>>Én sohasem akartam szenvedést, fájdalmat, könnyeket, sohasem akartam kínt, háborút, és mégis itt kell lennem, itt kell élnem. <<
Miért, ezen a világon CSAK szenvedés, fájdalom, kín és háború van ?
TE MAGAD MOST éppen ezek közül melyiket éled át...?
>>hogy szembe tudjak nézni mindazzal a gonoszsággal és szenvedéssel, ami a Világot ellepi. <<
Mej ki egy valahová a természetbe és nézz meg egy naplementét ! És közben jól figyeld meg a sok gonoszságot és szenvedést, ami a világot ellepi...
>>azon járt az agytekervényem, hogy mennyi Testvérünk szenvedhet a Világban, és mi csak azokról tudunk, akiket éppen látunk... <<
És az eszedbe jut-e, hogy mennyi Testvérünk érzi jól és boldognak magát a Világban ?
Miután kegyelemért imádkoztál a sok szenvedő testvérünk számára, szoktál-e hálát adni a boldog testvéreid boldogságáért is? Vagy az jár nekik (nekünk)? Az természetes...?
Az eredeti kérdésre válaszolva: igen, én is rettegtem a haláltól, hogy egyszercsak megszűnök létezni. Most visszatekintve úgy látom, hogy ez a nyugati társadalmakban hittől függetlenül valamelyest természetes, hiszen annyira természetellenesen kezeljük a halál kérdését, annyi körötte a hallgatás, elhallgatás és ködösítés, hogy másképp szinte nem is érezhetünk vele kapcsolatban.
Mohás Líviától olvastam a megállapítást, ami szerintem tökéletesen igaz: azért félünk a haláltól, mert mindannyian sikerre vágyunk, s mivel a halált megsemmisülésnek tekintjük, ezzel feltesszük rá a címkét - a halál a végső kudarc. S ráadásul elkerülhetetlen. Ki ne félne egy előre megjósolt, kivédhetetlen kudarctól? :) Másfelől viszont sokat olvastam a reinkarnációval kapcsolatban, s amennyire "bizonyítottnak" lehet tekinteni, annak veszem, magyarul hiszek a lélekvándorlásban. Így viszont egész más megvilágításba kerül az egész téma, hiszen a reinket elfogadva NINCS HALÁL. Legalábbis a "teljes megsemmisülés" értelmében nincs. Csupán egy átmenet, egy változás, ami a fizikai test elöregedésével szükségessé válik :)
Ami viszont kényesebb kérdés: a halál előtti pillanat, amit láttam, sokan felvetettetek már. Nos, igen, tekintve a nyugati orvostudomány szemléletét és felfuvalkodottságát, az utolsó pillanatoktól én is tartok egy kissé. Valahogy kegyetlennek tartom az effajta humánumot, amit nálunk gyakorolnak; szerény véleményem szerint nem szabadna MINDEN ÁRON életben tartani egy embert. Ez néha ugyanis pusztán annyit jelent, hogy a szenvedéseit hosszabbítják meg - általában akarata ellenére. (Ugyanakkor tudom, hogy az eutanázia rengeteg visszaélésre adna lehetőséget, de szerintem senkitől nem volna szabad megtagadni a SAJÁT akaratából választott halált.)
Összefoglalva: a haláltól mint átmenettől nem félek, csak az utolsó pillanatoktól (ez alatt értek akár heteket-hónapokat), melyek esetleg szenvedéssel telnek el.
Bye
madcat
Csak egy történet erejéig zavarnálak Benneteket. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért írom le... mivel nem állt szándékomban, még közeli barátaimnak se nagyon beszéltem róla, kevesen tudják. Mégis valami legbelül valami arra kényszerít, hogy leírjam. A közelmúltban történt (3 hete vasárnap) és azt hiszem, hogy a témához kapcsolódik. A mai napig nem tudtam teljesen megemészteni, ezért ha indulatos leszek, akkor bocsi mindenkitől.
Vasárnap délután fűnyírás után a kábelt tekertem fel, viszont a kábel még be volt dugva a konnektorba. Nem vettem észre, hogy a kábel el van vágva, és szerencsétlenségemre megrázott az áram. Amikor rágondolok, a lelkem mélyén még most is érzem azt a remegést és félelmet, amit abban a pillanatban éreztem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a karjaim irdatlanul rázkódni kezdenek. Legelőször nem is kapcsoltam, hogy ez áramrázás, próbáltam leállítani a karjaimat, de a kábelt nem tudtam elengedni. Átfutott az agyamon egyik ismerősünk és férje halála - akiknek a fiával együtt játszottam gyerekkoromban, és akik közel álltak hozzánk -, akik szintén fűnyírás alkalmával haltak meg áramütés miatt. Tudtam, hogy ha az embert elkapja az áram, akkor nehezen tud kilépni az áram folyamából, és végigfutott az agyamon a halál gondolata. Az utcán egyedül voltam, senki sem volt, aki üvöltésemre kijött volna és rettegtem. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy én itt most meghalok... 24 éves fejjel meghalok és az a kellemetlen érzés, egy szörnyű érzés, hogy MÉG NEM TETTEM SEMMIT. A lelkem sírt. Nem is a haláltól féltem, hanem attól, hogy még nem tettem semmit, amit letehetnék Isten oltárára. Hitem szerint, a legnagyobb érték, amit az Ember lerakhat az Úr oltárára, az a saját Szíve és saját Lelke. Mégis úgy érzem, hogy sokkal többet kell letennem... valami olyasmit, amit Istennek ajándék gyanánt átadhatok, valami olyan jó cselekedetet, ami Isten szívének kedves lehet. Mégis 24 évem alatt nincs olyan ajándék, amivel Isten oltárát tisztelhetném. Vannak barátaim, akikért tűzbe teszem a kezem. Akiket segítek és Ők is segítenek, de ez más, amiről én beszélek. Bizonyos dolgok nálam alapkövetelmények. A legtöbb ember leéli az életét, dolgozik, családja van, és ezeken belül és olykor kívül is sok jót tesz és tehet, mégis nekem az az érzésem, hogy nekem valami mást is le kell tennem, mint jót.
Miközben az áram rázott, magamnál voltam és amíg féltem, hogy bizonyos értelemben üres kézzel állok Isten elé, közben az elmúlt 24 év pergett le pillanatok alatt a fejemben. Kételyek voltak bennem, kételyek az életben maradással kapcsolatban. Már tudatosodott bennem a halál, hogy itt vége, nincs tovább, amikor hirtelen elkezdtem hinni, mélyen hinni, a lelkemből hinni, hogy igenis eltudom engedni azt a rohadt kábelt. Egy gondolat járt a fejemben:Még nem mehetek el, még TENNEM KELL ! És ahogy hittem, abban a pillanatban elengedtem a kábelt, de lelkemben továbbra is ott volt az a remegés és félelem, amit átéltem. Hátra estem és szemem könnyel lett teli, és közben hálálkodtam Istennek, nem tudtam elhinni, hogy sikerült, hogy élek, hogy túléltem.
Édesanyám ijedt tekintettel vitt be a kórházba. EKG és a szokásos vizsgálatok. Előírás, hogy áramütött embert 24 órás megfigyelés alatt kell tartani. Infúzió, EKG, monitor, vérvétel, ágyhoz kötöttség és az intenzív osztályon beteg társaim fájdalmának hangjai. Sokáig nem tudtam elaludni... imádkoztam. Imádkoztam a szomszéd ágyon fekvő néniért, gyógyulásáért, miközben olykor könnyek gyűltek a szememben. Elgondolkoztam azon a fájdalmon, amit 24 éven át láttam és tapasztaltam. Imádkoztam Istenhez az Irgalomért, Könyörületességéért, a Megbocsátásért, a Bűnösökért, azért, hogy Isten ne hallgassa meg az átkokat, mutassa meg a Világnak Szíve Jóságát. Árassza ki a Földre Kegyelmét, és mind azt a szépet, ami után áhítozom gyerekkorom óta. Az intenzív osztályon majdnem minden ágyon aludtak, imádkoztam minden betegért, miközben legszívesebben sírni lett volna kedvem, fájdalmukat és szenvedésüket látva. A szomszéd ágyon egy idős néni Istent emlegette. Megfordult a fejemben, hogy ideje lenne megkeresztelkedni és elindulni a tökéletesség felé, a Szeretet parancsolattal átlényegülve közelebb kerülni Jézushoz ...
Későre járhatott ...besötétedet, és a gondolatok következtében sikerült annyira megnyugodnom, hogy elaludjak. Másnap a velem szemben lévő ágyon fekvő srác elmehetett... örültem. Nagyon örültem, hogy Ő elmehetett, elmehetett erről a szörnyű helyről. A mellettem lévő ágyra egy idős nőt hoztak be, nem volt eszméleténél, csövet dugtak le az orrán keresztül, majd mikor végeztek... oxigén maszk, ... és ott ügyködtek körülötte, nem mertem nézni, szörnyű érzés, amikor az ember mellett, a szeme láttára történik mindez... Egy ember fél lábbal a sírban van, és az orvosok mindent megtesznek érte, de mégis az ember ott fekszik mellette néhány ággyal arrébb és úgy érzi: Itt vagyok, és nem tehetek semmit... Nem akarom, hogy szenvedjen. Nem akarom, hogy meghaljon. Istenem kérlek segíts ! - most is sírok. Úgy érzem rossz világra születtem, rossz helyen vagyok. Én sohasem akartam szenvedést, fájdalmat, könnyeket, sohasem akartam kínt, háborút, és mégis itt kell lennem, itt kell élnem. Fel kell vennem a keresztemet, és Krisztus együtt érző arcára emelnem tekintetem, erőt merítve belőle... hogy szembe tudjak nézni mindazzal a gonoszsággal és szenvedéssel, ami a Világot ellepi. Az a 24 óra, mintha hónapok, évek lettek volna. Gondolatok és gondolatok ébredtek szüntelen bennem, melyekre most személyes okok miatt nem akarok kitérni. Délután 5kor viszont megnyugodva hagytam el a kórházat, hazafelé még azon járt az agytekervényem, hogy mennyi Testvérünk szenvedhet a Világban, és mi csak azokról tudunk, akiket éppen látunk...
A haláltól nem félek. Attól viszont igen, hogy idő előtt távozom - az idő előtt, mielőtt még TETTEM/TEHETTEM volna...
Volt olyan élményem, ami széppé tette a Halált (a nagybetűs Halált) meg amellett mit tudsz tenni, mint barátoddá fogadni? Ezzel is tudsz magadon könnyíteni.
Mindenki az, aki. Azt hiszem azonban most nem erről van szó.
Mindenfajta hithez, sőt megkockáztatnám a tudáshoz is szükség van némi fanatizmusra.Most azt hiszem nem az az elsődleges, hogy ki kiről mit gondol, hanem gondolatokat cserélünk.Ennek pedig egyik fő jellemzője,hogy különbözőek.
Egyébként nekem változatlanul az a nézetem, hogy mindenki vallásától, ideologiájától függetlenül fél, ha a halál közelébe kerül.
Szerintem 100%-ig legfeljebb tudni lehet valamit, a hit ha ilyen, az fanatizmus szokott lenni.
Én a magam részéről sokmindent hihetőnek tartok, de tudni a halál utáni létet nekünk még nem adatott meg.
Valóban nem állítottál semmi ilyesmit, de a kérdésedre reflexszerüen jött az "ellenkérdés".
Való igaz, hogy nagyon fonos ez a jelen életünk is, talán ez is lehet gyökere a félelemnek, amit az elvesztése miatt érzünk.
Oncogito, állítottam én ilyet?! :o) Eccerűen csak kiváncsi vagyok. Hisz én is hiszek a halál utáni létben (de ettől még nagyon-nagyon fontos ez az élet).
Szerintem nem attól félnek az emberek, hanem az odáig vezető úttól (fájdalom, szenvedés, kínlódás)!
Shakespeare erről a következőket írja:
"Akkor nemesb-e lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,"
Az ember az ún. Halál pillanatában újra születik egy másik világban. átalakul. Az energia sem vész el, csak átalakul. A dolgok vagy öröktől fogva léteznek, vagy örökktől fogva nem láteznek. Az élők vagy öröktől fogva élnek, vagy öröktől fogva nem élnek.
Végül is van abban valami, amit mondasz, bár szerintem az ún. Halál előtti utolsó pillanat, amitől az ember fél. És lehet, hogy egyszer újra fogsz itt születni. Ha így kell lenni...
Értem, hogy mit akarsz mondani.
Azonban újra csak az a válaszom, hogy a jelenlegi fizikai-érzelmi-szellemi mivoltunk csak mostani életünkbe jelenti az adott variációt. Halálunk után ez megszűnik.Ez a búcsú mindig fájdalmas és ez az, amitől félünk.
Bármit hoz a következő életünk, vagy bármilyen formában létezünk tovább, a mostani nem lesz többet.
Lehet, hogy ennek félelemre nem feltétlenül kell okot adni, de azért ezt a gondolatot még sokunknak szokni kell.
Tegnap vol tegy csodálatos élményem. Lefeküdtem aludni, és szabályszerűen repültem. A lábamat és fejemet éreztem lebegni, csodálatos volt. Aztán reggel úgy ébredtem fel, hogy azt hittem, odaát vagyok. Néhány perc múlva csalódottan vettem észre, hogy mégsem. És ez a felismerés elrontotta az egész napomat.
De hiszen emberek vagyunk, így tökéletlenek.
Azért azt nagy valószinüséggel kimondhatjuk, hogy jelenlegi (fizikai és szellemi) mivoltunk a jelen állapotában nagyonis véges.Ezt pedig nevezhetük halálnak is.
Aztán a többit ki-ki a hite szerint vallaja.
Amíg az élniakarás benne van az emberben, addig a küzdelem a sajátunk.
A reménytelen, gyógyíthatatlan, fájdalmas betegséget is sokféleképpen élik meg az emberek. Ismertem, aki mindenét rááldozta a kezelésekre, minden fájdalmat elviselt, eltűrt, csakhogy akár egyetlen nappal is meghosszabbítsa az életét.Mégis veszített. És ismerek olyant is, aki fizikailag egészséges, de újra és újra el akarja dobni magától az életet.Hallottam olyanról is, aki kiugrott a sokadik emeletről, mert valóban szörnyű helyzetben volt, de félúton fennakadt egy kiszögellésen, és akkor már könyörögve rimánkodott, hogy mentsék meg, mert már nem akar meghalni.Nem tudták megmenteni, lezuhant.Nem vagyunk egyformák.
Talán az a közös bennünk, hogyha eljön a kritikus pillanat, és tudatában vagyunk, akkor félünk, akármi is a hitünk.Valamint addig igyekszünk nem tudomást venni róla, hogy élhessük az életünket.Felkészülni csak ritkán lehet rá, és a valódi reakciónkat csak sejthetjük.
"A saját élni akarásunk.Ha nem akarjuk önként eldobni az életet, akkor feladatunk végigcsinálni ezt a gigantikus küzdelmet."
Ez csak akkor van így, ha nem akarod feladni a küzdelmet. Mi a helyzet akkor, ha nincs is meg benned az elhivatottság arra, hogy élj? Nehéz döntés, ha a csontrákkal fekszel egy kórházi ágyon, és csak az tart életben, hogy tudod, hamarosan hozzák az előzőnél nagyobb adag morfiumot. Az a hívő, aki egész életében rendes és igaz életet élt és mégis erre kényszerül, az vajon mit vétett, hogy ezzel büntetik?
"Azon kívül nem a szenvedés éltet, hanem az a remény, hogy kikerülhetjük. "
Ezt elég körülményes megtenni, pontosan a tények ismeretében, amelynek mindannyian elfogadjuk a létezését.
Bizonyossággal soha nem fogjuk tudni mi a kezdet és a vég, vagy ha mégis, akkor az totális anarchiához vezetne. Engem a félelemben és szevedésben leélt élet zavar kicsinység, mert pillanatokra ugyan "boldog" lehet az ember, de éppen olyan mulandó ez a boldogság, mint a bourbon, amit megiszol.
