Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kóbor kutya vagyok s egyebet nem tudok; de lám, most ez a szó itt, a költő szava szólít, hogy mégis jutna holmi kis ünnep a kutyának; de szólni nem, csaholni tud ő szegény csupáncsak, s hangja éjét s a kinti éjt is csak úgy deríti, ha vakkant egyet-egyet. Nem akarok kilépni ködömből, úgy melenget. Azért zaklattok engem, hogy szegény kis fejemben egy idegen igéi nyüzsögjenek szünetlen? Kóbor kutya vagyok; ne is faggassatok.
én láthattam zuhanásod és porrá pusztulásom pedig gondolhattam jó lesz ily gazdagon belőled tekinteni szerteszét ki szikla vol- tam s máris szemedben tün- dököl nézésem én belőled tekintettem adóra és vevő- re de ennyi változást már nem birhattam el hisz lát- nom kellett lábad elé mint görgetem köveimet hogy meg- kapaszkodhass és látnom kel- lett zuhanásod porrá pusztu- lásom
Borult zöld vasárnap, nyitom a könyveket, reggel az életem bennük is elered: ezeregy szinhelyen beszélnek, köszönnek, eszemet köszönöm ennek az özönnek; szellemem családi naplója, regénye dönti el: kedélyem gazdag-e, szegény-e s miközben egyetlen esélye maradtam, hálából őrzöm a világot magamban.
kémleljem nappal: már igazi vak akár a nagyínyű, lomha kutya csöngője, intsen: épp hol tartunk, a világ sarkam helyett hamis botom szól, s talap, talap
s ahogy minden elérhető léthez ütögetem lehet, a kutya még sejti, mi az társul várni — járva épp így bent voltunk a világ várva a vakság kint még csak látszott velem
Látod, mivé lett e rózsaszál? Hajnalban éledt, s nem rózsa már. Latolni kár, hogy lám, ez így van, a zsenge báj s a mámor illan. Hervadni fáj. Mondd neki: „Szánlak!" S vidulj a nyárnak liliomán.
Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted, Későn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketednek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, őszien égnek — már nem sokáig - Napszomjas, késő helianthusok: Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott.
Piroslik már a kis meggyfád — milyen lesz, Ha jön a nagy esőzés hirtelen? Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már várja a nemes növényi sejtelem Novemberi esők verését: Itt győzni fog minden enyészeten A szépség.
Magunkra gondolok — a szívre, a gyomorra. Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni — ha megérjük — a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek — Ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítő telében mire mehet Ezzel a földi förtelemmel?
Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bőrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, Míg végső hóditásra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat.
Hát lett-e a tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak.
Mi más értelme van az időben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ősünk: Azért, hogy te is vele védekezz, Míg alantas elmúlással vesződünk.
Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek, Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom, nem nyughatol.
És új energiává lesz a múló idő, Uj csillagmáglyát gyújt meg érted, Vigasztalóvá lesz a rémítő, Mindent meglátsz, mindent megértek, És érthetetlen szenvedésed Hétszer boldog szépségre válik: Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett Napraforgóid, dáliáid.
Nem, nem! Eridj. Épp most bucsúztam tőle. Csekélyebb fény a bőrömet ne bántsa. Mert levegőmnek új a ragyogása; karja karcsú, de megköt ölelése és betakar akár az éter fátyla; mint édes lomb, finomság égi fénye. Varázsfűt szedegettem közelébe: legyek szinte az ő héjába zárva. Nem, nem! Eridj. Még mindig itt a pára, nyíresből tavaszi szél enyhesége. Hej április az ágban, rügy kizöldül, a tél sebe meggyógyul a kezétől, a fák szaga hasonlít illatára: e hölgy percei nyírkéreg fehére.
Nincs vagyonom, s nem volt, Callistratus, ámde se rossz hír nem födi a lovagok közt, se homály a nevem: és olvas mindenki: „Ez ő!", mutogatnak az utcán: életem adja, amit másnak a sír is alig. Lám, a te büszke tetőd száz oszlop tartja magasba, tárházad szabados holmi degeszre tömi, nílusi földedről kincsét neked önti Syene, s gyapját pármai nyáj, gallus, ezer meg ezer. Itt a különbségünk. Ami én, sose lesz tebelőled, s téged utólérhet bárki szerencsefia.
Hiába ölt száz színt a föld, az ostobáknak kelleti hiún magát, az ostobák szemét vakítják selymei, de hogyha bánt és búba ránt, gyógyszere bizony nincs neki, szegény, süket, rab lelküket kis lépesmézzel eteti, - tündéri kert, de csúnya, mert ily férgesek gyümölcsei.
Betöltesz, mint a friss sebet a vérzés, s lefolysz, követve mélysötét nyomát, kiterjedsz, mint az éjben az az éj-rész, mikor az árnyon tompa szín üt át, nyílsz, súlyos rózsa, minden kerti ágyon magány Te, veszteség és múlt idő, Te sarjú-lét, mikor elhull az álom, a túlsokat-tudó és szenvedő.
Korán szakadva rögeszmés valóktól, gyorsan-adott tárgytól idegenül, fáradtan részletektől, a csalóktól, mert mélyebb Énnel egy sem ízesül: most a mélyből, amely érinthetetlen, s amit se szó, se jel ki nem beszél, kell csönded venned, lefelémenetben oda, hol éj, gyász, s késő rózsa kél.
Néha gondolsz magadra - régi monda. Ez voltál hát? Hogy felejted magad! Ez volt a képed? kérdésed, kimondva, mind, mi tiéd volt, égboltod, szavad? Szavam, égboltom, kézzel fogtam egyszer, szavam, égboltom, pusztuló, esett - kivel ez történt, magát elfelejtse, s ne érintse a régi perceket.
Egy végső nap - késő-izzásu, tág nap, a rejtett célhoz egy patak vezet, magas fény fürdet régi-forma fákat, s árnyból teremt játék-ellenfelet, gyümölcsöt ama nap nem vár, sem érő kalászfüzért, sem termésből magot - játszik csak, fényét érzi, s visszanéző emlék nélkül - minden kimondatott.
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Ott ült tükre előtt egy álló napon át Fésülte egyre csak fésülte láng haját Ujja türelmesen mintha tűzvészt juházna Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Ott ült tükre előtt egy álló napon át S míg fésülte haját esküdtem volna látva Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát Míg ült tükre előtt egy álló napon át
Fésülte láng haját s esküdtem volna látva Kedvét abban leli hogy kínozza magát Míg tükre előtt egy egész napon át S lobbant ujja alatt a tűzvész lángvirága Más szólt volna neki nem emlékszem szavára
Kedvét találta benn hogy kínozza magát Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Hasonlított gonosz tükre a torz világra Szelte fésűje a tűzvész zuhatagát S beragyogta a tűz emlékeim zugát
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Mint a csütörtök a hetet két félre vágja
Emlékei előtt ült álló napon át S tükrében nézte elhullni azok sorát
Akiket elsodort sorsunk tragédiája Virág volt mindahány e torz világ virága
Nem mondom nevüket mindenki kitalálja S hogy mit jelent a láng hosszú estéken át
Vagy ha tükre elé ül fésüli haját S hallgat s villog a tűzvész visszfény-lobogás
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég, mint a hétalvók, vagy mint csecsemők szoptuk vidéki örömök tejét? Igy volt, s mindez az öröm árnya csak, ha szépet láttam, téged láttalak, minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink, kik egymást még félénken nézitek; és mindenben szerelmetek kering s egy kis zugból a bárhol-t érzitek. Felfedező uj földet látogat, más térképen néz új világokat - világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szivet mutat egymás szemében két ábrázatunk; nincs éles Észak s elhajló Nyugat - jobb féltekéket hol találhatunk? Csak az halhat meg, ami már megunt; ha két szerelem egy, ha a magunk szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.
Mutatja – és a táj felel, utat gurít, sziklát emel, mutatja friss rügyén a fa, hogy télen át is mandula, napnál világosabb a nap, s a házak is színt vallanak, tagolt a part, a test, a szó hajózható, tapintható, s oly pontosan szalad a tér: a tenger épp az égig ér. S amint a végtelenbe hág, mutatja, meddig ér a vágy. Nem tehetek mást. Nem kivánok kevesebbet, mint egy világot.
Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom.
Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi.
Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.
Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata.
No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell.
Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe.
Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Ó szent bohóc-üresség, szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc, ó jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel, s a jajra csap a legszebb rímmel.
A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el, s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd.
Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben, s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi színben, légy mint a semmi, te minden.
Tréfás személyek előttem komoly dolgokat mondottak, mögöttem lévő magam sem vagyok nálamnál kissebb állít meg mindig végén a soroknak akit ti nőnek neveztek s aki titokban is csak néha tesz nagyot ám bocsánatos kérés kell itt, ő az aki fölénekli rejtelmeimet s bár megfelelni nem tud senki az ő húsa az ő csontja tudja hogy minek s bár életem ének volna, dolgok dolga, hogy ő énekel s az én szivem az elejtett nem tehet mást minthogy fölemel hozzáemel gyönyörűket, nagyokat, mik hiábavalók és lehet tán összekötnek emez égi idegen adók és ha Erzsinek is mondom több ő nekem és ha Attilának mond is kevesebb vagyok s bár ezek itt emléksorok szivemben én magamra hagyott kell hogy messze elhajoljak hűs kezétől - homlokom csak üszköljön tovább - itt ez idegen papíron; de mi Bözsi álljunk, szálljunk, egy kettő odább mert hogy még gyerekek volnánk, Attila majd verseket ir szépet és sokat, Bözsi pedig elénekli nagyon szépen a folyóktól hallott titkokat.
Gügyü, gügyü Döncike, Nékem is van lányom, Éppen mint te picike, Meglátom a nyáron. Húszesztendő, recece, Asszony lesz a Döncike, Lány marad a lányom, Neki is lesz picike, Éppen mint a Döncike, Dajka lesz a lányom, Gügyü most még picike, Megfujtom a nyáron.
És majd a hegyoromról felhőre lépek át, nehéz, megrázó nap lesz a búcsú napja nékem, midőn majd foszlányokban a szívemet letépem rólad, keserű szépség, te bolyongó világ.
Majd pillám alatt a tág teret szétmorzsolom és sóhajomat felhő-sajkámra fektetem le, melyet két angyal ingat orrán-farán, lebegve evező szárnyaival azúr hullámokon.
Körül ég-óceánok világossága gyúl, ladikom nekivág a csillagok tengerének, s kis száraz kőnek látlak, föld szép világa, téged, amely a feneketlen mélységben elgurul.
Majd örvényeknek ormán begöngyöl, mint habok árja, egy fény, mely omlik remegve mindenünnen és majd a megbánástól, salaktól könnyebbülten mennyei muzsikában, szélben fölolvadok. /József Attila ford./
A szél szimulációja egy számítógépen (Simulació del vent en un ordinator)
Íme a szél, és a szél-egyenletek, és a szél-realitás, és mindez frissesség. A levelek mozognak a fákon és a számítógép képernyőjén, ahol számok szimulálják a szelet, mintha tényleg mozogna a levegő ami, szellemileg, más levelek képeit mozgatja.
És ez csupán gondolat, képek, számítások, de oly valósnak tűnnek, hogy nem is tudjuk, melyik a hamis a két világ közül: a számok galoppja az ész parancsára, vagy a levelek, amik magatehetetlenül adják át magukat a fénylő nyugtalanságnak. De talán, mégis mind a kettő valódi, a teljesség és a létezés eltérő rendjében: mintha a miránk gondoló Teremtő megengedné nekünk, hogy mi is teremtsünk a saját értelmünknek megfelelően.
“a védelem a védelem a szívemen a félelem” (Knézy Jenõ)
ez van jenő mi volna más hiába volt a szurkolás egy árva kontra passzra tett megint kikaptunk basszameg román-magyar magyar-szlovák hogyan tovább hogyan tovább
s a sok csatár a sok csatár a szívemen a borzadály ó jaj a józsi jaj a pisti hogy mit hagyott a béla is ki s egy percre rá saját kapunk előtt a vész hogy gólt kapunk a rettegés e régi zsemle vajas felével hull ölembe király gabi király gabi hiába is kiáltani
mert jaj ki gondol énvelem ha szívemen a félelem ki látja sajgó lelkemet a sóhajom ki hallja meg jaj mért nem lettem sportriporter kit hallanak ha gólt rikolt el kinek egy nemzet csügg szaván ha verset is szaval talán szebb volna sóhajtozni könnyebb egy nép szemébe csalna könnyet s egy nép ringatná szívein a rímeim a rímeim
de lásd jenő a sors kemény (nincsen remény nincsen remény) én nézem bár a meccseket kommentátor sosem leszek s habár a csend vizébõl innál te sem leszel poéta immár mert lásd jenő a múzsa vak
s eszembe jut hogy láttalak a száztizenkettes buszon jenõ õsz voltál õsz bizony már megcsapott egy őszi szellet s a magyar futball sírja mellett hol eddig oly vígan toroztál lassan felvált egy új korosztály a szívük már nem úgy dobol a futball nem menny és pokol nem ősi dráma már nekik legtöbbször meg se verselik
emészt e mondd a harag ó hogy nem rímel a faragó s a hajdu bé a hajdu bé riadt szived följajdul-é hogy hová lett a kéj a kín hová a futballból a rím hová a vers hová a líra a lét gyepén e lenge bíra
jenő elébed térdelek saját rímeddel kérdelek ha szíveden a félelem mi óv miféle védelem nem a metrum e szaladó team a félelemből fakadó rím nem e megtartó vastraverz a vers jenő csupán a vers?
A vargányák hajnaltájt harmatos kalapban vártak ránk, nimfákkal izmos karjukon, ének szólt, a "cu-krú" volt az alaphang, zengett madár-quart, zöld georgikon. – Az egykori kép immár fekete ikon.
Valahol most is gerlepár cifrázza, itt, e panelház legalsó emeletén. Felnézek az eget támasztó bikkfákra, gombaszedés közben is így zúgtak felém, de most törzsükön lefelé fut a remény.
Cu-krú - halódó madárszív rebben, vargányák s nimfák már régen nincsenek, padlás-zugokban, csukott könyvekben "cukrúznak" nyomorú régi istenek, s várják, hogy eléjük morzsát hintsenek.
