Keresés

Részletes keresés

kajuraho Creative Commons License 2009.09.19 0 0 10
Elsőrangúak.
Előzmény: gb. (8)
miafranc Creative Commons License 2009.09.19 0 0 9

Petőfi Sándor

A TISZA

 

 

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

gb. Creative Commons License 2009.09.19 0 0 8
gb. Creative Commons License 2009.09.19 0 0 7
Előzmény: miafranc (-)
kajuraho Creative Commons License 2009.09.19 0 0 6

Fekete István: Augusztus

Poros út, poros virág, fáradt rét,
most már vágyunk a suttogó őszre,
kopogó esőre az ablakon,
néma ködre a domboldalakon,
s a makkhullató arany-erdőkre.

Múlik a nyár: poshadt malomalja,
kemény gyalogút és szikkadt árok.
Dér vágyik már reggel a mezőre,
kikerics a fakult legelőkre,
hol a jegenyéken varjú károg.

Aztán úgyis tél jön, s ködkezével
az erdőkben az éj zúzmarát sző.
A patak némán fut elmenőben,
lassul a szív, s a dermedt időben
elénk áll majd – a temető.
kajuraho Creative Commons License 2009.09.19 0 0 5

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy – te vagy a: Legelső…
miafranc Creative Commons License 2009.09.19 0 0 3

Áprily Lajos
Őszi monológ

 

 

Hallod? - Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.

 

Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál,
befogná kék szemed sötéten,

 

itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.

 

"Milyen fehér!" - "Milyen fehér!"
rikácsolnák nagyélü csőrrel.
"Enyém a szív!" - "Enyém a vér!"
s lecsapnának nagyívü körrel.

 

Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.

 

S ha lent eldőlt az ütközet,
felcsapnának széltől kavarva,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!


miafranc Creative Commons License 2009.09.19 0 0 2

Kányádi Sándor

Erdő, erdő…

 

 

Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.

Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.

Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.

Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad.

 

miafranc Creative Commons License 2009.09.19 0 0 1

Nemes Nagy Ágnes
Patak
 


Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél elõlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltûnõben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselõbb a hõben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kõben.
Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz - úgy hiszem,
Már itt a szél - s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
- Már itt a szél! - habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb - itt a szél, úgy hiszem -
Ha néhanap a feketét találja.
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
- A takaró szegélyén indigó-
Színû betûkkel állt nyomtatva: "elme".
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rács közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, - és szétolvadt. Ez a rendje.
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendõrõrszoba?
Szûköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb az abroncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
Hová futottál, szép, híves patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan -
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat;
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

 

miafranc Creative Commons License 2009.09.19 0 0 0

Tóth Árpád
 Erdő
 


Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.
 
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
 
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
 
Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
 
Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
 
S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

miafranc Creative Commons License 2009.09.19 0 0 topiknyitó
Áprily Lajos 

Ősz 

 

 

Most már a barna, dérütötte rónán 

mulandóságról mond mesét a csend. 

Most már szobádba halkan elvonulhatsz 

s hallgathatod az álmodó Chopint. 

   

Most már a kályhatűz víg ritmusára 

merenghetsz szálló életed dalán, 

míg bús ködökből búcsút int az erdő, 

mint egy vöröshajú tündérleány.

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!