Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott - kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszek hogy nem leszek kerékbe tört
[nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerült Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
Emléke visszacsillog,
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó,
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz.
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó,
s megromlott, mint a méz.
Hmmm...Nagy István Attila.
Ez a név sokat jelent számomra is, a szép gondolatokkal együtt,amelyek viselőjét jellemzik..
Köszönöm kedves Szuszmok,hogy idehoztad a verset és egyúttal szeretettel üdvözöllek topicomban...
Nem találkoztunk mi már valahol??:-))
elrejtem magam hogy megtalálhass
alkonyatból vetek neked ágyat
kiszólok érted az éjszakámból
elengedlek ha a hajnal lángol
tűnődő ujjaimmal vigyázok
ne riassza el a csönd az álmot
elrejtem magam hogy megtalálhass
szavaimból vetek neked ágyat
metaforákkal üzenek érted
végigfut a láz ha megérted
vacogsz? borítalak takaróval:
melledre hajlok perzselő szókkal
elrejtem magam hogy megtalálhass
karjaimból vetek neked ágyat
szólok a májusi orgonának
a már elköszönő gyöngyvirágnak
és neked is ne siess maradj még
hullajtja szirmát a tavaszi ég
A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt
fájdalmas istenfiának
e siralomvölgyében mi mást is hihettek,
az örömükben megfélemlítettek,
mikor gyötrelmes napjaik után az éjben
rájuk tört ez az érthetetlen éden -
mint hogy a sátán
lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,
s aki gyönyört hal,
szügyében hegyével a férfi nyilának,
s csak annál szilajabb létre támad,
bun szörnye az asszonyi állat?
Mit is hihettek,
míg súgták fulladozva : szeretlek,
s henteregve a selymen vagy a szalmán,
ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,
akiből a reggel szent áhitatot fakasztott,
Ave Maria gratia plena. . .,
a mégis csak az éj, a
kárhozott hozott rájuk malasztot, -
mit is hihettek, élve e
mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-látszott
világot,
ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase
a vágy meg a törvény, a tett s az ige :
mi is illeszthetné össze a testüket
ily félelmes-pontos-gyönyörűn,
ha nem a Bűn?
Te is ha kérded,
ma is ha nem érted,
ha egy pillanatra a mindenséget
énbelőlem kiszakadni,
te magadba-szakadni érzed,
s ha utána lassan kiválik körülöttünk
a kettőnkön-kívüli élet :
pohár az asztalon, fény a poháron,
ablak, ablakon túl a hajnali járat, -
nem ránt-e magához
karja valami testetlen aggálynak,
nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,
az emberfiának
keresztje nem nyúl-e utánad?
Mintha felszaggatnám az ereidet,
mintha én lennék gyümölcsös husodban
az ágas ideg,
mintha újra egysejtüvé
egyszerüsödnék bennünk a százrétű szövet.
De minek?
Ketten,
egymássá teljesedetten
( a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?
párzásban? kétségbeesésben?
valamiben, aminek neve hiányzik? )
beteljesítünk-e valami mást is?
Van-e közös Térítő a naprendszerekben
hasadtól az Aldebaránig?
És vissza?
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,
mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,
a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?
Tested meg a sár között,
mely a katona iszonyú szeretője?
A mozdulat között,
amivel fejed a vállamra dől le,
s aközött, amivel
a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?
A szó közt,
melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,
s a vezényszó közt, amelyre,
orvul fölébük repülve, kioldják
a bombát?
Többek
leszünk-e
rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,
a mámoros összeadásban,
ahol a kettőből egy lesz
( hódításban-e? meghódolásban? ) -
vagy kevesebbek?
Vagy semmit se keressek
azon a túlon túl, ami a testem, a tested?
Szerelem, aki voltál,
valláselőtti hitek katakombáiban
misztikus oltár,
főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál,
leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,
pellengér és paradicsom,
ahogy az egyszerű ténynek,
hogy az élőlények szervei
csodamódra egymásra-mértek,
( miként épp 300.000 km / sec
sebessége a fénynek,
s miként e gondolatok úgy hordják
magukban a rímet, mint a sejtet s a petéket, )
- ó, mindenkori emberi végzet! -
mindig fekete ebként sarkába szegődik
a mefisztói képzet.
Csodás-szép,
húsunkba-csomagolt ajándék,
ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,
ne a legutolsó menedék,
a bombabiztos fedezék,
míg egymásra omlik a föld meg az álom,
a város, az ég;
ne a mentség,
ha már úgy látszik, nincs, ami megvéd;
légy a minta,
a mindig-ép, -
mindig-cserepekre-tört álmainkra,
a mindennapos bizonyság,
hogy magához igazítja
még-be-nem-töltött sorsát
a teremtés
mindenkivel-megosztott gyönyörű titka.
Zöld és hüvös messzeséggel telve
némán leng az éj.
Körülvesz áldott csillagoknak csendje.
Fölrebbent madár a szivem, fél.
A sötétben mi zsong olyan lágyan?
Hullámzó víz, hozzám szólsz talán?
Hadd oldódjam föl e dúdolásban -
nyugalmam vagy, nyugtalan magány!
Fönn a lombban szelek álmodoznak,
falevél szelíd árnyéka véd.
Lelkem, mint gyermeké nyugton szunnyad
s alszik, míg az éjbe lép.
-
fordította:Raics István
Lemondani és fejet hajtani
Egy sértett asszony oldalán, aki
Azon tűnődik és munkál örökkön,
Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
Ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
Ki fél s nem ért, kit félek s nem értek;
Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre -
S nincs tehetsége semmi az örömre,
S a fájdalom jogából mit sem enged,
S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
Ki igazamat sosem látta be,
Mert igazát szegezte ellene,
Míg védhetetlen vádjai alatt
Meggyűlöltem magát az Igazat;
Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem,
Ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
Egy nő mellett, kit mindenekfelett
Gyűlölhetnék és mégis szeretek,
S a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
Úgy hozzáláncol sajgó kötelével,
Hogy álmomban sem szabadulhatok;
Mellette, kivel élni nem tudok,
De aki nélkül elvesznék azonnal;
Ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
Mert szemem láttán pusztul el miattam;
Kinek, amim volt, tékozolva adtam,
Most mégis rág, és sírva szegezi le,
Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije;
Aki kifosztott, és akit kifosztok,
Kivel napjaim külön kicsi poklok,
De aki mellett egy-egy ritka percben
Haláltalanná, teljessé növekszem;
Mellette, ki - bár félem és gyalázom -
Egyedül méltó hozzám a világon,
Mellette élni, egy fedél alatt :
Ez most a tét és ez a feladat.
Ha már nincs talpalatnyi földed
ha már nem ültetsz a homokba zöldet
ha mérget nyelsz termésedet nyakalva
ha indák pók-ujja tekeredik nyakadra
ha beléd szakad nem látott tövis
maradj meg
akkor is
Egy cserép föld pénzért sem drága
végy filodendront a szobádba
majd ez jelenti néked a földet
ülj mellette míg a halál bezörget -
Ha már csak tekinteted pihenhet
elzúgó erdők színfoltjain
s vonat repülő ablakából
szemed ismeretlen semmibe bámul -
Ha szólván rólad csak rágalom illet
ha megdermeszt jéghideg tekintet
Ha még a szék amin ülsz az is a másé
hogyha már jövőd is az elmúlásé
kenyered sár s legszebb dalod hamis
maradj meg
akkor is
-
Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Miért nem szelíden simogatva,
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csúnyán, fülsértő élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszus arccal
Próbálod elhárítani akkor is,
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé,
Porzód, bibéd felé,
Porzód, bibéd, szárad felé,
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél!
Vígan visítva bosszúságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő.
Ez még csak kapkod és fütyörész.
De én még nem is beszéltem neked a családomról.
Hallod-e hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám-anyám a
híres arkanzasi Tájfun,
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan-alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam,
[bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis -
[mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis -
[mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon
[csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött,
[koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian
[s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Barátom, én már azt sem áhitom,
Hogy rend legyen a síma pázsiton.
Már sokasodik mindenütt a gyom!
Nem irtom én ki. Hadd nőjjön, hagyom.
Egy mérges gomba a szemembe néz.
A szökőkúton sűrű, zöld penész.
Szökőkút víze régen nem szökik,
Játék ezüstje végleg megtörik.
Ha szép szavát még egyszer hallanám.
Hogy felvidulnék könnyű dallamán!
A napra éj, az égre hold szökik,
A holdat immár felhők elfödik,
De ködön, éjen, hosszú füstön át,
Ugy int felém, úgy hajlik, mint a nád.
Te égi arc, te bolygó holdalak,
Én istennőmül választottalak.
Hát indulj hozzám, át a völgyeken,
A kerteken, a búzaföldeken.
Rád vár az árva kert, csupán terád,
Te hozd a felhők fennkölt mámorát.
Nézd, mind a dudva, gyom, mely itt terem,
Hogy tündöklik e részeg éjjelen!
-
"Semmit sem cselekedtél a múltban, ami méltatlanná tenne a szeretetre. Semmit sem kell tenned azért, hogy szeretetre méltó légy. E pillanatban nemcsak szeretetre méltó vagy, hanem maga a szeretet. A felszínre kell hozzuk félelmeinket és sötét gondolatainkat, hogy láthassuk, mennyire alaptalanok. Csak ekkor tudjuk őket elengedni."
(Széles Klárának)
Ki kérdez? Ki néz rád üres,
beesett szemekkel, mintha
rajtad múlna az élete? Sőt,
rajtad a pillanat, ami a
világ? Ki nehézkedik a
libikóka túlsó végén, hogy
akárhogyan is, de lenyomja,
mert a saját érdeke is, hogy
fent, vagy legalábbis megint
magasabban légy? Kit akarsz
segíteni, ha másként nem is,
legalább úgy, hogy a lábaddal
ellököd magadat a földtől, s
ha fönt vagy, izegsz-mozogsz,
nehezíted a tested, hogy
lehuppanj megint, hogy ő,
hogy ő is fölemelkedjék?
Miért, hogy lent is, fönt is
csak úgy van értelme, ha
ketten vagytok, ha mindketten
nekifeszültök, ha fölfogjátok,
hogy egymás hangja, tekintete,
szándéka, szárnya nélkül
senkik vagytok? Fönt is, lent is.
Miért, hogy akkor is
visszakérdezel, ha úgy érzed,
nincs veled szemben senki, ha
minden ott van a szemed mélyén?
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
Még mindig tetszik, és illik is ide:
-
Imre Flóra: ÖNARCKÉP
Egy polgári nő, aki reggel hétkor
munkába megy, és összehúzza vékony
ujjaival magán a bőrkabátot,
középkorú, aki már sokat látott,
s vénlány maradt, maga se tudja, mért;
pirosító, szemhéján némi kék
festék, rúzs semmi sem, konszolidált,
talán még csinos is, de legalább
kellemes jelenségnek mondható,
sötét harisnyát hord, a lába jó,
nem könnyen bízik senkiben, magában
nehezen se, összeadja a számla
tételeit mindig a fűszeresnél,
jól főz, és mind gyakrabban arra eszmél,
hogy percek óta nézi már magát a
tükörben, s valaki más arcát látja,
pedig hová lett az az arc, hová lett,
lehullott, mint az ősz és mint az évek;
és eltöpreng egy szájkörüli ráncon:
mi a nyavalyát keres a világon?
-
