszatérő álmaikban

mezítlábas gyerkőcök szaladgálnak

nedves huzalokban elszundít az áram

ma már nem dolgozik villamosok gyomrában

csak istent érezni ahogy megpihen tekintete

holdfénnyel betakart ágyakon

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [97.]

Leck Gábor

ÚJ VILÁG

fáradt levélként hullnak fejemre az évek

szemhéjam alatt hemzsegnek pajkos gyermekkori képek

most már tudom üveggolyóba száműzött makacs csend vagyok

a valóság ólomporában fekve csak sejtem csak álmodom

ahogy ködös belső tájaimon hullámzik komótosan az idő

s elhiszem a jövő a múlt átvérzett vásznára varrott szép lepedő

az elmúlásból fogan minden egyes gondolat

csillagok lágy ölébe rejtve talán megmarad

egy tiszta lánggal belém lobbanó emlék

míg kiégett testemre fátyolként rásimul az alkonyi fény

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [92.]

Leck Gábor

IMPRESSZIÓ

hideg éjben nyugalommá szelídül a bánat

holdfény simogat áporodott szobádban

hallani ahogy Atlasz lapockája nagyokat reccsen

átvedlik hangtalan az őrület s szétfeszíti az emberi testet

szikár kezét ökölbe szorítja a fájdalom

az önzés árnyéka szétömlik világító vágyakon

isten ábrándokkal kecsegteti magát a mennyben

hogy felolvad szívünk a nagy-nagy szeretetben

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [80.]

Leck Gábor

ÚJ IDŐSZÁMÍTÁS

Istenem tárj elénk

torzítatlan képet

borogass meleg kézrátétellel

vedd számba kőoltárra kiterített

áldozati bárányaid

számlálj meg egy kezeden

mert bizony kevesek vagyunk

homályos röntgenkép lett

kicsontozott arcunk

fakaszd bennünk új forrását

a töretlen hitnek

tépd fel szemünkről a hályogot

hogy ne furakodjanak belénk

alattomos tüskék a

hazugság sűrű bogáncsos erdeiben

mert új időszámítás kezdődött

s mi partra tévedt delfinként

riadtan tátogunk

                          veszélyes partokon

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [79.]

Leck Gábor

VÁGY (VERS AZ ÉLETRŐL)

felhígulni a csendben

csillagok duruzsolnak

hemperegni boldogan

gyémántkoszorúban

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [74.]

Leck Gábor

HARMÓNIA

arca tisztán lüktet

akár üstökösök sugárnyalábja

s mikor megenyhülök

a tiszta fény markában

duzzadt agyam egy csapásra elernyed

pupillám tágul mámorittasan szédelgek

a hajnal oltárán eljegyez egy kósza pillanat

tápláló íze nyelvem alatt cirógat

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [73.]

Leck Gábor

PORTRÉ

lassan mocorog

felocsúdik az utca

aszfaltja bordáit

az eső fényesre mossa

párát fújtatva

ásítanak a házak

a sötétség foszlányai

végleg tovaszállnak

sok éve bódítanak

üde gyermeki vágyak

kapaszkodnék értük

vézna szalmaszálba

kudarcok formáltak

akár vésők a sziklát

fejemet megóvni

a falak megtanítják

akár pimasz parázs

égek folyton

a pillanat hevében

s nyűgösen mormolom

most már tán nem félek

vagyok vagány csillag

fűszálon hintázó harmatcsepp

agyamban nevetve tombol

ezernyi őrület

nyelvemet kicibálnák

számból gonosz csipeszek

szívemről a bú mégis

könnyű penészként lepereg

elegem van minden

nyavalyás bábból

nem kérek semmilyen

hamis ragyogásból

makacsul hajlok én is a jobbra

lelkek sötét bugyrait

fényemmel beragyogva

mert legyen minden lélek

világra nyíló fényes ablak

szívünkről a konok abroncsok

végleg lepattognak

arcomra a remény lassan

langyos csókot lehelne

de fortyogó dühöm kráterét

be sosem temethetem

nincs is most igényem

talán semmi másra

mint szívizmot szaggató

vérlobogásra

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [71-73.]

Leck Gábor

CSAK ÚGY

                álom volt

vagy kényszerképzet

mérsékelt égövi tenger

                szökőhullámán

holtplankton-tenyészet

                a partot

soha nem ért vizet

most partra veti

                a dagály

hullámtaréjon hánykolódik

                sóstetem-sirály

                ízek

robbannak számban

ízekre tépve

                szófoszlányok

s feledett verslábak

                úsznak

nyelvem alatt

                jelentés

fent – alant

                érhálózatom

torkolati lombbá tágul

szívbillentyűm utat nyit

                s csendben

magába zárul

vérkristály-függelék

                a falakon

egymásba

nyíló barázdák

esztelen labirintus

égbe hökkenő oszlopok

világba képedő lírikus

szemrehányás-szemrevágyás

                van-e

még szellemi egység

ki eleven érvként

nem veszi

                sérvként

s kezében tüzes tollal

ajkán alkotó szóval

                szóval

elindul feltárni

tegnapi sejtelmeket

                bogozatlan

                rejtelmeket

ez már az elmúlás

vagy talán átmenet?

Versek a tengerhez és a

csillagokhoz [66-68.]

Leck Gábor

MOST IS AZ UTAT KERESEM

nagy kevély füzek

                     trombitálnak

a hajnal fénypillangói

                     megtalálnak

arcomra fröccsen

                     a dér

homlokomon fodrozik

                     szűzies napsütés

batyumban elhoztam

                     a leszakított peremek

                     lantjainak énekét

eltorlaszolt ösvények

                     megrövidített értelmét

torkokból kifacsart szót

                     köhögtem fel újra

mint fuldokló

                     ki érzi vesztét

körém elhintett apostolok

                     szurony alkonyok

                     jövendöltek

csillagokból porzó koromszemcsét

az óramutató ellentétesen jár

kitakartak a múlt meleg odúiból

                     kővé dermedt kezek

                     csontok daloltak

                     őrölt kavicsok énekeltek

emlékszem jól

a megduzzadt folyó

                     fatörzset sodort

hátán utazott egy másik idő

körvonalazódó lehetőség

                     kegyelmes önzés

                     árnyaktól mentesen

tisztán mint a bércek lehelete

most is az utat keresem

számlálatlan variációk között

az éppen tetszetőst elteszem

felvértez a kudarc

mind kevésbé félek

romhalmaim fölött

az álmok önmagukat írják

színjelenetek forgatókönyvét

zsákomban még szuszog az

oldalvitorlámból kifogott szél

felfeslő felhők mögött

újra reménykép szitál

s egy kóbor hullócsillag

végre homlokomra száll

Versek a tengerhez és a

csillagokhoz [60-62.]

Leck Gábor

NAPNYUGTA

őrzik már a nyárfák

a hamvadó nap sugárszerenádját

a folyóvízből is kihűlt már a meleg

szótlan becézem a merengő csendet

mezítláb oson

ciripel a tücsökzene

a szökőkút mellett mélázva

szemembe porlik a tarka vízsugár

permetét szürcsölik a rozsdanyakú fák

ágyát veti hangtalan a fény

a szalánci hegy tetején

s mint tündérszemű képzelet

siklik rám az éj

Versek a tengerhez és a

csillagokhoz [47-48.]

Leck Gábor

HONVÁGY

pusmognak az erdők

bús hiányuk osztja szét

a becézgető szellő

a folyó ölelése visszavár

szomjas vizében elsirat engem is

a leányérlelő nyár

a csendhálón túl

valami búsan vonaglik

testem a tájból lassan kikopik

még kék ernyőt tart fölém az ég

de már visszavágyok

a dértől fénylő búgó őszi rétre

hol játszadoztok nemes gyámolító fények

kavarognak bennem

virágba font

emlékszövevények

kis éji tücsökzene

csábos madárének

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [45.]

Leck Gábor

TÉL

meghalt a kakukk

az órában mikor

elütötte a telet

csillagok hózápora

szövi bele

a tájba

a jégcsapfürtök énekét

zúzmarafák nőttek

a templomharangba

belesüketült a csend

mezítláb toporzékol

az éjszaka

a hólében fénylik igaza

a csonkahold ígérete

meséli tele álmunkat

s az üresjárat

nesze elhal az ébredés óráján

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [44.]