Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Egy fényességes hajnalon a földből nőtt egy ember.
Valaki beoltotta őt két fény-imádó szemmel.
Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást,
valami vágy vonszolta, mint tenger felé a forrást.
Az élet jött-ment, színesült, pergett a film körülte,
szemébe hullt a múlt, jelen: öklével kitörülte.
Nem döbbentette semmi meg, a cél-érzése tiszta.
Csak ment, csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza.
A Nap meg megtréfálta őt: az égzenitre pattant,
akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant.
Most merre menjen ? Fölfelé ? Ha szárnya volna, bordó !
Itt pusztuljon mint egy-nyaras, szegény kis napraforgó ?
A Nap megindult lefelé. Az ember ment utána.
A Nap vért hullatott, bukott. Tán eltörött a szárnya ?
Ha mostan végleg eltűnik : mi jő ? miféle végzet ?
Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett.
Most látta meg kitárt-karú árnyékát szívbe-fájón,
amint keresztként feketült s elnyúlt a messzi tájon.
Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.
A Nap lehullt, a föld kihűlt és alkonyodni kezdett.
Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta,
nem tudta azt se, merre jár s rálépett a tejútra.
Vállán vonszolta a sötét, a mérföldes keresztet,
hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett.
Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,
beoltott fény-szomjas szeme kereste Őt, az Istent
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
-
Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd -- ők állnak, ülnek,
vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
alélva és örjöngve evezünk --
csak evezünk a ködben és a szélben,
mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
rozzant ladikkal tétova hajós.
Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodoritsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én,
mily bonyodalmak tömkelege -
Ebből elég volt, már elegem!
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz...
Hold voltál ott a holdsugárban. Oly sugárzó
és nagy, ahogy a gyűrött, feldúlt ágyból kikeltél,
hogy az alvó, homályos ágyruhák azt hihették,
egy ismeretlen napnak fényforrásai lettek.
A hálószoba csöndes ciszternaként derengett,
mely magába fogadta fénylő vizek varázsát.
Szelíd sugárban úszott egy-egy hullám lebegve,
mit karjaid vetettek meghalni a falakra.
Mikor végül felértél a kristályragyogásba,
amin a messzi hold már ábrándosan merengett,
te, hold a holdsugárban, lehanyatlottál újra,
túlcsordulva, kilobbant fénnyel az ágyra csendben.
S mi mindent nem hozott még nekem a hold az éjben,
míg magányosan kúszott feljebb a néma fákon.
-
fordította:Somlyó György
Csalódott a galamb, igen.
Csalódott a galamb.
Északra készült s délre tévedt.
Tónak hitte a búzaföldet.
Csalódott a galamb.
A tengerről azt hitte: égbolt,
az éjről meg hogy napsütés.
Csalódott a galamb,
A csillagok, azt hitte: harmat,
a forróság meg: hóesés.
Csalódott a galamb.
Szoknyád blúznak gondolta, s a
szíved, gondolta: otthona.
Csalódott a galamb.
(A parton nyomta el az álom.
Te meg fönt voltál egy faágon.)
-
fordította:Csorba Győző
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Na ja.Hátlegyen a mai nap kicsit a "Prózák Napja" is...
Hamvas Béla:
A BARÁTSÁG
Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.
A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak, onnan Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindig csak kettő. Eggyel több, mint amikor az ember egyedül van, eggyel kevesebb, mint amikor az ember közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individuum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye.
A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság.
A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.
A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam.
Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom, és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. (...) A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten az idillbe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre, az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem.
Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.
Kevés próza volt még idáig. így nem igazán tudom, mit kedveltek. Nekem tetszett, talán Nektek is.
-
I.Bergman: LATERNA MAGICA /részlet/
A barátság, akárcsak a szerelem, rendkívül éleslátó. A barátságban benne foglaltatik a nyíltság, az igazság szenvedélyes szeretete. Felemelő érzés megpillantani egy barát arcát, vagy meghallani hangját a telefonban, elmondani neki, ami a legjobban bánt, vagy ami épp a legfontosabb. Vgy hallgatni egy barátot, amint olyasmiről beszél, amit az ember elgondolni is alig mer. A barátságba gyakran vegyül érzékiség. Barátunk egész alakja, arca, szeme, ajka, hangja, mozgása, beszédstílusa beleivódik tudatunkba, titkos jelrendszert alkot, mely megnyitja bennünk a bizalom és az összetartozás érzésének zsilipjeit.
EgY szerelem konfliktusok sorozatát robbantja ki, ez elkerülhetetlen, a barátság kényesebb dolog, nincs akkora szüksége tűzijátékokra és tisztító tüzekre. Néha szemcsék kerülnek a finom érzékelő felületek közé, és ebből sok baj és szomorúság fakad.
A barátság soha nem függ az esküvésektől és a fogadalmaktól, sem a tértől és az időtől. A barátság az égvilágon semmit sem követel, kivéve egyvalamit: az őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.
...
Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.
Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.
Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.
Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.
TŰZ ÉS VÍZ
Sírásunk mindent egybemos,
tűzvésszé mázol minden lángot,
mint a hétágú gyertyatartón
a hét szál gyertya, életünk
ettől a víztől fuldokol,
ebben a vízben éget - lángol.
PILÁTUS
Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.
Rádnézek mindörökre -
rádnézek mindhiába.
Itt állok mindörökre -
itt állok mindhiába.
Fölmentelek mindörökre.
SUMMA
Ki üdvözűlten porladok a földben,
Isten előtt kevésnek bizonyultam.
ZŰRZAVAR
Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.
Ettől lesz egyre súlyosabb
és egyre könnyebb.
Az, hogy semmit sem lát,
sziven üti, holott a szörny
valójában nem létezik.
Csak én vagyok Én, te meg ő.
Istenem, irgalom!
Minden mozdulatom végleges,
hiszen véges vagyok.
Minden csókom kőbe vésett,
hisz bármikor meghalhatok.
Szenvedek -- ennek is örülni fogtok.
Magamra sose lehetek,
Szeretek, s ez jó nekem.
S ez is a tietek.
Beírom ezt a verset,de nem,semmi összefüggés.Balga,ki kötést keres ott,ahol nincs..
Másrészt viszont talán egy millió éves pillangó szárnyának rezdülése okolható Napóleon haláláért...
MESE SZÉP CSÍNY-ORSZÁGBÓL
Szép Csiny-országban sok volt a róka,
Sok volt a jegyző és sok a pap,
Sok volt a csalás és szerelem
S bolond, aki a fűbe harap
S szép Csiny-országban csak a kék róka,
Agglegény csak a kék róka maradt.
Titkos Messzéből jött Csiny-országba
Mostohák közé, ő, idegen,
Kék volt és kék volt a szeme is
S elnézett a fürge hímeken.
Szép láthatatlant nézett és látott
S forrott vére az őszi hidegen.
Egyszer egy őszi, nagy csinytevéskor
Barna, kormos lett két friss, kék szeme,
Látta fajtája asszonyait
S tudta, hogy fogytán a melege,
Hörgött a Messze vén, kék rókája.
Jaj, jaj, jaj, a Közel be kellene.
Erre muszáj "rímelnem" ezzel a verssel...Remélem, Nektek is tetszik.
-
Fekete Vince: ÓDA A TEGNAPI ASSZONYOKHOZ
(Vas István emlékére Tóth Krisztinának)
Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok,
és hol van fénytelen szemetek,
melyben, mint napnyugvásban izzón
még felragyog tegnapi tüzetek?
Még csak harminc, még csak
negyvenévesek, sejtelmesek, puhák,
kedvesek, hol van meggyötört
arcotok, szarkalábas szemetek?
Elnézem még izmos, ruganyos
lábatok, a még-még elfogadható
feneket, a szülés után kicsit
meglöttyedt melleket,
nézem egyre fakuló fényetek,
ó, ti drága harminc- vagy
negyvenévesek.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
ti majdani zsémbesek,
majdani hervatagok,
Lillák, Annák, Júliák,
Flórák, Ginák, Erzsébetek,
ti, hűek, és ti hűtlenek,
ragaszkodók, ellenségesek,
szeretők, és szeretni képtelenek,
ma még harminc, holnap negyven,
aztán már lassan ötvenévesek,
fáradtak, fásultak, viseltesek.
Benne vagytok
minden vasalónyomban,
minden kimosott ingben,
zokniban, és minden ízben,
minden falatunkban,
hajunk hosszában, stuccolt
barkónkban, bajuszunkban.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
csontjaink mellé kerülnek majd
a csontjaitok, s boldogok
lesztek velünk, mint mikor
nyugodtak voltunk és fiatalok,
és szerelmesek.
-
Kínok árnyékaiból,
kínok árnyékaiból
szólok hozzád Istenem.
Kín mar, sújt, temet,
józan eszemet
vak veszélyben,
láncos mélyben
ne hagyd elveszítenem.
Senki sem tör káromra,
senki sem tör káromra,
bensőm fordul ellenem.
Örök vihar ront,
nincs egy biztos pont
se mögöttem,
se fölöttem,
dög pusztít a lelkemen.
Törd meg kevélységemet,
törd meg kevélységemet,
mély megbánást adj nekem.
Nyársat nyeltem én,
derekam kemény:
mért nem szabad
súlyod alatt
meghajolnom, Istenem?
Száraz zokogás tipor,
száraz zokogás tipor
és a szemem könnytelen.
Utam hajlatán
ördög les reám,
vár nehezen:
a két kezem
tőrrel indul ellenem.
Legyen meg akaratod,
legyen meg akaratod,
ha vesznem kell,
jól legyen:
tán kárhozásom
áldás lesz máson -
de ha énrám
kincset bíztál,
ments meg immár, Istenem.
hány tányér húsleves
mennyi gondosan
vasalt ing
és álmatlan éjszaka
a szerelmed?
mennyi nézésed
emelt át
hangtalanul
saját falaimon?
mennyi kimondott
nem volt
csak nekem - igen?
őrzi-e álmod
versem eléggé?
és óv-e a szó
hogy holnap is
rám mosolyogj?
