Ajánlom figyelmedbe a szinte alig ismert Balaton körtúrát, a 400 km azért már szép táv, a logisztika is elég könnyű, a feladat meg annyi, hogy gyalogold körbe a Balatont , pecsételj, fotózz, örülj. Az útvonala ajánlott, az érintőpontokat viszont kötelező felkeresni, a saját tervezés itt érdekessé és élménydússá teszi a logisztikát. A füzetem itt megnézhető.
gratula a befejezőknek és a szülinaposnak (milyen új füzet, OKT vagy más?)
ha lehetek őszinte, nekem egyáltalán nem hiányzik az OKT
örülök hogy valóra vált ez a régi álmom amit 20+ éve kezdtem tervezgetni (nem gondoltam volna hogy végigcsinálom, mert még azt sem, hogy végül belekezdek :-)
de ennyi
azóta van DDK, most estünk haza a Bükkből ami még nagyobbrészt "szűz" terep (azért most már a bükki forrásoknak megvan kb a fele)
"Taposol, hajtod, hogy vége legyen, aztán mikor bekövetkezi már bánod, hogy nincs tovább, hiányozni fog...." Én nem bánom, hogy nincs tovább, mert ez volt a célom. De most, másfél hónappal a befejezés után már nagyon hiányzik a folytatás vagy az újrakezdés...
Én is szívből gratulálok és persze lengetem a kalapom és zúgnak a fanfárok is!
Mi csütörtökön fejeztük be az OKT-t 8év 9 hónap alatt, de ezen idő alatt sok egyéb mozgalom jelvénye landolt a "dicsőségfalon". Nekünk az AK-ból hiányzik még vagy 400km és bezárjuk a kört, amit ténylegesen már meg is tettünk,hisz hétfőn a Nagy-Nyűgodóról legyalogoltunk Sújhely vá.ig.
Az utolsó etapon Füzértől mentünk Hollóházára, hát mit mondjak, ha lesz még OKT biztos tuti, hogy nem ebben az irányban vesszük be a Miliceket. Csata-réttől borzalmas volt felkapaszkodni, néhol szó szerint négykézlábas volt a mutatvány. Tanult, tapasztalt túrabarátaim figyelmeztettek, gondoljuk át, de már csak azért is ezt választottuk. Viszont annál nagyobb volt a katarzis mikor elértük a Nagy- Milicet, szó szerint rekedtre kiabáltam magam, Hollóházán már hang sem jött ki a torkomon.
Ráadásul felciheltem két kis üveg pezsgőt, kedvesem meg két pezsgős poharat, hogy megadjuk az ünneplés módját a Milicen! Hollóházán pedig úgy mint a nagyok egy egész flaskányi pezsgőt locsoltunk szét a nézőközönség ( jó pár buszsofőr, a helyi postás) nagy ovációjának közepette. Ezután a porcelángyárnál pecsételtük ebbe a füzetbe utoljára, a csengetésre a secus már hozta is a két kis kupicát, ami fő helyre fog kerülni az ereklyék közé.
Hát meghatódtunk, pár könnycsepp is legördült és valami üresség lett a lelkemben mikor átlapoztam a tele stemplizett füzetet. Érdekes dolog befejezni egy- egy mozgalmat. Taposol, hajtod, hogy vége legyen, aztán mikor bekövetkezi már bánod, hogy nincs tovább, hiányozni fog....
Beszámolók fognak készülni az ismert főrumokon, majd igyekszem ide is feltölteni.
Még 1x hatalmas gratuláció és további szép túrákat a kékeken, aztán majd a pirosokon és egyéb jelzéseken!
Köszönöm a gratulációkat! A nyáron elég sokat túráztunk, egy kicsit le voltam maradva az írással is, ezért amikor hazajöttünk Regécről, akkor úgy döntöttem, hogy amíg nem érem utol magamat a blogon, addig nem megyek sehova. Aztán kezdődött a gyerekeknek az iskola, nekem is sok munkám volt, így nem éreztem, hogy hiányozna a túra.
Múlt héten egyik reggel a feleségem ment dolgozni és amikor vette fel a cipőjét, felkiáltott: "Egy hatalmas pók mászik a túrabakancsodon! Látszik, hogy már régen használtad!" Ma pedig a születésnapomra kaptam tőle két új füzetet...
Amikor este leültem a számítógép elé, az volt az első, hogy megnéztem, milyen időt jósolnak a jövő hét végére. Mert már hiányzik a tervezgetés, a készülődés, az indulás, a küzdelem és a túra maga...
Nagy öröm ez és ahogyan írod, el sem tudtad hinni, hogy nincs több kitöltendő rész a füzetben. Aztán hamarosan rádöbbensz, hogy hiányzik a küzdelem, a túra és már "bánod", hogy ennyire elsietted az egészet.
Én ekkor vágtam neki a RP-DDK-nak, majd pár év múlva az AK-nak... és azóta is járom, hol itt, hol ott az országot.
Hosszú utazás, nem túl hosszú túra, szép kilátások, két különleges pecsét, néhány csepp eső, a nap végén pedig meglepetés. Így lehet egy mondatban összefoglalni az utolsó túrámat az Országos Kéktúra útvonalán.
Eljött az ideje a szezon legkomolyabb túrájának: 6 napos, 5 éjszakás útra indultam július utolsó hetében. Az időjárási előrejelzés miatt hétfő helyett csak kedden reggel tudtam indulni, de nem bántam a rápihenést. Ha már előrejelzés: a 3. és 4. napra jósolt idő okozott némi fejtörést, de megszületett a nyerő logisztika. A tervezem a következő volt: a leutazás napján megcsinálom a június végén kimaradt, nagyjából 1,5 kilométeres távot Ischgl közeléből a központig, majd a már megszokott Kappl-ban található szállásra térek vissza. Másnap szintén Ischgl lesz a reggeli buszozás célja, majd onnan gyaloglok hosszasan egy 20 km hosszú emelkedőn a végén már Svájc területén, majd onnan visszatérve a Jamtalhütte volt alvásra kinézve. A harmadik napot rövidre terveztem, mindössze 8,5 km távra közel 800 méter szint jutott, de csak a Bielerhöhe nyergéig kellett elmennem, onnan buszozás vissza Kappl-ba, ahol a komfortos alváson túl vacsorázásra és kajavásárlásra is mód nyílik. A negyedik napon visszatérek a Bielerhöhe nyergébe és onnan haladok két hágót érintve a Tübinger hüttéig, de gyorsan, mert már déltől 10-20 mm esőt jósoltak. A 4. nap 11 km-es távja sem volt hosszúnak mondható, de cserébe az 5. nap izmosnak ígérkezett: 22 km és több mint 1600 méter szint a szakasz végének „előszobájában”, a Tilisunahüttében terveztem aludni. A 6. és egyben hazatérős napra ütemeztem be a leereszkedést a Lindauer hüttébe, ahol a túra csatlakozik a 2020-ban másodjára is bejárt Schruns-Lindauer hütte-Feldkirch szakaszhoz. Innen rezsimenet volt a terv a legközelebbi buszmegállóig, a latschaui víztároróhoz, majd onnan leutazva Schruns-ba és onnan hazafele vonattal tovább. A túra így 77 km hosszúra sikeredett, gondoltam hogy nem lesz könnyű. Ez a tervezet, ami a szakaszolást illeti tartható volt, de azért volt némi eltérés a valóságban. Ezúttal is nagyzsákkal keltem útra, amelybe természetesen belekerült a matrac+hálózsák kombó is, amelyre nagy szükségem is volt. Kappl-ban tudtam hagyni egy szatyornyi cuccot, így a 2. és 3. napon kicsit könnyebb volt a cipelendő súly.
Vágjunk is bele a részletekbe! 6:35-kor csörgött a vekker kedden reggel, reggelizés és bepakolás után autóztam Sopronba, majd onnan vonatoztam tovább Bécsújhelybe. A menetrendi tervező szerint 7:47-kor Sopronból indulva már 14:31-re Ischgl-ben lehettem volna, az egy órával későbbi vonatot már neccesnek éreztem, így maradt a 7:47-es, nem is bántam, hogy majd Kappl-ban több időm lesz rápihenni a következő 5 napra. Na de a 7:47-kor induló vonat 7:47-kor még meg sem érkezett az osztrák térfélről, így már előrevetíthető volt a menetrendi borulás, nem bántam, hogy hagytam az utazásomban a már említett egy órányi tartalékot. 7:55-kor sikerült elindulni, így Bécsújhelyen buktam a Railjet csatlakozást, sőt a payerbachi személy sem várt meg. 9:05-kor érkezett a villachi Railjet, amellyel Bécs Meidlingig utaztam. Itt kényelmes átszállás volt a bregenzi Railjetre, amelyen Landeck-Zams állomásig utaztam. Útközben annyi furcsaság volt, hogy Salzburgban rázártunk egy másik „jeti” végére és így ment tovább a vonat Rosehheim-ig, ahová be sem kellett volna mennie eredetileg (német részen vágányzár miatt volt így). Rosenheimben szétakadt a 2 vonat és irányváltás után indultunk meg újra Ausztria felé. Sajnos a késés miatt neccessé vált az átszállás, 16:08 körül álltunk meg a buszt kifarolni láttam az állomás előtti buszállomásról, intettem neki és ezek után szerencsére visszasorolt a busz a balra kanyarodó sávba és visszajött az átszállókért, voltunk legalább 5-6-an. Fél órát kellett volna várni a következő buszra, de azért mégis jobb haladni! Magyarországon is így lett volna ez? Kétlem. 17:05-kor szálltam le Ischgl Merhzweckhaus nevű központi megállóban a városban. Több próbálkozás után egy hotelben jutottam pecséthez,majd a főút alatt átbújva egy kis szerpentines rész után az északi irányú hegyoldalon elértem az erdőhatárt. A szép fenyvesben a zsákomat az egyik fenyőnek támasztottam, majd elindultam felfelé az ösvényen. A hangulatos, de meredeken emelkedős ösvényen hamar felértem a keréknyomhoz, majd az elágazáshoz (útjelző tábla és a környezet segített felismerni), a hol az út a szállásról június végén rommá ázva és fájós térddel este 10 után felvett. Még mentem egy kicsit egészen a Madlein patak hídjáig, ahol az ösvény felfelé indul meg a hegyre tovább. Itt már bőven lefedtem a hiányzó részt, de jó volt a tájat nézni és gyors léptekben cucc nélkül haladni.
1. Ischgl-ben fordul a busz, a túra viszont indul
2. Ischgl észak felől az erdő széléről nézve
3. itt vett fel az szállásról az úr kocsival, amikor június végén a Doppelseescharte felől viharverten ideértem
4. kicsivel feljebb tekintetem megpihent a domborzaton, majd visszafelé indultam el
Visszafele kitérőt tettem a térképen is jelzett közeli házhoz, a faházat az útról nem látni a fenyők takarásában, különösen tetszetős volt egy a ház mellett álló forrásból táplált fűthető dézsa. Hát igen, ezek tudnak élni, grillező a ház sarkánál volt hagyva. A hosszú élet titkához azt hiszem a pihenés milyensége és mélysége is nagyban hozzájárul. Visszatértem a zsákomhoz, majd a városba és a 18:56-os busszal indultam vissza Kappl-ba. Ugyanaz a sofőr tért vissza (közben megjárta a Bielerhöhét), így az első ülésre ülve (covid után azért örülök ennek a lehetőségnek) váltottunk pár szót. Meresztgette a szemeit a túraterveimen és az eddig lejárt szakaszokon. Kappl központjában leszállás után megnéztem a Spar nyitvatartását, holnaputánra nem ártott tisztázni ezt, nem kizárt a napközbeni részleges bezárás pár órára, de itt szerencsére nem élnek ezzel. Pár perces séta után értem el az itteni fix szállásomat, a Haus Mahren-t. A vendéglátó hölggyel már visszatérő vendégként köszöntöttük egymást, ezúttal a 2018-ban megismert alagsori szobát kaptam, amely teljesen meg is felelt nekem. Még az ágy is nyikorgós volt, mint odahaza, de amúgy minden szempontból hibátlan hely, az ára természetesen tiroli szintű, de így nézve az olcsóbb kategória.
5. lakosztályom Kappl-ban
Egy kis segítséget kértem és kaptam a túrabotom hegyeinek rögzítésére, így a tulajdonosok fia lekísért a műhelyükbe, ahol sikerült egy-egy csavarral rögzítenem az előző túra során a Sonnblick gerincen talált botok végeiből kibányászott hegyeket. Fogalmazzunk úgy, hogy elsőre elég tartósnak tűnt a megoldás, de sajnos azzal nem tudtam számolni, hogy a használat során először a bal, majd az 5. napon a jobbos bot hegye is az átfúrásnál kettétörik az igénybevétel miatt. Végül a 6. napra mindkettőt sikerült a terepen elhagynom (nem, nem tudtam megelőzni azzal, hogy előre kiszedem, mert kézzel nem jött ki, a csavarok kontraanyáinak lazításához, meg nem vittem a hegyre fel szerszámot). Ezek után kiválogattam a szatyornyi cuccot amit nélkülözni tudtam 2 napig (ruhák, erősebb naptej, lakáskulcs, stb)majd az esti rutin után ledőltem aludni.
Ugyancsak 6:35-kor szólt az ébresztő, az utolsó napot leszámítva nem is állítottam ennél sokkal korábbra ébresztőt a túra során. Reggelizés után a buszmegálló felé vettem az irányt, majd az első busszal, amely csak 7:31-kor megy (milyen életritmus ez? Hát nem magyaros...), értem el újra Ischgl központi megállóhelyét. A tegnapi naphoz hasonló borult idő fogadott, az ilyen számomra a legjobb túraidő, természetesen eső nélkül. A páratartalom persze lehetett volna kevesebb, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. A templom felé tértem le, majd megkezdtem a Fimba-völgyben vezető 20 km-es emelkedő lejárását. Az aszfalt hamar elhagyja az üdülővárost, majd durva emelkedővel kezdi a völgyi emelkedőt. Nem bántam, hogy nem tűz a nap, így is jócskán izzadtam a felfelé menetben a párás levegős időben. Egy kis gyalogos völgyhídhoz rövid kitérőt tettem, majd folytattam az utat felfelé. Először felvonók kötélpályája alatt haladtam át (pad, forrás, egy nagyobb szikla jópofa hegymászót szimbolizáló fém pálcikaemberkékkel), majd egy felszálló, köröző, majd leszálló helikopter közeléből elhaladva érintettem a hangulatos Fekete-víz tavat (Schwarzwasser See), majd a Pardatscher tavat. Itt tértem le egyedül az aszfaltról. Kisütött a nap és jó pár órán keresztül így is maradt, jobbról tehát már láthatóak lettek az eddig ködbe vesző hegyoldalak és a csúcsok is egy idő után. Bodenalpe házai következtek, innentől kezdett el zavaró lenni a főleg biciklisek alkotta tömeges forgalom az úton (igen, eddigre az osztrákok is felkelnek).
6. másnap reggel ismét Ischgl-ben találtam magamat, ezúttal dél felé hagytam el a várost, tegnap kora este a szemben lévő hegyoldalban mozogtam, így bezárva a hiányzó rövid szakaszt a mostanival
7. megkezdtem a Fimbatal-ba vezető hosszas, 20 km-es, nem túl izgalmas emelkedőt
8. kitérő a függőhídhoz
9. a hangulatos Fekete-víz tónál
10. napsütéses rásegítéssel eltűnt a párás felhőréteg nagyja (később teljesen) a völgyből, háttében a Bodenalpe házai
Egy árnyékos helyen leültem a túrabotommal foglalkozni, majd a átkelem a Gampen felvonójának drótkötelei alatt, itt ért véget az aszfalt és jó minőségű apró köves burkolattal folytatódott tovább. Egy jobbos után átkeltem a Fimba patak felett, majd egy balos kanyar után lévő sziklánál leültem és bekentem magamat naptejjel, nem túl szívesen. A tömeges jelenlét egyre csak fokozódott, az úton továbbhaladva nem messze értem el a közeli almhoz vezető leágazást, majd a svájci határt. A határ átlépésére egy tábla figyelmeztetett, a régi vámház is a múlté már, mindössze egyetlen határkövet láttam az úttól balra. Tetszett ez a helyszín, az út továbbra is szelíd emelkedésben volt, jobbra a Turratsch Dadora majd a Turratsch Dadaint púpjai mellett haladtam el. Újabb patakátkelés következett, majd 13 óra után kicsivel értem el a Heidelberger hüttét. A 2264 méteren álló 2 emeletes méretes házba belépve kellemes légkör fogadott, a vendégtér is ízlésesen volt berendezve.
11. továbbhaladva a már csak földúton
12. osztrák-svájci határ, jobbra a vámház helyével
13. visszanézve a völgyre a Heidelberger hütte előttről
14. Heidelberger hütte, 2264 m magasságban
15. a ház belülről
Pecsételés után a ház mellett ülve ettem pár falatot, majd fél 2 után elindultam felfelé, 6 km-re és több mint 700 méter szintre volt még a hágó. Az első elágazásnál tábla figyelmeztetett rá, hogy a Zahnjoch felé vezető utat biztonsági okokból lezárták, a jelzéseket megszüntették. Már az osztrák oldalra több órával később visszatérve jó pár darab szomorú emléktáblával találkoztam, szóval erősen indokolt lehetett ez a lezárás. Először lankásabb majd erősebb emelkedő következett, hogy ezek után szinte el is veszthessek egy kis szintet: patakok összefolyásánál egy kis mélyedésbe léptem be, majd innen újra felfelé vezetett az út. A környékbeli hegyek a megszokottnál is kopárabbak voltak. A Foppa Trida (2547 m) elágazásnál (a hütténél is meg itt is szép svájci útjelzők vannak) természetesen a Kronenjoch felé haladtam tovább. Itt már volt 1-1 eddiginél meredekebb lejtő, de összességében nem volt vészes. Az út melletti gleccser sem zavarta az utamat, pár éve még akár kényszerülhetett itt valaki felvenni a hágóvasat, de mára már ez a helyzet nem valószínű. A Curuna Lada 3079 méteres tömbje már bőven uralta a látóhatárt egy ideje, ennek aljában található a „Hibás Kronenjoch” (Falsches Kronenjoch), ahová ¾ 5-re érkeztem meg. A kitérési lehetőséggel nem éltem, Svájc felé elég megkapó kilátásban volt részem a bal és jobb oldali hegyek között. Az igazi Kronenjoch innen kevesebb, mint 300 méterre van, szerencsére a napsütés ezúttal jól jött, szélben elég hűvös volt a hőérzetem a 2980 méteren található hágóban. A hágó kényelme egy padban kimerül, ám én inkább szélárnyékban ültem le egy kicsit. Erősen gondolkoztam a közeli Bischofspitze 3029 méteres csúcsának meghódításán, de inkább lebeszéltem róla maga, örültem, hogy a terveimben előirányzott időben sikerült ide felérnem.
16. immáron ösvényen tovább, jobbra a fent a már jelzett úton nem elérhető Zahnjoch látható a Fluchthorn oldalában
17. barátságos és kíváncsi mormota
18. Fimba-patak vízgyűjtőjénél
19. visszatekintve a holdbéli tájra
20. Kronenjoch, 2980 m
A hágó túloldalán megindulva lefelé a szép kilátásba a bal oldali gleccseres Nördlichen Augstenspitze ködfoltja zavart be, immáron a hágótól újra osztrák területen gyalogoltam. Lejjebb a sziklás terület után patakok összefolyása vált láthatóvá. A jobb oldali Krone 3188 méteres csúcsa távolról nem tűnt sziklamászó felszerelés nélkül mászhatónak. Szépen haladtam lefelé a holdbéli tájon, borult időben. Lassacskán elém tárult a szemközti hegyfalban lévő egyik kis hágó, a Getschnerscharte látványa, amely a másnapi kihívások közé tartozott már. A patakon átkelve nemsokára elértem a Finanzerstein (2476 m) nagy darab szikláját, amelynek rései kövekkel vannak kirakva és ajtó is található az így kiépített kis helyiségen. Belépve a spártai kis „fülkébe” egy pad és egy valószínűleg mormoták által kiásott nagy lyuk fogadott. Itt egy ember is eléggé kitekeredve tudna csak aludni, szóval odébbálltam. Az út lejtése folytatódott, majd 4-5 juhásszal találkoztam, akik a közeli magaslaton állva figyelték teheneiket, majd kicsivel később terelésükre indultak. A patak mellett vezető ösvényen értem el a napi úticélomat, a Jamtalhüttét. A 2165 méteren elterülő, szintén emeletes házat 20 óra előtt 10 perccel értem el. Még volt időm szétnézni sötétedés előtt. Balra fent a Getschnerscharte szépen látszódott, ritka az ilyen „őszinte” hágó, ami már 700 méterrel lejjebbről is simán látható.
21. a túra legmagasabb pontját jelentő hágóból lefelé nézve, innentől nem sok napsütés volt a nap hátralévő részében
22. Finanzerstein bivakhelye
23. nap is kisütött egy pillanatra
24. Jamtalhütte, középtől balra a háttérben a hegyek közötti mélyedés a másnap érintett Getschnerscharte
Lejjebb sétáltam, a térképen szintén Jamtalhüttének jelzett épület zárva volt, ahogyan a hegyi mentők háza is. Még lejjebb haladva balra egy kis faház már szimpatikusabb volt az alváshoz, be is kopogtam a vele szemben lévő villanypásztorral határolt házba. Anya-lánya páros jött elő, akik mondták, hogy a kis faház a Jamtalhüttéhez tartozik, mint istálló, így nem valószínű, hogy ott tudok aludni. Azért meglátogattam az előtte kialakított forrást, majd visszatértem a házhoz. Belépve a főbejáraton a Sétálós által előjelzett hangulat fogadott: ember és fogyasztás hegyek. Ezen kívül a fotocellás ajtó és egyéb hasonló elemek nem tudom mit keresnek fent a hegyen. Pecsételtem, majd a recepciónál várakoztam. Pár perc alatt a vendégek kiszolgálásának hevében senkinek nem volt érkezése rá, hogy velem foglalkozzon, fel is húztam magam ezen és kitaláltam, hogy most már csak azért sem alszok a házban, keresek valami egyéb megoldást. Az ár a többágyas szobára 21 euró körül alakult volna (Alpenverein tagsággal), de, hogy lett-e volna helyük vagy sem, odáig ugye már nem jutottunk el. Kimentem a zsákomhoz, a hüttétől balra lévő kis kápolnát megfelelőnek találtam az alváshoz. Elmentem újra a kis faházhoz vizet tölteni és fogat mosni, visszatérve a zsákomhoz, már csak az alkalmat vártam, hogy feltűnés nélkül a kápolnába menjek. Persze pár perccel később pont a ház főnöke kérdezősködött tőlem fotózás közben, hogy hol alszok. Fogalmazzunk úgy, hogy erősen furcsálta az ötletemet, de azzal érveltem, hogy egyszerű önellátó túrázó vagyok és Isten házában alvás nincsen megtiltva. Végül rám hagyta a dolgot, én pedig beköltöztem egy éjszaka erejéig a kis kápolnába. Szerencsére nem zavart senki, kipakoltam amennyire muszáj volt, a vacsorát kihagyva, hálócuccba öltözve a hálózsákomba dőltem. Csak a céges telefonomon volt térerő, így azon nézegettem a másnapi menetrendet és időjárást. Fél 10-10 óra felé aludtam el.
25. egyszerű és nagyszerű fekhelyem a Jamtalhütte melletti kápolnában
Éppen nem fáztam, a reggeli világosságra ébredtem már az ébresztő megszólalása előtt. Felkelés, összepakolás után, indulás előtt az utolsó pillanatban elkezdett esni az eső. Rögtön kényszerpihenővel indult a nap, tudtam, hogy az ösvényen majd tiszta víz lesz a bakancsom a vizes növényektől. Ettem pár falatot kint, majd a kápolna belső írásait olvasgattam. Nagyjából fél óra után elállt az eső és végre el tudtam indulni a még csak éppen ébredező ház mellől. Lejtővel indított az út a Jam patak hídjához kb 2100 méter szintig kellett leereszkednem, hogy utána a bővízű patak felett átkelve tehenek mellett elhaladva rögtön emelkedőbe forduljon az utam. Dél felé érdekes látványt nyújtott a gleccseres terület, a hegyeket ködsapka fedte. Sok-sok belógó növényt leküzdve jutottam egyre feljebb, a kisütő nap javította a hőérzetemet a 3 km alatt 740 métert emelkedő ösvényen. Jobbra/hátrafelé nézve a kisütő napban szép látványt nyújtott a Jamtalhütte és környékbeli domborzat, valamint a Jam-völgy szintén. A füves ösvényt hamarosan felváltotta a köves és sziklás terep, amely főleg a hágó előtti fél-1 km-en volt már húzósabb, de 2,5 óra alatt felértem a hüttétől a 2839 méteren lévő Getschnerschartéba. Több mint fél napot térerő nélküli létem vége itt érkezett el, jó pár nem fogadott hívásos sms zavarta meg az amúgy nagyon szép nyugati, északnyugati irányú kilátás élvezetét. Szépen látszódott a Bielerhöhe víztározója is innen, amely a napi úticélom is volt egyben.
26. Jamtalhütte kápolnája a völgy végében lévő 3000-sekkel és Jamtal gleccserrel
27. Jamtal
28. visszanézve a hütte irányába a kisütő napban
29. csakis felfelé
30. visszanézve a Getschnerscharte-ból a Jamtal felé
31. Getschnerscharte, 2839 m
32. a hágóból szépen látszik a napi úticélom, a Silvretta víztározó
Napi első túrázó voltam itt, utánam 2 páros érkezett. a „csúcs csoki” megevése, valamint némi ejtőzés után indultam el lefelé. Hát nem egy egyszerű út vezet innen le, örültem, hogy nem itt kellett felfelé mennem, lefelé haladva sem volt kevés idő a helyenkénti kézhasználattal is járó mozgás, valamint a kőröl-kőre lépkedés sem. A sziklás terep vadsága lefelé haladva egyre csökkent, a hágóban engem beelőző két leányzó a Wiesbadener hütte felé tért le, én pedig a patakon átkelve haladtam a Bielerhöhe felé. A patak melletti irányt innentől egy jó darabig tartottam, szemből két páros érkezett csak, láthatóan a Wiesbadener hütte a környék egyik fő attrakciója, a turisták fősodra arrafelé tartott. A Runder Kopf oldalában megláttam immáron sokkal közelebbről a Bielerhöhe víztározóját, innen leereszkedve (balra látszódott a völgyi út a Wiesbadener hütte felé) értem el a patakátkelés, majd váltottam keréknyomra. Itt már újra többen jöttek szembe, főleg biciklisek (ezúttal is szigorúan akkumulátáros rásegítéses darabokkal, hagyományos biciklit tegnap és ma sem láttam), 13 óra után 3 perccel értem el a Silvretta víztározó, egészen pontosan Silvretta Stausee névre hallgató tó melletti utat, mely már Vorarlberg tartomány területén fekszik. A vízhez csak a tó végénél lévő horgászok által elfoglalt részen lehetett lemenni, ezt meg is tettem, nem volt éppen meleg a vize.
33. vissznézve a hágóra, nem éppen "kislányos" a terep
34. közeleg a Silvretta tó és ott elterülő Bielerhöhe szelíd nyerge
35. Paznaun-völgy vége, vagy ha úgy tetszik kezdete látható
Továbbhaladva elmentem egy csónak vízrebocsájtó alkalmatosság előtt, másik oldalon emberek és parkoló autók tömege. Zavaróan nyüzsgő volt a hely, a Silvrettasee cölöpházas étterme mellett elhaladva érkeztem meg a buszos parkolóhoz, ennek széléről már leláttam a Madlenerhaus felé, de a rendelkezésre álló negyed órát kevésnek találtam az oda-vissza legalább 1 kilométeres kitérőnek, így a pecsételést másnapra halasztottam. A 13:38-as buszra bőven volt érdeklődő, felszállva a sofőr kérdése meglepően ért: kifizettem az útdjat? Hát nem. Honnan jöttem? A hegyekből. Utána intett, hogy üljek le, de látszott, hogy csak azért engedi el a dolgot, mert rendes. Elindultunk lefelé, a szép Paznauntal itt ér véget, de most oda haladtam lefelé. Kitértünk a Zeinisjoch háza felé is, na mondom ezért tart ez a 30 kilométeres út egy óráig. Szűk úton haladtunk sokáig, jelentős autós és biciklis forgalom mellett, nem irigylem az itt dolgozó sofőröket. Az útdíjfizető kapuhoz érve mondta a sofőr, hogy itt 4,5 eurót kell fizetni. Ezen azért meglepődtem, az előző túrán egy másik sofőr mondta, hogy a Glocknerstraße használata 3 euróba kerül, gyanítom többet is „tud” mint ez a Silvrettastraße. Tehát: nem elég a hagyományos jegyet megvenni (nekem a Klimatickettel nem kellett), hanem meg kell fizetni az útdíjat is…ez olyan, mintha a Budapest-Salgótartján buszjáratra az M3-ason megállva az összes utasnak meg kéne váltani a matricát. Persze ahányszor utazik az ember, annyiszor 4,5 euró a sarc. Örültem, hogy megúsztam ezt, azért elég vastag a bőr az út tulajdonosának a képén, hogy erre a szűk útra ilyen drága és ilyen feltételű bejárást szab meg. Ezen kívül örültem, hogy nem terveztem még több Kappl irányú logisztikát innen, ugyanis a fél órás követésű menetrend a Schruns felőli oldallal csatlakozással (természetesen a nyugati oldalon is megvan az útdíjas játék), kissé megerőszakolva de lehet kiadott volna még egy éjszakát Kappl-ban. De szerencsére más logisztika mellett döntöttem. Galtür-ben teljesen tele lett a busz, bőven lettek álló utasok is, durva, hogy a fél órás követés ellenére ekkora igény van. Szinte mindenki a szállásokon hozzáférhető Silvrettacarddal utazott, szállásadómtól később megtudtam, hogy jövőre teljesen megszűnik ez a lehetőség. Kappl-ban 14:42-kor szálltam le, rögtön be is mentem az Intersportba hegyet nézni a túrabotomra, természetesen nem volt nekik olyan fajta. Második koppanás a pizzéria bezárt állapota volt, egy másik szóba jöhető kajálda pedig 4-kor nyitott csak. Elég morcos lettem, mivel már jócskán készítettem magamat az uzsonnára, ami így halasztódott. A Sparban bevásároltam, majd a szállásomra tértem. A nagyon meleg és fülledt időt, a szinte menetrend szerint érkező eső váltotta fel, örültem, hogy sikerült így összelegóznom a logisztikát, megnyugtató volt a szakadó esőt zárt helyről nézni. Hiába csak 8,5 kilométert mentem ma, azért nehezemre esett felkelni, de a szerettem volna normális meleg ételt enni, így 17 óra után kimentem a kiszemelt kifőzdébe. 2019-ben amikor befejeztem az 1-es után a 2-es kötetet is, akkor ugye elmaradt aznap este a rántott hús evés, na most végre eljött az ideje: 9,9 euróért rendeltem Wiener Schnitzelt steak krumplival, melyet nagy örömmel fogyasztottam el, közben megint esett egy kis eső.
37. kellemes érzés a szállásról nézni a menetrend szerint érkező esőt
38. gasztronómiai percek rovat: Wiener Schnitztel vacsora Kappl-ban egy kis esővizes "rásegítéssel"
Visszatérve a szállásomra, a szállásadó hölggyel, Ulrikével beszélgettünk egy jó fél órát, az útdíj után szóba került asz osztrák és magyar politikai állapot, melósok helyzete. Az útdíjat csak az emelt kategóriás Silvrettacarddal lehetett volna elkerülni (a gyalogláson kívül), de 45 euróért nyilván nem terveztem ilyesmit venni, szóval nagyon úgy tűnt, hogy másodjára benyelem az útdíjat. Ezek után visszavonultam a szobámba, pakolás, fürdés után az ágy felé vettem az irányt. Kellemes volt végre egy kevésbé húzós napot beiktatni a túra közepére, ez nem volt elhanyagolható szempont az élményfaktornál.
A második naphoz hasonlóan 7 óra előtt már a reggelizős asztalnál ültem, étkezés és fizetés után (2 éjszaka 82 euró volt), indultam el a szállásomról és a központból a 7:31-es első busszal indultam meg vissza a Bielerhöhe felé. Útközben váltottam pár szót a sofőrrel, egy távoli arab országból érkezett Ausztriába, nem lehetett egyszerű az életet elkezdenie az otthontól ilyen távol. Hiába próbálkoztam a Kappl-ból hozott számlával a fizetős utas kapunál, ki kellett fizetnem a 4,5 eurós díjat. Azért érdekes lehet ezt behajtani egy tömött buszon, tele utasokkal. Szép reggeli fényekben telt az út, majd érkeztünk meg a végállomásra. Pár képet csináltam a víztározóról, majd lefelé vettem az irányt. A parkolóban a hegyekbe készülő klettersteig szettbe öltözött emberek beelőztek a lejtős úton. A közeli Madlenerhaus egy kis szintvesztéssel érhető el, a mellette lévő faházak a hadsereg tulajdonát képezik. A nagy gáttal szemközt fekvő háznál szerencsém volt, mert csak 11-kor nyitottak, de a tulaj éppen 9 előtt érkezett meg. A sikeres pecsételés után ettem pár falatot, majd elindultam. Tudtam, hogy déltől megnő a veszélye az esőnek, de 14-15 órától szinte biztosra jelezte az előrejelzés a csapadékot. Újra erős napsütés vette kezdetét, átkeltem az Ill folyócskán, ami itt még csak egy kisebb patak. Innen indult meg a Seelücke-re vezető hosszú emelkedő.
39. másnap reggel a Silvretta víztározó melletti parkolóból tekintettem lefelé, balra a leghátsó ház a Madlenerhaus
40. irány a Saarbrücker hütte!
Elég nehezen sikerült felvennem a ritmust így már a 4. nap elején, de végül azért bemelegedtek az izmaim. Hepehupás terepen haladtam az első komolyabb emelkedőig, jobbra észak felé egyre inkább kezdett kibontakozni a takarásból a Vermunt Stausee (víztározó). Patakátkelés után a Tschifernella oldalában haladva egyre feljebb értem, a soron következő ház, a Saarbrücker hütte láthatóvá vált. Érdekes volt a sziklán nyugvó ház látványa, elsőre nem is volt teljesen világos a hozzá vezető út, de ez végül meredek, de problémamentes volt. Egy kis tónál szintvesztés következett a házhoz vezető kanyargós keréknyomig, majd rátértem a már említett meredekebb ösvényre felfelé. A ház alatt sziklamászók gyakorlatoztak, fél 1 előtt érkeztem meg borult időben a házhoz.
41. észak felé hamarosan megmutatta magát a lejjebb fekvő Vermunt víztározója is
42. a kép jobb széle felé a sziklákon látható a Saarbrücker hütte, a terep ismét vadulni kezd
43. Saarbrücker hütte
44. kilátás észak felé a háztól
Pecsételés és kérésre víztöltés után haladtam is tovább a szép fekvésű háztól. Azért az látszódott, hogy komoly forgalma van, ezúttal sem voltak ott kevesen, pedig hétköznap kora délután volt csak. A régi útvonal járhatatlansága miatt a Kromerlücke-Schweizer Lücke irány helyett (amely lezárásra került) a Seelücke felé kell a Plattenjoch hágóját megközelíteni. Rövid ideig újra kisütött a nap a sziklás terepen, majd újra meredekebben emelkedett az ösvény egészen a 2770 méteren lévő Seelücke hágójáig. A kissé vad terepen lévő keskeny hágóban svájci határt jelző nagy tábla, határkő és egy kis sziklapárkányon álló bivakház volt.
45. Seelücke következik, amely balra fent sejthető, jobbra a közelebbi mélyedés a Kromerlücke, amelyet a korábbi, mára megszűnt útvonal érintett
46. kilátás a Seelücke-ből a svájci oldalra
47. Seelücke, határtábla, határkő, bivakház, jobbra a Kromerlücke látszódik
48. visszanézve a Saarbrücker hütte felé, balra a hegy oldalában vezetett a régi útvonal
49. Kromerlücke közelebbről nézve, jól látható a leerodált szerpentines ösvény a nyereg alatt
Egy előttem haladó sporttárs a földön fekve pihent, én a határkőre ültem le ejtőzni egy kicsit. Szép volt a kilátás a svájci oldal felé, balra a Seegletscher jégtakarója és a sziklás csúcsok uralták a látképet, nyugat felé is szépek voltak a csipkék, de aggasztó felhők közeledtek. Megnéztem a kis bivakházat, jó volt, ha az este itt ért volna, akkor esélyes, hogy letáborozok, de mivel csak 13:30-ra járt az idő, így természetesen mentem tovább. Indulásomkor érkezett meg a földön fekvő srácnak a 3 ismerőse, köztük egy levegőt sem vevő, folyamat beszélő csajjal. Én már láttam a felhőkön, hogy itt gond lesz, lehetőségekhez képest minél alacsonyabban és később akartam a hideg zuhanyt megkapni, így a fákkal kissé megerősített úton elindultam a hegyoldalban lefelé. Nagyjából 5 perccel később el is kezdett esni az eső, pár perc múlva fel is kellett vennem az esőkabátomat. Jókora zuhé támadt, a földön fekvő srác, aki szintén a Tübinger hüttébe tartott ismerőseivel együtt beelőzött, nem sokkal később a másik 3 ember is beelőzött, semmi kedvem nem volt másokat kerülgetni. Az út levitt a Seelücke utáni sziklakiszöggelés (Westliche Kromerspitze oldala) utánig (Seetal, 2570 m, útjelző tábla), itt szerencsére elállt az eső. Az ösvény ismét emelkedésbe kezdett. Egy sziklakatlanból meredek, láncos úton értem fel a 2728 méteren lévő Plattenjoch-ba. A hágó területe abszolút nem volt vészes, talán még bivakolásra is akadt volna alkalmas, közel sík rész is. Az esőkabátomat levéve láttam, hogy a hátamon az ing tiszta víz, így cipzáros felsőrészre váltottam át, úgy voltam vele, hogy a hátralévő 1,5 óra 1,8 kilométerét már kibírom ebben is. Ettem pár falatot, majd kíváncsiságból megnéztem a Sétálós által említett bivakházat. A konkrét hágótól a régi útvonalon nagyjából 100 méter után egy szikla oldalában található faház egészen korrektül sikerült. Elgondolkoztam, hogy itt maradok éjszakára, de a másnapi távhoz nem hiányzott ez a 1,5 órás plusz, ezen kívül víz sem állt rendelkezésre a közelben. Ezen kívül el tudtam volna képzelni az alvást itt, azt már csak később a Tübinger hüttében tudtam meg, hogy éjjel 2 fok volt a bivaknál.
50. megjött a "várva várt" eső, szerencsére csak fél órára
51. visszanézve a Seetal-ra és a svájci hegyekre a Plattenjoch előtti láncos részek környékéről
52. Plattenjoch, 2728 m
53. lefelé nézve a Tübinger hütte felé a hágóból
54. Plattenjoch közelében lévő bivakház, jó időben és felkészülten menő lehet itt éjszakázni
Visszatértem a zsákomhoz és megkezdtem a leereszkedést. Korábban néztem is, hogy az előttem haladó 3 ember miért megy ilyen lassan, hát hamar rájöttem: az úton a köves törmelék, csak egy vékony réteget alkotott, egyre többször pillantottam a sziklák között a jeget: a Plattengletscher maradékát nem kerüli el az út, a túra során ez volt az egyetlen hely, ahol felmerült a hágóvasam kivétele a táskámból, de végül nem volt rá szükség, lehetett haladni a törmeléken és a sziklákon. A jeges részt elhagyva a szokásos nagyobb sziklák a haladás során egyre kisebbé váltak és a lejtő is kezdett megszelídülni. Biztos ami biztos alapon egy alkalmas helyen mosakodtam a patakban (ezt nagyon jól tettem), majd a Skijoch alatti cikk-cakkos részt küzdöttem le. A hütte egyre közelebb került hozzám, már csak a ház mögötti sziklás rész volt hátra, amikor annak közepén elkezdett csöpögni az eső. Nem akartam rövid idő alatt a cél előtt 150 méterrel ronggyá ázni, így visszavettem az esőkabátomat és így értem el a hüttét. A ház sarkánál kezdett rá az eső, jókora köddel társulva, ez az időjárás meg is maradt a nap hátralévő részére is. Nagyon nagy szerencsém volt az idővel, hogy kibírta a célig és csak ¾ 5-kor kezdett el ömleni az eső. Ekkor még nem tudtam, hogy ennek a szerencsének másnap meglesz a böjtje, egyelőre örültem, hogy elértem a napi úticélomat a beígért rommá ázás nélkül. A főbejáratnál ültem le egy kicsit, majd pár perccel később bementem, a vendégtérnek kellemes atmoszférája volt, a cserépkályha tüzéhez közeledve jól esett kezeimnek a meleg. Július végén, ez a magyar időjárás tudatában furcsának tűnhet. Előjött a hütte főnöke, egy talán még nálam is fiatalabb srác, akinek előadtam, hogy szeretnék egyedül aludni és ehhez van matracom és hálózsákom is. Szabad szoba már nem volt (ilyen pocsék időben is közel teltház volt!), csak a lágerben lett volna hely, de a srác magától megmutatta a félkész winterraumot és mondta, hogy itt aludhatok egyedül. Normál esetben ez nem opció, de a kedvemért kivételt tett, ezúton is nagy köszönet a segítségéért! A lambériás sarokban elhelyeztem a matracomat, hálózsákomat a kölcsönkapott 2 db takarót is szépen elhelyeztem, hogy kényelmes legyen. Fent az emeleten az egyik láger folytatását képező hálóteremben lévő konnektornál tudtam tölteni a telefonomat.
55. a kövek alatt megmutatkozik a Plattengletscher, szerencsére hágóvas elővételére nem volt szükség
56. Tübinger hütte a láthatáron
57.-58. Tübinger hütte kívülről és belülről, hangulatos hely
59. fekhelyem a Tübinger hütte félkész winterraumjában, jól éreztem magam itt!
Ettem, majd a korábbi útmutatás alapján találtam a térerőt, ismét csak a céges telefonom működött. Fogat mostam, majd visszavonultam a winterraumba, bezártam magam mögött az ajtót és jó korán, fél 8 körül ledőltem vízszintbe. Jobb ötletem nem volt, nézegettem a Zentral hátralévő útvonalának térképét a telefonomon és kiszúrtam, hogy bizony lesznek még ilyen fizetős utas részek a Zillertali Alpok környékén, meg máshol is, mint amilyen ma reggel volt. Sóhajtottam, de nem tudok ezzel mit kezdeni. A vendégtértől egy fal választott el, egy szellőzőcsövön átszűrődtek bőven hangok, de végül 22 óra környékén el tudtam aludni.
Forgolódásokban gazdag, de nem rossz alvás után ébredtem a reggeli fényekre. Masszív párás idő volt kint, legalább már az alacsonyabb részeken köd nélkül. Összepakolás és pár falat után fél 8-kor el tudtam indulni. Az „L” alakban leforduló oldalgerinc egyik pontján, a Mittelberg oldalában található Mittelbergjoch-ig 2,5 km volt hátra, nem nehéz terepen, de már éreztem, hogy a mára tervezett 22 km-rel el leszek egész napra. A Mittelbergjoch után a következő hágó nem messze található, onnan pedig hosszú ereszkedés Gargellen falujáig, hogy onnan újra 1000 méter szintet mászva, majd még egy kis hullámzás után érkezzek meg a Tilisunahüttébe, ahol reményeim szerint tisztálkodás és normális alvást szerettem volna elérni, sajnos a valóság teljesen másképpen alakult. De most vissza a túra elejére: az előző nap a Plattenjoch-ból meglátott vámházhoz egy nagyobb kőhalmazon átkelés után érkeztem meg. A kis kitérőt a rákezdő eső indokolta, a házikó rozoga előterében vártam ki az eső végét, nagyjából fél óra kényszerszünetet tartva. Az előtér bivakolásra kb egy személy részére alkalmas, azonban vizet nem találtam, a vízcsövek (esővíz) teljesen le vannak burkolva. A Tübinger hüttéből, amely tőlem jobbra szépen látható volt még, nagyjából velem egyszerre indultak el 3-an, a fél órás előnyt sokáig sikerült is sokáig tartanom. A füves hegyoldalban vezető ösvényen egy romos házat mellőztem, majd patakátkelés után kezdte el adagolni a szinteket a hegy, nem volt vészes emelkedő, de nekem már az 5. napon nem esett annyira jól, de nem sokkal később negyed 10 felé felértem a 2415 méter magasan lévő Mittelbergjoch-ba.
60. reggeli Garneratal (északi irányú völgy a háztól), legalább ezt is láttam köd nélkül
61. irány újra a hegyek felé
62. visszatekintve, a Tübinger hütte még jól látható a távolban
63. ismét felfelé
64. párosodó fekete szalamandrák, nem mindennapos látvány
65. Mittelbergjoch, 2415 m
A továbbhaladás iránya felé szinte azonnal elhúzták a függönyt, ködben kezdtem meg a rövid ereszkedést. A rövid láncos rész után többnyire sziklák között gyalogolva értem el a következő emelkedőt, ami már a nem messze lévő Vergaldner Joch-ra vezetett fel. Itt már hosszabb láncos részek voltak, a vizes sziklákon nem is bántam egy kis plusz biztonságot. A Vergaldner Joch, 2515 méter magasan fekvő nyergébe felérve (inkább nyereg jellegű nyitottabb hely, mint hágó jellegű vad és szűk) Gargellen felé már eloszlott a köd. 9:50-re járt az idő, inget cseréltem, mivel az eddigi háta ismét teljesen vizes lett (nem az esőkabát ázott be, hanem az izzadtságot és a párát ennyire lefojtja az eső ellen amúgy hatékony nejlonkabát, ha nem szakad el éppen, ha valahol megfeszül mozgás közben).
66. oszladozik a köd a Vergaldner Joch előtt
67. Vergaldner Joch, 2515 m
68. "ködhatár", érdekes légköri viszonyok kellenek hozzá
Minimális kalóriapótlás után megindultam lefelé, Gargellen felé nem voltak túl bíztatóak a felhők. Szelíd, de viszonylag hosszú lejtő vezetett le a Rotbühel (nem összekeverendő az 1. kötetben a Planneralm előtt lévő 2019 méteres Großer Rotbühellel) elágazásához 2233 méteren. Szemben egy szép kis kőház, feltételezem pásztorszállás volt látható, én viszont jobbra fordultam a patak irányát követve a völgybe. Ismét rákezdett az eső, először csak szakaszosan. Jobbról félig egy szikla alatt egy kőház állt, de nem mentem oda, folytattam az utamat a szélesedő völgyben, kezdtek utolérni a hüttéből utánam jövők (hát igen, akinek nem az 5. napja nagyzsákkal..) és egy esőfelhő is közeledett szemből. Elértem a keréknyomot, hamarosan két fiatal lány jött velem szembe, majd a mögöttem közeledő 3 ember előzött be. Pár perccel később az eső komolyan rákezdett és tombolt is legalább negyed óráig. Egy 3 tagú család szintén beelőzött (valószínűleg egy másik útról érkezve), az apukán semmilyen esővédő cucc nem volt. Szinte rommá ázva érkeztem meg a Vergalde Alpe házaihoz. Egy esőbeállóba húzódva ejtőztem egy jó fél órát, zoknit cserélve, talpbetétet szárítva, bakancsaim vizét szennyes alsógatyával felitatva kicsit újra nőtt a komfortérzetem.
69. lefelé vezet az út a Vergalda-völgybe
70. tovább a völgybe, szemből eső érkezik
71. Vergalda Alpe házainál
A maradék szemerkélő eső is elállt, negyed 1 után továbbindultam. Pár száz méter után a legelőkön tehenek mellett elhaladva kisütött a nap és brutális párás meleg idő lett. A szép völgyet két oldalról bőven 2000-es hegyek határolták, melyek közül nem is mindegyik látogatható: bizonyos területek egész évben, némelyik részlegesen le van zárva a látogatók elől, tudtam meg kicsivel később egy tájékoztató tábláról. A jelzés egy rövid időre egy mára már ösvénnyé vált régi keréknyomra terelt, majd újra az eredeti útra tértem vissza, mely rövidesen aszfaltra váltott. Gargellen Vergalda településrésze előtt az út jobbra tér le az aszfaltról, majd a Vergalda patak hídja után szép fenyvesben ereszkedve közelíti meg a(z) (üdülő)falut. Egy-egy ház már mutatkozott a patak túlsó oldalán, majd a Schafberg felvonójánál érkeztem meg Gargellenbe. Hát őszintén szólva másképp képzeltem el a helyet: a csendes és nyugalmas kép helyett felvonók, kocaturisták, kirándulók jelentek meg a zsákfaluban, régebben biztos, hogy egy világvégi hely lehetett. Azt már napokkal korábban tudtam, hogy a helyi bolt 12-15 óra között zárva van, a mellette lévő pizzériát néztem ki étkezésre, nem akartam 3 óráig várni a boltra, már előre tudtam, hogy a hegyre újra visszakapaszkodni egy jócskán elhúzódó művelet lesz és nem akartam este 9 után érkezni a kinézett szálláshelyre. Néhány lépés után botlottam bele egy garázsajtóra rögzített étlapkínálatban, amely a szomszédos Marmotta panzió éttermébe invitált. Rövid tanulmányozás után úgy döntöttem, hogy itt fogok ebédelni, így le is ültem a kissé hevenyészetten összeállított kerthelyiségi asztalok egyikéhez és egy Wiener Schnitzelt rendeltem. Ezzel egy időben derekasan leszakadt az ég, ömlött az eső. A napernyők alól kilátszó székek és az asztalrészek kíméletlenül megáztak, akárcsak mellettem is, össze kellett húznom magam, hogy szára helyen maradjak. Az ebéd finom volt, 15,4 euróért nem is számított itt drágának. A szomszédos asztalok is szinte mind foglaltak voltak, a rossz idő ellenére is érkeztek gyalogosan, biciklivel enni, inni.
72. tovább a völgyben, immáron jó minőségű földúton
73. tetszetős fenyvesben Gargellen határában
74. érkezés Gargellen-be
75. ismételt gasztnómiai percek, ezúttal is szigorúan esőben fogyasztva
Ismételt zoknicsere után elindultam, mivel pecsételni nem tudtam, így a központban néztem meg a lehetőségeket. A lehetőségek elég szűkösek voltak, először egy közeli puccos kávézóban próbálkoztam, majd a bezárt boltoknál, amelyek egy „magas-tátrai”-ra emlékeztető építészetű háromszög alakú emeletes ház aljában voltak. Egyedül a Gargellner Stoba, az előzőleg kinézett pizzéria volt nyitva, de itt sem mutatkozott nagy készség a pecsételésre és nem is volt szimpi a hely, nem bántam hogy a kerthelyiséges étkezést választottam. Utolsó próbálkozásként a 4 csillagos Hotel Madrisában próbálkoztam, úgy voltam vele, ha itt sem, akkor marad az igazolókép, az időm jócskán fogytán volt. Szerencsére a régiesen berendezett hotelben egyből tudtak pecsétet adni, eddig is az volt a tapasztalatom, hogy a komolyabb szállodákban az átlagnál műveltebb a személyzet, így nem kell hosszan magyaráznom, hogy miért kérek egy túra igazolófüzetébe pecsétet. ¾ 3 volt már mire a kisütő napban keletkező párás időben megindultam felfelé és ezzel kezdetét vette a nap és a túra legnyűgösebb része, ezt már a tervezésnél tudtam, hogy az 5. nap közepe után már nem fog jól esni az 1000 méter szint. Az üdülőfalu házait hamar elhagytam, majd ösvényre váltva a Rongg pataknál lévő klettersteig kezdetéig haladtam. Itt 2 hölgy akik korábban beelőztek, öltöztek be a klettersteig szettbe, elmondásuk szerint az ő napi céljuk is a Tilisunahütte volt, mindhárman kifejeztük abbéli reményünket, hogy nem fog esni az eső. Ebben a várakozásban szerencsére egy kis záport leszámítva nem is kellett egyikünknek sem csalódnia, azonban másban nekem hamarosan elég nagyot sikerült, de előtte még hátra volt egy pár órás felvonás. A patak hídja után következik a klettersteig beszálló része, alatta feltöltöttem a maximumra a vízkészletemet és elindultam felfelé. Szuszogtató cikk-cakk ösvény után még az erdőben maradva érkeztem egy elágazáshoz, ahol a felfelé haladó keréknyom volt a nyerő, így érkeztem meg a Ronggalpe faházaihoz. A vendéglátóhely jó forgalommal üzemelt, azonban én egy kicsit az ösvény melletti ücsörgés után mentem tovább.
76. Gargellen központjában áll ez a mindenes, nem túl szép háromszög alakú épület, akár Ótátrafüreden is állhatna a csorba-tavi szálló kistestvéreként
77. Rongg patak szűk sziklás szurdoka
78. Gargellen madártávlatból
79. Ronggalpe házai
A rét után újra erdőbe léptem, majd a Röbi patak keresztezése után egy pár lépéses kitérőt a Miorama furcsa oszlopaihoz, majd nemsokára megritkult az erdő és füves széles nyiladékban kellett egyre feljebb haladnom 1600-ról 1900 méterre a Felső Robialpe faházához. Sűrűn meg-megállva lassan haladtam, egy érkező záport pedig egy vadászles védelmében vészeltem át. Az erdőhatár felett lévő, szép fekvésű Obere Röbialpe kissé már viharvert faháza zárva volt, itt ejtőztem egy kicsit majd szintben haladtam tovább a következő elágazásig. 1900 méterről egy hosszú emelkedő vezetett tovább a soron következő hágóba, a Sarotlajochba. Először nagyobb bokrok és kis fák társaságában az út mellett, majd füves és sziklás részeken vezetett az utam. A táj szép volt a délutáni napsütésben, egyre feljebb haladva egyre többet mutatott a távoli tájakból is, azonban én már elég nyűgös és fáradt voltam, alig vártam már, hogy átjussak az emelkedős részen és végre lepihenhessek. Már-már a meleg zuhany gondolatát kezdtem ízlelgetni, reméltem, hogy a Tilisunahüttében is normális hozzáállással fogok találkozni és egy meleg fürdés után ledőlhetek pár órára valahova. A végtelenített emelkedő szerpentine után nem sokkal végre felértem a 2389 méteren lévő Sarotlajoch-ba, cirka 4 óra hossza alatt a faluból, 18:45-re. A túra során itt már harmadszorra léptem át a svájci határt újból, hogy nemsokára a következő hágónál ismét Ausztriába térjek vissza. A már készülődő naplemente sugarai jól estek, a feltámadó szél (amely szinte az összes hágóban jelen van) rontotta a hőérzetemet, fel is vettem a hosszú ujjú felsőmet.
80. a túra során sokadjára is felfelé vezetett az ösvény
81. vadászlesen várakozva a közeledő esőre, háttérben balra a Schruns feletti Kreuzjoch (2398 m) látható, amely 2-es kötetbeli helyszín
82. Obere Röbialpe szebb napokat is látott nagy faháza
83. háttérben már látszódik a Sarotlajoch nyerge, odaérni nem volt egy két perces mutatvány
84. visszatekintve a nyereg előtt
85. borús naplemente a nyeregből újra Svájc irányába nézve
Egy kis kalóriapótlás után indultam tovább a határon fekvő Sarotlaspitzen csúcsa alatt a hegy oldalában. Tőlem lejjebb a hegy lefutásánál legelő volt, belegondoltam, hogy az alpesi pásztorok élete sem lehet egyszerű. Balra nyugat felé a közelebbi és távolabbi svájci hegyek, szemben a Wiss Platte szürke tömbje uralta a látóhatárt. Bő 20 perc múlva a 2354 méteres Plassengenpass-nál tértem vissza immáron véglegesen Ausztriába, ez a hágó már nyereg jellegű, elnyújtott formájú volt. Tetszettek a naplemente fényei által kreált színek, ahogyan megindultam lefelé. A közeli kőház sajnos bivakra teljesen alkalmatlan: zárt és eresz nélküli. Az érdekes, kissé karsztos tájon haladva jó pár hullámvasutazás után érkeztem meg a Grubenpass alatti emelkedőhöz, néhány lépéses meredek emelkedő következett a 2241 méteres kis hágóba (vicces amikor papíron lefelé megyek, aztán mégis vannak benne szintek, ez elég gyakori dolog), amely szintén a svájci határon terült el. Csak úgy még egyszer átléptem a határt pár lépés erejéig, ki tudja mikor lesz rá újra alkalmam, majd visszatértem az útvonalra. Tetszetős bivakház állott a szűk kis hágóban, egyetlen hiányossága csak a vízlelőhely hiánya volt, amúgy szívesen maradtam volna itt, de közeli Tilisunahüttétől komfortosabb éjszakázást reméltem és reggelre sem hiányzott a fennmaradó durván fél órás út pluszba.
86. Sarotlajoch és környéke egy visszapillantás erejéig
87. kőomlásos rétek felett haladtam el
88. a karsztos Wiss Platte szürkés tömbje
89. Plassengerpass, 2354 m, visszatérés véglegesen Ausztriába
90. esti hangulatos fények
91. Grubenpass a bivakházzal, 2241 m, szerencsére bivakházakkal jól el van látva a környék
Így egy kis lejtő után haladtam tovább az egyre fogyatkozó fényekben. Egy ösvénytől nem túl távoli, térképen nézett alvási alternatíva ötlete egy zárt és szem előtt lévő kőház formájában kútba esett (ehhez nem is kellett közelebb mennem, távolról is nyilvánvaló volt), így mentem tovább a közeli Tilisunasee-t tápláló egyik patakon átkelve a már csak pár lépésre lévő Tilisunahüttéig. A 2208 méteren fekvő házhoz érkezve (20:55-kor) az már kapásból látszott, hogy szombat este lévén elég sokan vannak, a zsákomat a bejáratnál raktam le, majd a teraszról csináltam még pár képet a fogyatkozó fényekben.
92. közeledés a napi úticélomat jelentő házhoz
93. kilátás észak felé
94. Tilisunahütténél
A házba lépve jobbra az emeletre vezető lépcső, balra átlósan a Trockenraum ill. a földszinti szobák, egyenesen pedig az előtéren keresztül a vendégtér volt megközelíthető. Szépen levettem a bakancsomat az előtérben, először egy kopasz férfi, majd egy szemüveges nő szólított meg, már ekkor elkezdték a jajveszékelést, hogy nem foglaltam előre. Mondtam, hogy én egy önellátó túrázó vagyok és nincsen ezzel gond. A vendégtérben elég sokan voltak, pecsételés után léptem a pulthoz, hogy megbeszéljem a továbbiakat. A sorrend ugyanaz volt, mint az előbb: először a kopasz magas férfi, majd a szemüveges nő, aki mint kiderült a ház egyik főnöke közölte velem, hogy ők mennyire teltházon vannak most. Tucatnyi alkalommal futottam ebbe már bele, nem estem kétségbe, eddig is volt mindig valami megoldás (ha legkésőbb nem is, elalvás előtt, mint a Starkenburger hüttében). Nem elhanyagolható tény, hogy ezúttal nem szabad szobát szerettem volna, hanem csak egy fedett helyet az ajtón belül, tehát nem vártam semmilyen fogyasztást ingyen. A pénztárgépnél álló fiatalabb hölgy még hajlott volna valami megoldásra miután előadtam, hogy én csak egy benti vízszintes helyet akarok, de a főnöknő kötötte az ebet a karóhoz: se trockenraum, se vendégtér, se sehol, vagy veszek egy helyet a matraclágerbe vagy kint alszok…mondtam, hogy én idegenek között nem tudok aludni (és nem is akarok, másképpen minek cipelném a motyót a mobilitáshoz) és kint meg hideg van (július végéhez képest tényleg hűvösnek számított az este). Erre azt mondja, tudja, hogy hideg van, némi gúnnyal fűszerezve. Még pár érdektelen félmondat elhangzott, majd aki ismer tudja, hogy engem sem kell félteni, fogtam magam és visszavettem a bakancsomat és kiléptem a házból. Ilyen embertelen, bunkó, lekezelő és rugalmatlan hozzáállással még nem találkoztam a hegyen sehol még…mivel volt nálam matrac és hálózsák, így nem hagytam magam megzsarolni. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy egy magashegyi menedékházból konkrétan kiküldenek, azt hittem ilyen sosem történhet meg…de megtörtént és nagyot csalódtam ebben a helyben és sajnos úgy általában rendült meg a bizalmam, pedig rengeteg normális és korrekt ház van a hegyekben (elég az előző estére és a Tübinger hüttére gondolni, ahol tényleg nagyon rendes volt mindenki). Egyszerűen hihetetlen volt, hogy ahol 100-120 ember elalszik, ott nem maradt volna hely még egynek, tulajdonképpen bárhol ahol lehet: trockenraum, folyosó, pince, bármi. Szomorú volt abba belegondolni, hogy a fogyasztói társadalom és a pénz világa ide is felért már, szerencsére ez a hely csak egyike azoknak, amik még kisebbségben vannak a rendes és normális, bakancsos túrázót szolgáló házakkal szemben. A terasz alatt lévő kb 3 méter hosszú járatban végződő ajtót már az érkezéskor kiszúrtam, még viccesen bele is gondoltam, hogy itt is aludhatnék, nem gondoltam, hogy negyed óra múlva élesedik a helyzet. Az éjszakai hűvös miatt aggódással vegyes dühvel ágyaztam meg a legalább fedett helyen, nagyjából minden szóba jöhető ruhadarabot magamra vettem: 2 zokni, jéger alsó, hosszú nadrág, rá rongyszatyor a lábaimra, kívülről a hálózsák végére zacskó, hogy ne távozzon a talpam felől a hő olyan könnyen ki. Felülre 4 réteg került: póló, garbó, kapucnis felső, céges farmerkabát és persze még a hálózsák. Fejemre téli sapkát vettem fel, majd még némi telefonozás után kissé össze-összehúzva magamat aludtam el a 2208 méteren fekvő menedékház alatti ajtónál. Ennek nem így kellett volna lennie, de nem rajtam múlott. Meleg zuhany is elmaradt „érdeklődés hiányában”.
95. éjszakázáshoz készülődés a ház alatti "kapualjban", ennek nem így kellett volna lennie...
Szerencsére a rendkívüli szettem kiállta az éjszaka próbáját, 5:20-ra állítottam vekkert, előtte kezdett már el fázni a vállam, szóval fent voltam már. Beugrott az esti szituáció újból, így a vérnyomásom ismét megugrott, lendületesen pakoltam bele a zsákomba a reggeli félhomályban, majd néhány magyaros, nem túl halk félmondat kíséretében hagytam magam mögött ezt a pöcegödör helyet. A túra utolsó jelentősebb emelkedője a 2346 méteres Fekete-nyeregbe (Schwarze Scharte) vezetett vezetett fel. Izmaim átmelegedésével arányosan tudtam lejjebb vetkőzni, a szép kilátást nyújtó nyeregből (szinte karnyújtásnyira volt már a Lindauer hütte és a mögötte lévő már ismert hegyek) már a szokásos rövid ujjú ingben és rövid nadrágban tudtam továbbmenni.
96. reggeli fényekben hagytam magam mögött az amúgy szép helyen fekvő, de bőven feledhető házat
97. pár lépés és a Fekete-nyeregbe (Schwarze Scharte, 2346 m) értem
98. visszatekintés a nyeregből a Tilisuna tóra és a domborzatra
99. előttem a más oly ismerős táj: Három Torony, Lindauer hütte, Öfapass és a többi
100. Lindauer hütte és az Obere Sporaalpe egy zoom távolságra már csak
Először a Verspala sziklás oldalában haladtam egyre lejjebb, majd a Bilkengrat végtelenített szerpentines lejtője alatt kereszteztem lefelé a szintvonalakat, majd értem el az erdőhatárt. Rasafei patak keresztezése után az út a hegy oldala alatt tekereg, egy szemből érkező csoportnak nem felejtettem el beszámolni a Tilisunahütte élményeimről, hadd adják csak tovább, a következő szemből érkezőnek is elmondtam a sztorit, ha már úgy jött ki a lépés (honnan jövök, hova megyek kérdések).Elértem az erdőt és már csak egy pár száz méter hosszú emelkedős szakasz hiányzott hozzá, hogy összeérjek a 2018-ban és 2020-ban újra bejárt Schruns-Feldkirch szakasszal. ¾ 9 körül be is csatlakoztam a Schruns külterülete felől érkező keréknyomba, a túra lényegi része ezzel véget is ért. Szemből érkező 3-as csoport női tagja kérésemre meg is örökített az útjelző táblával, ahogyan tartom a 3-as kötetet. Jó érzés volt ideérni, innentől már See im Paznauntaltól Feldkirchig a lépteim a 3-as kötetben folyamatossá váltak.
102. leérve a sziklafal mellé, a fenyőerdőben már negyed órányira volt a cél
103. visszanézve a Bilkengrat-ra
104. elértem a Lindauer hütte előtti elágazást a 3-as kötet felől! Fantáziáimat az útról végre konkrét élmények váltották fel.
Leraktam az útjelzővel szemben a zsákomat, majd felsétáltam a Lindauer hüttébe, hogy egy lehetséges Schruns irányú fuvar kilátásairól érdeklődjek. A ház teraszán én hölgy a személyzet részéről beszélgetett két férfival. Az egyikük egy bő 50-es úr mondta, hogy fél 12 felé megy lefelé a városba, addig üljek le, egyek-igyak. Megköszönve elhárítottam az elsőre komolytalannak tűnő ajánlatot, egyéb nem lévén el is köszöntem. Miközben mentem vissza a zsákomhoz, az szomszédos Obere Sporaalpe felől egy platós terepjáró haladt el a közeli úton, sajnos már futva sem értem volna utol az egyetlen kínálkozó reális lehetőséget. Bosszantó volt a helyzet, de természetesen nem láthattam előre a dolgot, így a zsákomat újra a hátamra vége elindultam a Schruns határában található Latschau víztározó felé, ahol menetrend szerint 11:41-kor kellett buszra szállnom. Eleinte a keréknyomon, majd egy-egy helyen a 2-es kötet útvonalán haladva vágtam le az út szerpentinjeit a rezsimenetem során. Az „akksim” már eléggé merülőben volt, 1400 méter környékén egy padon ücsörögtem egy kicsit. Lefelé haladva egyre több gyalogos, de főleg biciklis haladt felfelé, felébredtek a népek. Természetesen a Fimba-völgyben látottakhoz hasonlóan csak újfajta akksis kerékpárokkal nyomták az illetők a menetet. A Vollsporaweg és a 2-es kötet elágazása előtti padon is leültem egy kicsit, megmondva a frankót, nem esett már jól a gyaloglás. Újra felkeltem és néhány lépés után a 2-es kötet útvonalát elhagyva lefelé indultam, szinte ezzel egy időben egy lassan haladó kocsira lettem magam mögött figyelmes: az idősebb úr volt az a Lindauerből, aki megállás után szó nélkül fel is vett! Hát nagyon jókor jött az úr segítsége, aki Reinhard néven mutatkozott be. Kocsival is komoly táv volt hátra még a útból, 2 km-rel arrébb átültünk egy másik kocsiba a parkolóban, majd úgy értük el a víztározót Latschauban. Hát elég necces lett volna idáig gyalogolnom, de szerencsére így ez a kérdés már tárgytalan volt.
105. Lindauer hütte, a túrám "rendes" végpontja
106. rezsimenet lefelé
107. kedvenc nézőpontom a már kétszer bejárt Schruns-Lindauer hütte szakaszról
108. így már bizony könnyebb! Latschau víztározója Reinhard kocsijából fotózva
Megbeszéltük a Tilisunás élményeimet, az úr is nekem adott igazat. Szépen elértük Schruns-t, majd Tschagguns megállójában szálltam ki és köszöntem meg a fuvart a Lindauer hütte beugrós szakácsának. Pár perc múlva jött is Bludenz felől egy Talent motorvonat 11:20-kor, így unatkozás helyett inkább elmentem Schruns-ig, majd onnan Bludenz-be.
109. Schruns a láthatárón, mögötte a Kreuzjoch (2-es kötet) magasodik
110. Talent motorvonat érkezik Tschagguns-ba Bludenz felől
111. ugyanez a gép nem sokkal később Schruns-ban, innen hazafelé vettem az utat
Bőven volt átszállási idő a 12:30-as bécsi Railjetig, melyen a bécsi főpályaudvarig utaztam. Bécsben átszálltam egy másik „jetire”, majd Bécsújhelyen a 19:37-es vonattal utaztam Sopronba. Mivel még bőven este 10 óra előtt voltam, így bőven belefért a Kfc-ben vacsorázás, majd ezután tértem haza autóval.
Alapjáraton megértő, türelmes és rugalmas ember vagyok, de a Tilisunahüttében történtek jócskán kiverték a biztosítékot nálam, nem vagyok egy vamzer típus, de hazafelé a vonaton írtam egy panaszlevelet az Alpenverein-nak. Bő egy hét múlva jött a rendkívül „komoly” válaszuk: nem gyengén védték a mundért, a hütte személyzete szerintük tökéletesen csinált mindent és én írtam le valótlanul a dolgokat…megjegyzem képeket is csatoltam időadatokkal együtt a bejelentésemhez, de ez sem győzte őket meg. Álláspontjuk szerint értik, hogy nomádabb módon akartam megoldani az alvást (egy másik mondatból meg pont az jött le, hogy nem értették meg igazán a főleg morális alapú problémámat) és akkor kb keressek egy bivakhelyet…hát ez szép, hogy itt tartanak ezek 2022-ben és továbbá arról is felvilágosítást kaptam, hogy gazdasági és piaci alapon működnek ezek a házak. Hát nem mondjátok, pár hegyi házban megfordultam már…szóval a legfőbb gondomra (a bármilyen megértés és rugalmasság nélküli kizavarásra) semmilyen erkölcsi „jóvátetélt”, bocsánatkérést nem kaptam. Természetesen majd amikor a másik szekciójuk küldi a jelvényt és mellé a kitöltött önkéntes adakozásos szelvényt, akkor nem fogok erről a levélváltásról és hozzáállásról megfeledkezni . Visszaírtam annyit, hogy objektívebb válaszra számítottam és külön megköszöntem, hogy kérésem ellenére a nevemet és mail címemet a hüttével megosztották (konkrétan nekik is csatolták a válaszukat, na persze, hadd hízzon csak a májuk!) velük. Azért egy szép Google értékelésre futotta, a szabad véleménynyilvánítás jegyében, azt nem lehet csak úgy törölni, mint egy facebook bejegyzést. Ettől függetlenül egy szép túra volt komoly teljesítménnyel, csak ez az utolsó napi alvás árnyékolta be a hangulatomat. Remélem, hogy a Tilisunahüttében és korábban más helyeken tapasztalt negatívumok (Gafadurahütte: pénz nélkül nincsen csapvíz sem, Hannoverhaus: fizessek 2 liter csapvízért 2 eurót, megjegyzem mindkét hely kényelmesen elérhető kocsival és bővízű környéken is állnak) csak egy-egy, a nagy számok törvényéből adódó kivételek és a fősodor továbbra is a rendes és normális helyeké marad a jövőben is.
Köszi a beszámolókat, nagyon élvezem (nehogy abbahagyd!).
Ennél csak akkor élvezném jobban, ha ott lehetnék.
A Mixnitx-es különösen tetszett, a Hochlantsch megemlítésekor pedig emelkedett az adrenalinom. Immár nyolc éve volt tavasszal, hogy ottjártam, de soha el nem felejtem a kilátást a Hochlantsch-ról.
Az Ischgl környéki bemelegítés után bő két héttel következett a 2 hetes nyári szabadságom, amelyben jócskán terveztem fogyasztani a 3-as kötet hátralévő kilométereiből. 2 éve megszakított túrám folytatását tűztem ki célul az első napokban. Szerencsére a mallnitz-i kirándulós buszok (Wanderbus vagy Wandertaxi névre hallgatnak) menetrendje számomra nagyon előnyösen változott (külön érdeklődésre kaptam meg a menetrend linkjét, melyet előtte a honlapon nem találtam meg, csak a július 10-ig érvényest, Öbb utazástervezője nem ismeri ezeket a járatokat), így a vonatozás után egyből Mallnitz külterületére tudtam utazni és megkezdeni a túrát, erre az előnyre nagy szükség volt a tempó tartásához. Ez a túra két nagyobb attrakcióval is járt: egy újabb 3000-es csúcsot hódítottam meg, amely mostanáig teljesítettek között a második helyre került, 3106 méterrel. Ezen kívül átléptem a hagyományos túrázás kereteit, mert az előző mondatban említett csúcsról havas és jeges terepen kell megkezdeni a leereszkedést, hágóvas használatával. Először eléggé tartottam tőle, főleg a stabilitástól, de nem csalódtam, a végére meg is tetszett az egész. Így most már a 3-as kötet gleccseres részeinek későbbi bejárása sem akkora kérdőjel, mint eddig. A túra harmadik fontos dolog, hogy kb 15 kilós nagyzsákkal mentem, bivakolásra készülve és ezt gond nélkül végre is tudtam tartani, ebbéli költségeim mindössze 5 euróban álltak meg, azt is önkéntes alapon adtam. Az időjárási előrejelzés napsütést ígért végig, így a terveimnek megfelelően egy nap pihenés után egy vasárnapi napon bele is vágtam a papírforma szerint 30,6 kilométeres túrába (ebből 26 km volt az új útvonal), amely felfelé 2300, lefelé 2700 m szinttel járt.
4:20-kor már talpon is voltam, majd autózás után Sopronban az 5:47-es első bécsújhelyi vonattal már át is keltem a határon. Bécsújhelyen egy fél órás várakozás után, 6:56-kor indult meg a Villach felé a Railjet, amivel Leobenig utaztam, ott rendben érkezett a salzburgi Intercity, melynek fedélzetén Bischofshofenig utaztam. Régen jártam már ezen a vonalon, jó volt újra felidéznem az ide köthető utazási élményeimet, útközben igyekeztem minél több információt gyűjteni egy lehetséges hosszabbításról a túrán, ugyanis a 3-as kötet legdurvább szakasza a már említett 3000-es hegy, a Hoher Sonnblick csúcsán álló Zittelhaus-tól indul és tart a Heiligenblut (magyarul: Szentvér) fölött álló Wallack Haus-ig. Ennek végigjárása természetesen nem jöhetett szóba, de egy részleges, hosszabbítás ill. kitérő komolyan felmerült bennem. A kitérő tartalmazott volna egy csúcs magassági rekordot, amely a Hocharn, 3254 méterével, az Ankogelnél 2 méterrel, de magasabb. Ezen kívül jó eséllyel egy nap hosszabbítás árán de felmerült még az Otto-Umlauft Biwakban alvás is. Ez a két helyszín régóta izgatja már a fantáziámat. Sajnos a bivaktól lefelé vezető útról sok biztos információt nem tudtam kideríteni, egyik térkép hozza, a másik nem. Bischofshofenben is rendben érkezett az ugyancsak Villach felé tartó klagenfurti Railjet, amellyel Mallnitz-Obervellach állomásig mentem. Bad Hofgastein környékén szépen látszódott a 4 évvel korábban meghódított Gamskarkogel csúcsa (2467 m), a távolban, mintha még az Ankogel is képviseltette volna magát, de erre nem esküdnék meg. Pontosan, 11:55-kor, több mint 6 óra utazás után (a hazafele út kétszer ennyi ideig tartott a túra végén) szálltam le. Ha Leobenben maradtam volna a villachi Railjeten, akkor papíron 12:03-ra értem volna ide, de nem annyira vonzott a sok ideig egy vonaton utazás, így az eggyel több átszállásos logisztikát választottam.
1. leszállás Mallnitz-Obervellach állomáson, egyből megcsapott a magas hegyek szele, kezdődjék a tánc!
A megérzésem jó volt, mivel a 12:03-as vonat késett, de én viszont gond nélkül elértem az Ankogelbahn felé tartó, 12:10-kor induló buszt az állomásépület elől. A központig utaztam, ahol rövid kitérőt tettem a Billába: úgy gondoltam, hogy 3 napos napsütéshez valami komolyabb naptej kéne, mint a nálam lévő 30 faktoros, sikerült is egy fújós változatot vennem 5 euróért az utolsó darab volt, sokkal jobb volt,mint az eddigiek. Jó lett volna, ha még itt tudok a reggel otthonhagyott szalámiról, itt még pótolhattam volna a hiányt (reggel még gyorsan képeket kellett mentenem a telefonról, hogy ne merülhessen fel tárhelyhiány). Mostanában rám jár a rúd az ilyen kimaradt dolgok miatt, amik inkább aprók és bosszantóak, de legalább nem annyira fontosak. Érdekes módon korábban sosem maradt ki kb semmi, úgy látszik ez most egy ilyen széria, a korábbiaknál most már az önálló életben sokkal több dologra kell figyelnem, mint korábban. Visszatérve a túrára: 12:30 körül visszatértem Mallnitzközpontjába, érkezett rögtön is egy vezetővel együtt 9 fős kisbusz, amely a várt járat volt. Rajtam kívül még 3 idős ember vette igénybe a szolgáltatást, szerencsére itt is elfogadják a Klimaticketet, de a kisbuszt vezető hölgy mondta, hogy a mallnitzi önkormányzatnak köszönhetően pénteken,szombaton és vasárnap ingyenesen lehet a járatokon utazni, tehát duplán is ingyen jutottam fel a kívánt helyre. A buszozás 7 km-t és 500 méter szintet jelentett, ezt mindenképpen nem gyalogolva kellett megtennem, mert másképpen nem értem volna el a napi úticélomat, a Duisburger hüttét. Az idősebb pár a Stockerhütténél szállt ki, egy idős és a buszvezető hölgy társaságában maradtam a végállomásig. A busz iránytáblájának alján a Hagener hütte volt feltüntetve, rá is kérdeztem, de nem megy odáig, csak a menetrend szerinti végállomásig. De még így is nagyon jól jártam, de egy pillanatra belegondoltam, hogy a Jamnigalmtól 1000 méter szint helyett csak 300-at kellene mennem felfelé a Hagener hüttétől a tavalyelőtt bejárt útvonal ismétléseként. 12:53-kor meg is álltunk időben a Parkplatz Jamnigalm végállomáson, megköszöntem a fuvart majd elköszöntem és sorompót kikerülve megindultam felfelé. Pár szerpentin után fel is értem az 1750 méteres magasságban álló Jamnigalmhoz, ahol tavalyelőtt egy kissé spártai éjszakát aludtam. A ház ezúttal is nyitva volt, bőven voltak vendégek, a Hagener hütte felé is sokan mozogtak.
2. Jamnigalm megállójában áll a kisbusz, nagy segítség volt nekem az idáig történő eljutás
3. Jamnigalm, a középső épületben aludtam tavalyelőtt
Pár keleti irányú hegyes kép készítése után lelkesen felfelé vettem az utat, egyetlen túrázóként. A 2 éve megismert útvonalon haladtam ráérősen, pihenőkkel, sötétedésre elég volt a Duisburger hüttébe érnem. Két patakátkelés után kezdődött el a több tucat szerpentint tartalmazó cikk-cakkos út felfelé. Nem fáztam a napsütésben, szerencsére volt egy kis kellemes szellő a felfelé út nagy részén és voltak felhők is az égén. Összesen 6 túrázóval találkoztam, akik lefelé tartottak, nyomdokaimban nem jött senki. A végtelenített emelkedő (4,5 kilométeren kb 1000 m szint, ebből a java az utolsó harmadban) végére, a Feldseeschartébe, 16:50-re érkeztem meg. A kilátás mindkét irányban kifogástalan szép volt, a másnapi csúcstámadás főszerepelője, a Hoher Sonnblick is kibontakozott a látóhatáron. Tavalyelőtt is lenyűgözött ez a látvány, ez ezúttal is megvolt. Ezúton teszek közzé egy javítást: innen a Sonnblick mellett sem a Goldzechkopf, sem a Hocharn nem látható, mert takarásban vannak. A Sonnblick melletti piramis alakú csúcs a Goldberspitze 3073 méteres gúlája. Ezek a tények nekem is csak másnap váltak világossá. A becsületkasszás bivak a hágóban köszöni jól van, sajnos vízvételi lehetőség csak innen leereszkedve a tavak egyikében van.
4. irány a hegyek! A bal szélen látható Feldseekopf alatt lévő hágót kellett elérnem első körben a rezsimenet során
5. kőszáli kecskék
6. visszatekintve a Feldseescharte alattról: háttérben az Ankogel és a Hochalmspitze is képviselteti magát
7. kilátás nyugat felé a hágóból
8. egy kis zoom: Sonnblick és tőle balra a Goldbergspitze (nem a Goldzechkopf)
Ücsörögtem egy kicsit, fotózgattam, majd fél 6 előtt megkezdtem a maradék 5,4 km bejárását. Kissé omladékos meredek lejtő vezet le a hágó alatti szép névtelen tó partjára, itt egy kis púpon átkelve lefelé vettem az irányt a pontosan szemben sütő nap felé. Egy nagyobb oldvadó hófolt után tértem rá a Murauerkopf(ok) oldalában vezető kissé hullámvasutazó ösvényre. Eleinte kevésbé, a végén eléggé kőtörmelékes részen haladva jócskán fogyott az idő. Egy patakátkelésnél még napsütésben mosakodtam egyet, majd az egyre inkább kövessé váló úton haladtam tovább. A Duisburger hütte előtt kőomlásra figyelmeztető táblák vannak elhelyezve, én már nyilván a végét jelzőt értem el, az elejét jelző valahogy elkerült. A szemben lévő Hochwurtenspeicher névre hallgató víztározó mellett kibontakozott időközben a déli irányú mélyebben lévő Wurtenspeicher víztükre is, körben a hegyek ölelésében, a háttérben látható hegyek pazar látványra sem lehetett panasz. A távolról is látható (konkrétan a Feldseeschartéból is), 2572 méteren fekvő Duisburger hüttébe este 9 után pár perccel érkeztem meg.
9. a hágóól leereszkedve névtelen tó mellett vezetett az ösvény el
10. nyugat felé ellenfényben
11. oldalvölgy a Wurten víztározóval
12. naplemente
13. érkezés a Duisburger hüttéhez
Először még a maradék fényekben fotókat csináltam, majd az épületbe lépve a főnök feleségének iránymutatása után pecsételtem. Ezek után a korábban a hütte előtt találkoztam egy úrral, aki egyben a hütte főnöke is volt. Előadtam magam, hogy önellátós túrázó vagyok és valahol fedett helyen szeretnék aludni, erre a főnök kijött velem és számomra kinyitotta a ház melletti winterraumot, nagyon rendes volt velem! Amikor kérdeztem, hogy mennyit adjak, akkor megveregette a vállamat és csak annyit mondott, hogy semennyit,mert a barátja vagyok. Mindezt első találkozáskor, hát nem semmi! Ezen kívül nem kellett matracot sem használnom, mert az egyik ágyon aludhattam, nagyon rendes dolog volt ez tőle. A helyiségben áram és világítás nem volt, de csutkára töltött power bankkal a zsebemben nem volt probléma.
14. esti hangulat
15. fekhelyem a Duisburger hütte winterraumjában
A mosdást ugye már korábban elintéztem, így nem volt más hátra mint az egyik emeletes ágy alsó fekhelyére elhelyeztem a két hálózsákomat és némi törlőkendős tisztálkodási „utánkezelés” után ledőltem a kényelmes ágy matracára. Kellett bőven a dupla hálózsák, beöltözve is csak éppen jónak éreztem a hőérzetet. Kint időnként megcsapkodta a szél a becsukott zsalugátert, én pedig egy jót aludtam itt.
Kissé döcögős esti tempómat figyelembe véve elvetettem a komolyabb kitérő lehetőségét már este is, ezen kívül nem akartam nagyon a sorsot kísérteni sem, így 7 órára húztam csak vekkert. 6 óra után már felébredtem a világosra, örültem hogy nem kellett másokat kerülgetnem és hallgatnom sem éjjel sem most reggel, méghozzá ingyen, vagyis némi plusz cipekedés árán. 6:30-kor keltem és a reggeli rutin és reggeli után beköszöntem a főnöknek és feleségének, megköszöntem a lehetőséget és egy 5 euróst hagytam ott,a hölgy mondta, hogy nincsen rá szükségük, de én úgy gondoltam, hogy önzetlen segítségük ennyi honorálást mindenképpen ér. Negyed 8-kor indultam el a végül 14 órásra sikeredett túrára, melynek szintideje a mapy.cz szerint is 10 óra környékén volt. Nap végére a Kis-Fleiß-völgyben található Alter Pocher házat szerettem volna elérni, 1850 méter körüli magasságban. Onnan másnap reggel már csak Heiligenblut faluig kellett gyalogolnom.
A Duisburger hütte után egy általam korábban is kitalált módosítást léptettem életbe: nem mentem le a víztározó partja mellé a keréknyomra, mert tök felesleges le-fel szintnek tartottam, ezen kívül a kilátás is jobb volt durván a hütte szintjén haladó keréknyomon haladva. Igyekeztem a nap lényegét jelentő Sonnblick mászásra (helyenként tényleg az volt) koncentrálni az időmet és energiáimat. Az első kaptatónál éreztem, hogy a tegnapi 1000 szint és a 15 kilós cucc élménye azért még nem „ürült” ki belőlem, mára is jócskán 1000 szint várt rám, valamint az első éles hágóvasas bevetés. A reggeli napsütésben fürdő távoli, de egyre inkább közeledő Sonnblick látványa elég megkapó volt, nagyon tetszett, a víztározó melletti kijelölt útról biztos nem láttam volna.
16. napkelte
17. egyre közeledve a Sonnblick gerinchez és a csúcshoz, ez a látvány megnyomta a motivációmat
Kékkel jelzett kis ösvényen tértem le a felfelé kanyarodó keréknyomról (jó pár felvonó van a környéken és ezek szervizútjai ezek, ennek köszönhető az átlagnál több keréknyom a környéken), átbújtam az egyik felvonó kötélpályája alatt, majd vesztettem a szintet kb 2455 méterig, ahonnan becsatlakoztam a kijelölt útba. Hídon átkeltem a tavat tápláló egyik patakot, melyet az egyik közeli maradék gleccser táplál. Nem bántam meg a bevett 2 tabletta magnéziumot, érezhetően jobban haladtam felfelé a Goldbergtauernkogel oldalában vezető ösvényen, majd a hüttéből történő indulás után 1 óra 50 perccel később érkeztem meg a Fraganter Scharte 2754 méteres nyergébe. Visszanézve sem volt semmi a kilátás, de szembe a Sonnblick és a Hocharn tömbje lebilincselő volt. Jobbra a hegyek lefutó gerince észak felé mutatott, nagyjából 1,5 órával később észak felé még a 2-es kötet alatt bejárt Statzerhaus-t is felfedeztem a jellegzetes Hundstein csúcsán.
18. Fraganter Scharte
Egy kis időjárási állomás állványa közelében elhaladva mentem tovább egy sziklás mélyedést követő hegyoldalban a Goldbergtauernkogel 2774 méteres csúcsára, majd innen folytatva az utat a soron következő, 2695 méteren lévő Niedere Schartéig (Alacsony-nyereg/hágó lenne a magyar neve). Kötve hiszem, hogy a mapy által jelölt ösvény a szép kilátást nyújtó már említett víztározó irányába létezne, viszont a nyeregből a továbbvezető út számomra kérdéses volt, de egy evős szünetre már mindenképpen szükségem volt. Szemben a Sonnblick éles tarajos gerince alatt láthatóvá vált a felfelé vezető út felénél lévő Rojacherhütte. Jó lett volna már ott lenni, a túrának egy kissé nyögvenyelős része következett innen a völgyi tavak szintjéig. A lefelé vezető út irányába egy olvadékos tó terült el, amelyet a térkép nem jelölt, először azt hittem, hogy víz alá került az út.
19. balra a közelebbi kőhalmaz a Goldbergtauernkogel, mögötte a Krivánra hasonlító Alteck csúcsa látható
20. Hochwurten víztározó látványa a Niedere Scharte-ból
21. kilátás a Niedere Scharte-ból kelet felé, háttérben felhőkbe burkolózik a Sonnblick és a Hocharn, előtérben a jeges vízű tó
22. Rojacherhütte is feltűnt a Sonnblick oldalában a távolban
Szerencsére nem, de egy nagyobb hófolton emelkedőben át kellett kelnem, majd nem sokkal később ezt megismételtem volna, de a hófolt vége le volt fagyva, így nem tartottam biztonságosnak a végét,visszafordultam és néhány méterrel arrébb szerencsére tudtam kerülni. A Goldbergkees gleccserének „U” alakú katlanja egyre jobban kibontakozott a köves ösvényen lefelé haladva. A gleccser olvadt vize egy hosszú vízesés után került be a völgy végi névtelen tóba, ahol pár ordítva fürödni próbálkozó delikvens (azért ordítottak, mert a vize volt vagy 5 fokos) tartózkodott, hangjukat visszaverték a hegy kősziklái. A kövek egyre nagyobbak lettek lefelé haladva, dél körül keltem át a két hegyi tó közötti tucatnyi patakágon, a túlparton egy darabig keresnem kellett a felfelé vezető utat. A környéken régen aranyat bányásztak, a hegység neve is innen Goldberggruppe (Arany-hegycsoport) ered, észak felé nézve láthatóvá is vált egy ilyen rendeltetésű tető nélküli kőépület. Nagyjából 2350-60 méterre ereszkedtem, majd innen indult meg a még hátralévő bő 750 méter szint leküzdése. Kisebb cuccal és könnyebb terepen ez nagyjából 2 órát vett volna igénybe, de a terep miatti lassú haladás pihenőkkel együtt majdnem ennek a duplájába tellett. Először még nem annyira meredek úton értem el a Kolm-Saigurn felől érkező utat, majd egy kis kurflival vette célba a soron következő hegyoldalt az ösvény. Szuszogva értem fel a 2718 méteren álló Rojacherhüttébe fél 2-re. A megkapó helyen álló faház elhelyezkedése és környezete leginkább az Albert Biwak-ra hasonlít, bár először valamiért a Mindener hütte jutott róla eszembe. A ház személyzetét egy nagyjából velem egyidős srác alkotta, aki az egyik padon ülve cigizett, miután kiszolgálta a Kolm felől érkező nagypapa+unokája párost. Érdekes dolgokat tudtam meg a sráctól: az ivóvízellátás a kevesebb hó miatt problémás, ezért ha lecsökken a készlet, akkor egy közelebbi tóból kell hordania vizet a házhoz (ezért nem nehéz szerinte a 15 kilós zsákom, a 30 kilós víz- meg aggregátor cipelése valóban nehezebb, de cserébe nem annyira nagy táv), a hütte ellátása amúgy szezononként egy vagy két helikopteres úttal történik. Meg is lettem vigasztalva, hogy az út neheze ezután jön, persze tudtam ezt magamtól is. A leírtak miatt sajnos nem tudtam vizet vételezni, de szerencsére 3 liter vizet vittem magammal, amiből még bő 1 liter rendelkezésre állt, azt bőven elegendőnek tartottam a Sonnblick csúcsáig. A hütte kis épületébe lépve balra lépcső vezet fel a tetőtérbe,ahol matracláger található, 10 személy alvását lehetővé téve. Az előtér jobb oldalában egy kis szűkös asztalnál pecsételtem. Az előtérből a belső helyiségbe lépve balra egy szintén szűkös étkezőasztal található, a falon képekkel és Sonnblick kilátásos csúcsos rajzzal (reméltem, hogy a Zittelhaus-ban jobban meg tudom majd tanulmányozni, de ott is hasonló elhelyezkedésben volt a falon), az ajtótól jobbra, vagy ha úgy tetszik az asztallal szemben volt a konyha, kis sparhelttel, mosogatóval. Szemben tovább haladva már Privat felirat volt, ott található a srácnak a lakosztálya. Azért nem semmi meló lehet itt egész nyáron talpon lenni és biztosítani a hütte működését és a vendégek kiszolgálását.
23. a túra lokális mélypontját a lenti két tó jelenti, a mögötte húzódó Sonnblick gerinc és csúcs elérése a következő kihívás
24. a tavak szintjén 2300 méter környékén, háttérben az egyik egykori aranybányászati épület maradványa rajzolódik ki
25. a hátsó (déli) hegyi tó a Goldbergkees lefolyásával, balra fent a Niedere Scharte látható
26. Rojacher hütte belülről
Újabb vendégek érkeztek lentről, felfelé pillantva egy a tarajos éles gerinc melletti hómezőn haladó csoportot láttam meg, kissé félve kérdeztem meg a sráctól, hogy ugye nem az az út? Nem, az út a gerincet követi, oké, én is így tudtam. Kicsit még ücsörögtem, majd 13:50-kor megindultam felfelé. Balról szép kilátás nyílott a Goldbergkees jégtömbjére a közeli sziklás csipkékre. A Sonnblick éles gerince mellett egy rövid havas átmenet után a Goldbergspitze 3073 méteres piramis alakú csúcsa állt, amit már ugye távolról is lehetett látni, a Feldseescharténél is említettem. Nos, az innen felfelé vezetőútról sokat mondhatnék, de mást nem: nehéz, eléggé. Főleg a vége. 1,2 km alatt 386 m szint, 1 óra 48 perc szintidővel, ezt csak nagyon távolról nézve sikerült megközelítenem Balos túrabotom végének csúcsa valamelyik sziklás részen kilazult és kiesett, csak a cső végét tettem le minden lépésnél, egy idő után vettem csak észre a hiányt. Egy szemből érkező sporttárstól megtudtam, hogy a gerincem hó és jég nincsen, de a mászókáknál vigyázzak. Pár perccel később egy sziklának támasztott túrabot párost láttam meg. Az elég viseletes daraboknak a markolatai hiányosak voltak, a végéinek csúcsai pedig rozsdások, elég valószínűtlennek tűnt, hogy valaki egy oda-vissza kitérő kapcsán hagyta itt, valószínűleg már hónapok óta állt otthagyva, kvázi szemétként. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a végeinek hegyeit majd megpróbálom rábarkácsolni az enyémre, így a táskámra rögzítve magammal vittem. Több mint valószínű, hogy ezzel együtt szemétszedést is végrehajtottam. Ha tegyük fel, hogy a rossz állapotú botot utánam mégis kereste valaki (amire ezreléknél is kisebb az esély), akkor ezúton is bocsi. Egy jelöletlen elágazásban pár lépéssel később a hómező felé nyílott lehetőség menni, a Rojacherhüttétől látott 8 fős csoport pont akkor ért oda szembe, összekötözve elég lassan haladtak, óbégattak nekem át, hogy nem jó helyen vagyok. Igazuk volt, én néztem el az utat, visszatértem a „Mordor lépcsőire” emlékeztető ösvényre, majd egy kis kajaszünetet tartottam, hirtelen jött rám a kalóriaéhség, ilyen terepen, nagyzsákkal és egész napos felhőtlen napsütés mellett nem is csoda.
27. Rojacher hütte kívülről
28. Sonnblick gerinc kezdete
29. Goldbergkees gleccser
A „út” egyre inkább kezdett kacifántosabb lenni: az éles tarajos gerinc egyre keskenyebb lett, összesen 3 szakaszon segítették a haladást hágcsók, kapaszkodók és végül drótkötél is, ezek nélkül elég necces lett volna a mozgás. 3000 méter fölött már karnyújtásnyira volt tőlem a Sonnblick csúcsán álló obszervatórium és ház párosa, de még a gerinc utolsó nehézsége, egy keskeny kitett rész még hátravolt. Hát fogalmazzunk úgy, hogy tériszonyosoknak nem ajánlott az a rész, ezen kívül pedig taknyos,ködös, csúszós időben pedig egy rossz mozdulat, szerencsétlen lépés is végzetes lehet. Jobbra több száz méteren a lezúduló hegyoldal volt látható, balra pedig a sziklás taraj melletti hómező. Már-már helyenként szinte szabályos kőlapokon haladva értem el a Sonnblick csúcsa alatti elágazást, majd mentem fel a Zittelhaus-hoz. Ez a helyszín, már a kezdetek óta vonzott: a 2016. őszi Zentral füzet vásárláskor is feltűnt már nekem ez a hely és most majdnem 6 év után ott álltam a Sonnblick 3106 méteres csúcsán. 16 órára járt az idő, így a terepet,időt és fáradtságomat látva természetesen kizárt volt bármilyen hosszabbítás. A menedékház mellett közvetlenül található az obszervatórium, ahová szigorúan tilos a belépés, kicsit a Király-hegyi tv torony épületére emlékeztet, csak ott még menedékház sincsen, sőt már a kis helyiséget is bezárták, így az Alacsony-Tátra legmagasabb és legkeletibb csúcsán nincsen semmilyen behúzódási, alvási lehetőség.
30. visszatekintve
31. mászókák is voltak
32. igen, ez az "út"
33. a csúcs karnyújtásnyira
34. a csúcs előtt még egy neccesebb rész azért befigyelt
35. Hoher Sonnblick 3106 méteres csúcsán, balra a Zittelhaus, jobbra az obszervatórium
Az 1886-ban épült házba lépve az előtér után a vendégtérbe vezető ajtó előtt egy „recepció”-féleség található, ahol a hütte főnöke kiadja a fogyasztási cetlit (erre vezetik fel az ember fogyasztását, alvását, stb), csokikat, stb. Pecsételés után váltottam pár szót egy lefelé tartó hölggyel és a főnökkel. A 3 szintes ház 86 fő befogadására alkalmas, az alagsorban és az emeleten vannak a hálótermek és szobák, középen a „magas földszinten” van a konyha, vendégtér, stb. A főnöktől kérdeztem a Wallack Haus felé vezető útvonalról és megmutattam neki a füzet „Schwierigkeitsgrad II” jelölését az útvonalra: azt mondta, hogy komolyabb mászókák csak a szomszédos Goldzechkopfon vannak, amúgy annyira nem gázos útvonal, csak hosszú. Természetesen alapvető dolog a bejáráshoz a szép idő és a jégmentes terep, ahogyan a füzet is írja. Ezen kívül kérdeztem a hölgytől meg tőle is, hogy az első éles használata lesz a hágóvasamnak, csak felveszem, megyek benne és kész ugye? Mindkettejük mondandójának a lényege az volt, hogy igen és figyeljek (aufpassen). Kértem és kaptam egy liter vizet az üvegembe, a másik maradékával együtt elégnek gondoltam a mai út maradékára, de minimum a bővízű kis-Fleiß völgyig, ahova készültem leereszkedni. Ezek után benéztem a cserépkályhás vendégtérbe, a falon fent volt a kilátásos fotó a csúcsok megnevezésével, de inkább körbe az épület körül (nemsokára kiderlt, hogy egy másik helyiségből van közvetlen kijárat is) a teraszra mentem. A szintén lefelé tartó sporttársnő éppen levest evett, láthatóan nem sietett, fotózás után egy 3 tagú társasággal váltottam pár szót, szóba került a leereszkedésem innen, a szemben elterülő Hocharn, mely akár a következő csúcsrekordom is lehetne, valamint a Großglockner megmászása is.
36. Zittelhaus vendégtere
37. kilátás észak felé, az erdő szélén Kolm-Saigurn látható, onnan ide feljönni nem éppen 2 perces mutatvány
38. fantáziáim megelevenednek: balra a Goldzechkopf, jobbra a Hocharn (3254 m) tömbje, nyomát sem láttam a Kolm-Saigurn felől a két hegy közötti hágó (Goldzechscharte) utáni részre vezető ösvénynek
39. Großglockner a távolban
40. a lefelé vezető út a Kis Fleiß-völgy felé, itt jött a túra legizgalmasabb része
Jócskán eltelt az idő már, elköszöntem, mivel már fél 5 volt, muszáj volt megindulnom lefelé. Visszatértem a padra a zsákomhoz (neki ez a hegy csúcsrekord), majd a csúcs alatti elágazásba mentem vissza, itt kissé keresgélve meglett az „út”, amely inkább egy világosabb csík volt a sziklákon. 3-4 méternyi magasságú szinte függőleges sziklákon ügyeskedés után érkeztem meg a hómezőre, ahol felcsatoltam a hágóvasaimat és nyugtalanul megindultam a hómezőn. Eleinte a hómező széléhez közel mentem, így gyakrabban szakadt be a lábam alatt az olvadozó hó, az előző ember lépteit követtem, de az irány egyre inkább nem stimmelt, így a másik, helyes utat meglátva ereszkedtem lejjebb és értem el a felső meredekebb jeges részt. Eddig is nehezen tudtam volna haladni csak bakancsban a hóban, de innentől már kizárt lett volna amúgy is. Ráléptem a jégre és reménykedtem hogy a hágóvasaim karmai biztonsággal megtartják a zsákkal együtt közel 100 kilós súlyomat. Nagyon stabil volt! Néhány lépés után félelmem alább hagyott és hol direktebben, hol cikk-cakkozva haladtam lejjebb, majd elértem a nagyjából helyes út lépteit. Jobbról a 2905 méteren fekvő Pilatusscharte bontakozott ki, mögötte a Goldzechkopffal (3042 m), amely a durvább útvonal része már. Távolabbról sem tűnt könnyű hegynek, így fáradtan és egy szakasz megtétele után nem is vállaltam volna így már kora este. Érdekesség, hogy a Zittelhaus-t légkábelen látják el árammal (azt hittem Kolm-Saigurn felől van megtáplálva, ahol a drótkötélpálya is van. De nem, egy kábel van kihúzva a háztól egészen a Goldzechkopf csúcsa előttig (csatlakozását láttam a háznál, nem éppen gyenge kivitelű, nem is szabad ezzel spórolni, mert a helyreállítása problémás, időigényes), majd onnan a sziklákon vezet (vagy be van ásva, nem láttam rá) és később oszlopokon keresztül vezetik lejjebb a Zirmsee alatti trafóig, ahol egy kicsit a földben megy, majd magasfeszültségű hagyományos távvezetékként távozik a völgybe. Letértem a déli irány felé, sikeresen abszolváltam az első és egyben meredekebb jeges részt, visszanézve az útra már jócskán a csúcs alatt jártam. Innentől már jóval barátságosabb volt a lejtő szöge, újabb havas rész következett, majd egy hosszabb olvadó jeges területen keltem át. Egy-egy helyen a gleccseren már komoly repedések, hasadékok keletkeztek, olvadása is igen jelentős, azt sem tartom kizártnak, hogy 10-15-20 év múlva már egyáltalán nem lesz itt jég és hóolvadás után már simán lábon fel lehet menni a Sonnblick csúcsára. Egy-két jelzőkaró volt a jégbe szúrva, de én inkább egy lankásabb „landolást” akartam a szemben következő sziklás részre, tőlem jobbra amerre kb az út vitt volna (csak ugye itt nincsen út) ott hóbuckák voltak a találkozási pontnál és komoly vízcsobogás hallatszódott a jég alól, nem akartam soron kívüli jeges fürdőt venni. A végére már megtetszett a gleccserjárás, szokatlan volt olyan helyeken menni, ahová csak bakancsban nem jutottam volna el, de tetszett. Így már nem zárható ki a teljes 3-as kötet teljesítése a gleccseres részekkel együtt, persze nem bízom el magam, mert ez csak az első ilyen út volt, de határozott sikerélmény született. Észrevettem, hogy fel-le haladva a hágóvas kényelmesebb viselet, mintha sokat kéne síkon mennem vele, amikor márciusban Mixnitz előtt kipróbáltam a lefagyott úton, ott pont az volt a tapasztalat, hogy közel síkon elég fárasztó benne haladni. Elértem a sziklákat ismét és leülve levettem a bakancsaimról a segédeszközöket és ejtőztem egy kicsit. Szépen látszódott felfelé a megtett utam, nyomdokaimban nem lépett senki, a sporttásnő úgy látszik másnap reggel indult el a háztól, mert mögöttem már senki nem jött. Tetszett az elmúlt egy óra és nagyon örültem, hogy egy régóta nyálcsorgatás tárgyát képező szakaszt sikerült bejárnom, méghozzá önállóan egy új területen, külső segítség nélkül.
41. beszállási pont a gleccserre
42. első méterek
43. lefelé tekintve, hamarosan tükörjégre lépek
44. jobbra a Pilatusscharte, balra a Goldzechkopf, háttérben a Hocharn, valahol ezen a részen kéne jobbra térni a durva útvonalra
45. kicsi gleccserhasadék, szerencsére semmi veszély nem volt benne
46. a jeges rész végéről visszanézve a csúcs felé
Egy púp után megtaláltam az ösvényt lefelé, jobbra egy nagyobb és egy kisebb tó látszódott a völgy végében a gleccser által táplálva. A Sonnblick csúcsáról Heiligenblutig 1800 méter szintet kell veszteni, így ennek első felvonásaként haladtam az ösvényen lefelé, balról az említett tavak és felettük magasodó sziklatornyok, jobbra pedig a szintén sziklás hegyoldalakban haladó távvezeték volt érdekes az egyre inkább naplementébe forduló estében. 2530 méternél elértem a Zirmsee alatt futó kényelmes keréknyomot, amelyen folytattam az utamat lefelé. Ha egy órábaval korábban lettem volna, akkor lehet teszek egy kitérőt a Zirmsee-hez, de így maradt az azonnali folytatás lefelé, így is 21 óra körül saccoltam az érkezést az Alter Pocher házhoz. Nem sokkal később egy pataknál fürödtem, majd kihasználtam a kényelmes keréknyom adta lehetőségeket egészen addig, még le nem kellett térnem az ösvényre. Kissé hosszadalmas volt a többnyire lavina által letarolt erdőben ill. annak helyén vezető ösvény, majd egy kisebb erdőt értem e, utána egy kis sziklás részen haladtam át. Végül egy legelő után érkeztem meg az Alter Pocher házhoz fél 10-kor, jócskán félhomályban.
47. lefelé a Kleine Fleißtal felé
48. haladás az ösvényen, később a háttérben látható keréknyomot is koptattam
49. lavina által letarolt részen hamarosan elértem az erdőhatárt
50. Alter Pocher ház
A Gasthaus mellett számos melléképület található itt, mivel aranybányák a hegység ezen oldalán is működtek. Az emeleten égett a lámpa, a parkolóban két autó is állt, de főbejárat zárva volt. Benéztem az aranybányás bemutató ösvény faházaihoz is, de semmi bivakra alkalmasat nem találtam annak házhoz közelebbi részén. Egy autó érkezett a völgyből a házhoz, a velem nagyjából egykorú csajjal a bejáratnál futottam össze, igazából a fedett helyes alvási szándékomra kb. széttárta a kezét és nem tudott mit mondani és ezután magamra is hagyott. Ezek után már lámpázva kerestem és találtam alkalmas bivakhelyet, amely fedett volt, de egyben nyitott is. Szerencsére a dupla hálózsák így 1800 méter fölött (bivakolós magasságrekordom is egyben) elég volt éjjelre, szétpakolás és lefekvés után sokadszorra megkíséreltem netet találni, de a menetrendet már nem töltötte be. Érdekes módon egészen a gleccser utánig jó volt az internetelérés a Jamnigalmtól kezdve. Valamiért úgy emlékeztem, hogy Heiligenblutból 8:51-kor indul busz Lienz felé, így 6 órára húztam vekkert, majd gyorsan elaludtam.
Nyugalmas éjszakám volt, már az ébresztő előtt felébredtem a fényekre. Felkelés és a reggeli rutin után megtekintettem a rövid aranybányás tanösvény létesítményeit, majd a rövid keréknyomos rész után elértem az aszfaltot amelyen jócskán lejtéssel megindultam lefelé. A szép napkeltés fényekben gyorsan haladtam lefelé az ugyancsak szép Fleißtalban, egy patakhidat és a fenyveseket emelném ki az út ezen részéről. A Kleine Fleißalm épületei között sem láttam első ránézésre jó bivakhelyet, szóval jó volt, hogy ezzel még este nem kísérleteztem, hanem maradtam az Alter Pocher ház környékén. Jócskán lejtés, majd egy kis szerpentinezés után érkeztem meg az Apriacher Höhenstraße becsatlakozásához (előtte Wandertaxi megállóhelye, nem olcsón dolgoznak). Nem sokat haladtam már az aszfalton egy háznál az ösvény balra lejtve tért, a jócskán bővízű Großfleiß patak mellett vesztettem tovább a szintet, a patak sziklás völgye látványos volt. Fleiß házcsoportjánál Großglockner őfelsége nézett rám vissza a szép reggeli napfényben. Igencsak felemelő látvány volt és még sosem voltam a csúcsúhoz egy „maximális fényképezőgép zoom-nyi” távolságra. Fleiß házai után újra egy kis aszfaltkoptatás jött, a végére szép déli irányú kilátás nyílt a Mölltalra.
51. valamikori aranymosó telephely, most szabadtéri múzeum
52. napkelte fényeiben már aszfalton haladtam lefelé
53. házak között vezetett az utam, majd nemsokára ösvényre tértem, jobbra a Großglockner Hochalpenstraße hídja (ez a hátam mögött torkollot az Apriacher útba)
54. Großglockner őfelsége megmutatta magát
55. Glockner csúcsfotó, balra lent az Erzherzog Johann hütte látható
56. Szép kilátás a Möll-völgyre
Újra ösvényre tértem és a 8:51-es időadatot figyelembe véve jól haladtam, de egy padnál megállva inkább ellenőriztem a menetrendet. Tévedni emberi dolog: 8:19-kor indult a járat, 8:15 volt az idő, szóval ez teljesen felejtős volt, maradt a 2 órával későbbi 10:19-es busz. Hazudnék ha azt mondanám, hogy így terveztem a hazautamat, de nem tudtam mit csinálni: a hegyen jobb dolgom is volt mint a netet böngészni, mire meg tényleg kellett volna addigra meg mér nem volt internetelérés. Meg szoktam nézni persze előre a lehetőségeket, de ezúttal nem mentettem le és a fals időadat maradt meg bennem. A padra ledőlve pihentem egy órát, közben összeraktam a hazautam legókockáit, mely persze rám jellemző módon tartalmazott némi bonyolítást. 9:25 felé indultam el a padtól, a lejtős ösvény után emelkedve érkeztem meg a Hof nevű házcsoporthoz, innentől már végig aszfalton haladtam a nyüzsgő Heiligenblut településig, túrám végállomására. Már vártam, hogy megpillantsam a hosszú csúcsos szentvéri templomot, ahogyan olyan sokszor láttam már a képeken, hát nem csalódtam a látványban! A Großglockner Hochalpenstrasse innen indul és elég forgalmas, turistáknak, motorosoknak egyaránt közkedvelt úticélja a végighaladás rajta. A központba érve csináltam pár képet a nem messze lévő templomról, majd némi üggyel-bajjal pecsételtem a Tourinform irodában: elsőre nem találta meg a pecsétet az amúgy igen kedves személyzet.
57. érkezés Heiligenblutba
A sikeres igazolás után begyűjtöttem pár kirakott térképet, szórólapot, majd a közeli, Adeg nevű bolt felé vettem az irányt. Úgy gondoltam, hogy az innen majd egyszer továbbhaladó túrámba előre dolgozva mentem volna a buszvégállomást kjelentő Hotel Heiligenblutig, de a vásárlás elhúzódott és az amúgy kedves, de mindenkivel igen beszédes pénztáros hölgy sem segítette azt, hogy előbb végezzek. Így végül a bolthoz legközelebbi Nationalpark Lodge megállóban ért véget a túrám a nyüzsgős tömegben. Engem a tiroli Serfaus-ra emlékeztetett a hely, de igazából bármelyik nyüzsisebb osztrák település lehetett volna. A busz nagyjából pontosan érkezett, megindultam lefelé Kelet-Tirolba, ahol még sosem jártam azelőtt. Menet közben a sofőrrel váltottam pár szót, szóba került, hogy a Heiligenblut Hotelnak magyar tulajdonosa és személyzete van, majd némi magyar aktuálipolitikai kitérő után meglepődve hallgattam a Großglockner Hochalpenstraße útdíjait: egy autó részére 38 euró, ha valaki busszal utazik, akkor pedig fejenként 3 eurót kell fizetni. Egyre inkább feltűntek nekem a déli irányú látóhatárt lezáró sziklatornyok, melyeket már a Sonnblickről is kiszúrtam: kikerült, hogy már a Dolomitok hegyeit látom. Winklern im Mölltal-ban ért véget busz menete, itt a buszállomásom volt egy bő 20 perc várakozás, legalább meg tudtam enni a második párizsis zsemlémet. 11:10-kor indult a következő busz Winklernből Lienzbe, Iselsberg környékén volt a legjobb rálátás a az osztrák és olasz Dolomitok, Lienz és a Dráva-völgy (Drautal) felé. Tetszett az első benyomás a térségről.
58. érkezik a buszom Heligenblut központjába, itt ért véget a túrám
59. a távolban Lienz látható, háttérben a Dolomitok
60. Dolomitok sziklás csipkéi Dölsach-nál
Lienz busz- és vasútállomása, mint szinte mindig, itt is egymás mellett van, 12:24-ig tartó bő 40 percemet nézelődésre és fotózásra fordítottam. Vasútszakmai szemmel érdekes volt a perontól kijjebb ácsorgó 2 db 1144-es mozdonnyal felszerelt teher- és személykocsis ingavonat. A teherkocsik kerékpárszállítás miatt vannak a vonatban és az ingavonati üzem miatt át van rajtuk vezetve a távvezérlési kábel, a főlégtartály vezeték és az energiaellátásért felelős fűtőkábel is. Először láttam ilyen megoldást ebben a formában, mondjuk a Böckstein-Mallnitz között közlekedő autószállító vonat is hasonló megoldású. 1,5 órás utazás következett a Cityjet motorvonat fedélzetén az addig előttem ismeretlen Dráva-völgyön keresztül Villach-ba. Nem csalódtam a látványba, az utazás is normális tempóban telt, főleg már miután elértük a Schwarzach-Villach fővonalat. Vágányzár miatt a vonat Villach főpályaudvara helyett a Westbahnhofra közlekedett, ahonnan pótlóbuszozni kell a Hauptbahnhofra.
61. olasz 6 részes Flirt várja az indulást Sillian felé Lienz állomáson
63. Villach Westbahnhof, átszállás pótlóbuszra a főpályaudvarig
Itt bő ¾ órás várakozás következett, 14:53-ig, amikor elindultam egy újabb vasútvonal első beutazására: Wörthersee-Klagenfurth útirány helyett Ossiacher See-Feldkirchen útirányon át utaztam St. Veit an der Glan állomásig. A kinti hőmérséklethez képest a Talent motorvonat klímája elfogadható hőérzetet nyújtott. Itt sajnos 5 perccel késtem le a Railjetet mellyel már 20 órára Sopronban lehettem volna. Tudtam ezt előre, megvolt az ára az újabb vonal beutazásának, de még így is szép mentés volt a 2 órával későbbi heiligenbluti induláshoz képest (ha azt tudtam volna tartani akkor vagy Hermagor vagy Rosenbach felé vettem volna az irányt, de így sem volt ez rossz).
64. St. Veit an der Glan, átszállás
16:24-kor mentem St. Veit an der Glanból tovább, majd friesach-i átszállás után Bruck an der Murban újra átszálltam egy Railjetre, így értem 20:28-ra Bécsújhelybe. A soproni személyvonat 5047-es motorkocsija bő 5-6 perc késéssel indult meg (későn érkezett be), de a nagymartoni tartózkodás és a menetrendi tartalék miatt a menet Sopronig kiegyenesedett, így 12 óra utazás után 21:17-kor szálltam le Sopronban, ahonnan a Kfc meglátogatása után autóval tértem haza.
Zentralalpen: Kappl-Darmstädter hütte-Ischgl határa, Kappl-See im Paznauntal
Hosszú, féléves bemelegítés után végre eljött az ideje, hogy a lényeggel tudjak foglalkozni, amire legfőképpen készültem: a 3-as kötet folytatása küszöbön állt, ideje volt megkezdenem a nagybetűs nyári alpesi túraszezont 2022-ben. A tervezési fázis során kötöttség volt a rendelkezésre álló két és fél nap, amiből az utolsó napot minimális túrával a hazaútra szántam, mivel másnap hajnalban dolgoznom kellett menni. A már említett fél nap pedig hivatalos ügyintézés utáni odautazásra volt betervezve, tehát az érdemi túra egy nap volt összesen, igazolófüzet szerint több, mint 2,5 szakasz jutott rá (azaz 2,5 napnyi füzet szerinti túra 1 nap alatt). Ezen kívül komoly fejtörést okozott, hogy az ügyintézés időpontjából fakadóan kizárt volt, hogy elérek olyan vonatot amivel a szállásomra tömegközlekedve el tudok jutni. Akárhogy csűrtem-csavartam, a stoppolás és a taxizás jöhetett szóba, sajnos a szálláson sem tudtak segíteni ebben. Ha már szállás: a már 2018. szeptemberében Kappl-ban megismert Haus Mahren helyet választottam ezúttal és nem is csalódtam, tiroli szinten nem is számít drágának a hely. Visszatérve a túrára: a középső napra 27 km táv jutott, a mapy. cz térképe szerint 2700 méter szinttel. Izmos lesz, gondoltam és hát az is volt. Más felosztás nem volt lehetséges az időbeli korlátok miatt, legfeljebb a hazaúti napra szánt völgyi szakasz rovására lehetett volna variálni, de azt meg nem akartam. A dolgot tovább nehezítette, hogy a második napra 10-20 mm esőt jósoltak, amely sajnos realizálódott. Tehát röviden-tömören: lelkesen, de nem a legjobb feltételekkel vágtam bele a túrába. Az útvonal és az igazolófüzet közötti furcsaságok azt hiszem itt jönnek a legjobban a felszínre: legalább féltucatnyi helyen van a teljes útvonalon az útvonalról letérés az aktuális hüttébe pecsétszerzési/éjszakázási céllal. Az eddig általam bejárt szakaszok közül ez volt a leghosszabb és legszintesebb kitérő amely az útvonal és a Darmstädter hütte között volt, ezért is emeltem ki a címben, hogy még véletlenül se higyje senki, hogy a Paznaun-völgyben vezető 2-es kötetbeli távot jártam le ismét. Akkor sem vétettem volna az útvonalkövetés ellen, ha ezt a hüttét kihagyom, de szerettem volna a minél pontosabb adminisztrációt magaménak tudni és arra sincsen semmi biztosíték, hogy amúgy valaha más okból fogok arra járni, tehát jó lett volna látni is a helyet. Menet közben, azért akadtak nehézségek, voltak pillanatok amikor azt kívántam, hogy inkább kihagytam volna ezt „kitérőt”.
Elhúzódott az ügyintézés, így egy órás autózást követően csak a 14:23-as Sopronkeresztúr-Sopron-Bécs-Pozsony vonatot értem el (13:23-ast terveztem), Meidlingben pedig a dupla railjetre szálltam fel, mely 15:35 környékén indult el a jelentős bécsi pályaudvarról. Hosszú utazás következett, lassan 2 éve nem voltam Nyugat-Ausztriában, tetszett, hogy újra ott járhatok. Innsbruckban a hátsó egység railjet leakadt és később Olaszország felé vette az útját, az első vonat pedig Zürich felé haladt tovább. Ötztal környékén komoly zivatar volt, majd kis késéssel 20:44-kor szálltam le Landeck-Zams állomáson.
1. Landeck-Zams állomáson a Railjetről leszállva 20:44-kor
Úgy döntöttem, hogy a nem túl közel lévő Paznauntal felé vezető út kiágazásához kigyaloglás és ott stoppolással próbálkozás helyett az állomási parkolóban próbálkozok a leszálló és autóba ülő utasoknál. Nagy szerencsémre az elsőnek megszólított fiatal srác (ilyenkor nincsen sok idő, mivel hamar „szétrepülnek” a vonatról leszállt és autóba ülő emberek), valamint ránézésre húga úticélom felé tartott és be is ülhettem a kocsijukba, így az odaúti anomália meg is oldódott, jó hangulatban telt a bő 20 perces autózás. Kappl központjába is kitértek a kedvemért, megköszöntem a segítségüket, a borásznak tanuló lánynak sok ízletes borkóstolást kívántam, majd elköszöntem, ők pedig továbbmentek Ischgl felé. Nem sokkal később már a szállásom emeleti szobájában találtam magamat. Ezúttal is kulturált, csendes és nagyon tiszta körülmények fogadtak. Hozzáláttam a másnapi hátizsák tartalmának összeállításához, tudtam, hogy csak a legszükségesebb dolgokat vihetem magammal, muszáj gyorsnak lennem, csak így sikerülhet a tervem. Ezután fürödni, majd aludni tértem, mivel vészesen rövidült az idő a 3:40-re állított ébresztő megszólalásáig.
2. 40 perccel később már szerencsére a kappl-i templomról tudtam esti képet csinálni
3. lakosztályom a Haus Mahrenben, ezúttal is meg voltam elégedve a hellyel
Kelés utáni pár percem keserves volt, de aztán hamar magamhoz tértem, 4:15-kor már úton is voltam a faluból a hegyek felé. Még sötétben indultam útnak, a borult idő miatt csak nagyon sokára kezdett el kivilágosodni. A 3-as kötet útvonala itt egy darabig együtt halad a 2-es kötetével (St Zeno-Furglerjoch-See-Kappl határa között), amely Kappl-tól a völgyben közelíti Ischgl-t, ezt 2018-ban be is jártam ugye. Na de most a hegyre vezető szerpentines útra tértem rá, mely egyből egy jó közepes emelkedővel indított. Félhomályban haladtam egyre feljebb, dél felé, mint rés a pajzson érkezett nagy nehezen a világosság, a Ruhestein kis kápolnájánál kezdett nagyjából értékelhető világosság lenni.
4. nagyon lassan dereng a hajnal Kappl határában az elágazásnál 4:30-kor
5. lassan értékelhető világosság a Ruhestein kápolnánál
A Sessladbach patak mellé fordult az utam, majd egy hídon átkelve komolyabban emelkedő ösvény következett, az eső is erőlködött egy kicsit, szerencsére egy idő után el is állt. Szemben a Beilstein ködös tömbje uralta a látóhatárt, jobbra pedig az észak felé fekvő felvonók váltak egyre jobban láthatóvá. Balra pedig egyre inkább kibontakozóban volt az oldalvölgy melynek végében egy magaslaton láthatóvá vált nem sokkal később a Niederelbehütte. Egy gazdasági épület és faházak kis együttesénél (ezekkel szemben eléggé idilli kivitelű szép régi faház áll) váltott az út keréknyomra, amely nyomokban aszfaltot is tartalmazott. 2000 méteren azért ritka az aszfalt. Egy darabig ezen a jó minőségű haladós úton haladtam, majd egy rövidebb ösvényes rész következett, amely egy kisebb vízesés mellett vezetett fel a már említett, távolról is jól látható Niederelbehüttéhez, mely a túrám első igazolópontja is volt egyben. Örültem, hogy a szintidőhöz képest egy órával előbb voltam, reméltem, hogy az eső előtt elérem az utolsó hágót és majd az legfeljebb már a lejtőn Ischgl felé fog érni. Sajnos a valóság teljesen másképpen alakult, de erről majd még kicsit később. A hütte személyzete már a konyhában volt, 7 óra volt, de a vendégek (ha voltak) még nem jöttek elő. Pecsételés közben a főnökkel váltottam pár szót, ismeri a kappl-i szállásadómat, majd ittam egy pohár vizet és elköszöntem. Idillikus helyen található ez a ház, tó szomszédságában, hegyek mellett, rám teljesen jó benyomást tett.
6. felfelé az ösvényen, szemben a Beilstein
7. hangulatos faház a hegy aljában
8. bővízű Sesslad patakon átkelve
9. Kappl kapott egy kis napsütést
10. csobogó a Niederelbehütte előtt
11. hangulatos tavacska a ház előtt (Seßsee)
12. Niederelbehütte
A hütte „házi hegye” a Kappler Kopf 2404 méteres csúcsát ködfelhők nyaldosták amikor elindultam felfelé. A soron következő magassági ponton, amely egy nyereg, a Seßgratjoch (2361 m) nevet viseli, található a házat ellátó két drótköteles pálya egy-egy gépháza. Innentől ködbe vesző ösvényen haladtam egy darabig, néha 1-1 pillanatra sütött csak ki a nap és oszlott a köd kicsit, megvillantva, hogy éppen merre járok. A nyálkás idő miatt tucatnyi fekete szalamandra volt az ösvényen. Némi lejtő után komolyabb emelkedők következtek, éreztem, hogy az eddigi időbeli előnyöm és lendületem kezd megtörni, a sziklás és helyenként meredek havas keresztezések sem segítették a helyzetemet. Nagy nehezen fél 10 előtt érkeztem meg a Kieler Wetterhütte kis épületéhez, amely egyben az Obere Fatlarscharte-n (2800 m) helyezkedett el. A sajnos zárva tartó önellátású kis ház felszereltsége egy kályha (ház mellett bőven tűzifa rendelkezésre állt) és egy 3 emeletes ágy volt. A ház előtti terület elég szeles volt, ezért a keleti oldal mögé húzódva ültem le egy kis kalóriát pótolni. A kilátás innentől szép volt, a Niederelbehütte felé továbbra is köd uralkodott, de az aktuális gerinctől nyugatra teljesen szép volt a panoráma. Tetszett a kis kővel megerősített ház a Fatlarspitze oldalában, kár hogy nem volt nyitva, egy eső esetén mondjuk csúnya lett volna előtte rommá ázni. Az égen gyülekező felhők emlékeztettek rá, hogy az esőt nagy valószínűséggel nem fogom elkerülni, erre fel is voltam készülve, de nagyon nem volt mindegy, hogy hol fog érni.
13. a Seßgratjoch túloldalán elhúzták a függönyt és rövid szünetekkel kitartott a Kieler Wetterhüttéig
14. rés a pajzson, avagy egy kis kilátás kelet felé
15. nem voltak a kedvenceim a meredek havas részek, sziklákkal
16. Kieler Wetterhütte, az Obere Fatlarscharte hágójában, 2800 méteren
17.-18. kilátás a Kieler Wetterhüttétől kelet, északkelet felé, a tengerszemet nem érintettem
10 óra előtt pár perccel elköszöntem a házikótól és szerpentines ösvényen haladva bő 200 méter szintet vesztettem, ezt nem sokkal később újra vissza kellett másznom. A Vergrößsee-t elkerüli a túra, majd ismét az aktuális oldalvölgyben a következő hágó felé fordul, amely Schneidjöchli névre hallgat. Továbbra is a Fatlarspitze meredek oldalának aljában haladt az ösvény, egy kevésbé vészesnek tűnő hófolton sikerült megcsúsznom, és 30-40 métert csúsztam a fenekemen, oldalamon és karomon keresztül a hófolt aljáig. Túrabotjaim kifordultak a kezeim közül, fenekemen a nadrág csurom vizes lett, oldalam és karom egy része horzsolódott. Még szerencse, hogy nem korábban a kis hütte előtti meredek sziklás részen történt mindez, ott jóval nagyobb veszélyhelyzet alakulhatott volna ki. Leraktam a hátizsákomat és óvatosan visszamentem a botjaimért, majd leültem egy kicsit. A nadrágom idővel megszáradt, a horzsolások okozta égő fájdalom is elmúlt nagyjából egy órán belül. A hágóig vezető úton kétszer kapott el jégeső, a hágó alatti részen közvetlenül inkább a kőhalmazok közelében mentem, mint hogy újabb hófoltokon rizikózzak. ¾ 1-re értem a Schneidjöchli 2841 méteren elterülő hágójába. Az újabb hegyek amelyek láthatóvá váltak szépen magasodtak a szintén jól látható Darmsädter hütte fölé, visszanézve sem volt panasz a kilátásra, de párából nem volt hiány.
19. az út folytatása a Schneidjöchli felé, a közelebbi hófolton dobtam egy hátast...
20. ...konkrétan itt
21. ha filmrendező lennék és pokolbéli jelenetet kéne forgatnom, akkor a helyszín és az időjárás megfelelő lett volna hozzá
22. Schneidjöchli, 2841 m 1., kilátás kelet felé, ahonnan jöttem
23. Schneidjöchli, 2841 m 2., kilátás nyugat felé, amerre továbbmentem, középtől jobbra lejjebb a Darmstädter hütte látszódik
Olyannyira nem, hogy a hütte felé nyíló kilátást egy északkelet felől a katlanba kúszó párás felhőhalmaz teljesen el is takarta nem kis időre. Afelől voltak kétségeim, hogy 14 órára a Darmstädter hüttébe érek, de azt nem gondoltam volna, hogy a hütte felé tartó kiágazásig egy óra fog eltelni. A lefelé történő haladásom minden elképzelt haladási ütemet alulmúlt: léptemre megmozduló kisebb-nagyobb kövek, sziklák, lassan haladós, lépésről-lépésre haladás, valamint masszív hófoltokon történő átkelés alkotta az 1,1 km-es szakasz nehézségeit. Sétálós a túra előtt említette nekem a megmozduló kőhalmazok miatti veszélyt itt, de ő főleg a soron következő hágóra, a Doppelseeschartéra emelte ki a gázos helyzetet. Azért ez a Schneidjöchliről lefele út is bőven megteszi kistestvérnek mellette. A 3-as elágazásba érve választhattam a bevezetőben már érintett két lehetőség közül: balra térve a Doppelseeschartén keresztül juthattam egyenesen Iscghl-be, ennek ára a hiányzó egy pecsét lett volna, az útvonal követése mellett. Ledobtam az elágazás nagy festett sziklájához a táskámat és jobbra lefele indultam el a Darmstädter hütte felé. Tudtam, hogy a nehezebb utat választom ezzel, de szerettem volna rendben tudni az adminisztrációt meg a házra is amúgy kíváncsi voltam, csak kár hogy már eléggé fáradtan vágtam neki a kitérőnek. A mapy.cz térképen jelzetlennek jelölt út a valóságban jelzett és Advokentenweg névre hallgat. Az elágazástól a hüttéig összesen 2,4 km a kitérés, amelyet először a Rauteturm lefutó oldalán levánszorogva kell megtenni, majd a Küchlspitze és Kuchenspitze oldalában haladva kell folytatni, majd ezután fordul rá a hütte irányába. Az hegyoldalban haladó út amúgy mindkét irányból kényelmesen járható, közben észak felé szép kilátás nyílik a Kartell víztározójának egy részére, majd a házra és annak környezetére. Az ösvény közepén egy problémás patakátkelés van, de ez némi ide-oda ugrálással száraz lábbal letudható. Kereken egy óra alatt értem el a házat, amely pont aznap nyitott ki (június 24.). Itt is az alap kőházat egészítették ki a fából hozzáépítéssel. Körben a kilátásba már egyre több párás felhő zavart be, érezhető volt, hogy az eső nélkül aligha érek le Ischgl-be.
24. a köd ismét megjelent, egy darabig ki is tartott a környéken
25. elágazás a Niederelbehütte, Ischgl és a Darmstädter hütte felé, a zsákom bebugyolálva hűségesen várt vissza
26. pillantás kicsivel lejjebb észak felé: a Kartell víztározójának csücske látszik, az úton pedig St. Anton am Arlberg érhető el
27. jobbra a hütte, de még csak később értem oda az "U" alakú úton
28. Darmstädter hütte, 2384 m
A ház vendégterébe belépve egyből elkértem a főnöktől a pecsétet, aki aggódva hallgatta a további túraterveimet, St. Anton am Arlberg felé leereszkedést javasolta és ő is kiemelte, hogy a Doppelseescharte „10 körmös lesz”. Mondtam neki, hogy a zsákomat az elágazásba hagytam, így nincsen választásom (ha nálam lett volna persze akkor is továbbmegyek). Egy pohár vizet ittam, majd egy cetlin átnyújtotta a telefonszámát és mondta, hogy ha Iscghl-be érek küldjek neki egy sms-t. Megköszöntem a figyelmét, majd kint még csináltam pár képet és elindultam visszafelé, tudtam, hogy a szint és a további fáradtság miatt visszafelé nem egy óra lesz a szükséges idő. Ismét leküzdöttem a patakátkelést, majd a szintet visszafele és fél 5 után értem vissza az elágazásba a zsákomhoz, pont előtte kezdett el csöpögni az eső, egy bő órával előbb érkezett meg a csapadék. Az útirányokat jelző festett sziklára ültem le egy kis kalóriapótlásra, naiv remény volt, hogy kicsit csendesedik az eső, elcsigázva vettem tudomásul, hogy ismét „megjöttünk”. Azzal vigasztaltam magam, hogy már csak bő 150 méter szint és „szabadulok” onnantól már végig lejtő jön Iscghl-ig. 17 óra után indultam el felfele, nem éppen csendes eső kíséretében haladtam a bezáruló völgyvég katlanjába, ahol egy kis olvadékos vízből álló tavacska állta utamat. Az innentől beinduló negatív spirál sajnos nagyon rossz irányba vitte el a túrámat, még közel 2000 km alpesi tapasztalattal a hátam mögött sincsen sajnos mentség rá, amilyen amatőr hibát itt elkövettem és ennek (lehetséges) következményeiről nem is beszélve. Az eső miatt nem nézegettem annyira sűrűn a térképet a telefonomon, tudtam, hogy egy bő 150 méteres szint után következik a nyereg, odáig normális út sem nagyon várható. A jelzések nagyon ritkák voltak. A tó nyugati felén voltam jó helyen, én viszont a szemben lévő nyeregnek kinéző képződményre hittem azt tévesen, hogy a Doppelseescharte, holott az tőlem jobbra terült el, de az eső, köd és a haladni akarás miatt (este fél 9-9 felé kértem Ischgl-ből egy fuvart a szállásomról, mivel az már látszódott, hogy a 18:58-as utolsó buszt nem érem el, pedig a nap elég optimistán indult) ezt sikerült benéznem…megcéloztam a már említett fals nyerget és balra szemben próbáltam feljebb jutni és onnan pedig folyamatosan jobbra felé közeledve. A tótól feljebb természetesen nem létezett út, Sétálós elmondása alapján (ő lefelé haladt a Doppelseeschartéról tavaly nyáron és komolyan élet/veszélyesnek írta le az elmozduló kövek miatti helyzetet), nem is kerestem, biztos voltam benne, hogy a jó irányba tartok. A felfelé kanyarodó kőréteget hittem a kijelölt útnak és ezt terveztem kicsit balról levágni, mivel az útról tudtam, hogy veszélyes lesz. Néhol tényleg csak a szerencsén és jó helyezkedésemen múlott, hogy nem történt baj a képlékeny köves hegyoldalban, néhol két karomat kinyújtva kapaszkodva a hasizmomat megfeszítve tudtam csak feljebb jutni, örültem is, hogy nem lefelé kellett itt haladnom. Sosem fordult még meg a fejemben, de ha nagyon szorult volna itt a hurok, akkor a hegyimentők segítségét sem tudtam volna kizárni. Kicsivel feljebb már normalizálódott a helyzet, az eső is alábbhagyott, úgy tűnt, hogy a tervek szerint tudok haladni. Telefonomon többször ellenőriztem a térképet gps-el, az ott mutatott valójában helyes pozíciómat tévesnek véltem, ugye többször is előfordul, hogy ugrál és pontatlan a helymeghatározás. Ahogyan egyre feljebb haladtam kezdett egyre gyanúsabbá válni a helyzet, hogy valami nem stimmel: nem akart következni a nyereg „átbukó” része, csak az amorf sziklás képződményekhez kerültem egyre közelebb. Mikor már végképp furcsa lett az egész, akkor néztem meg jobban a térképet: kiderült, hogy tőlem balra a szűkös nyereg a Schneidjöchli! Élesen jobbra nézve pedig vagy 60 fokos emelkedőnek a tetőpontján állt egy útjelző tábla amely a Doppelseescharte volt (én ezt korábban a Rauteturm oldalában vezető útnak hittem)! Nem szoktam kétségbeesni, de most nagyon komolyan sikerült. 18:20-ra járt az idő, tudtam, hogy a Schneidjöchlire nem jutok át, mivel pár órával korábban pontosan látszódott, hogy ez sziklamászó felszerelés nélkül lehetetlen, meg amúgy sem lett volna opció a Niederelbehütte felé visszamenni. Légvonalban 400 méterre volt tőlem a helyes út, kétségbeesve telefonáltam a szállásomra, hogy minimum egy órával később érkezek Ischgl-be.
29. visszatérve az elágazásba, már zsákkal a hátamon haladtam tovább, szemben a fals irány felé, kb itt kellett volna letérni a helyes irányba, jelzésből kevés volt és a szakadó eső miatt amúgy sem néztem sűrűn a telefonomat, egyértelműnek gondoltam az utat, hát nem volt az
30. a Schneidjöchlitől nem messze a fals irány magaslatán, a kép bal szélénél a Doppelseescharte látszódik, hát nem egy egyszerű terep az biztos
Tudtam, hogy csapdában vagyok: visszafele nem mehetek az olvadékos hóval fedett tóhoz, mert felfelé is egy szerencsejáték volt, így egyetlen és egyben necces lehetőség kínálkozott: nagyobb köveken lefelé lépdelve áttérni a köztem és a nyereg között elterülő Seekopft tömbjének másik oldalára és úgy becsatlakozni a helyes útba. Számításaim szerint erre egy óra pluszt számoltam és ezt sikerült is gond nélkül végrehajtani, azonban az újra rákezdő esőben kőről-kőre lépkedni, helyenként havas lejtőn átvágni nem volt egy nagy élmény és főleg nem volt életbiztosítás („kérjük otthon ne próbálják ki” rovat). Nagyjából végig sikerült a 2750 méteres szintvonalat követnem és abban a magasságban a helyes utat elérnem. Papírforma szerint nagyjából 40 méter szint hiányzott még a nyeregig, hát nem volt egy gyerekjáték: több helyen csak a túrabotomat elrakva négykézláb tudtam feljebb jutni a meredek emelkedőn, szinte itt is kőről-kőre, rendes út nem nagyon volt, ami volt arra még ránézni is necces volt, mert látszódott, hogy nem stabil. Igazából semmilyen biztosítás, fix pont nem volt az úton, csak a nagyobb sziklákra támaszkodhattam. Szóval konkrétan életveszélyes az út, ha valaki alatt megmozdul az erodált talajon a kőréteg, akkor nincsen semmi ami megállítsa. Internetes leírások csak legfeljebb az omlékos útra térnek ki szűkszavúan, nem igazán van kiemelve az itteni komoly veszélyhelyzet. Ja és én még a jobbik irányból alulról felfelé mentem, lefelé igazán gázos a mutavány. Nagy nehezen felkínlódtam magamat a 2786 méteres lévő Doppelseeschartéba, hát nem volt őszinte a mosolyom, de legalább egyben és épségben leküzdöttem ezt az én megítélésem szerint is igen veszélyes részt.
31. nem sokat fotóztam a korrekció során, de ez a hajmeresztő kép jól illusztrálja a hajmeresztő terepet
32. négykézlábas, tízkörmös haladás már a jelzett úton a Doppelseescharte előtt nem sokkal
33. Doppelseescharte, 2786 m, komoly sportértéke volt a feljutásnak ide
34. Madleinsee és környéke a Doppelseescharte-ból
Meglódult az út lefelé a továbbra is szakadó esőben, lefelé sem vitték túlzásba az út biztosítását, egy helyen csak komoly figyelemmel szabad haladni, majd rövid szerpentines rész következik. Ezúton van egy kis újra szikláról-sziklára lépkedés (sokadszorra a vizes köveken lépkedni hálás dolog ám, ilyenkor azért az ember átérzi a szinte új vibram talpú bakancs nyújtotta biztonságot), hosszú lejtő következett a Madleinsee szinte szabályos kör alakú tavához, amelyet az út nyugatról kerül, innen már látható az Iscghl irányú oldalvölgy felső része és hamarosan a város is láthatóvá vált a lassan fogyó fényben a Paznaun völgyben. Szép időben biztos remek kirándulóhely ez, engem azonban a jobb térdemben egyre inkább erősödő fájdalom kezdett aggasztani, sajnos máskor már volt velem ilyen a kéken régebben, Alpokban még sosem. Tudtam, hogy egyre csak rosszabb lesz, ha megállok utána meg már végképp. Küldtem egy sms-t a Darmstädter hütte főnökének, hogy egy órányira vagyok Ischgl-től, szálláshelyemet is tájékoztattam este 9-kor hogy hol vagyok, ahogyan megbeszéltük még a fals nyeregnél. Nehezen telt az esőben a végtelenített lefelé tartó ösvény, reménykedtem benne, hogy a város előtt haladós keréknyomra vált, de abból éppen csak egy kis darabka jutott. Térdfájásom egyre komolyabb lett, alig tudtam már behajlítani, komoly fájdalmak gyötörtek lépésről lépésre. A világosság egyre fogyott, lassan az is világossá vált, hogy este 10-re sem érem el a várost. Korábban még eljátszottam a gondolattal, hogy az akkor még ösvénytől lejjebb található keréknyomra hívom a fuvart a szállásról, de az Iscghl-től északra tovább tervezett túra ütemezésébe nehezen fért volna bele ez a több órás hosszabbítás.
35. Madleinsee, jó időben biztos fain kirándulóhely, biztos megálltam volna itt, de ezúttal inkább haladtam tovább
36. közel és mégis távol: a Paznaun-völgyben már Ischgl házai látszódnak
37. lejjebbről visszanézve a hegyek felé
38. a nap utolsó képe 21:36-kor készült: Ischgl közeleg
Vizenyős, patakhoz közeli ösvényen haladtam 1600 méteren csatlakozott bele az ösvény egy keréknyomba, közben beszéltem kétszer is a szállásadó hölggyel, már égett a pofám, hogy ennyire elkéstem, de egyszerűen nem tudtam gyorsabban haladni. Csurom vizesen már sóvárogva képzeltem el a szállásom nyugalmát, lassan az eső is elállt. Már szinte teljes sötétségben láttam meg egy az útnál álló autót, úgy közeledtem felé már mint valami kisebb mozgáskorlátozott, érdekes mozdulataimmal próbáltam minimalizálni a térdfájásomat. Még át is futott az agyamon, hogy megkérdezem, hogy nem-e vinne le a központba (Ischgl Brandweg-nél volt megbeszélve a találkozó a szállásról), erre a kocsiban ülő úr a köszönés után kérdezte, hogy Haus Mahren? Ez nagyjából 22:15-22:20 körül volt. Mondtam, hogy igen és hitetlenkedve kérdeztem vissza, hogy ő onnan jött? Igen. Kiderült, hogy a szállásadó hölgy férje idáig eljött értem. Megmenekültem! Odavánszorogtam, csomagtartóba raktam a motyóimat, majd az anyósülésre beülve indultunk el lefelé. A beszállás helyétől Ischgl központjáig 1,4 km maradt ki a túrából, így a túrám végül 24 km hosszúságú lett, a szint pedig papírforma szerint 2533 m felfelé és 2373 m lefelé (ebből ugye egy kicsit ki kell vonni, mivel nem tudtam teljesen végigmenni). A megmaradt szűk 1,5 km pedig már belefér majdani túra folytatásába. Jól elbeszélgettünk a szállásig, a megázott cuccaimat be tudtam tenni a fűtéses helységbe száradni, majd a szobámba mentem.
Nagyon jól esett a megkönnyebbülés és a meleg vizes zuhany, közben pedig azon gondolkoztam, hogy hogyan kerültem ebbe a helyzetbe bele és mik a tanulságok. Nem akarok senkit az önmarcangolás gondolataival fárasztani, de elgondolkoztam rajta, hogy mennyire a teljesítmény és a napi munkavégzés bűvköre alá került be sok-sok ember tudata és ettől mennyire nem tud az ember elvonatkoztatni még szabadidejében sem. Nos, kikapcsolódni és túrázni szerettem volna, valamint egy újabb szakaszt bejárni kedvenc alpesi túrámból, de végülis egy dög fáradt, pocsék hangulatú, félig-meddig életveszélybe hajló mutatvány lett belőle, amely után az ember csak megkönnyebbül és hálát ad, hogy megúszta. Azt hiszem nem ez volt a cselekvés célja, de mégis így alakult. Szintek terén pedig az eddigi nagyjából legtöbbet jelentő Triglav csúcshódításomat is sikerült túlszárnyalnom. Eddig is komolyan vettem az időjárási előrejelzéseket, de sajnos a szabadidő limitált tengelyén sokszor nem fér bele az időjárás miatti komolyabb mozgástér, lemondani meg nem szívesen mond le az ember egy olyan lehetőségről, amely amúgy is csak az év 3 hónapjában érhető el (jó idő esetén max. 4 hónapban), az év maradék 2/3-ában meg marad az álmodozás róla. A Doppelseescharte előtti helyzet pedig talán egy komolyabb fél perces térképnézegetéssel elkerülhető lett volna, százból 99x a helyes úton mentem volna, ez az egy volt a kivétel. Nem kellett álomba ringatni egy ilyen terhelésű nap után. Éjjel többször is felébredtem, térdfájásom nem akart múlni.
Természetesen a korábban See-ből 10:51-kor induló busszal tervezett hazatérős logisztikát csúsztattam, így a 12:51-es járatra építve 8 órára húztam ébresztőt. Felkelés után kellett egy kis bejáratás, utána már nagyjából rendesen tudtam haladni két lábon. Lementem az alagsori helyiségbe összeszedni a cuccaimat, a bakancsaim kivételével minden megszáradt, azokat pedig törülközőkkel kitömve még a kiülős erkélyre raktam ki száradni, majd reggelizni tértem. Az ízletes és bőséges reggeli ezúttal is jólesett, közben szállásadóimnak mondtam, hogy természetesen még See-ig elmegyek, kicsit néztek rám, de mondtam, hogy makacs típus vagyok. A mapy 3,5 órás szintidejét a 9,7 kilométeres távra kicsit sokalltam, tudtam, hogy 2,5 óra is bőven elég lesz rá. Összepakoltam, majd fizetés következett, az első éjszaka ugye reggeli nélkül volt, a második pedig reggelivel, a fuvar árát pedig betudták az első éjszaka utáni reggeli árának, ezt korrektnek tartottam, így a kért 87 euró helyett 90-et adtam, rám ne mondja senki, hogy szarrágó magyar. Tényleg rendesek voltak velem, hogy akkor és ott elhoztak a szállásra, amúgy elég nehezen tudtam volna visszatérni Kappl-ba. Jó kedvű elköszönés után útra keltem, pár perc után már a központban voltam, nagyjából szintben haladt a jelzés az aszfaltúton, visszanézve szép képet lehetett csinálni a templommal és a hegyekkel.
39. reggelim a szálláson
40. képeslap Kappl-ból
Először házak között vezetett az utam hosszan, majd a Platti és Althof nevű résznél volt erdő, fenyves, üdítő volt árnyékban haladni a napsütötte völgyben, természetesen ahogyan lenni szokott a hazatérős napon ezúttal is szép idő volt. Holdernachnál kereszteztem egy forgalmasabb utat, innen végre rá lehetett látni az első 3000-es hegyemre, a Furglerre. Ilyen állapotban és tűző napon nem szívesen másztam volna fel most rá. Térdem jól viselte a lejtős részeket leszámítva a gyaloglást. Újabb erdős-mezős rész következett, majd újra házak, Pattrich előtt gondolkoztam rajta, hogy lemegyek a völgyi főúthoz, ahol 2018-ban is haladtam, már járda is látszódott, de úgy voltam vele, hogy inkább bejárom a hullámvasút kijelölt utat teljesen. Völgyben lefelé haladva is akadt még 1-2 emelkedős rész, majd hamarosan See fölé értem, ahol szép kilátás nyílt a településre, kereken délben megszólalt a légvédelmi sziréna is, ezt mostanában nem tudom miért próbálgatják folyton, de máshol is találkoztam már a jelenséggel.
41. házak között aszfalton vezetett a túra maradékának döntő többsége
42. Trisanna bővízű patakja (tegnapi kiadós eső után hogyne lett volna bővízű) és a főút felett vezetett az utam
43. rövid, de hangulatos erdei szakasz
44. See határában, háttérben az egykori csúcsrekord hegyemmel, a Furglerrel
45. ösvényen már See területén
46. See látképe
A jelzés egy „V” alakú kurfli után éri el a központot. Jól álltam idővel, próbáltam a pecsétet szerezni először polgármesteri hivatalban (bezárt már, vagy ebédszünet volt), aztán a turisztikai irodában, ahol a környék összes csúcsának pecsétje megvolt egy dobozban, csak éppen See feliratú nem volt egy sem. Szerintem ez azért kicsit ciki, de mindegy. Ezek után a szemben lévő pizzériában próbálkoztam, sikertelenül. Végül eszembe jutott, hogy 4 éve egy komolyabb szállodában pecsételtem és kicsit feljebb gyalogolva rá is ismertem a helyre, a Hotel Mallaunban sikerrel jártam (4 éve még más volt a nevük), szerencsére ilyen helyen műveltebb emberek vannak a recepciónál, mint az előbbi pizzéria 2 bites pincére, aki a pecsétes kérésem után a legfontosabbnak azt gondolta kérdezni, hogy honnan jöttem. Vannak ilyen felesleges körök, de lényeg, hogy az igazolás rendben van. Még a pecsétes időhúzós tortúra ellenére is maradt időm elmenni a 700 méterre lévő Mpreis-ba vásárolni, ezt szintén meglátogattam 2018. nyarán. Végre sikerült újra fél literes dobozos colát jó áron vennem, ez csak Ausztria nyugati részében kapható, Salzburgtól keletre még nem találkoztam vele. A túrám végpontja így See im Paznauntal, Elis nevű buszmegállójában ért véget. Így ha egyszer a hegyről érkeznék ide le, akkor már nem kell elmennem a központig és pecsételés is el lett intézve.
47. See im Paznauntal északi végében ért véget a túra, a táblától balra átlósan lévő buszmegállóban
Nincsen napirenden a szomszédos völgy felől ide történő (ismételt) túra, de ez bármikor változhat. A 2-es kötettel együtt haladó szakasz újbóli lejárása itt egyelőre nem prioritás. A busz rendben jött és érkezett is Landeck-be (Tartománysarok, vagy valami hasonló lenne a magyar fordítása) az állomásra. 13:24-kor befutott a dupla Railjet, amelyen ismét Bécs Meidling-ig utaztam. Bécsben egy másik Railjetre átszállva Bécsújhelyig utaztam, ahonnan a 19:01-es személyvonattal mentem Sopronig, majd autóval tértem haza.
48. dupla "jeti" Landeck állomáson landol, Magyarországon ritkaság az ilyesmi, itt mindennapos
Ezúttal ismét egy olyan szakaszba fogtam bele, amely amolyan „legyünk rajta túl” jelleggel szerepelt a terveimben, hasonlóan a knittelfeldi túrához. A táj szép, az emelkedők szelídek, de valamiért mégsem a kedvenc részem ez. Az 1-es kötetben ezen a kettőn kívül még a Schwabergerhütte előtti az ilyen „nemszeressem” rész. Ettől függetlenül mindhárom szakasz szép, de a jelen sorokon keresztül (ismét) ismertetett részt leszámítva a másik kettő nehéz. Lelkesedésemet az is komolyan aláásta, hogy újból eső várt rám a fischbachi-Alpok gerincén, mint a 2017-es első bejáráskor. Valószínűleg innen ered ez a kissé negatív megközelítés bennem, mivel akkor 3 napos sátras, nagyzsákos módban vágtam bele a szintén esősre sikeredett túrába, akkor még jóval kevesebb magashegyi tapasztalattal a hátam mögött és hát akkor egy öröm volt ebben a túrában: a vége. Úgy gondolom, hogy alapjáraton nem azért kel valaki útra, hogy letudja az adott részt, de azért nekem is összejött már ez az érzés párszor. A második nem túl jó körülmény az esőn túl az volt, hogy mivel az eredeti 3 naposból 2 naposra lett a túra konvertálva, így vasárnapra esett az első nap és nem volt tömegközlekedés a kiindulóponthoz. Ezen kívül pedig előző nap a sporttárs aki jött volna velem lemondta a közös túrát, így egyedül vágtam bele az előkészületekbe, majd a gyaloglásba is. Az 54 kilométeres 2 napos túra után nem volt szükségem altatódalra, szállásom a Roseggerhausban volt nagyjából a táv felénél.
Némi osztás-szorzás után úgy döntöttem, hogy az első Sopron-Bécsújhely vonatot célzom meg, minél kevesebb időt hagyva a délután 3-tól beígért garantált ázásnak és ezen kívül a stoppolásra is maradt így egy kis időbeli mozgástér. Autózás után az 5:44-es első vonattal Bécsújhelyig utaztam, majd onnan a 6:32-es railjettel Bruck an der Murig. Itt átszálltam a visszafele Kindberg felé tartó vonatra (így adta ki a menetrend az eljutást). 8:26-kor le is szálltam Kindbergben, ezúttal nem kellett az órát nézegetnem, hogy siessek-e a buszhoz, mert nem volt. A hegy felé tartó út kiágazásáig 2 kilométert tettem meg az állomástól, útközben az egyik háznál ugráló nyúl kezdett a természetre hangolni (valahonnan kiszökött házi példányról van szó). A körforgalomnál északi végénél álltam meg, ahol az L114-es út elindul Fischbach felé kifelé a városból. Nagyjából negyed óra után a sokadik autós megállt, egy fekete terepjáró anyósülésére invitált a kedves úr, aki a következő faluig, Stanz im Mürztal-ig vitt el. Útközben kiderült, hogy tud pár szót magyarul, ugyanis járt már itt fogorvosnál. Ezen kívül Bécsben lakik és Stanzban van a hétvégi háza. Stanz keleti végéig tartottam vele, majd megköszönve a fuvart kiszálltam. Nagyjából a kindbergi forgatókönyv következett újra: kb negyed óra után a sokadik autós megállt, ezúttal egy fehér Audiba szállhattam be egy nálam még talán fiatalabb srác mellé. Útközben megtudtam, hogy azért olyan népszerű az osztrákok körében a magyar magán fogorvos (Innsbruck környéki ismerősöm is van aki Sopronba jár fogorvoshoz!), mert az osztrák ingyenes ellátás csak tömésre és húzásra korlátozódik, protézis és egyéb pótlások végösszege már egy komolyabb autó, vagy egy vidéki ház árának egy részével vetekszik. Az Auf der Schanz nyeregben megköszöntem a második segítőmnek is a fuvart, szerencsére a tervezett időn belül sikerült a stoppolást végrehajtani, hála a nyitott és segítőkész embereknek. ¾ 10 felé így el tudtam indulni a borongós időben felfelé.
1. Auf der Schanz Gasthaus, ismét innen indultam útnak stoppolást követően
Széles ösvény után keréknyomokra tértem rá, az 5 évvel ezelőtti egyik kilátópontot már kezdi benőni a növényzet. Útközben fel-felsejlettek bennem az első bejárásom beugró emlékei, ezek elkísértek másnap is. Az emelkedők nem vészesek, újabb ösvény, majd a fürstenfeldi természetjárók keresztje mellett elhaladva murvás útra tértem rá (a közelben kilátás, forrás, kereszt a Mariazellerweg bejáróitól), amelyen egy rövid részt leszámítva a Walserkreuz előtti elágazásig haladtam. Ezúttal is megtettem a kitérőt a kereszthez, majd folytattam az utamat, nem szerettem volna a kelleténél többet ázni. Kellemes rész vette kezdetét a fenyvesben haladó keréknyomon, amelyet csak egy rövid ösvényes rész szakított meg. Alpl előtt még jóval, a Granegg vadászház előtt kezdett el csöpögni az eső 12 óra előtt, sajnos ki is tartott a nap végéig. A hangulatos helyen álló emeletes vadászháznál autók álltak, utána nem sokkal egy fenyők által védett farakásnál álltam meg leülni, enni. Semmi kedvem nem volt fél óra után továbbmenni abban a tudatban, hogy szépen lassan bőrig fogok ázni. Na de muszáj volt erőt vennem magamon és továbbmenni. Nem sokkal később ösvényre térve a belógó áfonya-szerű szétterülő bokrok miatt véget ért a bakancsom száraz állapota. Komoly lejtő után érkeztem meg Alpl határába az aktuális keréknyomra, ezen haladtam tovább a házcsoportig. Jó hír, hogy most már a Freßnitzbach patakon új állapotú híd ível át, így megúszható a hűsítő emlékezetű mezítlábas átkelés. Alpl erdei iskolájában berendezett múzeum nyitva volt, tudtam is mozgalmi bélyegzővel pecsételni, majd a szép nagy faház előtti padok egyikére telepedtem le, karjaimra hajolva egy-egy pillanat alvás is befigyelt, korán keltem. Alpl a Zentralalpenweg szempontjából jelentős hely, ugyanis 1978-ban itt adták át az útvonalat az érdeklődők számára.
2. felfelé vezet a keréknyom
3. kilátópont észak (Stanz) felé
4. kilátás nyugat felé a szélkerek környékéről
5. kicsivel már arrébb: jobbra hátul látszódik a lapos gerinc amire pár óra múlva felkapaszkodtam
6. középhegységi hangulat
7. Alpl határában
8. Alpl erdei iskolája, itt avatták fel a Zentralalpenweg útvonalát 1978-ban
Vártam egy kicsit, hátha csendesedik az eső, de erre a legkisebb jel sem mutatkozott, így ismét összeszedtem magamat és 14:20 felé ismét elindultam. Tudtam, hogy a kevésbé kellemes része jön az útnak, ugyanis folyamatos emelkedő indult innen (200 méterrel az Auf der Schanznál lévő nyereg szintjétől) a magasabb hegyek felé. Füves ösvény helyett inkább a fák között haladtam, majd belátva a bakancsom „minden mindegy már” állapotát, már nem kerülgettem tovább a belógó növényeket. Pár ház után kereszteztem a főútat, innentől viszont eléggé egyformán telt az út: eső, köd, keréknyom, ösvény, irtásos rét majd ismét erdő, majd végül az erdőhatár feletti rész. Sorban jöttek az érintett magaslatok: Jäger Höhe, majd névtelen púpok. A Haurecknél lévő hütte bezárt, honlapjuk 2014 óta nem frissített állapota már ezt vetítette előre, szóval a szakaszolásnál egy újabb lehetőség kilőve. Hosszú, de szelíd emelkedőn mentem tovább, az erdőhatár fölött szélerőművek mellett, ez a rész teljesen megegyezett idő és kilátás terén a 2017. májusi bejárással, szóval itt nagy újdonságról nem tudok beszámolni, amúgy biztos jó lenne a kilátás is ha elhúzzák a ködfüggönyt. Steinriegel 1577 méteres lapos magaslatán átbukva sem csökkent az eső mennyisége és ez meg is maradt a már közel lévő szállásomig is. 17:43-ra értem a Roseggerhausba, tehát a kerekítve 23 kilométeres távot a szünetekkel együtt 8 óra alatt 3 km/h átlaggal tettem meg. Ment volna gyorsabban is és kevesebb ücsörgéssel, de ezúttal nem volt miért sietnem, ami ritka.
9.-10. továbbhaladva az esőben
11. Hauereck ház, mostanában nem fogad már vendégeket
12. fischbachi-Alpok gerincét elérve
13. Roseggerhaus, havas esőben érkezve
A személyzet a vendégtérben lévő egyik részre húzódott be az aktuális focimeccset nézni, a rossz idő pozitív hozományaként egyedüli vendég voltam. Meglepetésemre egy magyar srác is volt a ház csapatában. Némi magyarázkodás után végül a főnök hozzájárult, hogy a drágább szoba helyett az olcsóbb matraclágert vegyem igénybe, mivel nekem csak az egyedül alvás volt kitétel, nem ragaszkodtam az eredetileg lefoglalt felálláshoz (amit ráadásul még 2 fő részére tettem meg). Felmentem a főnökkel a szobába, felhúztak a paplan- és párnahuzatokat, majd amikor indulnék a láger felé, akkor mondta, hogy végülis maradhatok a szobában is, neki mindegy. Láger árában szobában aludni kedvezményes áron, alakul ez! Lementem a vendégtérbe, a főnök kínált étellel, sörrel, a sört elfogadtam, mondom ilyen gesztusra iszok egy sört, még így is pluszban vagyok anyagilag. Pecsételés után fel voltam készülve életem első magamnak fizetett Alpokban megivott sörének árának és a szállásnak a rendezésére és a pulthoz léptem. A főnök meglepetésemre csak a szobáért kért 20 eurót (a lefoglalt ár fele) a sörre pedig legyintett, a vendége voltam! Hát ez nem semmi, szép gesztus volt tőle! Jó volt érezni, hogy vannak még helyek a világon ahol nem csak a pénz számít (csak, hogy a hüttéknél maradjak: egy Gafadurahüttéről vagy egy Hannoverhausról nagyon nem mondható ez el).
14. szobám a Rossegerhaus-ban
Az eső továbbra is esett, csak este állt el. Visszavonultam a szobámba, a gesztusokért cserébe a szoba külön fürdőszobája helyett a közöset használtam saját törülközővel, valamint szemetet sem dobtam ki sehová. Jó meleg radiátorhoz húzott fotelben ücsörögtem, majd fürdés után a szuper kényelmes matracú ágyban pihentem. Az ablakból az eső elállása után látszódott némi déli irányú párás kilátás. Úgy döntöttem, hogy nem kelek korán, inkább megyek a későbbi busszal és vonattal haza, néha kell a pihenésnek is teret engedni, főleg ha a szabadidő engedi és nem megy más tevékenység kárára. Kényelmes ágyon csendben, kedvezményes áron, kellemes melegben jót aludtam.
6 órára húztam vekkert, de már kicsivel előtte felkeltem. Mivel a házban szünnap volt (Ruhetag) és reggelit sem kértem, így teljes csendben tudtam elhagyni a házat. Távozás előtt beírtam a vendégkönyvbe pár nagyon pozitív sort, valamint hagytam egy üzenetet a szobám asztalán, hogy a törülközőt nem használtam és köszönöm a lehetőséget. Két perccel 6:40 előtt léptem ki a napsütötte időben a házból, amerre elláttam csak párás nyomai maradtak a tegnapi esőnek. Pár perccel később már a Pretul 1656 méteres csúcsán álltam, a kis kilátót is meglátogattam, amely Peter Bergner Warte névre hallgat. Körbe szép kilátás volt innen, északnyugat felé vonultak csak egy-egy időre komolyabb felhők a kilátásba.
15. reggelre már jobbak lettek a kilátások minden szempontból
16. Peter Bergner kilátó
17. kilátás a gerincre, erre haladtam tovább
18. "gőzölgés"
19. páratengerből kilátszó hegyek északra
Az eredeti nyomvonal itt ösvény, amely többé-kevésbé megmaradt a gerincen még a szélkerekek előtti időből, az új keréknyom viszont sokkal haladósabb és kevesebbet kell szögesdrót „villanypásztorokat kerülgetni. Geiereck (1644 m) és Grazer Stuhleck (1635 m) egy lejtő következett majd egy deszkalapos tanösvény után következett a Stuhleck előtti mélypont, majd elnyújtott emelkedő a hegyre. A Pretulhoz hasonlóan itt is volt még nyoma a tegnap késő délutáni havas esőnek (május végén!). Itt újra eszembe jutott, hogy némi tempóval elérhetném a korábbi, 16:05-ös buszt Mönichkirchenben (miért is ne társulhatna még egy kis teljesítménykényszer képletbe ugye), egy darabig haladtam is ebben a gyorsabb tempóban, de végül a Feistrizsattelnél feladtam, maradtam a későbbi és egyben tervezett 18:05-ös járatnál. Az alpesi erdőhatár fölötti dilemma itt is megvolt: távolról látszódott már a csúcs, de viszonylag sokára értem csak fel, a relatív kis távolság ellenére. 8:26-kor, kereken egy nappal a kindbergi leszállást követően álltam meg a Stuhleck 1782 méteres lapos csúcsán lévő keresztnél. Körbe szép kilátás volt, bár egyre több párás felhő volt már az égen. Sajnos a háznál ezúttal sem sikerült pecsételnem (ismét belefutottam a Ruhetag-ba…), bosszankodva vettem tudomásul, hogy az összes többi helyhez hasonlóan itt sincsen biztosítva a bezárt állapot esetén történő pecsételés lehetősége.
20. szinte télies látkép
21. pillantás a Rax és a Schneeberg felé
22. Stuhleck, csúcskereszt, 1782 méteren, a túra legmagasabb pontján
23. a csúcs melletti Alois Günther háznál marad ismét az igazolókép készítése
Kis ücsörgés és egy banán elmajszolása után megkezdtem a hosszú lejtőt a Pfaffensattel nyerge felé. Először kevésbé, majd jobban lejtő ösvényen értem el a szép fenyveseket, majd keréknyomon haladtam lejjebb, így jobban biztosítva volt a bakancsom száraz állapota. A Pfaffensattel előtt közvetlenül több iskolás osztálynyi fiatal jött velem szemben, útban a Stuhleck felé. Ha fent akartak étkezni akkor csúnyán csalódniuk kellett. Buszuk a háttérben állt a nyeregben, amelynek 1368 méteres pontjára érkeztem meg. Semmi nem változott itt, elhagyatott épületek és a szlovák busz látványa miatt akár Szlovákiában is lehettem volna, Ausztriában nem jellemző a több egymás melletti magára hagyott rossz állapotú épületek látványa.
24. meglepő módon még páramentes déli irányú kilátás a Stuhleckről lefelé
25. Pfaffensattel, tömegközlekedés nincsen már
A párás erdőbe léptem keréknyomon, a felhők többször is ostromolták a Kis- és a Nagy-Pfaff (1555 m) tömbjét, utóbbira felmerült bennem a kitérés lehetősége is, de a gyülekező felhők és a már említett átmeneti sietség miatt erről letettem. A Nagy-Pfaff nyerge után egy kicsit nehéz megtalálni a helyes utat, de a telefonom térképe kisegített és rövid idő telt el a keresgéléssel. Réteken át és a Harterkogel mini csúcskeresztjét útba ejtve értem el ismét az erdőt, majd egy hangulatos pár száz méteres fenyvesben fekvő részt. Ismét keréknyomra tértem, majd néhány kanyar után csatlakozott be balról az Alpannonia semmeringi ága, ugye a Zentral és az Alpannonia Alpl és Pichl között (Mönichkirchen-Krumbach szakasz) együtt halad. Pár lépés után értem el a Feistriztsattel 1298 méteres nyergét 11 óra előtt pár perccel. A parkoló után lévő padok melletti útjelzőknél még 6 és ¼ órát írtak Mönichkirchenre, így a korábbi busz ötlete kútba esett.
26. misztikus
27. fenyvesben előre
28. Feistritzsattel előtti komoly lejtő
29. Feistritzsattel táblája, maga a nyereg a kanyar után van, lényegében padok, egy faház és egy parkoló alkotja, tömegközlekedés ugyancsak nincsen
A padra ülve ejtőztem egy kicsit, szemből túrázó páros érkezett, majd ment tovább a Stuhlech irányába. Ismét összeszedtem magam (belegondoltam már többször, hogy hány ilyen művelet volt már nekem (és még mennyi lesz), ez a szám már biztos több ezernél tarthat) és továbbindultam. A nyeregnél lévő egyik táblánál akadt meg a szemem a „fizetős hegyi kerékpárút” szóösszetételeken, hát bevallom őszintén ilyennel még nem találkoztam. Vajon hogyan ellenőrzik ezt? Már ejtettem szót az osztrák közlekedési túlszabályozottságról, azt hiszem ez is bőven belefér ebbe a képbe. Nem sokkal később ismét elértem az erdőt, majd ott jó állapotú keréknyomon haladtam tovább, némi emelkedővel. 12 előtt egy padnál megálltam le is dőltem egy kicsit, be is aludhattam 1-2 pillanatra, nem jellemző ez rám, de nyilvánvalóan nem sok kedvem volt már ehhez a részhez, de haladni kellet mindenképpen. A Kranichberger Schwaig háza előtti réten tehenek mellett haladtam el, majd a Dreiländereck (három tartomány sarka) pontja következett. Idővel jól álltam, de inkább a keréknyom mellett döntöttem, tudtam, hogy egy elég vontatott fel-le rész következik itt, az amúgy is vontatott tempómat nem akartam még jobban lerontani. Cserébe volt némi kilátásom később nyugat felé, ahol elértem ismét a jelzett utat. Megkezdtem a Hochwechselre vezető elnyújtott emelkedést, nem sokkal később ismét leültem az út mellett, majd egy kicsit vízszintbe is tettem magam ismét, nem akarózott valahogy ez a rész nekem, nem tehetek róla.
30. kilátás délnyugat felé, látszik az út is
31. faóriások
32. kellemes rét a Kranichberger Schwaig előtt
33. kilátás kelet (Magyarország) felé a Wechsel csúcsa előtt kb. 2 kilométerrel
Távolról közeledő beszélgetésre ültem fel ismét, a közeledő nyugdíjas csoport éppen a Kranichberger Schwaig felé tartott, szerintem ha enni akartak ott, akkor sok babér nem termett részükre. Kisebb fákat elhagyva nem sokkal később láthatóvá vált a Hochwechsel lapos csúcsa és meglepetésemre egy Kőris-hegyire hasonlító golflabdára emlékeztető lokátor. Korábban is láttam már távolról, nem is tudtam hová tenni a dolgot, mert csak a kis kápolna tornya a volt emlékeimben az odaillő elem, ezen kívül télen sem láttam messziről a hüttén és a tornyon kívül. Közelebb érve lehangoló volt a körbekerített lokátor, a nagy járművek és az ott köröző fegyveres katona látványa. A csúcson lévő Wetterkoglerhaus zavartalanul nyitva tartott, de én először fotózni és a kápolnába mentem. A kápolnában megtetszett egy vallásos festmény, sajnos nem volt kiírva, hogy ki készítette. Alapjáraton körpanorámát lehet innen élvezni, ez nagyjából meg is volt, de dél felől ismét egyre több párás felhő úszott be a képbe. Fotózás után a házhoz mentem pecsételni, de lepattantam a zárt ajtóról. A kiragasztott cédula szerint, csak a mai napon 14:30-kor zárnak…ránéztem az időre és 14:34-et mutatott. Mondom nem hiszem el, nagyon szép lesz a füzetben két egymás után hiányzó pecsét. Szerencsére a másik ajtón kopogtatva egy pecsétet még éppen adtak a házból, majd tényleg teljesen bezártak. Az alagsorban lévő winterraum nyitva volt (nem úgy, mint 5 éve, amikor külön pénzért nyitották nekem ki, elég hideg élmény volt itt aludni akkor). A falra rögzített kiírás szerint megszűnt a winterraum ellátása, mivel a becsületkasszás italok közül 150 eurónyi ki nem fizetett kár keletkezett (ingyen fogyasztás), így ezt emiatt befejezték, kenyér meg egy pár apróság önkéntes alapon ezután is rendelkezésre áll. Amikor itt aludtam akkor nem tűnt fel ez a lehetőség, de mivel, mint említettem külön nekem nyitották ki a szobát, ezért lehet, hogy akkor „bár” nem volt leköltöztetve ide.
34. szép vallási témájú festmény a Hochwechsel kápolnájában
35. Wetterkoglerhaus a csúcson
36. a ház winterraumja, első bejárásnál itt aludtam, maradandóan "kellemes" élmény volt
Megkezdtem a hosszú lejtőt Mönichkirchen felé, 1000 méternyi szintet kellett vesztenem a falu keleti végén lévő buszmegállóig. Hosszú és vontatott utam volt, helyenként komoly széllel, a Hochwechsel csúcsát is ellepték a felhők. A Niederwechselre (1669 m) már egyáltalán nem hiányzó emelkedő vezetett fel, érdekes volt viszont a keleti oldalon lévő katonai temető. Innen nagyon szép látvány tárult elém Magyarország, azaz kelet, valamint északkelet és délkelet felé. A reggeli pretuli kilátás mellett ezt a látványt emelném ki leginkább a túráról. Az erdőhatár elérése után az emlékeimhez képest sokkal hosszabban kellett a Hallerhaus eléréséig haladnom. Még szerencse, hogy a Wechsel csúcsán tudtam pecsételni, mert a Hallerhaus is zárva volt! Hevenyészett kézzel írott cetlin volt kiírva, hogy orvos látogatása miatt vannak bezárva. Oké. Ezt elfogadom 10-11 órakor, de 16:43-at mutatott a telefonom órája és semmi jele nem volt annak, hogy pecséthez juthatok. Jobb híján ismét igazolóképet csináltam, ma már másodjára.
37.-39.: kilátás észak, kelet és dél felé a gerincről lefelé
40. sziklák a Steinerne Stiege csúcsa közelében
41. Hallerhaus, ezúttal képpel igazolva itt
Gondolataimban elkalandozva sikerült letérni a helyes útról és csak később és a zöld jelzésen kerülővel tudtam visszatérni rá. Mönichkirchner Schwaig éttermes, gyerektáborosa nyüzsgő részéről már szerencsére hamar tudtam aszfalton szabadulni. A már említett nem tervezett kerülő miatt szaporáztam a lépteimet lefelé az amúgy sem túl érdekfeszítő részen, a fenyőfák voltak egyedül szépek. 17:38-kor értem el Mönichkirchen határát, majd a kijelölt úton, egy ház mellett és egy kis téren át jutottam el a központba. Elhaladtam a Zentral Kontrollstelle tábla mellett, amely a Rois nevű étterem falára volt kirakva. Először továbbmentem, mivel már a polgármesteri hivatalból volt innen pecsétem, de aztán visszafordultam pecsételni, így legalább a hiányzó két pecsét helyére javult a darabszámos arány. A buszmegállóba érve megkönnyebbültem, hogy végigértem.
42. keleti irányú kilátás a Mönichkirchnen határában
43. célegyenesben!
44. Mönichkirchen Gemeindeamt, azaz polgármesteri hivatalnál ért véget a túrám
Ahogyan említettem alapjáraton is „tudjuk le” alapon álltam ehhez a szakaszhoz és ez végig változatlan volt. Szerencsére az 5 évvel ezelőtti állapothoz képest több kilátásban volt részem és a Roseggerhaus is abszolút pozitív élményt adott. Nem mondom, hogy soha többet nem megyek erre, ki tudja még mit hoz az élet, de az biztos, hogy belátható időn belül nem tervezek erre a részre visszatérni. Szép, meg alpesi hegyek között szerintem egyike a legkönnyebb terepnek (kezdők részére abszolút ideális a szintidők, távok felmérésében, kondi beosztásában, stb), de valahogy mégsem fogott meg annyira. Persze lehet ha nem több mint 31 kilométer mentem volna így a második napon, akkor az könnyebbség lett volna, de sajnos az ember szabadideje erősen limitált téma. A busz rendben megérkezett, utolsó előtti napja volt a maszkos hülyeségnek a tömegközlekedésen itt, remélem soha többet nem kell sehol sem felvenni. Aspangban a bent álló Desirora szálltam fel, beletörődtem, hogy muszáj visszafele is autóznom, mert nem értem el a 2 órával korábbi buszt és így az utolsó előtti személyvonatot sem. Szerencsére nem pakoltam nagyon szét, amikor egy Bécsújhely felől érkező Herkuleses (ÖBB 2016 sorozat) ingavonatot láttam meg az ablakból az állomásra behaladni. Mondom nem is tudtam, hogy errefelé is jár ilyen, az ablak sarkából viszont megláttam egy várakozó másik Desiro motorvonatot: gyorsan ránéztem az Öbb Scotty alkalmazására és döbbentem láttam, hogy van egy csatlakozás amit nem dobott fel a kereső: 18:30-kor van gyorsított vonat Bécsújhelyre, amivel elérem a 19:44-es győri vonatot Sopronban! Ránéztem az órára, 18:29-et mutatott, de a bakancsaimat felvéve szó szerint nekifutottam a kérdésnek és megvárt a mozdonyvezető kolléga, így elértem a korábbi vonatot. Bécsújhelyen is rendben elértem a csatlakozást, ezúttal is megnéztem katonák nélkül a lépésfalvi határállomást (Loipersbach-Schattendorf), több év után üdítő látvány volt ez, remélem a maszkhoz hasonlóan többet nem lesz ok rá, hogy őket ide is ismét kiküldjék. Félek, hogy nem így lesz, de reménykedni még lehet, az még ingyen van. Sopronba kb 1 perc késéssel érkeztem, de gond nélkül elértem a csatlakozást és megindultam hazafele, párom Kapuvárra értem jött, az én kocsim meg a következő munkanapom után került haza, így legalább tudtam majdnem 100 kilométernyi benzint spórolni. Minden jó, ha a vége jó!
Az előző, knittelfeldi túrámmal ellentétben ezen a túra egy teljesen ideális és élvezhető alkalom volt, minden elemében. Egy hetes szabadságom másodi túrája (amelyet a soron következő fischbachi alpesi szakasz 3-ról 2 napra és sátras/bivakos megoldásról szállásosra konvertálása tett lehetővé) a tavalyi szerényebb kondíciónkból eredő rövidebbre sikerült túra tulajdonképpeni befejezése volt, csak az ellenkező irányból. A Verbund Linie oldal menetrendjének tanúsága szerint van hétköznap az ÖBB keresője által nem ismert több buszjárat is St. Nikolaiba, de mivel ünnepnap mentem, így ezek sem voltak (pedig amúgy pont lett volna egy nem szoros, 20 perc átszállás, rendes hétköznapon), így maradt a stoppolás. Donnersbachwaldba szintén nem tudtam feljutni tömegközlekedéssel, de másnap, pénteken viszont igen: a reggeli első, 6:53-as buszt céloztam meg, amellyel remekül fel lehetett építeni a hazautazásomat. A 17 kilométeres túrán eltöltendő egy éjszakát bivakolással oldottam meg, ilyenkor nagyon jól jön az első bejárás során megszerezett helyismeret. Eredetileg szálláson alvás volt a tervezetemben, az egyetlen szóba jöhető szállást – Mörsbachwirt- a túra előtti napon felhívtam, de az ünnepnapi hosszú hétvégén zárva tartottak, így került a bivakolás előtérbe, amelyet nem bántam meg.
Az előző túrám logisztikájának eleje megegyezett a mostanival: autóval Kapuvárra, 7:35-ös személlyel Sopronba, onnan 8:44-es bécsújhelyi vonattal tovább. Bécsújhelyen némi izgalom keletkezett: a Bécsből érkező grazi railjet 10 perc késéssel érkezett, ezzel veszélybe sodorva a Bruck an der Murban történő átszállást. A következő lehetőséggel, csak 1,5 óra késéssel érkeztem volna meg Stein an der Ennsbe, ami jócskán boríthatta volna a nap kényelmes jellegét. A railjet jegyvizsgálója azt mondta, hogy a személyvonat automatikusan vár 3 percet és utána elindul. Szerencsére ezt nem kellett élesben kipróbálni, amúgy várt kb 4,5-5 percet is. A vasút semmeringi része szép, de a késés legkisebb behozása sem alkalmas, azt hiszem a haladni szándékozók nem fogják annyira sajnálni ha a hegyben készülő alagútban utazhatnak a mostani menetidő töredéke alatt, az alagút keleti bejárata már jócskán készül Mürzzuschlagban. Mint már utaltam rá, a 11:06-os friesachi személyvonatot gond nélkül elértem, a lassabb utasok is bőven. St. Michael állomáson átszálltam egy másik Talent motorvonatra, Schladming felé. A szép táj mellett a kalauz maszk miatti keménykedése volt az „élményfaktor” a vonaton. Pontosan, 13:04-kor szálltam le Stein an der Enns megállóhelyen, háttérben visszanézve a Grimming tömbje uralta a kilátást, körbe is hegyek látszódtak, főleg távolabb. Viszont a megállóhely 2018. óta jócskán megváltozott: a menetirány szerinti jobb oldal helyett most már a baloldali magas peronon történik az utasok fel- és leszállása, a szintén jobb oldalon állt váróterem épülete is a múlté már. Persze nem magyaros módon torzóként, félig összedőlve, kirabolva, felgyújtva, hanem teljesen eltüntetve, ha valaki nem járt itt régebben nem is tudja, hogy ott volt valami.
1. Stein an der Enns megállóba érkezés, háttérben a Grimming figyeli az eseményeket
A peronról a benzinkúton átvágva értem el a felfelé vezető főutat, ahol a jobbos kanyar előtti, autóval jó megállást biztosító ideális helyen kezdtem meg a stoppolást. Mákom volt! Pár motoros elhaladása után, az első autós felvett! Útközben szóba került a covid helyzet, politika és egy szomorú hír: a St. Nikolaiban lévő zum Gamsjäger (zergevadász) fogadó főnöke, Helmuth, akinek segítségével jutottam le faluból a vasúthoz 2018. nyarán Donnersbachwald felől szakadó esőben érkezve. Halálát szívroham okozta. 13:43-kor szálltam ki segítőm kocsijából, aki a nem messze lévő Kaltenbachalm egyik gazdálkodója, ezúton is köszönöm neki az utat! Az imént említett fogadóhoz sétáltam pecsételési céllal, közben megszemléltem az út menti rendezett házakat. A pecsételés után visszatértem a falu táblájához, ahol jó pár fotót lőttem mindenféle szögből, táskával, anélkül, stb. Kultikus hely ez a magyar ajkú Zentralalpenweg túrázók számára, ez a figyelem főleg a nehézkes elérhetősége és szép fekvése miatt indokolt.
2. St. Nikolai im Sölktal, falurészlet
3. az elmaradhatatlan kompozíció innen
14:20-kor vettem az utat lefelé, Mößna falujáig 3 km aszfaltkoptatás következett és bő 100 méter szintvesztés. Többnyire a bővízú Großsölk patak mellett vezetett az utam a forgalmas főúton, az amúgy szép tájon. A völgy felé lejtő úton megjelentek a távolabbi hegyek, a Mößna mögötti 2000-res hegy is egyre közeledett hozzám. Mößna határában tudtam egy murvás járdára áttérni. A falu központjába érve (buszmegálló, tűzoltószertár, híd, bolt) padra ülve uzsonnáztam egyet. A bolt nyitvatartása magyar szemmel nézve érdekes: napközben 3 órás szünet, szerdán és szombaton pedig csak délelőtt tart nyitva. A szomszédos St. Nikolaiban sincsen elkényeztetve a nép ilyen téren, csak tudnám hogy oldják ezt meg. Értem én, hogy otthoni kisebb állattartás, kertészkedés, na de akkor is. Nem hinném, hogy tömeges völgyben vásárlás lenne a helyes megfejtés. Szieszta után, fél 4 felé vettem az irányt felfelé, úgy terveztem, hogy bőven leérek a túloldalon a tervezett bivakolás területére sötétedés előtt. Seifried patak mellett vezető keréknyom szelíden emelkedett, látszódott, hogy a patak a mostaninál jóval magasabb vízszint elérésére is képes.
4. Mößna felé lejt az út
5. érkezés a szomszédos faluba, ß helyett ss-sel írva
6. irány a hegyek felé!
Néhány kanyar után egy hídon átkelve egy fenyvesben vezető erdei keréknyomra tértem rá. Az első szerpentin előtt lévő nagyobb faház bivakolásra alkalmatlan, fedett terasz nélküli (el sem hiszem, hogy ilyet írok, régebben fel sem merült volna ilyen szemmel néznem a dolgokat, de hát változik az ember). Hamarosan a fenyvesben meredek ösvényre tértem rá (előtte a kiágazásnál viperákra figyelmeztető tábla), a szuszogtató emelkedő-sorozat első felvonásában a keréknyom egy kanyarját vágtam le. Nem sokkal később két fára kötött érzékelő-szerűséget láttam meg, nem tudtam mi ez, de inkább kikerültem, vadkamerához szerintem nem sok köze van. Néhány szikla mellett elhaladva jutottam egyre feljebb, az oldalvölgy másik, szemközti oldalán lévő házat érdekesen lehet megközelíteni, mivel keréknyomot nem láttam hozzá vezetni. Szemből érkező bő középkorú túrázó párostól megtudtam, hogy a nyeregben fent egy-egy folton kívül nincsen már hó. Nem is hiányzik. Az 1500 méternél lévő emléktábla melletti forrás most is rendben üzemelt, térkép nem jelöli. Az erdőhatárt elhagyva már folyamatosan szép háttérben gyönyörködhettem a hátam mögött, a magasabb csipkés, hófoltos csúcsok szégyenlősen ködsapkát húztak a felhők segítségével. Szerencsére ezúttal a Mößnakar patakon lévő fahidak megvoltak már (4 éve még vízben gázolás volt kétszer, hidak híján), a környezet a szűrt napsütéses időben vadregényes volt.
7.-8. felfelé haladva a kevésbé kijárt ösvényen
9. a hidak ezúttal szerencsére már megvoltak, háttérben már a Schladminger Tauern hegyei látszódnak (Knallstein-ek)
Balról hamarosan egy bivakolható teraszú faházikó közelében haladtam el, majd megkezdtem az utolsó komolyabb emelkedőt a Gstemmerscharte nyerge felé, ahová ¾ 7-re értem fel. A közelebbi csúcs, a Großes Bärneck (2071 m) csúcskeresztje délkeleti irányban látszódott, a hosszú emelkedő során sokszor látott északi irányú gerinc csúcsai is szépen képviseltették magukat, akárcsak a már említett nyugati irányú kilátás is szép volt. Na, de keleti irány hegyei sem voltak semmik! Pár általam nem ismert csúcson túl a távolban szépen látszódtak a tavaly ismét bejárt helyek: Schattnerkogel, Kreuzkogel, Breiteckkope, Karlspitze. Kellemes környezetben és hangulatban fotóztam, majd rágcsáltam egy kis pilóta kekszet és azon morfondíroztam, hogy miért van ilyen ritkán, hogy az ember ennyire jól átélje a hangulatot és ehhez az időjárás és a többi körülmény (utazás, stoppolás) is maximálisan kielégítő legyen.
10. hangulatos tájon haladva, egészen más arcát mutatta a környék normális időben
11. egyre teljesebb volt a kilátás nyugat felé a Schladminger Tauern felé a Gstemmerscharte-ból
12.-13. kilátás ugyaninnen kelet felé, néhány ismerős csúccsal
14. a túra borítóképe
Egy helyben ülve az 1886 méteren fekvő nyeregben kicsit kezdtem már fázni, így elindultam lefelé 7 óra után 10 perccel. Bő 300 méter szintet kellett vesztenem a legközelebbi keréknyomba való becsatlakozásig, amelynek közelében terveztem bivakhelyet keresni. Lefelé néhány helyen hófoltokon történő áthaladással gyűlt meg a bajom, de lassan és lépésről-lépésre leküzdöttem a helyzeteket. Az új bakancsom második túrája volt ez, jól bírta a gyűrődést (impregnáló spray is tette a dolgát, különben lett volna beázás a vizenyős mößnai oldalon), csak felülről befolyt hó kellemetlenkedett kicsit. Szép háttérben haladtam egyre lejjebb, majd egy kidőlt útjelző táblánál értem el a már említett keréknyomot.
15. kis hóakadályok azért akadtak így május végén, de amúgy nagyon kedvező volt az idő
16. kora este a völgy végéhez közeledve
A pár lépésre lévő patakátkelésnél a jó fahíd le volt kerítve műanyag szalaggal, csak a gázlón lehetett volna „szabályosan” átkelni. Nem is értem az ilyen effekteket itt, ránézésre semmi baja nem volt a hídnak, táskával együtt is közel 100 kilóval is leteszteltem. A közeli házaknál fedett hely után néztem, találtam is egy alkalmasat, végül ez lett a végleges éjszakai fekhelyem is. Részletes leírást érthető okokból erről nem fogok közzétenni, aki a helyszínen jár, annak úgyis eléggé adja magát a dolog. A fedett, de amúgy egy irányból nyitott fekhelyemen bőven elfértem a matracommal, a közeli padon pedig a táskámból is ki tudtam pakolni a szükséges mértékig. A közeli forrásban 21 óra után szerény fürdést is végre tudtam hajtani, így megelégedve hajtottam álomra a fejemet.
Éjjel kellett is a dupla hálózsák+beöltözés, 10 fok alá csökkent a hőmérséklet. 4:20-kor csörgött a vekker, nem volt éppen kellemes ilyen korán kelni, de a következő busz 6:53 után, csak 14:40-kor jön, így a 8 órás menetrendi lyuk és korai délutáni hazaérkezés elég motiváció volt a felkelésre. A stoppolás nekem csak busz nélküli és rendkívüli esetekben játszik, ha van rá mód, akkor a tervezhető és kiszámítható tömegközlekedést választom. A reggeli rutin során lámpázni nem kellett, felkelő nap fényei már adtak annyi fényt, hogy csak az összepakolás utáni cuccellenőrzésnél kellett csak fényt kapcsolnom. A tervezett 5 órakor el is tudtam indulni lefelé, felfelé nézve a nyereg környéke ködös volt, a fenti faháznál éjszakázni húzósabb lett volna 3 fokos előrejelzés mellett. A keréknyom egy kanyarját levágva haladtam lefelé, a soron következő háznál már autók álltak, gondolom kihasználták a népek a hosszú hétvégét. Tehenes kis sorompó után ösvényre tértem, majd egy patakátkelés után újabb keréknyomon haladtam tovább. 5:34-kor érkeztem meg a bezárt Mörsbachhüttéhez, amely már láthatóan nem tegnap fogadott vendéget és kétséges, hogy mikor fog legközelebb. Pecsétszerzési lehetőség hiányában csináltam pár igazolóképet csináltam, majd mentem tovább.
17. reggeli fények
18. Mörsbachhütte, kár ezért a parlagon hagyott épületért, lehetőségért, szerintem lenne rá igény
Ezen a részen nem lett volna bivakhely, fedett teraszok sem voltak, max házaknál lehetett volna próbálkozni. Egy garázs és egy bekamerázott nyitott raktár lett volna a kínálat, de ez a szabadon mászkáló tehenek miatt szintén használhatatlan lett volna. A már említett Mörsbachwirt fogadónál is teljes volt a reggeli csend. A szabadon mászkáló tehenek egy darabig elkísértek a jócskán lejtős köves úton. A Mörsbach patak völgyében vezető úton igyekeztem haladni, mivel a buszig már csak kevesebb mint egy órám volt és még Donnersbachwald északi széléig kellett még talpalnom,a hol tavaly párommal abbahagytuk a túrát. Egy lezárt híd megnézése után egy csatlakozó keréknyomról terepjárós idős úr érkezett és érdeklődött az ilyenkor szokásos dolgokról (honnan jöttem, hova megyek, hol aludtam, stb.), valószínűleg erdész, vadőr, esetleg vadász lehetett. Egy nagyobb szerpentin után az út lejtése mérséklődött, majd beértem Donnersbachwald falujába. Jó lett volna a szép kis templomról egy közelebbi képet csinálni, de majd egyszer talán megtörténik ez is. Sietős léptekkel haladtam először a járdán, majd az út szélén az álmos hangulatú falusi reggelben.
19.-20.lefelé vezet a keréknyom a faluba
21. el ne felejtsük hol járunk
A házaknál nem sok mozgást láttam, az autós forgalom sem volt nagy. Közben azért hátra-hátra néztem, nehogy hirtelen már a busz jöjjön a hátam mögül, előbb közlekedve. Szerencsére ez itt nem jellemző, de azért főleg a ritkább utasforgalmú helyeken 1-2-3 perccel előbbi közlekedés nem zárható ki. A busz a völgy felől hamarosan szemben érkezett, így már csak belátható időm maradt az indulásig. A Perweinhof megálló jelentette a túrám végpontját, előtte egy asztalos üzemnél a hegyi házaknál megszokott vályús források voltak az út szélére kirakva. Mosolyogva nézegettem őket, a legkisebbnek is komoly súlya volt, a nagyobbakat már biztosan daruzni kell. Egy pillanatig eljátszottam egy otthoni alpesi forrás (ők inkább kútnak hívják, de az meg magyar szemmel inkább az ásott kutat jelenti, így marad forrás, nálam legalábbis biztosan) gondolatával, de aztán a kihasználatlanság meg az energiaigény hamar meggyőzött róla, hogy enélkül is teljes lehet az életem. 6:45-re értem el a Perweinhof buszmegállóját, ahol találkoztak lépteim a tavalyiakkal. A busz rendben megérkezett 6:53-kor és egyetlen utasként utaztam egésze végig, Irdningig.
22. "forrásgyár"
23. csendélet a felduzzasztott Donners patakkal a cél előtt nem sokkal
24. Donnersbachwald, Perweinhof buszmegálló, a túra végpontja
Élmény volt ezen a ritkás viszonylaton buszozni! Ezt majd egyszer csak egy St. Nikolai im Sölktalba/ból vezető buszozás múlhatja felül. Irdning határában a közeli Grimming sziklás tömbje uralta a kilátást. A donnersbachi elágazásnál szálltam le, a közeli Billában vettem 1,5 euróért egy literes Colát (igen, sajnos az itthoni ár duplája), amely a túrám összes eurós kiadását jelentette. Visszatérve a buszozáshoz, az elágazásban és annak közelében 3 megálló is van és sajnos az ÖBB utazástervezője és a valóságban a megállókban lévő menetrendek nincsen teljes egyezésben. A helyzetet egy, a tervező szerint helyes irányból érkező igénybe vehető járat, a sofőr szerint csak a buszállomástól személyt szállító busz (de azért felengedett) érkezése oldotta meg. Stainach-Irdning állomásig váltottunk a sofőrrel pár szót, úgyis egyetlen utasa voltam. Az állomás padján ejtőztem egy kicsit, majd a 8:22-kor érkező grazi Intercity-vel utaztam Leobenig, onnan pedig railjettel Bécsújhelyig, ahol bő fél órás várakozás után, 11:37-kor indult a soproni vonat szokásos 5047-es motorkocsija. A szűkös 4 perces soproni átszállást a pesti Intercity-re sikeresen abszolváltam, amelynek fedélzetén Kapuvárig utaztam. Kedvenc közeli éttermünkbe betértem egy ebédre, majd hazatértem.
25. ücsörgés és várakozás Stainach-Irdning állomáson, ezúttal is Grimming kíséretében
Azóta is kellemesen él bennem ennek a példaértékű túrának az emléke!
2020-ban még nem gondoltam, hogy belátható időn belül ismét bejárom a Zentral Gleinalpe hegységen át vezető útvonalát, ezért a tavalyelőtti megszakítási pontig, a knittelfeldi buszállomásig kellett terveznem az összesen 72 kilométeres túrát, 3 napra. Szintek terén sincsen szégyenkeznivalója a szakasznak: az első napra kb 1000, a másodikra 1700 (és ugyanennyi le), a harmadikra is bő 500 méternyi szint jutott. A terep nehézségein és távolságain túl ugyancsak nem okoz könnyebbséget a hegyi házak távolsága egymástól és a leginkább földrajzilag kényes helyen lévő Gleinalmhaus rövid szezonális nyitvatartása és hétfői szünnapja. Ja és ekkor még az időjárásról nem is szóltam, amely jócskán megalapozta a túrám hangulatát, nem is csinálok belőle titkot, hogy nem a legjobb túrám volt ez. Emellett szolgált tanulságokkal és tapasztalatokkal, valamint az erős szezonkezdés remélem a kondíciómra is jó hatással volt, mivel nyáron bőven tervezek menni kedvenc alpesi túraútvonalamon. A kötöttségeket és a kondim erősítését figyelembe véve úgy döntöttem, hogy az alvásokat bivakolással és sátrazással fogom megoldani, tehát a zsákom nem volt éppen könnyű. Az időjárással összességében nem volt akkora gondom, mint lehetett volna, de így is akadt pár kellemetlenség. A 2017. szeptemberi első bejárásomkor szinte végig pocsék időben haladtam végig ezen a részen, szinte nulla kilátás mellett. Szerencsére kilátásból most nem volt hiány, bár új arcát ismertem meg így az útvonalnak, nem célom a teljes leírás nagy részletességű elölről kezdése, azonban ki fogok térni a különbségekre.
Május utolsó előtti hétvégéjét jelentő szombaton a házunkon családi munka keretein belül bejárati ajtót cseréltünk, jócskán elfáradtam a nap végére, helyenként a nap is megsütött a kinti ténykedés során. Estére már-már úgy volt, hogy elég csak hétfőn indulnom (szabadságon voltam), de sajnos az időjárás kitartott a keddi eső mellett. Így kénytelen voltam másnap, vasárnap reggel indulni, nem túl kipihent állapotban. Autózás után Kapuvárról a 7:35-ös személyvonattal utaztam Sopronig, menet közben derült ki, hogy az elvitelre szánt grillkolbászokat a hűtőben hagytam otthon (banánokkal együtt), ezt szerencsére az átszállási idő alatt a soproni Sparból tudtam pótolni. 8:44-es bécsújhelyi személlyel mentem a végállomásig, majd ott 9:32-kor Railjetre szálltam Bruck an der Murig utazva. Újabb átszállás után a második megállásnál, Mixnitz-ben egyedüli leszállóként hagytam el a vonatot 11:15-kor. Mivel a pecsét innen már a márciusi havas túrámnál megszerzésre került így, el is indultam észak felé az útvonalon. Az innen St. Erhardig vezető villamosított kisvasút telepéről csináltam egy-két képet majd járdán haladtam pár száz métert. Itt beláttam, hogy muszáj lesz naptejet használnom, pedig finoman fogalmazva sem szeretem.
1. Mixnitz leszállás után közvetlenül, a túra kezdete
2. 2017. szeptemberében szintén csináltam itt képet, kevesebb napsütéssel, sok nem változott
Továbbindultam, Mautsatt-ban kereszteztem a kisvasút pályáját, majd a kis falu után is aszfaltot koptattam a nagyvasút mellett haladva. Pernegg-ben a templom közelében lévő vendéglátóhelyen tudtam pecsételni, majd átkeltem a jócskán bővízű Mura felett. A szomszédos faluban, Kirchdorf-ban is bementem pecsételni egy étterembe, tudtam, hogy a következő településen, az előírt Zlatten-ben nem lesz rá lehetőségem. Utána derült ki, hogy ott már nem is kell pecsételni, mivel az újabb kiadású füzet már nem írja elő. Sebaj, plusz pecsét sosem jön rosszul. A buszmegállóban lévő szabadon elvihetős könyvespolcon egy hegymászós könyvet nem tudtam otthagyni, ezzel is növeltem a zsákom súlyát (meg vigyázni is kellett rá, ami sikerült). Elhagyva a nagyobb falut átkeltem a Mura csatornáján és Zlattenbe ismét egy buszmegállóban ültem le kicsit. Az itteni polcról egy régebbi bécsi térkép került a zsákomba. Nagyon meleg volt, már előre tartok a nyári magashegyi napsütéstől, ahol egész nap semmi árnyék nincsen és az embernek már a bőre is lefolyik. Zlatten ismét átkeltem a „Kis-Murán”, majd a hegyek felé vettem az irányt. Mixnitz-től idáig 3 órát vett igénybe az út, nem éppen volt fényes ez az egyenleg, de még messze volt a napnyugta. Eleinte enyhe majd erősebben emelkedő keréknyomon értem el Zlattengrabenen át vezető úton a Griesbrücke nevű pontot, amely tele volt kocaturisták leparkolt autóival. Az útvonal és az igazolófüzet igazolásai között egy furcsa ellentmondás van itt: az egyik útvonalalternatíva Bruck an der Murból vezet fel a hegyre útbaejtve a Hochanger házat, majd halad tovább az Eisenpass nyeregig, ahol csatlakozik az általam is járt mixnitzi irányhoz. Azonban a füzet előírja a Mixnitz felől érkezőknek is a pecsétet a Hochanger házból, ami így egy háromszög csúcsán foglal helyet, szóval a Griesbrücke felől fel kellett másznom a házhoz, majd visszatérni az Eisenpass nyeregbe, ahonnan most egyenesen haladva is megérkezhettem volna. Szerpentinező keréknyomon haladtam egyre feljebb, majd egy kisebb házcsoport után ösvényre tértem, amely az oldalgerinc „élére” érve erőteljes emelkedésbe fogott. Hát nem itt dőlt meg a gyorsaságrekordom. Kiérve a füves legelőkön vezető ösvényre elejére, jött velem szembe egy kutyasétáltató pár, akik mondták, hogy a Hochanger ház nyitva van. Igen, ez sem volt biztos a túra előtt, mivel a honlapon bezárásra utaló információ volt az utolsó, emailre nem válaszoltak, ekkor döntöttem a nomád menet mellett. Feljebb érve, az 1280 méteren lévő barátságos Blasmoaralm-hütte udvarán lévő szabadon látogatható forrás szinte életmentő volt számomra: jócskán kitikkadva értem ide és jól esett a frissítő hideg víz. A hütte zárva volt, ránézésre kulcsosházas rendszerben üzemel. Egy kisebb erdőnyúlványon átvágva érkeztem meg a Hochanger ház melletti elágazáshoz, ahol ledobtam a táskámat és az 1304 méteres csúcs felé vettem az irányt. Nem csalódtam! Szép északi, északkeleti és keleti irányú kilátás fogadott, szépen látszódott a pár órával ezelőtt érintett pernegg-i templom is.
3. Intercity halad Pernegg előtt
4. Mura Zlatennél
5. úton felfelé, 1000 méter körül tehenek társaságában
6. Hochanger alatti Blasmoaralm-hütte, jó hely!
7. kilátás Hochangerről kelet felé, szemben a Hochlantsch (1720 m)
Visszatérve a zsákomhoz a házhoz mentem és pecsételés után tovább is haladtam. A lejtős út először keréknyomon vezetett, majd ösvényre tértem (itt szép kilátás nyílott visszafelé a Hochlantsch hegyre) és ezen is érkeztem meg az Eisenpass nyeregbe. 4,5 éve itt már erősen rá voltam pörögve a közeledő esőre, most viszont inkább a kinézett alvóhelyre igyekeztem. A csendes nyeregből (amely mindkét irányban nyereg, É-D és NY-K felé is) komoly emelkedőre tértem, közel 250 méter szint következett 1182 méterről 1428 méteren lévő Bei den drei Pfarren (jelentése: A három papnál) magaslatára. Itt már jócskán naplementében csodálhattam a főleg déli irányú kilátást. Egész más jellege volt így kilátással a túrának, mint előszörre ködben végigjárva. A következő hegy a Herrenkogel 1642 méteres lapos csúcsa volt, ide már igencsak vánszorogva értem fel fél 9 után. Szépek voltak a környező hegyek a naplemente utolsó fényeiben. Innen már csak jó 1,5 kilométerre volt a kinézett alvóhely, a Hochalm. Lejöttem a csúcsról, majd keréknyomon értem el az emlékeimből forrással is rendelkező faházakat. Forrás az volt, csak nem ott mint legutóbb (azt nem táplálták már). A két ház közül a kisebbik zárva volt, láthatóan az van berendezve alvásra, ilyenkor azért jó érzés volt, hogy biztosítéknak ott a sátor a hátamon, de szerencsére sikerült alkalmas bivakhelyet találnom.
8. Eisenpass nyereg visszanézve
9. Bei den drei Pfarren I.: kilátás dél felé
10. Bei den drei Pfarren II.: kilátás nyugat felé az ösvényen
11. kilátás északnyugat felé a Herrenkogelről az esti fényekben
A kerítésen kívüli csőből érkező hideg vizes lehetőségnél lefürödtem, visszafelé meg tudtam csodálni a kilátást a távoli Graz irányába. Érdekes érzés volt ott akkor a hegyen egyedül lenni. Mondjuk ez pont az a szakasz, ahol azért nem tapossák egymás sarkát a túrázók. Visszatérve a remek helyemre levest főztem, majd a legkevésbé sem finom soproni grillkolbászból végeztem energiapótlást. Rám is fért, mivel csak reggeliztem, napközben pedig csak vizet ittam a túra alatt. Reggel 6 órás ébresztőt beállítva hajtottam álomra a fejemet a 22 kilométeres túra után.
6 óra előtt már fent voltam, szinten pontosan 6-kor elkezdett esni az eső, így tudomásul vettem a késve indulást és visszadőltem még pihenni (meglepően kényelmes volt az ágy, marasztalóan). Később elállt az eső, 7 körül felkeltem, reggeliztem, megint eleredt és megint elállt. Összekészültem és ekkor derült ki, hogy a nagy pakolászásban betettem az esőkabátomat de valamiért kivettem és otthon maradt…igen, ez is. Sosem volt még erre példa eddig. Sőt, az övem sem volt a zsákomban, így egy földön talált random villanypásztor darabbal tudtam csak rögzíteni a hosszú nadrágomat. Szóval szépen indult a nap. 8 körül indultam volna, de ekkor harmadszorra is esett egy kis eső. A hangulatom is elég borongós lett, mivel egy esernyőn kívül semmilyen védelem nem állt rendelkezésemre az eső ellen és még a túrából jócskán 50 km és a nehezebb része még előttem állt. Szép kilátások voltak. Abban reménykedtem, hogy legalább a magasabb részeken nem kell el semmilyen vihar, vízszintes eső, mert akkor game over. B tervként élt bennem egy darabig, hogy majd legfeljebb a Gleinalm Schutzhausban alszok, pénzért, de aztán rájöttem, hogy hétfő az ott szünnap, szóval teljesen magamra voltam utalva. A meteoblue nem jelzett esőt mára, ez nem volt rossz kiindulási pontnak. Füves réten vettem lefelé az irányt a Hochalmtól és ösvényen és keréknyomon értem el a túra lokális mélypontját az 1170 méteren fekvő Almwirt-nál lévő nyerget.
12. kilátás a Hochalmról reggel délkelet felé, valahol úszni tanultak
13. fenyvesben egyre lejjebb
14. Almwirt, 1170 m
A bakancsomon keresztül a zoknim átvizesedett az ösvényre lógó vizes fűtől, szerencsére ez a nap végére kedvező irányba változott. A mapy.cz térképe nem, de a jelzések a keréknyomon marasztaltak, egy emelkedős ösvényes részt leszámítva a Fensteralm alatti nyeregig keréknyomon haladtam. Borús, kissé szeles időben borongós hangulatban telt az idő. A nem túl jól jelzett letérésnél indult a lépésnyomnyi széles ösvény felfelé. Erdőhatár fölé érve viszonylag már hamar elértem az előző esti Herrenkogel magasságával megegyező, 1642 méteres csúcsot. Innen már látható volt a nap egyik fő szint „termelője” az Eiblkogel. Egy kis lejtő után egy 1673 méteres névtelen púp következett, majd a Polsterkogelt oldalról kerültem (muszáj volt egy kis minimális időt nyernem), majd az 1505 méteren fekvő nyeregből, név szerint a Polstersattel-ből kezdtem meg a fárasztó felfelé utamat az 1831 méteres csúcsra. Először fék között gyalogoltam, majd az erdőhatár végénél haladtam el a hegy gyomrában vezető Gleinalmtunnel autópálya alagút fölött, majd a magasfeszültségű távvezetékek alatt haladtam el. Bő egy órás út után érkeztem meg a csúcsra, ahol a padon egy kis kilátásnézős, kajálós negyed órás szünetet tartottam. Észak felé Leoben városára és környékére nyílott kilátás, belegondoltam, hogy innen Knittelfeld bizony még messze van. 4,5 éve itt pocsék esős, ködös időben haladtam, ahhoz képest jó volt látni is valamit a környezetemből.
15. az egyik oldalvölgy felé a kilátás
16. Eiblkogel a láthatáron
17. párás panoráma észak felé az Eiblkogel csúcsáról (1831 m)
Egy újabb névtelen púp (1807 m) útba ejtésével ismét egy nyereg következett, az 1583 méteren lévő Kreuzsattel (Kereszt-nyereg). Innen kispistázási lehetőség nyílott volna az utolsó két csúcs kihagyásával direkt a Gleinalmhaus-hoz: elég fáradt voltam, de úgy voltam vele, ha már játszok, akkor játsszak rendesen. Elnyújtott, végtelennek tűnő emelkedő következett a soron következő Lärchkogel 1894 méteres csúcsára. A nyeregből nagyjából másfél óra alatt értem fel. Nem éppen a legjobb szintidő, de a zsák sem volt éppen könnyű, meg a terep sem vágódeszka. A csúcskereszt mellett lévő fülke változatlanul megvan, egy beülésre alkalmas, többre nem. A padon itt is ejtőztem egy kicsit, a csúcskönyvekbe írogatást mára felfüggesztettem. Nem éppen turisztikailag első helyen lévő vidék ez, de mégis a csúcskönyvek 2 évnél nem régebbiek, szóval van errefelé forgalom rendesen. Szerencsére én a 3 napos túrám alatt az útvonalon nem találkoztam gyalogos túrázóval, csak Knittelfeld előtt egy elágazásban futottam össze két nővel, de ők teljesen más irányból jöttek és más irányba mentek is tovább.
18. következő kihívás a Lärchkogel
19. visszanézve az Eiblkogelre
20. Lärchkogel (1894 m) csúcskeresztje a bódéval
A szomszédos Speikkogel ködsapkát kapott mikor elindultam ismét lefelé, hogy aztán először sziklás, majd ismét füves terepen felérjek a túra legmagasabb pontját jelentő Speikkogel 1988 méteres csúcsára. Kilátás innen az első bejárással egyetemben most sem volt, köd és szél viszont igen, így sok látnivaló híján lefelé indultam el (a szomszédos Lenzmoarkogel pedig jó kitérési lehetőség lett volna, mivel nem csak a Gleinalpe hegység legmagasabb pontja, hanem a magassága születésem évszámával egyezik meg. Talán belefért volna ha nem egy bő óra késéssel tudok reggel indulni). A ködből kiérve a kilátást a szemközti Roßbachkogel tömbje uralta, ami mögött még ma el kellett haladnom, megmondom őszintén nem vágytam már rá. A hegy aljában lévő Gleinalmhaus és a kápolna mellette szépen látszódott és egyre csak közeledett, ahogy lejjebb értem. 19 óra után 2-3 perccel értem a házhoz, belső világítást látva megörültem, hogy a szünnap ellenére legalább pecsételni tudok, de sajnos csalódnom kellett, a ház teljesen zárva volt. Pecsétet kirakni vagy külső pecséttel rendelkezni ismeretlen fogalom itt, több éves osztrák túrázásaim során rájöttem, hogy „osztrák módban” hüttében fogyasztás nélkül ritkán túráznak emberek. Én, főleg most nagyzsákkal és ekkora napi távon már elvetemültnek számítok az Alpokban, az ő mércéjük szerint. Szóval magyarul: ha nyitva van a ház, jobbára akkor jönnek errefelé túrázók (értelmes szálláslehetőség nincsen a közelben tudtommal), akkor pedig a pecsételés is megoldott. Ezen kívüli forgalomra (ősztől tavaszig zárva tartást is) pedig nem tervezték a pecsételést megoldani. Ezt sok másik helyre és területre is el lehet mondani.
21. Speikkogel következik
22. Speikkogel csúcsán, 1988 m
23. lent a völgyben a Gleinalm, jobbra a Roßbachkogel tömbje kezdődik
24. érkezés a Gleinalm házhoz
Nekivágtam a maradék 250 méter körüli szintnek, ami már tényleg nem esett jól, viszont a meredek erdei ösvényen viszonylag hamar fogytak a szintvonalak. Küzdelmemet egy előre nem jelzett dolog zavarta meg: elkezdett csöpögni az eső. Reméltem, hogy csak valami pillanatnyi „zavar” van a rendszerben, amint lett internetelérés, frissítettem az előrejelzést, de továbbra sem mutatott esőt (ez mondjuk magas hegyen nem garancia semmire). Gyakorlatilag egy közepes esőzés vette kezdetét, felértem a Roßbachkogel alatti nyeregbe, majd a hegy oldalában haladtam tovább. Első bejáráskor legalább itt volt egy átmeneti szünet az esőben, kilátással, most pedig fordított volt a helyzet. Úgy vagyok ezzel a résszel is, mint a Kohász kékkel: két bejárásból össze tudok ollózni egy normális képsorozatot. Köd telepedett a hegyre, bőven este 8 után a látási viszonyok rohamosan romlottak. A hegyet megkerülve egy meredekebb, nem rémlő szakasz következett már erősen szürkületben, átmenetileg eső nélkül. Már nem sok hiányzott a kiszemelt alvóhelyzet, amikor a keréknyomon haladva újra rákezdett az eső, bakancsom újra átengedte a vizet (2018. óta megjárt pár túrát már). Esernyőmet ismét a rövid szárával szorítottam magamhoz, hogy karjaimat ne érje a víz, tudtam, hogy másnap órákig ez nem fog menni, ha korábban érkezik az előjelzett eső. Fél 10 körül, reggel óta 27 km gyaloglás után érkeztem meg a kiszemelt Zeißmannhütte épületéhez, ahol szintén hamar sikerült fedett, alvásra alkalmas helyet találnom, a sátrat viszont az egyre csak jobban rázendítő eső miatt fel kellett állítanom.
25. még nincsen vége a napnak: Gleinalmtól fenyvesben felfelé
26. Roßbachkogellel szemben dél felé a párás kilátás esőben
27. pillanatnyi esőszünet a naplemente után 20:47-kor
Pocsék hangulatban kezdtem bele a szűkös kajakészletemből a második esti leves megfőzéséhez. Elképzelésem szerint a hideg vizes fürdő után a hálózsákomba ülve terveztem a meleg levest elfogyasztani, ennek megfelelően elő is készítettem mindent. Ruha nélkül kiléptem a szeles szakadó esőbe és a forráshoz mentem, de amint a lábamat érte a hideg víz a széllel párosítva rohantam vissza a sátramhoz. Ilyen sem volt még velem, de érthető ha az ember 10 fok alatti szeles időben nem tud komfortosan mosakodni a szintén kb 10 fokos vízben. Így a törlőkendős „fürdés” maradt csak. Levesemet kikanalazva (elég jól sikerült ez is, akárcsak a tegnap esti) eldőltem. Néztem vészmegoldást, hogy ha szakadó esőre ébrednék, a legközelebbi falu is a majdnem 11 km-re fekvő Glein volt. 14 óra körül indult volna busz onnan Knittelfeld felé. Hát ezzel nagyon nem lettem volna kisegítve,relatíve elég messze feküdt a túra ezen része a legközelebbi lakott résztől, ahol tömegközlekedés is van. A soron következő igazolóponttól, az Oskar-Schauer Sattelhaustól pedig olyan messze lett volna a következő buszmegálló, hogy szintén nem volt opció (gondoljunk a visszatérésre is). Így nem volt más hátra: a 14 órától előrejelzett eső miatt kénytelen voltam korábban kelni a tervezettnél (esőkabáttal nem lett volna gond a végére kicsit ázni, de anélkül azért ki akartam hagyni) és még a nagy zuhé előtt a városba érni, így muszáj voltam 5 órára vekkert húzni. Kint alaposan leszakadt az ég, még jégeső is esett, ahogyan másnap reggel több helyen is volt ennek nyoma az ösvényeken. A kinti alapzajt a bővízű forrás hangja amúgy is megadta. Sokáig nem kellett forgolódnom a fárasztó nap után az elalváshoz.
Keservesen ébredtem 5 órakor, 10-15 percig ki sem keltem a sátorból, elég döcögősen indult a reggel. A kinti látvány kapcsán a legrosszabbra számítottam, de meglepve tapasztaltam a döntő többségében felhőmentes égboltot, később még nyugat felől a nap is kisütött. Az alacsonyabb részek, amikre ráláttam bőven el voltak látva párával. A reggeli rutinnal, karcsú reggelivel és az összepakolással majdnem 1,5 óra alatt végeztem, így csak fél 7 előtt tudtam elindulni, napsütésben. Jó előjelnek tűnt a napsütés és vigasztalva is éreztem magam a korai kelés miatt, ugyanis kár lett volna a kiszámolt esőmentes időben később elindulni. A ház utáni rétnél léptem be a szép fenyvesbe, alaposan eső áztatta növényzet és belógó ágak miatt ezúttal is hamar vizes lett a zoknim. Egy rövid keréknyomos rész után egy szép kilátópontnál lefelé indultam el, itt kissé nehézkes megtalálni a füves utat. Két ház közé ér le az út, egyik szinte csak egy raktár, a másiknál pedig autó állt, így egyik sem nagyon lett volna éjszakázásra alkalmas. Nem sokkal később a bemelegedett izmaim és a napsütésnek köszönhető felmelegedés miatt egy kicsit tudtam vetkőzni a több réteg ruhából. Szép fenyvesben lefelé vezető keréknyomon értem el az Oskar-Schauer házat.
28. vizenyős ösvényen folytatódik a döcögős reggel
29. kitisztult az idő az esti vihar után
30. jól járható keréknyomon a fenyvesben
31. Oskar-Schauer háznál
Reméltem, hogy itt nem lesz gond már a pecsételéssel. A távolabbról kiszúrtam egy hölgyet aki két kutyájával a ház körül mászkált, így nem is volt gond a pecsét beszerzésével. A padoknál lepakoltam és szedtem elő a füzetemet, amikor megjelentek a kutyák, majd utána a hölgy is. Pecsételés után kérdeztem az időjárásról, ő is úgy tudta, hogy eső lesz délután. Meg is jegyeztem, hogy mennem kell, mert az esőkabátom otthon maradt. Erre a szemközti asztalhoz lépett és az onnan elvett kisméretű zacskóba csomagolt esőkabát poncsót odaadta nekem ajándékba. Nagyon szép gesztus volt tőle, ezúton is köszönet érte! Rommá ázás elleni védelmet így legalább ki tudtam pipálni. Kérésemre megmutatta a ház mögött található önellátós Otto hüttét, melyben egy asztal paddal, egy emeletes és egy kinyithatós ágy, valamint egy kályha és főzési lehetőség alkotta a felszereltséget. Teljesen korrekt hely, a ház zárva tartása esetén igénybe vehető bárki részére, télen is. Nem sokkal később elköszöntem, a kedves hölgytől, mivel még a mai 22 km-ből bőven volt hátra. Hosszan emelkedős keréknyom következett, amelynek állapota egyre romlott, majd a hangulatos fenyvesben vezető ösvényre váltva még egy kis lejtő is jutott a következő, Stierkreuz nevű pontig (itt csatlakozik be a Sattelhaus-t elkerülő, gerincen vezető út, melynek egy részét az első alkalommal akaratlanul bejártam).
32. Stierkreuz
A keresztnél az út irányt is váltott, szinte teljesen nyugat felé haladtam a hangulatos rét mellett, az idilli képbe csak a legelő szögesdrót kerítése zavart bele. Ösvényen fel és le enyhe hullámzással telt az idő, az ösvényen több helyen láttam a már említett esti jég/eső maradványait, Knittelfedig bőven látszódott a sok hordalék az ösvényeken, keréknyomokon. Az út keréknyomra váltott, majd lejtve haladt egy darabig az 1582 méteres névtelen csúcs oldalában. A következő pont a Turneralpe volt, amely két egymást követő elágazása után ismét emelkedésbe kezdett az út. Első alkalommal is egy „nem szeressem” rész volt ez, ezúttal is igyekeztem rajta mihamarabb túl lenni. Ösvények, keréknyomok, rétek és erdőfoltok váltották egymást. Az utolsó nagyobb rétnél (távolban hangulatos házak álltak) a teheneket ki tudtam kerülni előbb egy pad és asztal kombó melletti alacsonyabb szögesdrót kerítésnél. Ismét emelkedő következett keréknyomon, majd ösvényen. A Steinplan csúcsa alatti jobbos kanyar után már tudtam, hogy nincsen messze már a megkönnyebbülés, de előtte még le kellett küzdenem as szint maradékát is. Számításaimnak megfelelően 11:30 után pár perccel érkeztem meg a Steinplan 1670 méteres csúcsára. A Steinplanhaus oldalában éppen árut rakodtak, így itt is sikeresen tudtam pecsételni (vicces módon 4,5 éve a Gleimalmhausban tudtam pecsételni és a Sattelhausban és itt pedig nem, most viszont fordítva). Adminisztráció után kiültem az egyik padra a kajám maradékát megenni, majd felmentem a csúcskereszthez és megnéztem a bivakházat.
33. ösvényen folytatódik a túra
34. esti jégeső nyomai másnap délelőtt
35. keréknyomon a Turneralpe előtt, az első bejárásnál itt (is) ködben és esőben haladtam, annál ezúttal jobb a helyzet
36. visszatekintve
37. Ameringkogel párába burkolózó tömbje látszódik a Steinplan előtti utolsó rétről
38.-39. Steinplan ház és csúcskereszt (1670 m)
Délben indultam meg lefelé, szerettem volna a 16:07-es vonatot elérni, utána már csak 3 órával később tudtam volna érdemben hazajutni, köszönhetően a Sopronból 19:44-22:28 közötti személyvonat mentes időszaknak. A 15:14-es railjethez sietősen kellett volna mennem, bár így sem volt éppen laza a hátralévő majdnem 12 km. Az első bejáráshoz képest most a kijelölt úton szerettem volna Knittelfeldbe érni. Meredek lefelé vezető ösvényen kőről-kőre lépkedve a fél méter széles ösvényen nehezen haladtam lefelé. Amint javultak az útviszonyok kicsit nagyobb sebességre tudtam kapcsolni. Alapvetően ösvényes haladtam egyre lejjebb, volt ahol a kék börzsönyi példáját viszontlátva a keréknyom mellett tekergett az ösvény. Még jó, hogy ide a közlekedéspolitika keze nem ér el a „párhuzamosságok felszámolása címszóval”. Balról fel-feltűnt a szomszédos hegység Ameringkogel tömbje, 13 órakor pedig a Mura-völgye irányába nyílott szép kilátás, előtte találkoztam a korábban említett sporttársnőkkel. Fülledt meleg volt, de örültem, hogy a menetrend szerinti eső késett. Hamarosan szép fenyvesbe vezetett az utam egy ideig, majd ösvény, keréknyom, rövid átkötések sorozatában haladtam lefelé, találkoztam nem egy helyen fiatal fenyők törzsére húzott cső alakú jelzésekkel. Azért itt is akadnak észlények. A 930 méter körüli házcsoportnál egy gazdaság udvarán vezet át a jelzés, a kallantyús kapuk után lovak mellett haladtam el, majd újra nyitottam és zártam a kaput. Tehenek a kerítés mellett voltak, nem bántam a közelebbi találkozás elmaradását.
40. eleinte meredek ösvényen lefelé
41. Mura- völgye a láthatáron, igazából tegnapelőtt Mixnitz-ből is a Mura völgyéből indultam és most is oda érkeztem vissza, csak jóval arrébb
42. hangulatos fenyvesben
43. Zentralalpenweg a gazdaságon át vezet
Lejtős magas füves rész következett, itt is találtam utána mászó kullancsot magamon, ezen a túrán szokatlanul sok volt belőlük, tegnap egyet magamból is ki kellett szednem. Rövid erdei rész után egy magasfeszültségű vezeték alatt közvetlenül fekvő ház mellett haladtam el, majd újra erdőbe értem, ahol nem volt hiány szúnyogokból. Úgy éreztem már sosem lesz vége az előttem álló útnak. 15 óra előtt pár perccel értem el az aszfaltot, majd aktuális házcsoport után átkeltem a bővízű Murán. A túlsó oldalon Almahegy (Apfelberg) területén szaporítottam lépteim számát, a szépen rendezett településrész észrevétlenül csatlakozik Knittelfeldhez, ennek tényét csak egy belterületen lévő tábla jelzi. Néhány sarok után átkeltem a vasút alatt, nem sokkal a 15:14-es railjet elhaladása után, bő 20 perc előny kellett volna hozzá, na meg egy rögtön a buszállomásról a vasúthoz induló busz. Újabb pár sarok és egy kis emelkedés után értem el a buszállomás derékszögű kereszteződését, majd a közeli Billába tértem ennivaló vásárlásának céljából, a lépteim ezen a részen értek össze a 2020-as ellenirányú túráéval. A pénztárnál az előttem álló ember valami ottmaradt blokkos, talán göngyöleges egyenleg levonásával kívánt „fizetni” és le is lépett a pénztártól. Az ottmaradt „egyenleg” összege megmaradt a boltnak, de a kasszás srácot láthatólag meglepte a vevő gyors távozása, futott is egy kört a boltban mire hívott valakit aki segített neki a pénztárgépben leadminisztrálni a dolgot. Ez a pár perc már elég volt arra, hogy sietve menjek át az út túlsó oldalán lévő buszállomáshoz.
44. Knittelfeld és a Mura-völgye karnyújtásnyira...
45. ...mondtam
46. Knittelfeld buszállomás, a túra végpontja
Direkt az utolsó előtti buszt néztem ki, hogy ne az utolsóra kelljen hagyatkoznom, de a sofőr azt állította, hogy nem megy a vasút felé. Ez így ebben a formában nem volt igaz, mert ment, de csak kerülővel és a másik kocsiállás felé mutatott. Ráhagytam. Végül is 1-2 perc késéssel befutott a busz amely 2 megálló után elérte a vasútállomást, a sofőr hölgy szigorúan fel is vetette velem a maszkot (nem állt szándékomban kihagyni, de az egyik kezemben a túrabotjaim voltak, a másikban meg a kinti szabadjegyem, harmadik kezem pedig nincsen). Igencsak megfáradva értem fel a peronhoz, ahová egy perc késéssel, 16:08-kor futott be a Talent motorvonat. A napos idő útközben egyre inkább átment borultba, Bruck an der Murban már kissé szél i érezhető volt a peronon, az érkező grazi railjetre átszállva a borús idő továbbra is fokozódott, majd Mürzzuschlag előtt leszakadt az ég és onnantól jó darabig kitartóan esett az eső. Örültem, hogy ezt zárt térből hazafelé nézhettem. Bécsújhelyen a pár perces késés ellenére még bent állt a sopronkeresztúri vonat, ám a peron túloldalára átlépve éppen a mozdonyvezető elvette az ajtónyitási lehetőséget, előre néztem és pont akkor csapta be az ajtót a mozdonyon és indult meg. Nem késtem le semmiről, csak Sopronban lett volna, így kicsit több időm az átszállásra, de így sem volt gond: a 19:01-es személyvonattal 19:37 körül be is értem Sopronba, majd a 19:44-es vonattal Kapuvár felé vettem az irányt, ahonnan autóval tértem haza.
Nem kell a mínuszokkal foglalkozni! Én már nem is nézem a - + számokat. Ha értelmes, érdeklődő válaszokat kapsz bejegyzésedre, kit érdekelnek a mínuszok?!
Nálam egy időben futott egy Tampermonkey script, ami a nagyon leminuszolt hozzászólásoknál (több, mint 11 minusz) elvesz 12-öt a minuszokból. Egy időben valaki a legtöbb hozzászólásra 11 minuszt szórt ki, ezzel ki tudtam szűrni, és a valós értékeléseket látni. Nem tudom, működik-e még, most ki van kapcsolva, de valaki kipróbálhatja:
(function() { 'use strict'; var hsz; var lgt=$('#maintd .art_rat_lft').length; for (hsz = 0; hsz < lgt; hsz++) { var lft = document.getElementsByClassName("art_rat_lft")[hsz]; var myContent = lft; if (parseInt($(myContent).text())<-11) { var newlft=parseInt($(myContent).text())+12; console.log(newlft); $(".art_rat_lft").eq(hsz).html(newlft); }
Sokszor, sokan szóltunk a Moderációnak, hogy tök értelmetlen a plusz/mínusz rendszer, de ők is csak "széttárják a karjukat". Szerintem "amit be lehet programozni, azt ki is lehet programozni", mégis úgy néz ki, hogy nemtetszésünk megmarad egyéni szociális problémának. Az eredeti szándék valószínűleg jó volt, de a gyakorlat kiábrándító... OFF
A fórumrendszer több mint két évtizede működik, közben alig változott (a plusz/mínusz pl. később került bele). Talán nem is lenne technikailag megoldható.
