Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Fésű földben, karóra víz alatt, madártetem a hóban... Száz év előtti karácsonyi lap a bombatalálat érte fiókban. Fényképcsomag: aki már nincs sehol, vízparton áll, gyerek fölé hajol, sötét haja lobog a nyári szélben. Szilánkok egy ház romjai alól, amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik, hogy kimentsen az éjből valamit. Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. A múlt kihamvadt évtizedeit villantaná törött tükördarab. Ahogy a kő fölött beforr a hab, ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen - a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem lett volna semmi sem.
Tudod... Az élet így is, úgy is... Ki ne mondd...! Csak szép legyen az út, és mind bolond, aki előre kesereg s azt várja, mikor jön a förgeteg... mely végleg elsodor... Most kimondom: temet. Múlttá tesz minden küzdést, életet. Megyünk... Megyünk a közös cél felé, virágok, hantok, koszorúk közé... Addig talán még lesz néhány tavasz másnak... s nekünk is, majdnem az. Ezer göröngyben botlik meg a láb, de a kék madár dalol valahol... Te hallod még? " - Tovább! Tovább!" Remény? Hát persze: Mindig van remény, míg tart az út, pedig végül mindenki odajut... tudjuk, hogy nem számít hova visz el a szentmihály-lova... csak míg a saját lábunkon megyünk, addig fontos: "hogyan?". Botladozunk és vándorlunk tovább egy kicsit sírva, kicsit boldogan...
Őrlődésemben már-már granulátum a gondolat: ki vagyok? A mindenség apró kavicsai közt biztos egy. Lehetek sarjadó búzaszem, erjedő bor a kétely mámorában; ha elhiszem. Része lehetek a haladásnak, a növekvő egésznek; de az is lehet, talán álmodtam, (álmodom) hogy vagyok - és minden pillanatot fékez bennem az ébredés.
Törött nád szárával írok víz színére, hullámok hegyére, hullámok völgyére: a nevemet írom, életemet írom, mélyen belevésve fénylő tükörébe. Nem marad a nevem, hiába is vájom, az a megkavart víz elsimul utánam, -- de valamit tettem: víz útját tereltem, másítottam mégis ezen a világon.
Szent Margit hídján bandukoltam egyszer, Fölgyűrt gallérral, szembe a vad szelekkel. Harapós kedvű, szilaj, goromba tél volt, A síkos égen meg-megcsúszott a félhold.
A híd alatt málló jégtáblák ropogtak, Zajdulva csaptak a kőoszlopoknak.
Orron vert, fülön csípett a fagy: de mitse bántam, Tudtam, hogy nincs fény sehol e zord világban,
Tudtam, hogy riadva most roppan minden össze, S tudtam, hogy megdermedt az idő mindörökre.
Becsület ideje. Bűnbánat s pusztulásé. Idő a te időd. Amelyben megtaláltad.
A gáz ideje, amely kisüvítsen, a ház ideje, hogy összeomoljon, hogy tetejét úgy lökje el magáról, mint már-már élvező szűz a büdös szájú, bamba katonát. Az összenyomott rugó ideje, a ravaszul és kisérleti célból kénsavba rakott rugó ideje: hogy szétrepessze az üveg falát. Az idő ideje! Hogy üvöltsön és szétvesse magát.
Idő, a te időd. A pusztulásé. A bűnbánaté. Idő. A te időd: megtalálni az ajtót, amely innen kifelé.
2.
Ez nem ideje semminek.
Az állott tócsa idejében van idő, hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. Az alvadt vérnek idejében van idő tenyéréllel a sebre vágni. - S vége van! Az üres órán van idő, hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. A kunyerálás idején az idő eljön, mikor elég már, s az ajtót bevágod. Az idő pereme, az még idő, mikor mint megállóban a tömeg, toporogsz; de egyre hallhatóbban morogsz és végül fölkélsz - magad ellen.
De ez nem ideje semminek. Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, itt készülődsz, de nem mégy sehová, itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.
Mert ez nem ideje semminek.
3.
Fordul a Föld. Mint kotrócsillesor emelkedik fel új s új nap remegve terhétől, mit növő halomra ont.
Már két tavasz csúfolta meg halálod, már két tavasz. Megállok a feslett virulásban mint szines, buja rongy: hasadozik, burjánzik. Az ember csak szipog, fujtat, beszél Eszébe jut-e, ami hiányzik?
Gyűrött újságlapot zörget a szél.
Pulóvert kötnek, látod? Félnek: a villamos előtt megállnak. Megszámolják a visszajárót, új patront tesznek a szifonba, örülnek, mikor igazuk van. Bizonytalankodnak soká, mikor szombatig kölcsönkérnek.
Mire visszatér a Tavasz, talán már nem talál itt e világon. Most szeretném elhitetni magammal. hogy a Tavasz emberi lény, hogy elképzelhessem, hogy sírni fog, látva, hogy elvesztette egyetlen barátját. De a Tavasz még csak nem is tárgy: csak afféle szólásmondás. Nem térnek vissza a virágok, sem a zöld levelek Új virágok lesznek, új zöld levelek. Más derűs szép napok, semmi se tér vissza, semmi sem ismétlődik, mert minden valóság.
A darvak krúgatásának szomorúsága messzire hallatszik az ég alatt
Jövetelük és elmenetelük egyként fájdalmas utazás e szürke égbolt alatt e porlepett vidék fölött mennek, hogy újra jöjjenek, jönnek, hogy újra útra keljenek.
Szülőhazámban kurták a nyarak. Alig kezdődik: minden arany-érett.
Menyasszonyian zsenge almafák, fukar föld szárba szökkenő vetése, kaszát rettegő lucerna és széna nem élnek soká, mint a korhelyek.
Hamar érkezik nyakunkra az ősz esők és ködök, dérgyöngyök peregnek.
Holttá merevedik a tar mező. Levél hulladoz. Gallyak rácsai a szeszélyes szél hullámaival birkóznak akaratosan, értelmetlen férfi-erőt csiholva.
Élettelen ágak közt ottmarad a csőrrel font ezernyi fészek, eljött az útrakelés ideje a felhőbarázdás égbolt alatt de új tavasz reményét zengi fennen sok szélbemártott csőr: krú-k rú-krú-krú !
Hol tenger s ég között a part felível, viking-gályát emelt sziklákból Ale, ott, hol a róna kalász-erdejével találkozik a néma szirt homálya; titkon épült rege, tenger zúg körüle, s az emlékmű titkát magába zárja.
Zárt rendben állnak itt a sziklatömbök ősidőktől a nép suttogja bátor, hogy szellem járja: zúg, jajong, csörömpöl koraősz-alkonyon, mint harci tábor. Mert itt a réten át a holtak csónakát vitte Ale, mely megmaradt hadából.
A domb mélyén roppant erők feszülnek. Bronz- s vaskor mesgyéjén kelt itt a had. S a királyi gálya, mely a sárban ült meg, célját az idők végéig kutatja. Az árboca bazalt, felhő-vitorla rajt' mégis, minden szabad hajónak atyja.
Egy brigg Skagerrakból Doverbe tartva megkerüli némán a messzi ködben sejlő fokot, s míg álom hull a partra, a matróz visszaszárnyal az időben. E színjáték alatt nem tudni, a darab mely része zajlik, mely zajlott előbben.
Hullám övez hajót és síri gályát. Ezer mérföldje, ezer éve annak... Az ó idők üdvözletük kinálják: vitorla-csattogást, kőtömb-nyugalmat, s virágot hajt a föld kő-súlyú múlt körött, fürj zeng, és Skåne nyarai suhannak.
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ. .. József Attila
Ó, sajtó-szennyben fuldokló magyar nyelv, Te szláv és germán indulókba tört! Ó, gépesített sztyeppék napja-perzselt, Ó, nép, mely már szemet lesütni sem mer,
S már nem fontol, ha szólnia muszáj; Német-, zsidó-, szlávsors taposta föld! De rettegéstől fénylő, hetyke szemmel Hogy szemenköpjék hosszú sorba áll,
S nem hazudik ügyetlenül dadogva, De parancsra folyékonyan hadar, Új toborzókra, új szégyen-dalokra Idomított, alávaló magyar!
Hogy is volt? Megbűnhődve a jövendő S a mult is azzal, ami eddig ért? Ez nem elég! Minden elkövetendő És elkövetett aljasságodért
Igazol ez a nap és majd teérted Száll perbe némító érveivel: Bolond volt vagy bitang volt, aki téged Ítélt s ezután még ítélni mer.
Milyen új bosszú, gyáva bűn jöhet még? De akkor sem tudok mást vallani: Csak a közöny, aljasság, jóra restség Őríz, ha őrízhet még valami!
Sikongjatok, nagy sirályok, sikongjatok bele az őszi viharba. Sikongjatok búcsút a nyárnak, a síró szigeti fáknak: gyorsan nőtt gyökereiket a szél kiszakítja a földből Verjétek fel a kopár szirteket s a vad tengeri madarak kőoduit, hol a vízoszlopok s a repülő tajtékfelhők születnek. Sikongjátok be a holt nádasokat, a hosszú, hosszú éjjeleket. Sikongjátok be a sziget körül kéklő tengerszorost, mely a levegő büszke vándorainak terít asztalt.
Még ma meglátjátok a nyílt tenger halászát, amint halpikkelyekkel díszített csónakjában ring egyedül.
De ha már elzsongult a vihar, a tenger fölé jeges némaság ereszkedik, melyet csak a parti vízesés távoli zúgása derít fel.
Arany haja szétszóródott a szélben, amely ezer fürtöt sodort belőle, és lángolt szép szemének fényesője; ma gyér szikrákat hullogat szerényen.
Arcának pírját részvétnek reméltem,, - reményem, nem tudom, nem volt-e dőre szívem a vágynak, már átjárta tőre, csoda-e hát, ha fölgyúlt ily veszélyben?
Járása angyalé volt, nem halandó lényé, s szavában annyi égi kellem csengett egykor, hogy hallatára sírnál.
A Nap leánya volt, mennyei szellem; s hiába, hogy mindez hamar-mulandó, vérzik a seb, bár nem feszül az íj már.
Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
A sík fölé a dél terül, nyarak királya, s a kék égből, miként ezüst szőnyeg, leszáll. Nagy csend. Lánggal lobog a lég, szellő se járja; az anyaföld tüzes köntösben szundikál.
Roppant tér, árnynak a mezőkön nyoma sincsen, a forrás kiapadt, hol a jószág ivott; és az erdő, amely messze sötétlik innen, mozdulatlan, nehéz álomban fekszik ott.
Mint arany tengerár, csupán a búzatáblák ringnak, aludniuk nem szükséges nekik; szent föld gyermekei, mind a békét imádják, s a napfény serlegét bátran ürítgetik.
Néha, mintha tüzes lelkük sóhaja volna, míg suttog a nehéz kalászok tábora, méltóságteljesen, lassan indul a lomha hullámzás, mit benyel a láthatár pora.
Nem messze, a gyepen fehér ökrök hevernek, folyatva nyálukat lebernyegük fölött, s büszke és bágyatag tekintettel figyelnek az álomképre, mely belül él és örök.
Ember, hogyha öröm telít vagy keserűség, s délben a sugaras mezőket járod itt, menekülj! üres a természet, s öl a hőség: minden élettelen, se szomorú, se víg.
De ha nem hódol a könnyeknek és kacajnak, s a nyugtalan világ felé nem vonz szived, ha megbocsátani s átkozni nem tud ajkad, s komor, pazar gyönyört kívánsz ízlelni meg,
jöjj! Telj el ékesen beszélő napsütéssel; könyörtelen tüze örök fürdőd legyen; s vedd törpe városok felé utad, ha hétszer merült meg szíved az isteni semmiben.
Mert élnek ilyenek, hát tűrni illik őket. Szemléljük bosszuság nélkül a létezőket. E férfi századunk polgára. Valaha szappan és gyertya volt egyetlen áruja, most gazdag: rétje van, erdeje s szőlőskertje. A népet megveti, sandán néz a nemesre. Portás volt atyja, s így szerinte az se baj, ha az ember manap nem Montmorency-sarj. Erényes. Szigorú. S mert van meleg szobája csikorgó fagyban is, számíthatnak reája a rend nagy pártja és a józan emberek; de gyűlöli az észt s a szerelmeseket. Alamizsnálkodik, telik az uzsorából; így szól a nemzetek jogáról, haladásról s szabadságról: - Ugyan! Csak az kellene még! - Sancho Panza reá hagyta paraszt-eszét, tőle Cervantes a kórházban meggebedhet; csodálja Boileau-t, szolgálókat ölelget, és kikkel, miután csillapítá hevét, hogy a ponyvaregény erkölcstelen szemét. Vasárnap a misét el nem mulasztaná, hol ott van hóna alatt Jézus képe, a jászol, a Dies illa és végül a Golgota. - Magunk közt szólva, ne vagyok oly ostoba, hogy higgyek -, mondja. Csel csupán buzgó imája: a köznép hinni fog, ha őt is hinni látja; hasznos, ha elbutul az éhezők hada, nagy szükség van ezért a Jóistenre ma. Csengetnek, ő belép, és az egyháztanácsi padban foglal helyet, pocakja óriási; büszkeség tölti el, miközben térdre hull, mert pórázán a nép, s szárnya alatt az Úr.
Halottaim míg éltetek feleltetek ha kérdtelek Ha most hozzátok fordulok hang nélkül mozdul ajkatok Magatoktól feleltetek most nékem kell helyettetek Nyelvet fület szivet nekem kell árnyatokba rejtenem
Apám anyám bátyáim édes barátaim mit ér mit ér ez?
Ha önpusztító szeretet konok és hű igyekezet bűnbánat szégyen áldozat előre vállalt kárhozat nem mentség számotokra már és engem is sorvaszt csupán: hagyjuk! Míg önként őriz a test-lélek bokros zeg-zuga jó addig meg ne haljatok legyen a hangom hangotok nyelvem fülem szivem legyen tiétek is De rémesen nő az idő s már a magam sorsának is oly súlya van hogy reggelenkint még a nap derűt-játszó arcomba csap s már szinte minden alkonyon fogam fogam csikorgatom.
Mint móc a lovát, úgy járat a sorsom. Szakadékszélen, fekete hegyormon. Úgy belémguggol időnként Zalatna, mint nagy hajtások emléke a vadba. Titkára a Főpap/Atyamester ráripakodott: Jánost jól temesd el, Isten hátához, jó neki falun, egy Érchegységi Purgatórium.
***
Ez a fehérség már-már eszkimói, vásznamon kívül, nincsen kihez szólni. Már hetek óta megszállottan festek fehérhó buckán acélkék keresztet. Boldogtalanná avatatlan, itt, egy kárörömnél többre nem telik. Ki idedobtál, tudd meg, rossz pribék: műtermem lett az egész Mócvidék!
Előre szólok: a keleti tartományokból jövök. És egy történetet fogok elmesélni. Tisztában vagyok vele, hogy már az első mondatommal lőttek az állásnak, még akkor is, ha politikai szempontból korrekt udvariassággal, erőltetett mosoly kíséretében ezt mindenki tagadni fogja, már ha alkalma lesz rá, adom elő. (A keletiből? Ó! De hát... nem tesz semmit! Na de hogy ilyen intelligens, ki hinné, Rilkét kapásból idézni... Ráadásul hochdeutschot beszél! Udvariasságuk az imázst védi, csak az a kár, hogy nem az enyémet.) Nem, kösz, magyarázkodásra semmi szükség, szokva vagyok én már ehhez. Sőt, hogy őszinte legyek, még szórakoztat is. Lévén endékás, nem tudtam az emberi civilizáció viselkedési szabályait az anyatejjel magamba szívni. Ugyanis, mint a többi csecsemő Odaát, egyáltalán nem kaptam anyatejet. Hanem, mint köztudott, mecklenburgi préselt fűből, orosz nyersolajból és aprított uránból előállított mixtúrával tápláltak. Már huszonöt voltam, amikor leomlott a Fal. Ennyi erővel mesélhetném azt is, hogy tizenöt évvel ezelőtt űrkibernetikát hallgattam Tiranában, vagy hogy a teheráni egyetemen "gender studies" tanulmányokat folytattam, de a helyzet ennél is rosszabb: 1965-ben születtem, Finsterwalde-ban, a körzeti kórházban. Vagyis nekem már annyi. Legkorábban a gyerekeim gyerekei lesznek alkalmasak normális módon viszonyulni a realitásokhoz. Aki 1965-ben, Finsterwalde-ban látta meg a napvilágot, az örök életére immunis marad a realitásokkal szemben. Vagy teljesen alkalmatlan lesz rájuk. Attól függően, hogy milyen munkaadóhoz vezérli a szerencséje. Persze, ha transzszexuális sámángyakornok volnék a távoli Irkutszkból, vagy vodkavedelő szövőművész Szentpétervárról... Oroszország mindenestül elbűvölő. Azok a távolságok, az a művészi ízlés, az a szívélyesség... Valóban érdekes. Nem gondolják? Főleg annak, aki még sose járt ott. (Talán nem ártana orosz adalékokkal fűszerezni a történetemet, hogy némi modern irodalmi színezete is legyen a dolognak: mit szólnának mondjuk egy vlagyivosztoki homokos tengeralattjáró-kapitányhoz vagy egy könisgbergi bolhapiac vázájából előkerült ismeretlen Puskin-vershez vagy az utolsó cárevics elfeledett zabi unokahúgához, aki hatvan éve a Ku'dammon él, és még senki sem ismerte fel? De minimum meg kell említenem a Potsdam-Wendelschleife-i csúcsíves orosz házakat, ha továbbra is számot kívánok tartani az Önök érdeklődésére...) Heino Henneckének hívnak, jóllehet az Önök művelt köreiben semmit se mond a nevem, a sarki talponállóban azonban az építőipari szakmunkások szász dialektusban rögtön harsány "Csak nem a Hennecke?" felkiáltásban törnének ki - és igazuk is volna. Na jó, csak részben, persze hogy nem én vagyok az a Hennecke, csupán az unokája! De erre most nem akarok több szót vesztegetni, életem során épp elég problémám adódott abból, hogy a nagyanyám esküdözött - és ebben, úgy tetszik, teljes mértékben igaza is volt -, kiköpött nagypapa vagyok, ha nem egyenesen az ő újjászületett mása (már ha egyáltalán tősgyökeres endékásnak ilyesmiben hinni megengedtetett). Na, de vissza a történetemhez. Pár hónappal ezelőtt egy elhagyott bérház kellően lepusztult drum-and-bass-klubjának pincéjében egy középmagas, talpig menő H & M cuccokba burkolt, emeletes talpú cipőt viselő, narancsszín hajú lány keltette föl a figyelmemet. Folyton az orrában fityegő pearcingjét babrálta, mintha taknyát próbálná kipiszkálni. Olybá tűnt, az ékszer még szokatlan a számára; jó jel, ezek szerint a lány új a bandában, így van remény arra, hogy maradt benne némi önálló érzés. Mint született endékás, különösen érzékeny vagyok az efféle apró részletekre. A már jól bevált módszerhez folyamodtam. A bárpultnál lazán néhány orosszal kevert német mondatot váltottam egy kétméteres kopasz thüringiaival, miközben elmélyülten vakartam kék-fehér csíkos, Rügen feliratú pólóm alatt a mellkasszőrzetemet, és csak úgy mellékesen meg-megcsillantottam fémes űrműanyagból készült Nike-Diskman válltáskámat, amelyben Gogol Holt lelkek című művének NDK-s zsebkönyvkiadását szoktam volt tartani. Mint várható volt, a lány tehetős polgári család sarjaként tengette gyermekkorát Heidelberg-Kirchheimben, és épp most érkezett Berlinbe, ahol filmfilozófia, közgazdaságtan, sinológia és dizájn-grafika tanulmányokat fog folytatni. Még azon az éjszakán, ahogy ez egy bennszülötthöz illik, bevezettem őt a szexualitás normál halandók számára szokatlan, endékás rejtelmeibe (azért szokatlan, mert nélkülözi a polgári romantika, a szado-mazó minden rafinált elemét). Elannyira, hogy már másnap déltájt tisztán látta, milyen rosszul is érzi magát abban a friedrichshainer-i lakásban, melyet ötödmagával bérel (méghozzá elsősorban ulmi, andernacheni és elmshorni illetőségűekkel, ráadásul nálam sokkal közelebb lenne a magafajta számára oly elengedhetetlenül szükséges berlini életérzéshez). Mint mondta, a jelenlétem kvázi antidepresszáns hatással van rá, mivel én nem dumálok egyfolytában teljesítménygörbékről, poststruktuális sound-koncepciókról és gyakornoki álláslehetőségek betöltéséről Bertelsmann-nál meg az ntv-nél. Való igaz, keveset beszéltem, ahhoz túl ritkán volt szabad mohó keletnémet szám. A várakozásnak megfelelően első dührohamát két nappal később kapta, amikor elővigyázatlanul elmeséltem neki, hogy echte keletnémet vagyok, aki a fordulat sorsfordító történelmi pillanatáig elégedetten tengette sanyarú poétaéletét egy ócska prenzlaui bérház hátsó udvari lakásában. Sose tárd föl őszintén egy nyugatnémet nő előtt az életed, főként, ha te magad keletnémet vagy! Találj ki valami emészthetőbbet, a legjobb, ha sok Oroszország van benne. Ne ess abba a hibába, hogy finsterwalde-i gyerekkorodról regélsz, meg a kelet-berlini csöndes utcák szépségéről. Ecseteld helyette a megalázó vámvizsgálatokat a kelet-európai határokon, a belevaló tisztképzéseket Moszkva téli szállásain és a würzburgi nénikéd csodás karácsonyi csomagjait nutellával, banánnal, 8x4-gyel. A hiszékenység azon betegségek egyike, melyet származásodnál fogva titkolnod kell, már ha a büdös életben be akarsz jutni az új Európába anélkül, hogy eljárna a szád. Kétségkívül hibáztam. Őszintén feltártam érzelmeimet a heidelbergi illetőségű Mary-Lou előtt, ahelyett, hogy előbb megfelelő mederbe tereltem volna az indulataimat. De rabul ejtett a teste, és elkövettem azt a megbocsáthatatlan ballépést, hogy a testét összekevertem a személyével. Azt hittem, hogy ő és e gyönyörű test, egy és ugyanaz. Már századszor esem ebbe a csapdába. Mikor jegyzem meg végre, hogy azoknak az időknek, amikor az ember nem volt több egy egyszerű testnél, egyszer s mindenkorra vége! Az ember teste az van, vésd jól az eszedbe, Heiko Hennecke! De maga az ember több mint egy formázható, rozoga test. Mint volt költő, ennyit igazán tudhatnál már! Mit sem használt, hogy elmagyaráztam neki, szerettem verset írni, ráadásul jó verseket írtam. És az sem, hogy elmagyaráztam neki, hosszú, archaikus költeményeim sose hoztak valami sokat a konyhára, ráadásul ifjú korom óta üldözött a Stasi, mivelhogy pontosan jól ráéreztek, verseim voltaképp az állam érdekeit veszélyeztető, időzített bombák. Még az sem hatott, amikor megmutattam neki az öklömnyi nagyságú lyukat a fürdőkád lefolyójánál, melybe Mielke vezérkari tábornok úr pribékei lehallgató készüléket rejtettek el, hogy születésem pillanatától fogva minden egyes szavamat azonnal ellenőrizzék és kiértékeljék. A heidelberg-kirchheimi illetőségű Marie-Louise Fuhrmann-Stenglert, aki magát Mary-Lounak hivatta, fikarcnyit sem érdekelte az én Stasi-üldöztetésem, holott ez történelmi súlyú nevem igencsak durva meghurcolása volt. Mindössze azon háborodott föl, hogy a fordulat óta egyfolytában munkanélküli voltam, mi több, szociális segélyből tengődtem, holott véleménye szerint egyértelműen alkalmas vagyok ép mondatok megformálására, a piaci áruhiány felismerésére valamint teljesítményhozatalra, mindezek némely nyugati ifjú vállalkozó hasznára lehetnének. Mary-Lou arra azonnal rájött, hogy mint alanyi költő, én vagyok az utolsó, akit az Új Média versenyében mutogatni lehet. De az, hogy továbbra is jó verseket szeretnék írni és ennek érdekében inkább választom a szociális segélyt, semmint hagyjam, hogy computer-zombivá képezzenek át, ez neki kínaiul volt. Szerinte én morálisan és emberileg abszolút züllött, de valahogy mégis szeretetreméltó alak vagyok, aki szellemi képességeinek teljes birtokában van, és szántszándékkal utasítja el magától a megújulás minden lehetőségét, ehelyett tipikusan keletnémet módra egy harmadik világból származó menekült életszínvonalán vegetál, mialatt neki, meg a hozzá hasonló gondolkozásúaknak tetves 630 márkás állással az én luxus útkeresésemet kell finanszírozniuk. A gond az volt, hogy Mary-Lou, előttem érthetetlen okokból, méltónak talált arra, hogy iszonyatát leküzdve keletnémet ágrólszakadtságomtól megváltson. És ami rosszabb: e szent cél érdekében fiatal testének minden báját is kész volt latba vetni. Első munkám az Új Európában, melynek semmi köze sem volt a lírához, egy promotion-event volt egy timeghost-kultúráruházban, az Oranienburger Straßén. Egy orosz-japán művészpár, feltehetőleg egy-két éven belül az érettségit is leteszik, már ha akkor erre még egyáltalán szükségük lesz, mutatta be legújabb interaktív CD-Romját. Vállalkozásuk a space-bubbles névre hallgatott és korunk egy jeles német filozófusa legújabb művének művészi-ironikus kísérőszövege volt. Én Mary-Lou jóvoltából az áruház előcsarnokában álltam egy szappanbuborék-fújó készülék mellett, míg Mary-Lou a bejárat előtt, az utcán reklámlapokat osztogatott. A feladatom az volt, hogy az áruházba betévedő potenciális vásárlókat gombnyomásra szappanbuborék-felhőbe burkoljam, ajkaikra vidám, felszabadult, újnémet mosolyt varázsoljak, és figyelmüket ily módon a szórakoztató és very sophisticated fun-ra irányítsam, mely a helyiség hátsó sarkában található tévéképernyők előtt várta őket. Meg kell mondanom, egész jól ment a dolog. Munkámat teljes átéléssel végeztem, miután hamar nevet találtam a gépnek. Ez segített abban, hogy tényleg senkit se hagyjak ki, aki a Korszellem Kultúráruházba betette a lábát. Hogy mi volt a gép neve? Kalasnyikov. De ezt nem árultam el. - Az mindenesetre tuti, hogy némi fantáziával és célirányos tettvággyal jóval több pénzt lehet keresni, mint költészettel - mondta Mary-Lou, mikor késő éjszaka holtfáradtan rogytunk le keletnémet vackomra. Elégedetten számoltam a bankókat, és be kellett látnom, hogy Mary-Lounak igaza volt. - Vetkőzz le, drágám - mondtam. - Szeretném leróni hálámat kiváló ötletedért, és elhalmozni a csókjaimmal. - Egy pillanat - mondta Mary-Lou és barna heidelbergi szemeiben tettvágy csillogott. - Miért, mi van még? - kérdeztem kelletlenül, és engedelmesen visszavettem az ingemet. - Azt hiszem, már nem sokáig kell ilyen habkönnyű kis akciókra pazarolnunk az időnket. - Mit akarsz ezzel mondani? Attól tartottam, megint valami nyugati típusú túlzott igényességgel akarja tönkre tenni az új európai életforma irányába tett első lépésemet. - Egész jó kis meló volt. Vannak ennél sokkal rosszabb pénzszerzési módszerek. - Ez így van - helyeselt Mary-Lou és olyan bizalmasan vigyorgott, hogy egy pillanatra azt hittem, Lipcse-Leutzsch-ban született - De van egy sokkal jobb ötletem. - Élvezzük inkább az éjszakát - javasoltam. Mary-Lou beszélgetési ingerenciája komoly veszélybe sodorta abbéli titkos tervemet, hogy az elkövetkező néhány órában divatjamúlt (keleti típusú, felforgató) módszerekkel kísérletet tegyek test és lélek szétválásának föloldására. - Heiko Hennecke... - szólalt meg Mary-Lou és hangja olyan ünnepélyesen csengett, hogy önkéntelenül is fölültem az ágyban - mit is szeretsz te a világon a legjobban csinálni? Lemondtam titkos tervemről. Mary-Lou megfogott. - Írni - válaszoltam az igazságnak megfelelően. És benne voltam a hiszékenység csapdájában. - Helyes - bólintott elégedetten Mary-Lou - Akkor írni fogsz. És ettől a perctől fogva én vagyok az ügynököd. - Az ügynököm? - kérdeztem döbbenten. - Jó ügynök vagyok - súgta Mary-Lou Heidelbergből és rövid, meleg ujjai puha, kék-fehér csíkos, Rügen feliratú pólóm alá kúsztak. - Ezt a mai siker alapján készséggel elhiszem neked - válaszoltam zavartan -, de amit én írok, Mary-Lou, az költészet. Költészet! Én egy szegény, stasiüldözött keletnémet költő vagyok. Elhomályosította elmédet a meló a Korszellem Kultúráruházban? - Egy frászt - felelte nyugodtan Mary-Lou - Gondold csak meg: ez itt Berlin, ezek a kilencvenes évek, mi pedig fiatalok vagyunk. Te az íráshoz értesz, én meg a számokhoz. Mindössze egy jó célcsoport-analízisre van szükségünk. Holnaptól megint írni fogsz. Éspedig prózát. - Prózát? - Prózát. - Mary-Lou, ezt nem mondod komolyan. - Dehogynem. Meglátod, menni fog! - Vágd miszlikre az agyamat, tépd ki a szívemet, vágd le a heréimet, de kérlek... - Fogd be - mondta Mary-Lou és a fal felé fordult, hogy aludjon. - Holnap folytatjuk. Jó kis szórakoztató regényeket írni Eco vagy Márquez stílusában rég nem kunszt már. - Sose hittem volna, hogy ilyen közönséges tudsz lenni, Mary. Mintha nem volna így is épp elég nehéz a sorsom. - Most aztán elég! - Mary rendesen begurult. - Másképp hogy a fenébe képzeled, hogy időben összejön a pénz a szibériai útra? Gondolkodni kezdtem. - Úgy érted, inkább bent a Korszellem Kultúráruházban, mint előtte...? - Hennecke, torkán ragadtad a lényeget! - Oké - mondtam halkan - Akkor vetkőzz le szépen. Csapó, mint a régi szép Defa-időkben.
U.i.: Első regényem címe: A szappanbuborék-fújó készülék. Jövő télen utazunk Novoszibirszkbe.
