Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A vargányák hajnaltájt harmatos kalapban vártak ránk, nimfákkal izmos karjukon, ének szólt, a "cu-krú" volt az alaphang, zengett madár-quart, zöld georgikon. – Az egykori kép immár fekete ikon.
Valahol most is gerlepár cifrázza, itt, e panelház legalsó emeletén. Felnézek az eget támasztó bikkfákra, gombaszedés közben is így zúgtak felém, de most törzsükön lefelé fut a remény.
Cu-krú - halódó madárszív rebben, vargányák s nimfák már régen nincsenek, padlás-zugokban, csukott könyvekben "cukrúznak" nyomorú régi istenek, s várják, hogy eléjük morzsát hintsenek.
Az, hogy az élet-fa komoran, durván emelkedik felfelé, egyáltalán nem azt akarja jelenteni, hogy a létezés az zene, sem azt, hogy az emelkedés fokozottabb bonyolultság felé valamilyen sorssal bír – lehet, mi vagyunk az – sem azt, hogy minden lépés egy nagyszabású terv egy újabb foka, hanem, a véletlen, egyik a másik után, fokozatosan, kénytelen lett behódolni a harmóniának.
De még nem ismerte el magát legyőzöttnek, és csak támadott, vakon, szakadatlanul, halálok és kudarcok örvényében őrölve fel önmagát, de időről időre csodálatos győzelmeket vívva ki, amikor próbálkozásai során új utat fedezett fel, ami gyümölcsözőbb a már létező utaknál. Így, vaktában, az idő-labirintusban, az idő mélyében haladva szőtte a fajták és fajok, a családok, a rendek, az osztályok, a birodalmak szövetét, amit az idő a harcok, a meteoritok, az eljegesedések, a járványok és az aszályok könyörtelen ollójával vagdosott.
De az élet még így is magasabbra tör, hogy kitalálja az atommagokat, a szimbiózist, a leveleket, a karmokat, az idegeket, a szárnyakat, a szemeket, az agyakat, a próbálkozás és a halál, csak a próbálkozás és a halál alapján, hogy lassacskán meghódítsa az egész bolygót, hogy elfelejtsük, hogy elvesztette a hangját és vereséget szenvedett, s majd énekelünk, énekelünk, mintha valamit mondani szeretne nekünk az énekkel.
Ó, lesz-e nékem valaha Egy csendes, barátságos kertem, Hol fényes lombú fák között Hosszan, békén lehet pihennem? Hol bölcsen elemezhetem Megélt, elmúlt tragédiáim, S csendesen mosolyogni látnak Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam S agyamban csöndes, öreg eszmék? Miket szép, széles gesztusokkal Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk? Kinyitnók a klub ablakát, Ragyogna ránk a holdkorong, S múltról zenélő szívvel ülnénk: Öreg szobrok, vén Memnonok...
De biztos-é, hogy mindenik Öreg szívre leszáll a béke? S hogy ami most fáj, akkor édes? Vagy jobb, ha most szakadna vége? -- Ki a körútra szaporán, Ki! a vasárnapi zsivajba! Itt benn valami fojtogat, Félek magamba...
Arra kényszerítenek, hogy mondóka vagy kiszámoló ütemére hadard el pincemélybe száműzött félelmeid, vagy még inkább, bűneid, játékosan sorolva mindent, ami csak nyomasztó és szégyenteljes, peregjen a nyelved, antanténusz, szórakaténusz, legyen ritmikus a beszéd, pattogjon a szó, mint udvar sarkában, penészes téglafalon, sápadt napfényben a pöttyös labda, tégy vallomást ártatlanul, szinte nevetve, tárd a világ elé, hogy hazudtál, csaltál, elvetted mások örömét, és semmit sem adtál cserébe, ígéreteid ütésként csattantak a kiszolgáltatottak arcán, herdáltál érzelmeket és éveket, s ami a legszörnyűbb: öltél, igen, kioltott életek terhelik a számládat, igaz, nem úgy, ahogyan ezek gondolják itt, de hát mit tudnak ezek bármirôl is; öltél, mert ölés volt az, hiába mentegeted magadban, és most el kell mondanod, ez a mondókád, kiszámoló, szóraka tiki-taka, járhat az ujjad, rábökhetsz bárkire a melletted állók közül, míg listázod a vétkeket, úgyis tudod, kezdettôl, mióta az elsô szótagot kimondtad, tudod, hogyne tudnád, hogy hol ér véget a körforgás, ki lesz a hunyó.
Mikor útra kelünk biztos kudarctól félve, töprengünk folyton: mi a bukás oka, s mi az, mitől utóbb a kudarc kivirágzik. Mikor legutóbb elindultunk, mondtuk: egy szál rózsával szíveden, hogy járod majd végig az utat? A tűrés csak az elmúlt dolgok emlékeiben él. Mindig adódik valami, mondom a sok kudarc után most, egy fegyvernyugvást bimbózó mosollyal. Az első fecske, mely még nem ébredt föl a réten - egy cserép, ahogy megláttam virágát, s részegen fölkiáltottam: az első rózsa! Bennem lecsendesült a lélek vihara . . . Most hát így folytatom a levelünket.
Remény nélküli és nehéz ! Ezért próbálgatom hangom: írok neked közös lázunkról, melyet bolyongások higanya mér itt, a te szemedben oly másként megőrzött attikai tájon. Tegnap reggel tehát, ahogy eljött az óránk, midőn e hangulat már az alkony lírájától megdicsőült, suttogva áldottam a messzeséget, amért ha elvett is, de ily órákat ád nekem.
A címet megjegyezte, de a város nevét nem írta föl könyvei közé rejtett cédulára, álmában ezért egész éjszaka kereshette. Végül egy dobozba rejtett kisebb dobozban egy térképet talált, amelyen ott volt az utca abban a városban, ahol kószált éppen. Szívdobogva igyekezett az ismerős szállodához, az udvaron vigalom készülődött. A zenészek hangoltak, csupa hajdani szám akkordjai szálltak a levegőben, Előkerült egykori szerelme, és táncoltak, mint akkor, holott nem jártak táncmulatságban soha, viszont annál több vonószenét hallgattak szobájukban, Míg arcát a férfi arcához szorította, s ő érezte lányosan sima bőrét, döntésében megerősödött újra: nem élhetnek együtt. S ezen nem változtatott a rákövetkező öt-hat nyomorúságos év tapasztalata, amiről már – előre – tudott.
Azt mondhatnám, hogy hozzám goromba volt, bárhogy csűri-csavarja, a helyzet attól mért is változna meg. Kurjant a teraszról: “Rossz passzban voltam épp, azért”. Aha. Kapkodja a gyógyszerét, panaszkodjon az égieknek, nekem tök mindegy, már nem hallgatom a süket dumáját, nézze csak, füldugóm is van, jó hangosan szól a Bartók, mesélje nyugodtan, mi esett, hogy esett, miképp jutott idáig, s mennyi részem van – rengeteg! – abban, hogy a játszma ilyen véget ért, miképp ragadta el a hév, csak mondja, mondja, úgyse hallom. Maga is eltűnik, akár az erdőben a vadnyom, meg én is, hiába ír annyit, amennyit, és rejti, rejtegeti önmagát harminc- negyven kötetbe, előbb-utóbb odakerül mint én, a múlt időbe, s majd azt mondják: hol volt, hol nem volt, szegény. De száz év múlva már azt se mondják. Örüljön. Nem noszogatja senki, és vigasztalni sem akarja. Talán egy lábjegyzetben fölmerül, aztán ismét alábukik, ne féljen, nem lesz, kit utasítson tiszteletre, nem lesz, ki válaszolna: ejnye, senki sem várja, hogy azt mondja: pardon, már ott leszünk a túlsó parton.
Talán fel kéne hívnom Zét, hogy összehozzon Tével, aki jó ismerőse Enek. A gyenge kötésekre nekem már nincs erőm, ezt mondogatom immár öt éve, viszont túlontúl eltávolodtam a kezdőponttól. Volt ugyanis egy koncepcióm, de hagyom a francba. Pedig úgy rémlik, valami nagyszabású műbe kezdtem, a vers elején még megvolt. Librettónak indult. Dés László melódiáit véltem hallani, és Zoób Kati jelmezeiben pompázó énekeseket láttam a színpadon. Elhagyom az álmodozást, cigit töltök. Immár három éve csinálom rosszul. Most le kéne írnom, milyen a jól szívható cigaretta, ejteni néhány szót a dohány nedvességéről, szárazságáról, és a mennyiségről, mely a minőség záloga. Viszont a tökéletes arányokat még nem ismerem. Dehogy akartam én gyújtogatni. Mindazonáltal az ágytakarótól a szőnyegig minden parázs lyuggatta. Ó, sokasodjatok, ti fekete lyukak, nappalaim titokzatos virágfüzérei! Mióta a zöld hamutartómat kidobtam, elveszettnek kéne lennem, mint akit sötét verembe dobtak. Nem teríthetek most már magam köré rendet, oly nagy lett a zűrzavar bennem, gondolhatnám. De semmi hasonló. Vettem egy újat. 11 óra 32 perc. Talán mégiscsak felhívhatnám Zét, hogy összehozzon Tével, aki jó ismerőse Enek. Sárgarigó sétál a frissen nyírt fűben. Éjszaka esett. Kövér kukacot tart a csőrében. Most a járdára viszi, ott csipkedi vadul, mintha félne tőle.
Tagadtál engem, végtelen, megsemmisítettél a közömbös fény sírdombjai alatt, elnyomtál az űr szédületével, megrendítettél a holt csillagok csendjével, végtelenné nőttél minden teleszkópban, és tudtuk, hogy túl vagy minden tekinteten, a vágy minden elképzelésén és az értelem minden vakmerőségén.
De most másmilyen zenét hallunk: ha te nem lettél volna, mi nem lehetnénk, a csillagok tüze képtelen lett volna kiégetni minket. A mi árunk a végtelen, anyai, apai, hidegen leereszkedő nosztalgia formájában a lélekhez szegezett túl nagy a súly, hogy ellen tudjunk állni, de nem vákuum, hanem egy teljesen sötét hústömeg, minek nevet sem találunk, fénnyel, ami oly sok csillag-magasságban létezett.
A végtelen testvérei, de a halálhoz szegezve, nem tudva, hogy hogyan fogadjuk el az idő véges voltát, s azt sem, hogy hogyan töltsük ki az élet végtelenségét, a közömbös fény sírdombjai alatt, az űr szédületei alatt, a holt csillagok csendje alatt, de tudva, hogy mindez valaminek az ára, aminek az értékét nem ismerjük.
A szférák zenéje. A körök tökéletessége. A csillagok útja. Az istenek Ki mozgatja a mozgást? A szeretet.
... vagy elkerülhetetlen bölcső?: nem létezhetünk a végtelen nélkül, a hiába égő több ezermilliónyi tűz nélkül, mennyi máglya, hogy meggyulladjon egyetlen szál gyufa, mennyi felesleges létezés! ...
Én ki mindennek mértéke akartam lenni, két végtelen között, két szédület között, két mértéktelenség: az univerzum és az atom között járom a táncom.
... a kő egyszerű: és higgadt, a napon felmelegszik, és este lehűl; a homok széltől űzve az egyik partról a másikra csúszik, az ujjak között kihull, feltartóztathatatlan ...
Pályák az űrben, Tökéletes poliéderek. A rendetlenség útja. Efemer kombinációk. A véletlen. Amikor egy isten el akar ítélni engem, olyan leszek, mint egy pillangó szárnya: porrá hullok, és már meg sem foghat.
Nem egyszer úgy tűnt, hogy megfogható az anyag, hogy protonok, neutronok és elektronok zárják be a világot, erősen, véglegesen, belemerítve egy foton- és neutron-fürdőbe.
De egyre jobban megtudtuk, hogy forognak a galaxisok: éspedig oly gyorsan, hogy szét kellene esniük, darabokra kellene hullaniuk és eltűnniük a sötétben anélkül, hogy harmonikusan folytatnák a táncukat. Mi tartotta vissza őket? Mi akadályozta meg széthullásukat?
És felfedeztük a sötét anyagot, mint a szerelmet, mint a fényben láthatatlan, erővel el nem távolítható titkos testek állandó vonzását.
És úgy történt, ahogyan történik a szerelmekkel, állandóan növekednek, egyre erősebben jelen vannak, túlzottan is felülmúlva azt, miről azt hittük, hogy a világ, még mielőtt megismertük volna, megsokszorozva azt, amiről azt hittük, hogy ismerjük. A neve – sötét, a tömege – sötét ... vagy, mint annyi szerelem, semmi több, csak egy álom.
