Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedühang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.
Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...
Alszik a szél, föl se kelt,
olyan kedve van ma,
a vihar is lehevert,
a szél öreganyja.
Alszik az egész család,
nem fut a szellő sem-
mitől csörren hát az ág,
levél mitől zörren?
Nem egyébtől, két madár
röpül éppen erre,
az egyik a hársra száll,
a másik a cserre.
Jó a hárs is, a cser is
a fáradt madárnak,
azon is meg ezen is
pihenőt találnak.
Éppen arra jártam én,
fák alatt megállva,
hallgatóztam, vártam én:
fütyül-e madárka?
Megértettem a szavuk,
ha "csúrr" volt, ha "csírr" volt-
tanúm reá a kakukk,
szóról szóra így volt:
Hallgattam volna tovább
ezt a párbeszédet,
de hirtelen akkorát
fújt a szél: fölébredt!
A vihar is vele kelt,
s huga is a szellő-
ezer levél útra kelt,
szinte szállt az erdő!
Az égen egy felleg állt,
dézsa a kezében,
s mint aki csak erre várt,
ránk öntötte éppen!
Megáztak a madarak,
megázott a szél is,
szedhettem a lábamat,
bőrig áztam én is!
Nos,ismét múlófélben van egy nap a maga rejtelmeivel,örömeivel és persze szomorúságával.
Dehát dobjunk némi alamizsnát a holnapnak is és ne fejtsünk meg minden mai titkot és csodát...
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Üdv mindenkinek,
a 'jubileum' tiszteletére gondoltam hozok egy nem-irodalmi idézetet, remélem megbocsájtjátok :)
"Kr. E. 500-ban a magyarok már a Dél-Urálban laktak (Cseljabinszk környékén, bár ez korántsem biztos) fejlődött a kereskedelem is, az olcsóbb vas is elterjedt, “fegyveres erők” alakulnak, íj, nyíl, kard, lándzsa, pajzs és páncél használatával. Éleződtek a vagyoni különbségek is.
Kr. E. 500 és Kr. U. 550 között őseink átköltöztek Baskíriába. (Magna Hungaria) Ez alatt a Volga, Káma és az Urál által határolt területet értjük. A földművelés jelentősen fejlődött, megismerték a vaspapucsos faekét, és egyre nőttek a vagyoni különbségek. Valószínűleg ott alakult ki a hét törzs. /Nyék, Megyer, Kér, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Keszi/. A törzsszervezet már mesterséges politikai alakulat. "
Ady fordítása közismertebb: ez Tóth Árpádé.
-
Paul Verlaine: AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.
Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
-
Gyermekkoromban sokat kérdezősködtem arról, hogy hol van az álmok hazája, de senki sem válaszolt. Persze nem azért mert nem akartak, hanem mert senki sem tudta a választ. Aztán egyszer álmomban odajött hozzám egy alacsony, kopasz emberke. Fehér kabátot viselt, olyan volt, mint egy picike angyal.
- Még sohasem mutatkoztam be neked. - mondta. - Én vagyok az Álomküldő.
Kicsit megilletődötten nyújtottam a kezem, és megmondtam a nevem. Az emberke mosolygott. - Én küldöm neked az álmokat. - mondta. - Tudod, van egy nagy fiókom, olyan, mint amilyenben te a zoknijaidat tartod, és ott vannak az álmok bent egy nagy könyvben. Én választom ki őket, aztán az álmodókhoz küldöm. De te is megrendelheted őket, ha akarod.
Egy pillanatra eltöprengett, aztán hozzátette: - De az emberek nem nagyon szoktak álmokat rendelni.
Nagyon megörültem az Álomküldőnek, és nyomban ezernyi kérdésem támadt. - Milyenek az emberek álmai? - kérdeztem. - Te olyan sokat ismersz, mondd, van különbség egy felnőtt és egy gyerek álma között?
- A gyerekek álma színesebb. - mondta. - Ők még mernek álmodni, és szeretnek sokat nevetni az álmokon. Ezért ők vicces álmokat kapnak tőlem. A felnőttek többsége már nem engedi be a fejébe ezeket az álmokat. Hiába küldök nekik játékos tündéreket, ők gonosz manókká varázsolják őket. Nem tudom, hogy mit tehetnék. - tárta szét tanácstalanul a kezét.
Szótlanul ücsörögtünk egy darabig.
- Mondd, hogyan rendelhetnék tőled álmot? - kérdeztem aztán.
- Mi sem egyszerűbb. - felelt az Álomküldő. - Fogj egy darab papírt, és írd rá: ma estére ezt az álmot szeretném, megrendelni, aztán írd rá, hogy mit szeretnél. Tedd a papírt a párnád alá elalvás előtt, és már nincs is más dolgod, mint várni az álmot.
Ekkor felébredtem. Egész nap az Álomhozó járt a fejemben, majd este elővettem egy darab papírt, és felírtam rá, amit álmodni akartam. Elalvás után, aztán egyszer csak ott találtam magam ugyanazon a helyen, ahol előző este. Az Álomhozó hangosan felnevetett, amikor meglátott. - Na, mit mondtam? - kacagott. - Ugye, hogy így kell csinálni? Ezentúl mindennap olyan álmot rendelhetsz magadnak, amilyet csak akarsz. Most pedig sicc, még sok dolgom van, messze még az éjszaka.
Megköszöntem hát a segítségét, és magára hagytam. Attól a naptól kezdve soha nem felejtettem el felírni a kívánságaimat. Ha most benéznél a párnám alá, most is ott találnál egy darab papírt, és rajta az álmaimat.
Kedves Szuszmok,már miért is lenne baj? Az a jó,hogy viszonylag rövid idő alatt eljutottunk -együtt-eddig a számíg! Kívánom,hogy a 100 000. hsz.-t is Neked sikerüljön elcsípned!:-))
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...
Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását.
Eszembe se jut, hogy védekezzem.
Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rámveti magát, földre veri a sapkámat.
Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem. Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem ?
Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson; indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holdfáradt vagyok, mire hazafelé indulok.
És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.
A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre...
Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyengédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal.
Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt. Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mindmind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal!"
S a csöndes "csoda", ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.
Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami , nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha a paplannak is szinte "személyhez szóló" az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben mit egy régi fénykép őriz.
E kőbe vájt lyukakban
egyik nap mint a másik
a nappal és az éjjel
cinkosul összejátszik
nap és éj bonthatatlan
tömbje alatt a semmi
zsákját a vállra venni
hurcolni ájulásig
vagy még tovább amíg a
rozsdás idő bekattan
Ahol hártyás latyakban
romlott igék tenyésznek
van-e még bátor dallam
szó villámnál merészebb
jelzés hogy érdemes még
hinni egy makacs eszmét
fülelni hátha moccan
valami zsenge élet
szivekben csillagokban
Nyíló földrózsa kelyhe
emelj fel vonj magadba
ki botlok mint a részeg
ne engedd csúf lidércnek
hogy sorsom elperelje
napomat eltakarja
Ó hadd találjak végre
egy zizzenésnyi neszre
legyen bár mint a lepke
szárnyának rebbenése
vagy álombeli éle
meg sem fogant füveknek
a lét aprócska cseppje
megsúgott szivverése
a jóhírt hogy jelentsék
bízom szelíd szelekre
Mélyáramokra bízom
sorsomat egy palackban
míg a rozsdás időnek
lakatja majd lepattan
s ki magamban forogva
csak tört vagyok vagy az sem
ép leszek és töretlen
egész és oszthatatlan
ha milliárd alakban
szétszórva tükröződöm
az égen és a földön
csillagokban szivekben
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Mint a bomba a robbanás előtt –
De eleven és érző lövedék –:
Egy szikra kell csak, egy ütés csupán,
Hogy szertevetődjék a mindenség,
Az a kis minden, aki én vagyok –
S bennem a békességes csillagok
Fénye kihúnyjon, s szilánkká repedezve
Repüljenek az űrbe szerteszét:
Én eleven és érző lövedék:
Jaj, senkinek fájni nem akarok.
Ó, Uram, adj valami balzsamot,
Mely szünteti e kifeszített kínt –
Ó, add a régi balzsamot megint,
Adj fenyves-erdőt, vagy morfium-mámort,
Órákat adj, vagy egy pillanatot,
Amely késlelteti a robbanást.
Mert én: eleven, érző lövedék
Készen valami szörnyű repülőben,
S talán már a föld felé repülőben:
Jaj, senkinek fájni nem akarok –
Azért, Uram, ha úgy végeztél rólam,
Hogy végzésedből mégis robbanok:
Hadd vetődjem az űrbe szerte-széjjel –
A kis mindenség, aki én vagyok
Szakadjon millió szilánkba széjjel – –
(Úgyis széttéptem én már magamat!)
De robbanásom senkit se sebezzen!
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
Mi az öröm? Szép nyári reggel,
A rét még harmattal teli,
Tizenhat év, fehér ruhával
Vidám falusi reggeli
Napos tornáccal, lágy kaláccsal
A régi népes ház örül;
A pázsitot holnap kaszálják
Ma még zöldel köröskörül.
- S a szerelem? - A mesék könyvét
Elejti lankadtan a kéz,
Még tegnap, tegnap más világ volt,
A könnyű szív ma oly nehéz.
Futó percek, halk lámpafénynél
Pírban izzó találkozás,
Mi tegnap fakadt, máma nyílik,
Nehéz kehelyben hervadás.
S mi aztán jött, csend és magány volt:
A szürke órák és kemény
Szavaknak fájó horzsolása, -
Hosszú napok, kevés remény, -
Az ólmos keblű szürke éjjek,
S a nehéz tehetetlen kezek! -
Szívembe' fájva bontakoznak
Lehulló rózsalevelek.
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja -
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok: lengetik
Világbelengő, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekről ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát -
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengő süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
