Ez a kis Jannisz Ritszosz-kötet nekem is megvan, antikváriumból, belenéztem, nincs benne cédula, viszont be van hajtva a 30. és a 62. oldalon a lap sarka (rossz szokás, küzdök ellene:) ), úgy-e nem baj, ha ide teszek két papírszeletet? Már nem emlékszem, miért jelöltem be épp ott, valamikor tavaly nyáron, de most is tetszenek.
"Emerson azt mondta, hogy a könyvtár olyan varázsszoba, ahol sok elvarázsolt szellem lakozik. Ám azok hívó szavunkra megszólalnak; egy könyv, ez a könyv, míg ki nem nyitjuk, szigorúan véve és szó szerint csak egy kötet: tárgy a tárgyak közt. Amikor kinyitjuk, amikor a könyv rátalál az olvasójára, létrejön az esztétikai jelenség. De tegyük hozzá, még ugyanannak az olvasónak is mást és mást jelent egyazon könyv, hiszen változunk, hiszen (hogy visszatérjek kedvenc idézetemhez) olyanok vagyunk, mint Hérakleitosz folyója, aki szerint a tegnap embere nem azonos a ma emberével, amint a ma embere sem azonos a holnap emberével. Szüntelenül változunk, s bátran kijelenthető, hogy egy-egy könyv minden olvasata, minden újraolvasása és minden újraolvasásának az emléke megújítja a szöveget. A szöveg is olyan, mint Hérakleitosz folyója." /részlet „A KÖLTÉSZET” c. esszéből/
Ortutay Gyula bevezetője a nyomtatott változathoz:
Mire tanít ez a kis füzet? A haza szemérmes szeretetére. Mikor már szinte mindenből kitagadta a hivatalos haza, mikor prédának dobta oda, akkor is magával ölelte a haza, az otthon elérhetetlennek tűnő képeit éberen s álomban is - hiszen a fogolytáborral együtt hazaindult ő is az éjben;
"Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra..."
Ez a haza vonzotta... minden fájdalmával, minden kegyetlen és szép ajándékával együtt. A haza, mert végül csak ez maradt: a magyar nyelv..., a költők nyelve,... hogy hűségét és szeretetét kifejezze. S ebben a megalázott és halálraítélt időben is ő adott ajándékot nemzetének: költészetének legmegrendítőbb verseit, azt a betetőzést, amiről Quasimodo írta, hogy József Attila verseivel együtt a modern világlíra legjelentősebb alkotása. ... S arra is tanít ez a kis füzet a hűségnek és a szenvedélyes szeretetnek erejével, hogy ebben az elvadult, törvény nélküli, gonosz káoszban mennyire az életet akarta, mennyire vágyott a béke szép csöndjére, a méltó emberi élet tiszta örömeire, egy megújult társadalom biztonságára. ... A füzetke külső vonásairól: az első megdöbbenés elfog a versek külső tagolásán, írásmódján. Szinte nyomdakész "tükörbe" fogja verseit, mindegyikét gondosan írja, szépen olvasható gyöngybetűkkel, s nem hágy el egyetlen írásjelet sem, minden betűre, minden jelre ügyel. Pontos és tiszta, mint mindenben - ezekben a vérző, lerongyolt napokban is. ... Hibátlan költői vallomás, zenéjét egyetlen téves hang sem zavarja. Ritmusa, dallama, erkölcse egy.
Hét év után olvasom újra Borges-t, teljesen másként hat rám, mint előtte (néha túl korán vagy későn(?) találkozunk egy-egy könyvvel). Tőle hozok két részletet, úgy vélem passzol ide.
Életemben sok érdemtelenül kapott elismeréssel jutalmaztak már, de valamennyi közül az szerezte a legnagyobb örömet, hogy megtettek a Nemzeti Könyvtár igazgatójának. Nem annyira irodalmi, mint politikai okból a felszabadító forradalmi kormány nevezett ki.
Kineveztek hát a Könyvtár igazgatójának, s visszatértem a déli Monserrat negyedben lévő, México utcai épületbe, amelyhez annyi emlék kötött. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer én leszek a Könyvtár igazgatója. Egész másfajta emlékeim voltak. Hajdan esténként, apámmal jártam oda. Apám, ki pszichológiát tanított, egy-egy Bergson vagy William James-kötetet kért ki - ők voltak a kedvenc szerzői -, vagy Gustav Spillertől valamit. Én olyan félénk voltam, hogy nem mertem semmit sem kikérni, így az Encylopaedia Britannica vagy a Brockhaus vagy a Meyer német enciklopédia valamelyik kötetét bújtam. Találomra kiválasztottam egy kötetet, leemeltem az oldalsó polcról, és olvastam.
Emlékszem, hogy milyen gyönyörűségben volt részem, amikor egy este elolvastam három cikket: a dr-től a druidákat, a drúzokat és Drydent kaptam jutalmul. Máskor nem volt ilyen szerencsém. Azt is tudtam, hogy ott van Groussac az épületben; akár személyesen is megismerhettem volna, de hát - mondhatom - nagyon félénk voltam: majdnem annyira félénk, mint most. Akkoriban nagy fontosságot tulajdonítottam a félénkségnek, ma már tudom, hogy az csak egyfajta rossz, amit az embernek el kell viselnie, és hogy - hasonlóan sok más dologhoz, amit túlbecsül az ember - nincs igazán jelentősége a félénkségnek. 1955 végén kaptam meg a kinevezésemet; elfoglaltam az állást, megkérdeztem, hány kötet van a könyvtárban, egymillió, felelték. Később kiderítettem, hogy kilencszázezer, az is épp elég. (Lehet, hogy a kilencszázezer többnek tűnik, mint a millió: ki-lenc-száz-e-zer; a "millió"-nak ezzel szemben egykettőre a végére érek.)
Lassanként aztán felfogtam a helyzet különös iróniáját. Én mindig is könyvtárfélének képzeltem el a paradicsomot. Mások talán kertnek vélik, talán palotának. Hát ott voltam én! Kilencszázezer különböző nyelven írt kötetnek, hogy úgy mondjam, a középén álltam. És rájöttem, hogy alig tudom kisilabizálni a könyvborítókon és -gerinceken lévő betűket. Akkor írtam Az ajándékok versé-t, amely így kezdődik:
Senki se süllyedjen könnyig, se gáncsig, Isten mesteri rendelését látva, Kinek fejedelmi iróniája Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.
(Somlyó György fordítása) /A VAKSÁG, - részlet/
"Még mindig azt játszom, hogy nem vagyok vak, továbbra is vásárolok könyveket, könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta a Brockhaus Enzyklopädie 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétet a lakásban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. Éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság egyik lehetősége.
Sokat beszélnek a könyv eltűnéséről; szerintem ez lehetetlen. Azt mondják, hogy nincs különbség egy könyv és egy újság vagy lemez közt. A különbség az, hogy az újságot a feledés jegyében olvassuk, a lemezt is azért hallgatjuk, hogy elfelejtsük, egy lemez gépies és épp ezért frivol. A könyvet azért olvassuk, hogy emlékezzünk rá." /A KÖNYV/
(Jorge Luis Borges: AZ ŐS KASTÉLY, Európa Könyvkiadó, Bp. 1999)
:-) - - Mit csinálsz itt, kisfiam? - Semmit. - Akkor minek állsz itt? - Csak. - Tudsz már olvasni? - Hát persze. - Hány éves vagy? - Kilenc múltam. - Mit szeretsz jobban? A csokoládét vagy a könyvet? - A könyvet. - Igazán? Derék dolog! Szóval ezért állsz itt. - Igen. - Miért nem ezt mondtad mindjárt? - Kikapok apától. - Aha. Hogy hívják az apádat? - Franz Metzgernek. - Hát idegen országba szeretnél-e utazni? - Igen. Indiába. Ott vannak tigrisek. - És még hová? - Kínába. Ott meg van egy óriási fal. - Szeretnél átmászni rajta, mi? - Nagyon vastag, meg nagyon magas. Nem tud azon senki átmászni. Éppen azért építették. - Mi mindent tudsz! Sokat olvastál már! - Igen. Mindent olvasok. Csak apa elszedi tőlem a könyveket. Kínai iskolába szeretnék járni. Ott negyvenezer betűt tanulnak. Annyi bele se fér egy könyvbe. - Azt csak te gondolod. - Kiszámítottam. - Akkor rosszul számoltál. Ne azokat a könyveket nézd ott a kirakatban. Csupa vacak. Itt a táskámban van egy szép könyv. Várj csak, megmutatom. Tudod, miféle írás ez? - Kínai! Kínai! - Be jól vág az eszed, fiacskám! Talán láttál már kínai könyvet? - Nem. Kitaláltam. - Ez a két jel azt jelenti, hogy Mong-ce. Mong, a filozófus. Igen híres ember volt Kínában. Kétezer-kétszázötven évvel ezelőtt élt, és még ma is olvassák. Nem felejted el? - Nem. De most már muszáj mennem az iskolába. - Aha. Szóval iskolába menet nézegeted a könyvkirakatokat? Téged hogy hívnak? - Franz Metzgernek. Mint apát. - És hol laksz? - Erlichstrasse huszonnégy. - De hiszen én is ott lakom. És egyáltalán nem emlékszem rád. - Mert mindig félre teszik nézni, ha valaki elmegy a bácsi mellett a lépcsőn. Én már rég ismerem a bácsit. A bácsi a Kien tanár úr, csak nem tanít. Anya szerint nem is tanár. De szerintem az, mert könyvtára van. Olyan, hogy minden képzeletet felülmúl. A Marie szerint. Ő a cselédünk. Ha nagy leszek, én is akarok egy könyvtárat. És abban mindenféle könyvnek kell lenni, mindenféle nyelven. Ilyen kínainak is. (...) - Elias Canetti: KÁPRÁZAT - ford. Sárközy Elga /Európa Könyvkiadó, 1985/
A hanipoli Zuszja rabbiról mesélik, hogy ifjúkorában meghallotta a jövőt a fák susogásában. A braclawi Náhmán viszont nem tudott aludni újonnan épített faházában, a friss deszkák között úgy érezte, mintha holtakkal feküdne. Ő is hangokat hallott, de nem a jövő hangjait. És az első éjszaka után, amelyet házában töltött, hajnalban nagy kiabálással felverte három fiát és feleségét, azt kiáltozta, tűz van, pedig még nem égett a ház, csak akkor gyújtotta fel, amikor mindnyájan kint voltak. Vajon mit susogtak Zuszja rabbi fái? És mit mondtak Náhmán rabbi házának deszkái, amelyek reggelre üszkösen meredtek az imaház felé? Mi ezt aligha tudhatjuk meg. Ahol történetünk kezdődik, ott nincsenek erdők, de még rétek sincsenek, és ha lennének, szereplőink akkor sem hallanák meg a fák beszédét, ha beszélnek még egyáltalán, ha nem Náhmán rabbi volt az utolsó, aki hallotta hangjukat, hogy aztán egyszer és mindenkorra kiégesse belőlük a szavakat.
Történetünk egy fából készült, néma tárggyal kezdődik, és el sem mozdul tőle. De e néma tárgyat sohasem pillanthatjuk meg, mindvégig viaszosvászon terítővel lesz letakarva, amely alá számlák, vásárlási cédulák, értesítések és levelek vannak csúsztatva. Amikor P. leült e viaszosvászon terítővel letakart asztal mellé, mert hiszen egy asztal e néma tárgy, érezte, hogy a narancssárga virágminta és a virágok közt húzódó méregzöld sávok egy kicsit itt is, ott is feldomborodnak. Beljebb az asztalon citromsárga műanyagtál állt, benne papírszemét, arrébb mintás fémdoboz, tele gombos- és varrótűkkel. P.-t a másik széken, az abroszénál sokkal apróbb virágmintákkal díszített, lila műszálas köpenyben egy öregasszony várta, köpenyébe a melle fölött jobb és bal oldalt néhány gombostű volt szúrva, a nyakában zöld vászoncentiméter. Amikor P. leült, vagy inkább leejtette magát a mély barnára érett támlás székre, az öregasszony vaskos, tömzsi ujjaival nyomban rábökött az abroszon előtte heverő, kinyitott könyvre, és fejét félig a mellette ülő fiú felé fordítva azt mondta: — Tessék, olvasd!
A könyvet, amelyet az öregasszony a hátsó szobából hozott elő, a lánya kapta 1953-ban, a bejegyzés szerint egészen pontosan 1953. május 19-én, avatásának emlékére. A sárgás, nehéz lapok bal oldalán héberül, a jobbon magyarul állt a szöveg, és a történetet rézmetszetekről készített fekete-fehér lenyomatok kísérték. A fordítás Blumenfeld Lipót munkája volt, és amint egyet lapozva kiderült, a Pesti Izraelita Nőegylet Vezetőségének a Szentírás iránt érzett tisztelete gyarapította e könyvvel a magyar Szentírás-irodalmat.
Blumenfeld Lipót, aki nemcsak e fordításával, hanem a róla fennmaradt halvány emlékekkel is szerepelni fog történetünkben, és aki így, bár azokban az időkben már régen halott volt, mindvégig velünk lesz, 1869. július 6-án született, négy nap híján pontosan száz évvel P. előtt. Blumenfeld Lipót Berlinben a híres Sigmund Jampel rabbi tanítványa volt, akinek meleg hangú kísérőlevelével hazatérve 1896 púrimján Turócszentmártonban olvasta fel először Eszter könyvét. Két évvel később az a közösség hívta magához, amelynek harminc év múltán, amikor már nem volt módjukban rabbit tartani, P. dédapja lett az egyik feje. Blumenfeld Lipót egész életében agglegény maradt. Egyetlen szenvedélye, melyet a róla fennmaradt néhány anekdota egyike sem mulaszt el megemlíteni, a rendszeres délutáni séta volt. Hűs nyáridőben vagy sötét téli fagyban sokat látták barátjával, a községi orvossal, aki talán P. egyik őse volt, a zsinagóga környékén, az ecetfákkal szegélyezett földes kis utcákon sétálni. Hogy miről beszélgettek, azt senki sem tudja. Tény azonban, hogy az orvos csúnyácska feleségével és lányával csak újévkor és „hosszú napon” járt el a templomba, egyébként távol tartotta magát barátja praxisától. Blumenfeld Lipót, aki híres volt arról, hogy hosszas újévi prédikációk helyett beérte egy-egy rövid történettel, és magyarázatképpen csupán annyit fűzött hozzájuk, hogy „kedves testvéreim, és ez szórul-szóra így igaz”, abban az esztendőben, amikor először állt új gyülekezete elé, a tóraolvasó asztal fabábos mellvédjére támaszkodva és jelentőségteljesen körbepillantva, a templomi szónokok emelt, éneklő hangján így szólt hallgatóságához: „Egyszer a császár magához hívatta Gámliel rabbit és azt mondta neki: — Tudom, mit tesz istenetek, és azt is tudom, hol van. Ekkor Gámliel rabbi mélyet sóhajtott. A császár megkérdezte őt: — Miért sóhajtozol így? — A rabbi pedig azt válaszolta: — Az egyik fiam kiment a tengerre, vágyom utána és szeretném, ha megmutatnád, merre jár. — A császár erre azt felelte: — Honnan tudnám, rabbi? — A rabbi ekkor elmosolyodott és azt mondta: — Nem tudod, mi történik a földön, honnan tudnád akkor, ami az égben van?” És Blumenfeld Lipót hallgatósága hiába várta a történet magyarázatát. Miután a hatás kedvéért rövid szünetet tartva halkan, szinte suttogva annyit mondott, hogy „kedves testvéreim, és ez szórul-szóra így igaz”, megfordult, lelépett a tóraolvasó asztal emelvényéről és visszaült trónusszerű helyére a frigyszekrény mellé.
A zöld vászoncentiméter az öregasszony nyakából lelógott az asztalra. A lekötött buklé és kásmilon lapokat mindig a köpenyébe szúrt gombostűkkel tűzte össze, hogy az agyonhasznált szabáskliséket éles szappandarabokkal körülrajzolva megkapja a pulóver hátát, ujját vagy elejét, és a fölösleges részeket a vonalak mentén levágva, összefércelje őket. A neheze, a kivágások elkészítése és a gomblyukazás, még csak ezután következett. Most azonban szó sem volt ilyesmiről. Vaskos, rövid mutatóujja alkudozást nem tűrve várakozott az első betű alatt, miközben P. kétkedve kereste nagyanyja tekintetét, hogy tényleg ebből a könyvből kell-e olvasnia. A nagyanyja azonban nem volt hajlandó észrevenni a bizonytalankodást. Ki volt neki adva, hogy a nyáron olvasni kell tanítania a gyereket. P. tehát az öregasszony keze fölé hajtotta fejét, egy pillanatra elcsodálkozott, milyen puhák rajta a ráncok, aztán azon az oldalon, ahol magyarul volt az írás, megpróbálta kiolvasni az első szavakat. De nyomban olyanokba ütközött, amelyeket harmadik nekifutásra sem sikerült rendesen kibetűznie. Erre az öregasszony, mint egy zongoratanárnő, aki pálcájával tanítványa fején kopogja az ütemet, minden második szótagot megnyomva olvasni kezdte helyette az első bekezdést: „És-tör tént-Á chás-vé ros-nap ja-iban...”
És történt Áchásvéros napjaiban — ő az az Áchásvéros, aki Indiától Aethiopiáig uralkodott százhuszonhét tartományon —, ama napokban, amikor Áchásvéros király ült Susán várában, birodalmának trónusán, hogy uralkodásának harmadik esztendejében lakomát rendezett mind az ő főurainak és szolgálattevőinek, Perzsia és Média seregvezéreinek és a satrapáknak, hogy megmutassa gazdagságát, birodalmának minden pompáját. Fél esztendeig tartott a királyi vendégség, marhák és ökrök százait vágták le, forrt, sercegett a zsír, a forró kőlapokon egész nap sültek a kerek kenyerek, és hordószám fogyott az édes témoni bor. A király megvendégelte Susán minden férfijét és fiúgyermekét, aprajától nagyjáig. Saruban vagy mezítláb, lenvászonból készített fehér zsákruhában, ahogy ünnepen volt szokás, csődültek az ifjak és az öregek a királyi palota kertjébe, jóllaktak és sokan lerészegedtek. A király is jókedvű volt a bortól. És a hetedik nap reggelén megparancsolta szolgálatot teljesítő tisztjeinek, hozzák elé Vasti királynét királyi koronában, hogy megmutassa szépségét a népeknek és a főuraknak.
Az olvasásra délutánonként került sor, amikor elkészültek az aznapra való pulóverek és elment az utolsó kuncsaft is, akinek a zöld vászoncentiméterrel meg kellett mérni a derekát, a csípőjét, a karhosszúságát. Reggelente, amikor elkezdődött a nap, az öregasszony a sarokban álló nagy tükör előtt azt a néhány szál hosszú, ősz haját fésülgette, amely koponyáján egy húsz évvel azelőtti betegség pusztítása nyomán megmaradt. Majd, még mindig hálóingben, megigazította parókája belsejét, hogy ne törje, és szemét behunyva, ajkát szorosan összehúzva feltette a fejére, hogy aztán a füle fölött vagy elől, változatlanul hunyorítva, a helyére húzza, és hátul maradék saját haját betűrje a tömött, barna paróka alá. P. nagyapja közben kávét és forró süteményt hozott, letette a virágmintás viaszosvászon terítővel letakart asztalra, azt mondta, most jött a péktől, ami azt jelentette, hogy most vette ki a sparheltből: amint beleharapott az ember, nyelvén szétfoszlott a meleg tészta.
A tisztek dolguk végezetlen tértek vissza a királyi palota kertjébe. Áchásvéros ezért igen felháborodott és haragja felgyúlt benne. És szólt a bölcseknek, az asztrológusoknak, akik közel voltak hozzá, név szerint Kársenának, Sétárnak, Admátának, Tarsisnak, Méresznek, Márszenának, Memúkhánnak, Perzsia és Média hét főurának, hogy törvény szerint mit lehet tenni a királyné, Vasti ellen, aki nem teljesítette a király parancsát, amit tisztjeivel küldött. És szólt Memúkhán a király és a főurak előtt: nemcsak egyedül a király ellen vétett Vasti királyné, hanem Áchásvéros király összes tartományainak minden főura és népe ellen. A porcelán kistányér, amin a nagyapa reggelente behozta a péksüteményt, tele volt hajszálvékony, szürke karcolásokkal. Az eredetileg fehér tányér közepe egészen elszürkült, a szélén viszont még mindig élénk rózsaszínűek voltak a virágok, méregzöldek a levelek. P. a nap nagy részét a nagyapjával töltötte. Együtt jártak a fonalashoz, az orsózóhoz: volt egy nagy bőrönd, abban hozták haza a fonalat, amit az orsózó ugyan már valamelyest átparafinozott, de kötés előtt, különösen ha sokáig állt a szekrényben, az otthoni kis orsózó gép segítségével újra át kellett futtatni egy darab parafinon.
Az orsózás olyan volt, mint a történetek ismételgetése: „Halljad, fiam, atyádnak bölcsességét, anyád tanítását el ne hagyd”. Nem tudjuk, hogy Blumenfeld Lipót hitt-e még az anyák és fiaik egységében, amiként abban az órában, amikor a Tóra adatott Izraelnek, az anyák és fiaik együtt voltak. Nem tudjuk, hogy azt a némaságot, amely bennünket körülvesz, akik Náhmán rabbi elüszkösödött házának deszkái között élünk, Blumenfeld Lipót is ismerte-e már. Valamit bizonyára sejtett belőle. Hiszen a tárgyak és a történetek nem egyszerre némultak el, hanem szép sorjában, egyik a másik után, és ki tudja, mikor lobbant fel a tűz, amely elkezdte kiégetni belőlük a szavakat. Így aztán amit mi némaságnak érzünk, valójában hangok zűrzavara. A holtak beszéde tűzlobogás, és a tűzzel kezdődött minden. Blumenfeld Lipót ezt a beszédet még aligha hallhatta úgy, ahogyan mi. Másképp talán nem mesélte volna el egyik újévi prédikációjában ezt a történetet hallgatóságának: „Egyszer felkereste Ráv rabbit egy perzsa, és azt kérte tőle: — Tanítsd meg nekem a Tórát. Ekkor a rabbi megmutatta neki az álefet és így szólt: — Mondd azt, álef. — De a perzsa megkérdezte: — Ki kezeskedik arról, hogy ez tényleg az álef? Valaki más talán azt mondja, ez nem az álef. — A rabbi ekkor megmutatta neki a bétet, de a perzsa ugyanúgy válaszolt, mint az előbb. A rabbi rákiáltott és dühösen elbocsátotta. A perzsa azonban nem adta fel, és elment Sámuel rabbihoz, és azt kérte tőle: — Tanítsd meg nekem a Tórát. Ekkor a rabbi megmutatta neki az álefet és így szólt: — Mondd utánam, álef. — De a perzsa megkérdezte: — Honnan lehetnék biztos abban, hogy ez tényleg az álef? — Ebben a pillanatban a rabbi megragadta a perzsa fülét. És a perzsa fájdalmában felkiáltott: — Jaj, a fülem, jaj, a fülem! — Sámuel pedig megkérdezte: — Honnan lehetnék biztos abban, hogy ez tényleg a füled?! — A perzsa még mindig fájdalmasan azt felelte: — Mindenki látja, hogy ez a fülem. — A rabbi ekkor elengedte a perzsa fülét és azt mondta: — Ugyanígy tudja mindenki, mi az az álef és mi az a bét! A perzsa megnyugodott, és a rabbi megtanította neki a Tórát.”
(Jelenkor kiadó, 2002)
Nem lehetek szerény; túl sok minden perzsel belül; a régi megoldások szétesnek, az újakkal még senki nem kezdett semmit. Elkezdem hát én mindenütt, mintha egy egész évszázad állna a rendelkezésemre.
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága. - A képet itt találtam: http://www.irodalmikepek.hu/ossz_08.html
Gondoljuk csak el, milyen nehéz volna, ha kedvenc olvasmányainkat, a Don Quijotét, a Szent Péter esernyőjét, a Tündérkertet, a Háború és békét tekercsekről kellene olvasnunk. Milyen körülményesen, mennyi üggyel-bajjal jutnánk könyvünk végére. Nem csaphatnánk a hónunk alá, hogy ott és akkor olvassuk, ahol és amikor kedvünk tartja. Nem vihetnénk magunkkal a szabadba vagy utazásra, mert a tekercs kiteregetéséhez alkalmas olvasóasztal kell. A tekercs folytonos ide-oda csavargatása sem volna ínyünkre. Milyen vesződséggel járna a könyv egy-egy fejezetének újbóli elolvasása. Amíg a hosszú tekercsben a keresett részt megtalálnánk, annyi idő telne el, hogy inkább lemondanánk szándékunkról. Nem hódolhatnánk annak a rossz szokásunknak sem, hogy ágyban olvassunk, mert a tekercs erre aztán valóban nem alkalmas. Az ókori népek évezredeken át még csak nem is gondolhattak arra, hogy a könyv alakján változtassanak. A papiruszlapok törékenyek és merevek voltak, nehezen lehetett őket hajtogatni. más anyagra volt szükség. Pergamon kisázsiai ókori város híres királya, II. Eumenész nagy műveltségű uralkodó volt, aki görög kultúrán nevekedett. A másfél évszázaddal előbb létesült alexandriai könyvtár mintájára megalapította a pergamoni könyvtárt, s a hellén műveltség terjesztésére Athénból tudósokat és művészeket hívott udvarába. Ügynököket küldött szét az akkor már hanyatló görög birodalomba, hogy értékes kéziratok után kutassanak. Az ügynökök nagy pénzeket ígértek a városok és tudósok tulajdonában lévő kéziratokért, s ezzel magasra felverték az árakat. A Ptolemaioszok nem szívesen látták Pergamon királyában az erős vetélytársat. És azt is zokon vették tőle, hogy nagyobb jövedelem ígéretével magához csábítja Alexandria legkitűnőbb tudósait. E cél elérésére az egyiptomi kormány megtiltotta a papiruszkivitelt Pergamonba. A legenda szerint a pergamoni király találékonysága kifogott az egyiptomi parancson. Összehívatta tudósait, akik végül is megtalálták azt az anyagot, amellyel a papirusztekercseket pótolni lehet. A tudósok tanácsára a király elrendelte, hogy a bőrcserzők, a tímárok bőrből készítsenek olyan hártyákat, amelyeket könyvek írásához lehetett használni. A valóság az, hogy a pergament az i.e. II. században sokfelé használták Kisázsiában. Borjú-, kecske- és juhbőrből valóban sikerült vékony hajlékony, sárgásfehér színű lapokat előállítani oly módon, hogy a lenyúzott bőrt napokon keresztül meszes vízben áztatták, majd a megpuhult szőrzetet és húst lehúzva, a bőrt egy arra alkalmas kereten kifeszítették, és száradás után éles késsel mindkét oldalát lekaparták és habkővel csiszolták. Ezekről a hártyákról kiderült, hogy könyvkészítésre sokkal jobban megfelelnek, mint az addig használt papirusz. Vágni, hajtogatni lehetett, s ellenálló képességük is sokszorosan felülmúlta a papiruszét. A pergamoniak a pergament is tekercsekbe göngyölítették. Csak később ébredtek tudatára, hogy hajtogatva sokkal célszerűbb és kezelhetőbb könyveket lehet készíteni. Ezt az új anyagot Pergamon városáról, ahol először gyártották, pergamennek nevezték el, és ma is ezen a néven ismerik. Az új könyvanyagnak célszerűsége hozta létre a kódexeket, amelyek már a mai értelemben vett könyvek alakját mutatják. A kódexnek igen nagy előnyei vannak a tekerccsel szemben. Először is a pergamen mindkét oldalára írhattak, s ezzel jelentékeny anyagot és helyet takarítottak meg. Azonkívül sokkal tartósabbnak és külső behatásokkal szemben sokkal ellenállóbbnak bizonyult. A kódexek az i.e. I. században tűntek fel, s a IV. században már világszerte általánossá váltak. A lapokat előbb összehajtották, azután láttak a megírásukhoz, s legvégül bekötötték. A kódexek írása a középkorban már nem a rabszolgák dolga volt, mint egykor a rómaiaknál, hanem a kolostorokban élő szerzeteseké. Később nemcsak szerzetesek, hanem világi emberek is foglalkoztak kódexírással, mégpedig vagy ők maguk vállalták el egy-egy könyv elkészítését, vagy pedig valamelyik gazdag könyvgyűjtő szolgálatába léptek. Az első kolostori másolóműhelyek Itáliában létesültek, ahol a Benedek-rendi szerzetesek reggeltől napestig szigorú fegyelem alatt, dolgozóasztaluk mellett másolták a bibliát és más szent könyveket. Innen terjedt át Írországra, s az ír másoló barátok eljutottak a kontinensre is, ahol ugyanezt a munkát végezték. Művészetüket megtanulták a velük érintkezésbe került szerzetesrendek tagjai, s rövidesen a kontinensen is kezdetét vett a kódexírás. A szerzetesek munkája a következőképpen ment végbe: a másolóműhely vezetője, a scriptuarius osztotta ki a scriptoroknak a munkát. A szerzetesek a kiosztott munka elvégzéséhez a pergameníveket összehajtották, majd hármat, négyet vagy ötöt egymásba raktak. Az összerakott íveket terniónak, quaternióak, quinterniónak nevezték. A nagyobb alakú kódexekben két hasábra osztva írták a szöveget. A lapszámozás még ismeretlen volt, ehelyett minden oldal aljára odaírták a következő oldal kezdőszavát, ezt a szót custosnak, őrszónak nevezték. A custost hosszú időn keresztül még a nyomtatott könyveknél is odaírták a lap aljára. A scriptorok munkájának befejeztével a teleírt ívek a scriptuarius kezébe kerültek, aki ellenőrizte, korrigálta a szöveget, s keze jelével is ellátta. Ezután a rubricator munkája következett, aki vörös tintával úgynevezett rubrum-jelekkel megjelölte minden bekezdés első betűjét, gyakran alá is húzva a feketebetűs szöveg egy részét, s az eléggé nagy számú belső iniciálékat is belerajzolta a sorokba. A munka e részét rubrikálásnak nevezték. Ezután a miniator munkája következett, aki a könyv vagy fejezet kezdőbetűjét, az iniciálét rendszerint piros színnel, díszes kivitelben rajzolta meg. Az erre a célra használt festék a mínium volt, innen származik a miniator elnevezés is. A piros vagy kék színű kezdőbetűkbe ezután finom kis képecskéket, miniatúrákat festettek bele. Ez sokszor még a miniator munkája volt. - Ezután a hasábokat ornamentális díszítésekkel vették körül, "illuminálták". A kódexeket mind díszesebbé igyekeztek tenni, s néha a sorok közé is kerültek apró ornamentális díszecskék. Szokásos volt - főleg a bizánci könyvfestők gyakorolták ezt -, hogy a pergamenlapokat is megfestették, vörös színűre, a lapokra aztán arany meg ezüst betűkkel másolták rá a szöveget. A másoló szerzetesek a VIII. században, Nagy Károly tours-i udvarában is fontos szerephez jutottak. Alkuin, akinek szerepét már a karolingi minuscula létrehozásánál ismertettük, nemcsak az új betűk megteremtésében, hanem a kódexek díszítésében is új csapáson haladt. A kódexek miniatúrái, amelyek eddig csupán díszítésül szolgáltak, illusztráció jelleget vettek fel. A másoló szerzetesek odaadó munkájának eredményeképpen a kódex valóságos műtárgy lett, amelyet tulajdonosa mérhetetlenül nagy becsben tartott, és ezért láncokkal a polchoz láncoltatott, hogy valamiképp lába ne keljen. Ezeket a könyveket libri catenati-nak (megláncolt könyveknek) nevezték. Ilyen megláncolt könyvtár ma is épségben áll az olasz Cesenában, a XIII. századból, a hollandiai Zutphenben és az angliai Trinity Hall (Cambridge) könyvtárában, a XIV. századból. A temérdek gonddal és művészettel kiállított kódexlapokhoz megfelelő művészi kötés is kellett. A könyvkötő szerzetesek, akárcsak másoló társaik, minden tudásukkal arra törekedtek, hogy a legszebb és legtökéletesebb kötésekkel lássák el a kódexeket. A fatáblából készített fedelet rendszerint pergamennel vagy más nemes bőrrel vonták be, s a bevont táblát arany vagy ezüst díszítésekkel, mesteri ötvösmunkákkal látták el. A díszekbe még drágaköveket, ametisztet, rubint, zafirt is belefoglaltak. Később, főképpen a könyvnyomtatás korában, áttértek az úgynevezett melegen való aranynyomásra, görgetőkkel és bélyegzővasakkal. Ezt a módszert a bibliofil könyvek kötésével foglalkozó könyvkötőmesterek még ma is használják. (...) - /Gondolat Könyvkiadó, 1984/ 48 Ft
Viszont jó ízléssel válogattál a sok-sok találat közül! Nekem nincs meg. Örülök neki:-) A képminőséggel semmi baj, sőt, szerintem borinoteszes. Hozzál bármit, amit ide illőnek tartasz: olvasva lészen!:-)
Ezen a sáros, álmos folyón jöttek-e hajdan azok a kis hajók, hogy megépítsék hazámat? A festett könnyű bárkák bukdostak hosszú rajban sodrán a vízi jácint tarkázta sárga árnak.
Ha meggondoljuk, fel kell tennünk, hogy a víz akkor oly kék volt, amilyen csak az egekből eredhet, s piros csillag mutatta, hol az a partdarab, hol Juan Díaz éhezett, és az indiánok ettek.
Az bizonyos, hogy ezren érkeztek s újra ezren az öthónapnyi széles óceánon keresztül, még szörnyek és szirének laktak a tengerekben, s a kompasz megbolondult vízmélyi mágnesektől.
Megháltak, számkivetve, raktak rozoga házat. A Riachuelónál, azt mondják. Lehetetlen, hogy így lett volna, álnok bocai lódítás csak, hisz itt volt mifelénk az, a Palermo-negyedben.
Egész háztömb, de kint a mezőben, mindenünnen nyitott, esőnek, szélnek, hajnalnak odatárva. Megvan, négy utca fogja közre a negyedünkben: Paraguay, Gurruchaga, Serrano, Guatemala.
Egy csapszék, rózsaszín, mint a kártya háta, fénylett, jól keverték a kártyát a hátsó helyiségben. Egy fickó lett a góré, goromba lett, kemény lett, s felvirágzott a rózsaszínű kiskocsma szépen.
Most hallhatták először: egy sánta verkli szól lenn, naphosszat habanerát nyekergetett a gringó. Az akol tudta már, hogy ki kell itt: Yrigoyen, és tangót zongoráztak, s a nagy szám: Saborido.
Mint rózsa, illatozta be a kopár vidéket a dohánybolt. Az este tegnap lett nemsokára. Az emberek sosemvolt csalóka múltban éltek, és már csak egy hiányzott: a túloldali járda.
Akár a levegő, a víz, Buenos Aires nem lett, megvolt öröktől, s míg a világ világ, lesz.
Fürtösre ért a bodza; kék barlangja homályán aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen, ahol rőten suttog a vad fű, most tűnődik az ág. A lombsusogás
úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán. Szelíd a rigó szava. Hallgatagon megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.
Egy kék pillanat már csak a lélek. Félénk vad bukkan elő a fák közül és távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.
Most hívőbben ismered a homályos évek titkát, a magános őszt, szobák hüvössét; és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.
Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig meghat az omladozó temető, ha látod a dombon, legendák érintik szived; de néha felderül a lélek, hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.
Lélegző fák gyökerébe szívódik a nedv. Mi hajtja látni a napot? Klorofillt szülve illan föl az égig, átváltozott, nyomot alig hagyott. Minden árad, kereng formát cserélve, földmély sötétből páráll föl a fénybe.
Bagolyszemű bárányfelhők leszállnak, s a láthatáron, ha el nem enyész, behajtják nyáját a törékeny nyárnak, hirét küldi a kerengő egész, mely minket is magábafogva forgat; villan mi volt, ki tudja mi lesz holnap.
Lombok susogó sátora födöz be, legyez a lágy szál, avar-hűs az árny, száll az alkony sebeink bekötözve; lepörgött egy nap, - ugyan mennyi vár? Szenny, rongy a divat, megfutás, üvöltő gajd: - hallgasd inkább, mit tanít az erdő.
Fatörzsek boltozattá tornyosulnak, didergő mélybe törten hull a fény, kilép, elhagyja tegnapját a holnap; maradna inkább, megriadt szegény, kívánná: védje még a boltozat. Mitől? Mi közönnyel továbbhalad.
Kemény tanítás sajog át szívünkön véletlenek sorsszülő vadonában: ki fényt lopott nekünk, mindegyre eljön, a fizet saok-tépte, újúló májjal. A dühös isten csattogtatja csőrét, és jajgatnak sebeink, a pőrék.
Mintha megágyaztál volna éjszakára a kikeményített lepedő vásznán egy-két gyűrődés mint az aggódó homlokon a féltés kinyíló-összezáródó hegei aztán az elképzelt nagypárna dugig töltve pehellyel madártollal annyira hogy majdnem felrebben s felette a lebegő fejpárna televarrva álommal szuszogó csenddel mintha megágyaztál volna egy örök-éjszakára hamvadnak mozdulataid hófehér bársonyra fektetett bronzba-aszalt tenyereid már csak a simogatás emlék-mozdulatait őrzik tehetetlen gyönyörű tárgyak tenyereid tőled függetlenül de vannak nézésed öngyötrő fókuszában valami , furcsa kiállításon lélek-távol gondolat-közel mintha megágyaztál volna arra az örök-éjszakára magadat ágyaztad be a szeretetbe a nedves anyaföldbe bizsergő életed immár patyolattiszta megvetve egy olyan álomnak mely idők kezdete-vége óta csak önmagát ismételheti meg.
Ne haragudj, Ilang, elfelejtettem reagálni: azt a könyvet az internetről hoztam, nem az enyém, sajnos. Viszont megvan nekem Radnóti 'Bori notesz'-ének fakszimile kiadása. A tartalmát nyomtatásban is kiadták, mert az eredeti szöveg elmosódott, alig olvasható. Az eredeti és a nyomtatott füzetecske elején található ötnyelvű szöveget fotóztam. /A kép minőségéért elnézést kérek./ Mivel nehéz kibetűzni a sorokat /az én bénaságom miatt/, ezért - legalább a magyar változatot - külön leírom:
"Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u.1.I."
* A nyomtatott változathoz Ortutay nagyon szép bevezetőt írt. Abból is szívesen gépelek be részletet, ha érdekel benneteket.
Elnézést, mivel Somlyó a fordító, ezt nem hagyhatom ki:-)
Somlyó György: Hommage a Kavafisz
Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
Olyan volt, mint egy riadt kis őzike, akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató ifjú vagy éltesebb lionjai, és belül attól rettegett, hogy meg is eszik, és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele, mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől. Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat, hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak. De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla, hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól – mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.
Fehéret a fehéren. Bárányokat a havon nem venni észre. Ugyanúgy a legtisztább szavakat sem a papírlapon.
*
Minden titok: a szikla árnya a madár karma a gombolyag a szék a vers.
*
A szavaknak van másik bőrük is belül mint a mandulának vagy mint a türelemnek. - fordította: Képes Géza //Jannisz Ritszosz Papírszeletek - Kozmosz Könyvek, 1985/
- Mért ez a tohonya tétlenség a Tanácsban? Mit ülnek a tanácsosok? Mért nem hoznak törvényeket?
Mert jönnek a barbárok, rnég ma ideérnek. Milyen törvényeket hoznának a tanácsosok? Jönnek a barbárok, s majd intézkednek ők.
- Mért kelt fel ma ilyen korán a királyunk? S mért ül a város legnagyobb kapujánál fenn trónon, teljes díszben, fején korona?
Mert jönnek a barbárok, még ma ideérnek, s a király méltó módon kívánja fogadni vezérüket. Kiváltképp arra készül, hogy pergamentekercseket adjon át neki: címeket íratott rá, sok nevet.
- Mért vonult ki ma a két konzul a prétorokkal, és mért öltöttek fel bíborszegélyű tógát? Mért szedtek magukra annyi ametisztet és karpereceket, vakítva villogó smaragdokkal kirakva? Mért vették ma elő ezüsttel, arannyal kivert botjaikat, melyeket domborművek díszítenek?
Mert jönnek a barbárok, még ma ideérnek, s ezek a dolgok elvakítják a barbárokat.
- Mért nem vágnak ki most a méltóságos szónokok tüzes beszédet? Mért nem mondják meg, mit tegyünk?
Mert jönnek a barbárok, még ma ideérnek, s ők unják a cifra, körmönfont szónoklatot.
- Mért tört ki egyszerre ez a nagy nyugtalanság, ez a vad zavar? (Elkomorodnak az arcok.) Mért ürülnek ki egykettőre a terek, az utcák? Mért tér haza mindenki, nehéz gondokba merülve?
Mert már éjszaka lett, s a barbárok nem jöttek. És hírmondók érkeztek a határról. s azt mondták, hogy a barbárok nincsenek sehol.
És most a barbárok nélkül mihez kezdünk? Ők még hoztak volna valamiféle megoldást.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok,csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt karkötők és szikrázó smaragdgyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy . . ."
Dsida Jenő: ARANY ÉS KÉK SZAVAKKAL
Tevan Andor: A KÖNYV ÉVEZREDES ÚTJA
