Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Pár deka vézna izomzat, acélos rugók, egy pár mozdulatlan sörétszem, néhány évszaknyi rakétaszerű huzalmozgásra, hegyes földdöfésre korlátozódó fürge égi vágta s izgága szárnycsapás, amelybe egy gondolat is alig fér, egy seregnyi látható lét, láthatatlan halál:
motoros surrogások nyártói őszig, egy csippenésnyi megérkezés a tarlón, a lombban, e szabadesés forma emelkedés, reményt előző eltökéltség, erő a pillanatban, ez a földünkre csöppent öröm, amelynek csak a halál adja majd meg egy hulló körte vagy cseresnye súlyát:
fövényfutó libucok, kis külődök, szélkiáltó pólingmadarak, kardorrú, csocsogva vízbefúró, majd a parton egylábuskodó csutrok, harisok, szárcsák, vöcskök, jeges bukdárok, kontyos rucák, sirályok, kormárok, gödények, törpe halászkák, hattyúcskák, ganályok, cigányrucák, zöldlábú vízityúkok.
Autók, vonatok, buszok visznek el és hoznak vissza, mert egyik sem az a hely, amit bodza- illattól párás éjeken kerestem. Egy-egy ezüstlevelű nyárfaerdő láttán a Tisza árterében vagy Ravenna utcáin augusztuskor délben elhittem, hogy lehetne maradni. Aztán mégis hívott valami lenge lepkeszárny, s én megint útra keltem. Nem kíváncsiság hajt, nem is vágy, csak önmagam elől menekülök évek óta már.
Félek az éjszaka mélyén lapuló ideges csendtől. Félek a csend mélyén felfakadó mondatok árnyaitól. Elmémen kitakart vázlatokat mutogatnak festett, faragott szentek – szenvtelen arccal, fakuló nefelejcs szemmel. Testükön olvad, hólyagzik a lakk, szájuk tátva marad. Nincs mit mondani már. Felfordult a világ, és nincsen köszönet benne, ha összerakom még mindazt, ami szép volt tegnap, tavaly… olykor másféle idő síkján. Szétesik úgyis fél pillanaton minden pillanat, és százszor, ezerszer akad meg kattogva az ész. Nem kiabálok, azért sem kiabálok, azért sem bújok sehová.
Lépést váltani késő. Utolérem a tél angyalait. Fejemet hajtom, a tények előtt meghajtom fejemet. Mondani kellene most is valamit, nagy ragyogással kibeszélni a múlt fényeit, árnyait. Ordítani kellene már, hogy megakadjon a mozgás kerekén az idő lába, a zárban a kulcs lényege, fergeteges szélben a tátogató száj – és fülben a hang. Jéggé dermed a csend tengere, lábnyomokat nyomtat a fagy. Hanyagul fordul alattam a föld, míg lerakódik a dér – lassan – a homlokomon. Holnap is itt leszek. Itt várom a napmeleget. Felszívódik a könnycsepp és testben a vér, köddé válik az égbolt, kővé a kenyér.
Elszökik innen a fény is, ha a végtelenül hosszú tél fukarul méri a tiszta időt. Ájult, meztelen erdőkről szólnak a mesék, eltévedt vadakat marnak a kóbor ebek. Nincs kegyelem, befelé fordul az ember, igaz lelke nem adja magát. Mégis gond a magány; titkos a holnapi nap magja, igéje, a sors vázlata. Nem tudom elmondani, hogy hova tűnt kettőnk útja, miért kell ez a nagy havazás. Merre sietsz a halállal – az Úr mezején – nem tudom. Összegubancolt fémszálakon ül száz meg száz olajos, fémtollú madaram, már nem szállnak el. Úgy érzem, csak sebeket tépnek. Csőrükön alvad, megszárad a soknapi vér.
Itt voltál velem. Innen vitt messze az ősz, vitt a novemberi szél. Árnyék lett a remény, összerogyott a remény temploma; és csak a csend lesz már mind nehezebb, mind nehezebb, komorabb nélküled. – Istenes ének szólt; fás, recsegő hangokat őriz a fül, széttördelt szavakat. Megbarnult levelek hullanak egyre, eső zúdul a földre – s a sírás még fojtogató most is, sok nap után. – Múltad bontogatom, szétszedem, átkutatom véreres éveidet. Nem volt bő nevetésed, halvány mosolyod megvan, megmarad. Érintésed melegét bőrömön érzem, múlásodat is tagadom napról napra; hogy élsz, jársz-kelsz, azt hazudom.
Ha hihetném: most rám vársz, meglehet, rád várnék magam is, vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám, és nem: hamar-elmúlását még-meg-nem-jöttödig.
Ha tudnám, hogy most mást vársz, meglehet mást várnék magam is, vagy csak a rád-nem várás nem szűnését várnám, és nem: hamar-elmúlását talán váratlan megérkeztedig.
*
Ha hihetném: karodban hiányommal forgolódsz ágyadon, most hiányodat ölelném át én is - hiányaként kétegy-hiányunknak -, oly szorosan, hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel már magamat is, oly szorosan, hogy hiányomat karátöltve, helyetted a hiányomat ölelném át újra.
Mantrát, imát, gyónást, ráolvasást a madár nem tud, de tudja a nyelvet, eleven ige minden szárnycsapása, Bábel előtti irgalomban él kompassióban fával és füvekkel, a rémülettől sürgetett időben a türelmes nyelv benne vár sorára.
Átveszem a színes lapot. Majd ráülök, ha hideg a kő. Ráülök, de olvasásra mégis elő- kotrom magam alól. Kemény, mint
a francia krémes állaga. (Kedvenc hasonlata gunyoromnak.) S mit mond? “Megörültünk a fotósnak, aki rögtön vitt kijjebb minket, a fényre, a teraszra.”
Nekem aztán, így én nyomban, senki parancsa! De hát ez volt mindig. A találkozások, volt idő, mikor azt mondtam, “ráállok”. Nem élhetek már csak a magam törvénye szerint.
Kevés időm van hátra, hogy abban ne történjék semmi. Ezen töprengek, nem fotókon. Hogyan lehetne egyértelműsíteni? Nem ahhoz van kevés időm, hogy semmi-történéssel vesztegessem, hanem hogy mint a francia krémes állaga, úgy legyen üres az időm, eseménytelen, ne kelljen vágynom a jóra sem. Üljek meg csöndben, mint egy régi költő
tanítja, és a sötét és a csend még: mint ember-öltő.
II. Vágyni bármire
“Taníts törődni, nem törődni, megülni csöndben”, ezt is ez a költő, bizonyos T. S. Eliot írja (nem a reklámújság). A reklámújságokhoz semmi közöm. De a fákhoz
a robogó vonatból; a fogyó távolsághoz; egy idegen városban, de akármi, akármi utcához: semmi közöm. Nem vágyom. El-elmegyek a vasúti átjáró tövébe, felnézve egy-egy (nekem) céltalan
tovarobogó mozdonyra, megkönnyebbülök: véletlen se vihetne engem. De jó volt, mikor az áram kihagyott, a vonat még a Keletiben visszatolatott, én hazarohantam. S kutyánkkal még két napot
tölthettem. Én egy idegen hotelágyban aludtam – vagy cigarettáztam – volna. Nézem a töltést. A vágy ilyesmi: először csak úgy az avarban, mint héjanász. Aztán ananász, pezsgő, vodka mellett, a legtisztább
lepedőn. És utána mégis: hát ön? mondhatjuk egymásnak. Nem is nagyon kell hinnem a vágynak. Szép test emléke, szép könyv, izgalmas festmény, orrhosszal befutógyőzelem; “feljössz? lapozzunk bele; micsoda színek; eltaláltam!”
De te se, mondom magamnak, még csak te se, te se, te se.
III. Az igazi folytatás
Két szoba összenyitva. Másikban a madár, két napos korában lelték, hasadt has, tört láb, ragadozónak, odvában, odavethető verébhús. És fölnevelték. Nekem, és él, és már népszerű is, újságokban van hír róla. Haha! Alszik, d. u. 1/25, bocs, ez egy lókvóta, 1/2 5, én kihasználom, hogy kevesebbet vesztek a gázáron, mintha nála – ne fázzon – a villanykályhát használom, ülök, gázkályhánk melege átárad hozzá. Hanem ehhez hozzá kell tennem, hogy Ő szerves része életemnek, ürügy rá, hogy T. S. Eliotnak megfeleljek, tudjak törődni, nem törődni, csöndben csak ülni, plusz, haha, Eliot, erre kegyed nem gondolt: máris valami éjben. Na kérem.
Őket figyeld, akiknek áldozatát, mint Káinét, Bizalmatlanságból nem fogadta az Úr; Az Úr, aki teszteli a teremtményeit.
Szállj le a Plútóra azon a napon, amelytől Nem bolygó többé, csak törpe planéta.
Elszenvedte a leértékelést. Túl van rajta. Milyen érzés? Tömör anyagból van, nem érez.
Vizsgáld azokat, akiknek kettős akarat volt A születése, nem baleset; Létük mégis a halálra mutató nyílvessző, Megrezdítve az apák, az anyák szándékával; Akiknek létükkel kell válaszolniuk két egybehangzó akaratra:
Akiknek mégsem sikerül soha semmi. Fölmagasodnak a szélen, sértetten.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Ütődik arc az archoz, egymáshoz szelídültünk szépen. Homlokod fényes zuhatagában élek, enyém lett már tenyered egészen.
Ujjaid rágörbültek sorsomra, reménnyel áldott és boldog vagyok. Szívemben magasra nőtt a Mátra, akár a mindenséget őriző csillagok.
Lomboktól kifosztott emlék
Valamikor szívünkbe volt szerelmes a tavasz, csillagok közé emelt minket a fény. Tenger és tűz ragyogott kedvesem szemén. Néztük, néztük a megváltó jövőt egyre. Reményünk volt egy katicabogár, elszállt a törékeny hegyre. Hétpettyes szárnyait hiába keressük már. A lomboktól kifosztott emlék csak üres egeket talál.
